Es muss sein. Es muss sein. Muss es sein?
Imádom az új évet, imádom a hétfőket. Új álmok, új kezdetek. Kár, hogy még a régi év van, és holnap dolgozom, ráadásul kedd lesz. Na de ugyan már! :) Motivációs könyvet olvasok, Susitól kaptam karácsonyra, így számomra már nincs lehetetlen! :)
Vicces, általában azért az ilyen megmondókönyvek két perc alatt íródnak, és a tartalmuk bárki által kitalálható lenne. Mégis felrázó, van benne valami. Ahogy olvasom, érzem, hogy na igen, azért sok hülyeséget követek el, és íme, ezek szerint annyira iskolapéldákat, hogy motivációs könyvben a helyük.
Az utóbbi években bezárkóztam. Elegem lett a hülyékből, meg a nyomikból, és úgy döntöttem, jobb nekem azzal a maréknyi normális emberrel barátkozni, mint vesződni a hülyékkel. Elfelejtettem, hogy a nullából mindig nulla lesz, a százból viszont már talán akadhat egy.
Most minden szétesett, a régi barátokat már rég másfelé sodorta az élet, (vagy talán inkább engem), az újonnan jötteket is, a még újabban jötteket pedig éppen most sodorja. A maroknyi csapat három-négy főre csökkent. Az igazán fontosak. És ebből is többen több száz kilométerre tőlem. Itt Bécsben már csak négyen maradtunk. Mert ugyan milyen normális bécsi fiatal szeretne auslanderekkel barátkozni? Hogy lenne úgy felhőtlen hangulatú a sörözés, ha közben szótár kell a beszélgetéshez? A decembert így a kanapéhoz szögezve töltöttük, esténként egymást szórakoztatva a szokásos hülyeséggel. Ennek is megvan a hangulata, persze, csak végül kifullad ez is.
Holnap új év, de a változások bennem már korábban kezdődtek. Érzem, le kell szállnom a magas lóról, és minden alkalmat megragadni az emberi kontaktusra. Biztos sok hülyével fogok majd találkozni, de ha csak egy új emberrel találkozom, aki ugyanúgy látja a dolgokat, mint én, akinek van humora például és kellemes, szerethető személyisége, akkor azt hiszem megéri.
Sok gondolatom támadt még újév kapcsán. Például, hogy jövőre megpróbálok kevesebbet pazarolni. Pénzt is, ételt is. Olyasmit nem fogadok meg, hogy rendet tartok magam körül, mert ahhoz még nem vagyok elég érett :) Azt viszont megfogadhatom, hogy odafigyelek a testemre. Nem kínzom a reggeli kávé után délutánig éheztetéssel, talán megpróbálkozom, egy kevés reggelivel. Nem kínzom álmatlan éjszakákkal, amit az esti mértéktelen evés okoz. Megajándékozom viszont a mozgással, erre nagyon vágyom.
És a hosszútávú célok! Erről most még nem írok részletesen, de a fejemben és a szívemben már megszületett a terv, a vágy. Miközben a munkahelyemen vagyok, sikálok, súrolok, közben erre gondolok. Ha szívatnak a a felettem állók, erre gondolok. Közben "mantrázom", alles muss tip-top sein, alles muss trocken sein. Es muss sein, es muss sein. Ezerszer elhangzik ez bennem, miközben görnyedezem, a testemet kényszerítem munkára. De minden meglesz, ennek is meg kell lennie, küzdelem árán, így még szebb. Es muss sein. Ezt mondogatom naphosszat.
Az új fogadalmam, hogy minden sikerül. Jövőre minden sikerül. Mert nincs lehetetlen. Aki elhiszi, hogy bármit megtehet, az bármit megtehet!
Boldog 2013-at! :)
Zárul az év
Megvan végre, megvan a Job. Kedves csapat, jó fizu, mindez két utcányira innen. Vége a rinyálásnak, huhúú :) A legolcsóbb bécsi pezsgővel és házi pizzával ünnepeltünk.
És mivel hála minden szenteknek végre véget ér ez a kínkeserves év, és megint páratlan év lesz (ha lesz), rá kellett kapcsolnom a tavaly szilveszteri fogadalmaimmal, hogy ne legyen bűntudatom. Az étkezési szokásaimmal kapcsolatos fogadalmakra gondolok itt legfőképp, idén megkóstoltam a garnélát, a fekete kagylót, a lazacot és a pontyot, és ma Dorinbé és Szilárd jóvoltából megkoronáztam az idei évet a csigával!
Ezt teljesen önállóan fogyasztottam el, annyira nagykirály vagyok :) Jöhet a karácsonyi nagytakarítás, és este ünneplés, karácsonyi vacsival, tosájlikőrrel, és Reszkessetek betörők nézéssel!
Az új kedvencem Daniel Waples, aki nem csak iszonyúan tehetséges, de még szép is:
És mivel hála minden szenteknek végre véget ér ez a kínkeserves év, és megint páratlan év lesz (ha lesz), rá kellett kapcsolnom a tavaly szilveszteri fogadalmaimmal, hogy ne legyen bűntudatom. Az étkezési szokásaimmal kapcsolatos fogadalmakra gondolok itt legfőképp, idén megkóstoltam a garnélát, a fekete kagylót, a lazacot és a pontyot, és ma Dorinbé és Szilárd jóvoltából megkoronáztam az idei évet a csigával!
Az új kedvencem Daniel Waples, aki nem csak iszonyúan tehetséges, de még szép is:
Minden egyben
Sütöttem egy újabb adag croissant, a dolog tökéletesítése végett, most ezt a receptet használtam: Francia Croissant. Készítettem kovászt. Egész délután készült a tészta, sok pihentetéssel, hogy habkönnyű legyen. Íme a végeredmény, láthatóan szebb mint az előző:
Ezt visszük magunkkal kirándulni az erdőbe. Ilyen ez a reggel:
Csütörtökön voltam a Powerserv irodánál, kint a Praternél. Az egyes villamos visz el odáig, azt viszont nem tudtam, hogy nem a központban tesz ki, hanem a pratersterni erdő közepén. Fél órás séta volt a jutalmam. Ezeket fotóztam a fagyos reggelen:
Metrószerencsétlenséggel álmodtam, egy nyitott liftben meghúzódva néztem, ahogy repülnek az égő metródarabok. A lift ajtaja egyszer csak bezárult, a lift elindult lefelé. Pár emelettel lejjebb kinyílt az ajtó, és egy Tirion szerű törpe lépett be. Mondtam, hogy kisiklott a metró, de csak nevetett, és mondta, hogy nyomjam meg a hármas gombot. Megnyomtam, közben összevissza beszéltem az izgatottságtól, és aztán láttam, hogy nem a hármas gomb világít, hanem a kettes. Megnyomtam a hármast, de ötös lett belőle. A hármast csak harmadszorra találtam el, elindult a lift.
Ezt visszük magunkkal kirándulni az erdőbe. Ilyen ez a reggel:
Csütörtökön voltam a Powerserv irodánál, kint a Praternél. Az egyes villamos visz el odáig, azt viszont nem tudtam, hogy nem a központban tesz ki, hanem a pratersterni erdő közepén. Fél órás séta volt a jutalmam. Ezeket fotóztam a fagyos reggelen:
Praterstern
Még a markológép játékok is leálltak a kitermeléssel.
Minden mozdulatlan
Metrószerencsétlenséggel álmodtam, egy nyitott liftben meghúzódva néztem, ahogy repülnek az égő metródarabok. A lift ajtaja egyszer csak bezárult, a lift elindult lefelé. Pár emelettel lejjebb kinyílt az ajtó, és egy Tirion szerű törpe lépett be. Mondtam, hogy kisiklott a metró, de csak nevetett, és mondta, hogy nyomjam meg a hármas gombot. Megnyomtam, közben összevissza beszéltem az izgatottságtól, és aztán láttam, hogy nem a hármas gomb világít, hanem a kettes. Megnyomtam a hármast, de ötös lett belőle. A hármast csak harmadszorra találtam el, elindult a lift.
Régi szelek
Péntek, megint péntek. Megint hétvége. Egy újabb hét telt el, holnap nyugodtan ébredhetek, nem lesz különösebb dolgom, hisz itt úgyis megáll az élet. Egy jót főzni, egy jót enni.
Balogh Robertet olvasok megint, a Hollandi mártást. Az Elveszett annak idején a kedvencem volt, egy mondatát mottóul is választottam. Egy ismerősöm ismerőse aztán mondta, ismeri személyesen, egy borzalmas ripacs, rémes hólyag. Azóta - évek óta - nem olvastam tőle semmit. Már megvolt akkor is a Hollandi mártás, mert megvettem, de úgy látszik a határozott emberek még mindig egy perc alatt elbizonytalanítanak bármilyen kérdésben. Elbizonytalanítottak. Mert egyre erősödöm, ahogy Boci mondta, ezt gyakorolni kell, hosszú évek munkája lesz. Egyrészt megtalálom magam, hogy mit is gondolok, másrészt gyakorlom, hogy ezt el is tudjam másokkal fogadtatni. Nehéz menet.
De újra Balogh Robertet olvasok. Már az első pár oldalnál éreztem, hogy igen, ez egy hólyag. Abból, ahogy egy lányról ír, vagyis a lányokról általában. Aztán rájöttem, hogy ez csak egy átlagos férfi, aki nem szégyelli leírni a gondolatait. Gondolom a legtöbb férfi általában így gondolkozik, ahogy ő, és csak néha - a kivételes hölgyek számára - veszik elő a jobbik arcukat, ami van. De mindez csak találgatás.
Ami a lényeg, hogy ez egy jó könyv. Tudom, mert visz magával. Amit élvezet olvasni, az jó könyv, ennyi az egyszerű igazság. És ettől még lehet hólyag is.
Azt álmodtam, hogy kirándulni akartam a húgommal. A vasútállomáson voltunk páran, és ott jöttem rá, hogy a húgom még a suliban van. Odamentem érte, épp súlylökést kellett csinálnia a homokban. Mondtam, hogy siessen, mert három percünk van, hogy elérjük a vonatot. Aztán egyszer csak már úgy döntöttünk, hogy majd a következővel elmegyünk. De az óra máris azt mutatta, hogy újra csak pár percünk van elkészülni. Mindenki nyüzsgött, valaki bográcsot szerelt az udvaron. Bementem a lakásba, és mire visszatértem volna oda, az udvarra, addigra ott valaki más udvara volt és a ház amiből kijöttem másvalaki háza volt. Egy bajuszos férfié, ősz volt a bajusza. Elnézést kértem.
Látszólag semminek semmi értelme. De nem mentünk kirándulni, csak készülődtünk óráról órára, újra és újra. És végül minden eltűnt, az idő is, a csomagok is.
Balogh Robertet olvasok megint, a Hollandi mártást. Az Elveszett annak idején a kedvencem volt, egy mondatát mottóul is választottam. Egy ismerősöm ismerőse aztán mondta, ismeri személyesen, egy borzalmas ripacs, rémes hólyag. Azóta - évek óta - nem olvastam tőle semmit. Már megvolt akkor is a Hollandi mártás, mert megvettem, de úgy látszik a határozott emberek még mindig egy perc alatt elbizonytalanítanak bármilyen kérdésben. Elbizonytalanítottak. Mert egyre erősödöm, ahogy Boci mondta, ezt gyakorolni kell, hosszú évek munkája lesz. Egyrészt megtalálom magam, hogy mit is gondolok, másrészt gyakorlom, hogy ezt el is tudjam másokkal fogadtatni. Nehéz menet.
De újra Balogh Robertet olvasok. Már az első pár oldalnál éreztem, hogy igen, ez egy hólyag. Abból, ahogy egy lányról ír, vagyis a lányokról általában. Aztán rájöttem, hogy ez csak egy átlagos férfi, aki nem szégyelli leírni a gondolatait. Gondolom a legtöbb férfi általában így gondolkozik, ahogy ő, és csak néha - a kivételes hölgyek számára - veszik elő a jobbik arcukat, ami van. De mindez csak találgatás.
Ami a lényeg, hogy ez egy jó könyv. Tudom, mert visz magával. Amit élvezet olvasni, az jó könyv, ennyi az egyszerű igazság. És ettől még lehet hólyag is.
Azt álmodtam, hogy kirándulni akartam a húgommal. A vasútállomáson voltunk páran, és ott jöttem rá, hogy a húgom még a suliban van. Odamentem érte, épp súlylökést kellett csinálnia a homokban. Mondtam, hogy siessen, mert három percünk van, hogy elérjük a vonatot. Aztán egyszer csak már úgy döntöttünk, hogy majd a következővel elmegyünk. De az óra máris azt mutatta, hogy újra csak pár percünk van elkészülni. Mindenki nyüzsgött, valaki bográcsot szerelt az udvaron. Bementem a lakásba, és mire visszatértem volna oda, az udvarra, addigra ott valaki más udvara volt és a ház amiből kijöttem másvalaki háza volt. Egy bajuszos férfié, ősz volt a bajusza. Elnézést kértem.
Látszólag semminek semmi értelme. De nem mentünk kirándulni, csak készülődtünk óráról órára, újra és újra. És végül minden eltűnt, az idő is, a csomagok is.
vagyis
tudom, hogy vége lesz majd, de hadd mondjam el, iszonyatosan nehéz. "A napba nézek, és fázik a szemem".
Nehéz tetterővel kelni, a napsütésbe mosolyogni, megfüröszteni benne az arcom, lépdelni, egyik lábat a másik után. Küzdeni magammal. Úgy érzem, az egész világgal kell megküzdenem. Hiszen önmagam vagyok az egész világ, a világom. Egyedül vagyok, senki nem lehet ugyanott, ahol én. Várok. Hány éve tart már ez az átmenet?
Nehéz tetterővel kelni, a napsütésbe mosolyogni, megfüröszteni benne az arcom, lépdelni, egyik lábat a másik után. Küzdeni magammal. Úgy érzem, az egész világgal kell megküzdenem. Hiszen önmagam vagyok az egész világ, a világom. Egyedül vagyok, senki nem lehet ugyanott, ahol én. Várok. Hány éve tart már ez az átmenet?
Folytatása következett
Obwohl uns Ihre Bewerbung gut gefallen hat, müssen wir Ihnen doch mitteilen, dass...
Elküldesz napi 4-5 e-mailt, felhívsz naponta egy-két munkáltatót, elmész heti egy próbanapra. Eredmény: egy csomó energiád megy el, felesleges köröket futsz, csupán rengeteg "tapasztalat" a nyereményed és havi egy válasz e-mail a következőkkel: Noha önéletrajza elnyerte tetszésünket, mégis... a folytatást tudjátok.
Hát ez van még mindig, levelezések, munkaügyi hivatalos sorban állások, és soha ki nem fizetett próbanapok. Közben meg küzdeni kell a mindent jobban tudó "barátokkal" is. Btw. néhány rossz barát nem barát többé.
Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy konyhai melót bizony csak tapasztalattal lehet szerezni, úgyhogy a Kochschule-ig jegelnem kell a dolgot. Addig meg csinálom, amit dob a gép. Ma minden bátorságomat összeszedve bementem a legközelebbi Bipa-ba, hogy jelentkezzek eladónak. Tökéletes nyelvtudást kérnek, úgyhogy gondoltam bemegyek, leégetem magam, és kijövök, gyakorlásnak jó lesz :)
Az üzletvezető nő sehogy sem akarta megérteni, miért akarok én - csupa gazdasági iskolát végzett fiatal lány - egy Bipában dolgozni. Jó lehet úgy élni, hogy ez érthetetlennek tűnik. Elmagyaráztam neki, hogy otthon most kicsit ciki a helyzet és én itt szeretnék élni, még akkor is, ha Bipa-ban kell dolgoznom. Ezen túlléptünk. Ő teljesen normális módon úgy irányította a beszélgetést, hogy a munka minden rossz oldaláról még időben tájékoztasson, én meg csak bólogattam, alles klar, alles in ordnung. Szerintem el sem tudta képzelni, hogy ez nekem még így is messzemenőkig jobb munka, mint amit a jelenlegi helyzetemmel kifoghatok itt vagy bárhol.
De a lényeg, hogy a gyér nyelvtudásom ellenére kaptam egy esélyt, hétfőn megyek próbanapra.
Nem adom fel, mert feladni nem szabad. Én tudom, mit akarok és szerencsére a legtöbb embernek a környezetemben ez elég ahhoz, hogy mellettem álljon. Szerencsére nem tartozom magyarázattal senkinek, de vannak barátaim, akiknek szívesen kitárom a szívem. Szűkül a kör, de talán így van jól.
Elküldesz napi 4-5 e-mailt, felhívsz naponta egy-két munkáltatót, elmész heti egy próbanapra. Eredmény: egy csomó energiád megy el, felesleges köröket futsz, csupán rengeteg "tapasztalat" a nyereményed és havi egy válasz e-mail a következőkkel: Noha önéletrajza elnyerte tetszésünket, mégis... a folytatást tudjátok.
Hát ez van még mindig, levelezések, munkaügyi hivatalos sorban állások, és soha ki nem fizetett próbanapok. Közben meg küzdeni kell a mindent jobban tudó "barátokkal" is. Btw. néhány rossz barát nem barát többé.
Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy konyhai melót bizony csak tapasztalattal lehet szerezni, úgyhogy a Kochschule-ig jegelnem kell a dolgot. Addig meg csinálom, amit dob a gép. Ma minden bátorságomat összeszedve bementem a legközelebbi Bipa-ba, hogy jelentkezzek eladónak. Tökéletes nyelvtudást kérnek, úgyhogy gondoltam bemegyek, leégetem magam, és kijövök, gyakorlásnak jó lesz :)
Az üzletvezető nő sehogy sem akarta megérteni, miért akarok én - csupa gazdasági iskolát végzett fiatal lány - egy Bipában dolgozni. Jó lehet úgy élni, hogy ez érthetetlennek tűnik. Elmagyaráztam neki, hogy otthon most kicsit ciki a helyzet és én itt szeretnék élni, még akkor is, ha Bipa-ban kell dolgoznom. Ezen túlléptünk. Ő teljesen normális módon úgy irányította a beszélgetést, hogy a munka minden rossz oldaláról még időben tájékoztasson, én meg csak bólogattam, alles klar, alles in ordnung. Szerintem el sem tudta képzelni, hogy ez nekem még így is messzemenőkig jobb munka, mint amit a jelenlegi helyzetemmel kifoghatok itt vagy bárhol.
De a lényeg, hogy a gyér nyelvtudásom ellenére kaptam egy esélyt, hétfőn megyek próbanapra.
Nem adom fel, mert feladni nem szabad. Én tudom, mit akarok és szerencsére a legtöbb embernek a környezetemben ez elég ahhoz, hogy mellettem álljon. Szerencsére nem tartozom magyarázattal senkinek, de vannak barátaim, akiknek szívesen kitárom a szívem. Szűkül a kör, de talán így van jól.
Szerintem meg
Sokkal többet tudhatnánk meg a világról, ha az emberek többsége nem szégyellné elmondani az igazat.
Most már legyen ennek vége
Épp csak hogy felébredtem, épp csak hogy lefőtt a kávé...
Leültem a gép elé, bekapcs, internetre vár, majd chrome, gyors e-mailnézés, ok, nem jött válasz sehonnan. Facebook.
Boci írt 11 üzenetet. Elkezdem olvasni, de még nem fogom föl, hiszen még egy kortyot sem ittam a kávéból.
Erre hív egy osztrák szám. Egy lány hívott, annyit megértettem a villámgyors hadarásából, hogy Eurest, meg hogy nincs konyhai meló, de tud helyette mást ajánlani. Ezt jó sokáig mondta anélkül, hogy nekem meg kellett volna szólalnom, nagyjából kihúztam egy-egy ok, ja, gleich használatával, de aztán valamit mondott a végén, amire éreztem, hogy biztos válaszolnom kell, de rohadtul nem értettem, mi az a verabschieden. És vagy ötször visszakérdeztem álmos hangon, hogy wie bitte? kicsit langsam, mert most pont nem értettem, és a végén már éreztem, hogy most már baromi ideges de azért ideges hangon még szép napot kívánt és letette.
Megnéztem a verabschiedent. Elbúcsúzni. Ő csak el akart köszönni. Én meg nem hagytam, hanem mérgesítettem. Hülye bevándorlók.
Na így indult a reggel.
Leültem a gép elé, bekapcs, internetre vár, majd chrome, gyors e-mailnézés, ok, nem jött válasz sehonnan. Facebook.
Boci írt 11 üzenetet. Elkezdem olvasni, de még nem fogom föl, hiszen még egy kortyot sem ittam a kávéból.
Erre hív egy osztrák szám. Egy lány hívott, annyit megértettem a villámgyors hadarásából, hogy Eurest, meg hogy nincs konyhai meló, de tud helyette mást ajánlani. Ezt jó sokáig mondta anélkül, hogy nekem meg kellett volna szólalnom, nagyjából kihúztam egy-egy ok, ja, gleich használatával, de aztán valamit mondott a végén, amire éreztem, hogy biztos válaszolnom kell, de rohadtul nem értettem, mi az a verabschieden. És vagy ötször visszakérdeztem álmos hangon, hogy wie bitte? kicsit langsam, mert most pont nem értettem, és a végén már éreztem, hogy most már baromi ideges de azért ideges hangon még szép napot kívánt és letette.
Megnéztem a verabschiedent. Elbúcsúzni. Ő csak el akart köszönni. Én meg nem hagytam, hanem mérgesítettem. Hülye bevándorlók.
Na így indult a reggel.
Péntek? Péntek!
Na és akkor mi van? - kérdezi a munkanélküli.
Még egy nap, ami teljesen ugyanolyan mint a többi, csak most jön a hétvége, amikor Bécsben megáll az élet, lelassul az idő, bezár a kis közért. Vagyis a Billa. Holnap még szerencsére egy kicsit nyitva van, iparkodni kell a vásárlással, mert egy teljes napig el leszünk vágva a tej-kenyér-szalámi ellátmánytól. Persze van ebben némi önirónia, hiszen ez nem tragédia. Csupán a "minden sarkon három közért" Budapest szoktatott hozzá ehhez a kényelmes élethez, és volt abban valami báj, hogy tényleg éjjel háromkor is vehettem magunknak egy üveg bort meg három tejszeletet. Itt erről szó sincs, felnőttnek kell lenni, aki legalább egy napra képes előre tervezni, hogy mindig legyen a hűtőben tejecske. Kihívás :)
Jön a hétvége és a munkaadók is visszahúzódnak magányos vagy családos odújukba, oda, ahonnan nem kerül ki álláshirdetés. Még nem hívtak sehonnan, ami egy kicsit aggaszt. Lehetséges, hogy ilyen kislányoknak nem adnak konyhai melót. Az olasz éttermes pasi az interjún aggódva nézett rám, kérdezte, hogy én ezt biztos jól átgondoltam-e, ez egy nagyon nehéz munka, nagyon megterhelő. Mondtam, hogy persze. Lehet, hogy meg kellett volna mutatnom a karizmomat, hogy milyen erős vagyok :)) mert szerintem nem hitte el, hogy én vagyok a Power Woman!
Az is lehetséges, hogy tapasztalat nélkül nehéz ilyen helyre bekerülni.
Akárhogy is, a következő egy héten muszáj lesz munkát találnom a letelepedési engedély miatt, úgyhogy ha a konyhák kivetnek magukból, akkor más alternatívát kell kitalálnom, legalább ideiglenesen. De ezt nem szeretném, mert én már elhatároztam, hogy úgy fogok hagymát kockázni mint a Jamie Oliver! Szóval mindenki dupla intenzitással szorítson nekem.
Tudom én, sok a kamaszpanaszból, de nem könnyű itt lenni. Mármint tudjátok, minden rendben, a város csodás, meg az egésznek a hangulata is, de rohadt sokat kell szenvedni egy kis utolsó mosogató állásért is. Sajnos véget értek itt a boldog békeidők, amikor még annyi munka volt, hogy minden bevándorlóra jutott két munkahely, ahol azt sem kérdezték, beszélsz-e németül, annyira mindegy volt. Csak mert a hírek szerint valaha volt ilyen. De most, mikor minden országból ezrek vándorolnak ide évente, sajnos már nem ilyen könnyű a helyzet. Küzdeni kell, nagyon sokat. Közben meg embernek lenni, jókat enni, inni, kihozni a hónapot kevés pénzből, számolgatni, ide-oda tologatni az eurókat meg a centeket, hogy minden klappul menjen.
Még szerencse, hogy Power Woman vagyok, különben már hazamentem volna :)
Meg szerencse, hogy együtt vagyunk és nem egyedül kell ezt itt végigcsinálni! Esténként mikor mindenki itthon van, többé már nem vagyunk centeskedő felnőttek, hanem újra az a négy (öt) hülye vagyunk, akik otthon rántott "á"-t sütöttek:
És a zene pedig:
Még egy nap, ami teljesen ugyanolyan mint a többi, csak most jön a hétvége, amikor Bécsben megáll az élet, lelassul az idő, bezár a kis közért. Vagyis a Billa. Holnap még szerencsére egy kicsit nyitva van, iparkodni kell a vásárlással, mert egy teljes napig el leszünk vágva a tej-kenyér-szalámi ellátmánytól. Persze van ebben némi önirónia, hiszen ez nem tragédia. Csupán a "minden sarkon három közért" Budapest szoktatott hozzá ehhez a kényelmes élethez, és volt abban valami báj, hogy tényleg éjjel háromkor is vehettem magunknak egy üveg bort meg három tejszeletet. Itt erről szó sincs, felnőttnek kell lenni, aki legalább egy napra képes előre tervezni, hogy mindig legyen a hűtőben tejecske. Kihívás :)
Jön a hétvége és a munkaadók is visszahúzódnak magányos vagy családos odújukba, oda, ahonnan nem kerül ki álláshirdetés. Még nem hívtak sehonnan, ami egy kicsit aggaszt. Lehetséges, hogy ilyen kislányoknak nem adnak konyhai melót. Az olasz éttermes pasi az interjún aggódva nézett rám, kérdezte, hogy én ezt biztos jól átgondoltam-e, ez egy nagyon nehéz munka, nagyon megterhelő. Mondtam, hogy persze. Lehet, hogy meg kellett volna mutatnom a karizmomat, hogy milyen erős vagyok :)) mert szerintem nem hitte el, hogy én vagyok a Power Woman!
Az is lehetséges, hogy tapasztalat nélkül nehéz ilyen helyre bekerülni.
Akárhogy is, a következő egy héten muszáj lesz munkát találnom a letelepedési engedély miatt, úgyhogy ha a konyhák kivetnek magukból, akkor más alternatívát kell kitalálnom, legalább ideiglenesen. De ezt nem szeretném, mert én már elhatároztam, hogy úgy fogok hagymát kockázni mint a Jamie Oliver! Szóval mindenki dupla intenzitással szorítson nekem.
Tudom én, sok a kamaszpanaszból, de nem könnyű itt lenni. Mármint tudjátok, minden rendben, a város csodás, meg az egésznek a hangulata is, de rohadt sokat kell szenvedni egy kis utolsó mosogató állásért is. Sajnos véget értek itt a boldog békeidők, amikor még annyi munka volt, hogy minden bevándorlóra jutott két munkahely, ahol azt sem kérdezték, beszélsz-e németül, annyira mindegy volt. Csak mert a hírek szerint valaha volt ilyen. De most, mikor minden országból ezrek vándorolnak ide évente, sajnos már nem ilyen könnyű a helyzet. Küzdeni kell, nagyon sokat. Közben meg embernek lenni, jókat enni, inni, kihozni a hónapot kevés pénzből, számolgatni, ide-oda tologatni az eurókat meg a centeket, hogy minden klappul menjen.
Még szerencse, hogy Power Woman vagyok, különben már hazamentem volna :)
Meg szerencse, hogy együtt vagyunk és nem egyedül kell ezt itt végigcsinálni! Esténként mikor mindenki itthon van, többé már nem vagyunk centeskedő felnőttek, hanem újra az a négy (öt) hülye vagyunk, akik otthon rántott "á"-t sütöttek:
Papa és Szilárd nagyemberest játszanak mindenki örömére
És a zene pedig:
zum Vorstellungsgespräch gehen*
Egész testemben remegek, három perccel azután, hogy letettem a telefont.
Elfogytak az e-mailben küldhető jelentkezések, a többi hirdetésben már csak telefonszámot adtak meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes telefonálni. Egy évig ültem egy call centerben, headsettel a fejemen és azt gondoltam, nekem a telefonálás többé nem fog gondot okozni. És most tessék. Egy napig készítettem magam, hogy legyen időm feldolgozni, mától telefonálgatnom kell, hogy legyen munkám. Ma reggelig adtam magamnak időt, az első éttermet 10 után lehetett hívni. 9.45-től a szívem őrületes tempóban vert. Előre felírtam egy csomó mondatot, hogy majd mit fognak biztosan megkérdezni és nekem arra mit kell majd válaszolnom. Még a nevemet is felírtam, nehogy elfelejtsem. 10.00-tól a szívem még hevesebben kezdett verni, a reggel még halovány fejfájásom is felerősödött. Iszonyatos para lett úrrá rajtam.
A számot persze már háromnegyedkor beírtam a telefonomba és aztán három percenként megnyomtam egy gombot, amikor elsötétült a kijelző. Aztán egyszer csak megnyomtam a zöld gombot. Pár kicsöngés után fel is vette egy kedves női hang, Frau Handler. Mondtam, hogy ki vagyok és hogy én a freie Stelle-re jelentkeznék. Ok, akkor fünfzehn uhr jöjjek az étterembe mit Lebenslauf.** - mondta a hang. Szokásos bevándorlói visszakérdezés: Ok, akkor fünfzehn uhr? :) Nem csoda, hogy sokszor hülyének néznek, de az ember hozzászokik itt kint, hogy mindenre inkább kétszer visszakérdezzen, akkor is ha értette, mert aztán jön az önmarcangolás egész délután: Jaj, biztos, hogy nem értettem félre?... "Ja, mit Lebenslauf" - mondta ő és el is köszöntünk. A fél oldalas beszélgetésvázlatomból három mondat hangzott el.
Azóta negyed óra telt el, az írás lefoglalt annyira, hogy már nem remegek.
De vár még rám ma pár telefon, és nem tudom, ez a rendkívüli izgatottság mikor múlik el. Hány hívás után leszek én itt magabiztos telefonálgató? :)
* felvételi elbeszélgetésre menni
**15 órára önéletrajzzal.
Elfogytak az e-mailben küldhető jelentkezések, a többi hirdetésben már csak telefonszámot adtak meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes telefonálni. Egy évig ültem egy call centerben, headsettel a fejemen és azt gondoltam, nekem a telefonálás többé nem fog gondot okozni. És most tessék. Egy napig készítettem magam, hogy legyen időm feldolgozni, mától telefonálgatnom kell, hogy legyen munkám. Ma reggelig adtam magamnak időt, az első éttermet 10 után lehetett hívni. 9.45-től a szívem őrületes tempóban vert. Előre felírtam egy csomó mondatot, hogy majd mit fognak biztosan megkérdezni és nekem arra mit kell majd válaszolnom. Még a nevemet is felírtam, nehogy elfelejtsem. 10.00-tól a szívem még hevesebben kezdett verni, a reggel még halovány fejfájásom is felerősödött. Iszonyatos para lett úrrá rajtam.
A számot persze már háromnegyedkor beírtam a telefonomba és aztán három percenként megnyomtam egy gombot, amikor elsötétült a kijelző. Aztán egyszer csak megnyomtam a zöld gombot. Pár kicsöngés után fel is vette egy kedves női hang, Frau Handler. Mondtam, hogy ki vagyok és hogy én a freie Stelle-re jelentkeznék. Ok, akkor fünfzehn uhr jöjjek az étterembe mit Lebenslauf.** - mondta a hang. Szokásos bevándorlói visszakérdezés: Ok, akkor fünfzehn uhr? :) Nem csoda, hogy sokszor hülyének néznek, de az ember hozzászokik itt kint, hogy mindenre inkább kétszer visszakérdezzen, akkor is ha értette, mert aztán jön az önmarcangolás egész délután: Jaj, biztos, hogy nem értettem félre?... "Ja, mit Lebenslauf" - mondta ő és el is köszöntünk. A fél oldalas beszélgetésvázlatomból három mondat hangzott el.
Azóta negyed óra telt el, az írás lefoglalt annyira, hogy már nem remegek.
De vár még rám ma pár telefon, és nem tudom, ez a rendkívüli izgatottság mikor múlik el. Hány hívás után leszek én itt magabiztos telefonálgató? :)
* felvételi elbeszélgetésre menni
**15 órára önéletrajzzal.
A hippik meg a vadas
Pitto az új szerelmem ezzel a jó kis hippis dallal és klippel:
Továbbra is a munkanélküliség jó meleg bugyraiban időzöm, nem vagyok rest, de a malmok bizony lassan őrölnek. Két bewerbung mail megírása között német magolással, és főzéssel ütöm el az időt. És tádámm, íme életem első vadasa egy szép darab marhaszegyből:
Tudom, tudom, tálalásból és ételfotózásból is van még mit tanulnom, de ez annyira nagy királyság, hogy muszáj posztolni :) Mert a vadas a kedvenc "gyerekkorízű" ételem.
Sáliláliláá! :))
Továbbra is a munkanélküliség jó meleg bugyraiban időzöm, nem vagyok rest, de a malmok bizony lassan őrölnek. Két bewerbung mail megírása között német magolással, és főzéssel ütöm el az időt. És tádámm, íme életem első vadasa egy szép darab marhaszegyből:
Tudom, tudom, tálalásból és ételfotózásból is van még mit tanulnom, de ez annyira nagy királyság, hogy muszáj posztolni :) Mert a vadas a kedvenc "gyerekkorízű" ételem.
Sáliláliláá! :))
csak álom volt
Gyógyító ez a kávé.
Sminkeltem álmomban, Sáránál, mindkettőnk sminkkészlete ott hevert az asztalon. Fényes, világoskék réteget festettem a szemhéjamra, bele pedig rózsaszín csíkokat. Aztán új színért nyúltam és mire belenéztem a tükörbe a kék és a rózsaszín már eltűnt, de észre sem vettem, csak folytattam. Az orrnyergem felőli oldalára festettem a szememnek pirossal egy-egy pacát. Iszonyatosan nézett ki, ezért lemostam, és kihúztam fekete szemceruzával a szemem. Ekkor Sára mondott valamit, de már nem emlékszem, hogy mit. Sára sminkdobozának titkos rekesze volt az alján.
Ingrid Sjöstrand: Óriási termekben rohangáltunk
| Óriási termekben rohangáltunk, a srácok meg én. Minden teremnek három ajtaja volt, olyasfélék, mint az étteremben, csak be kellett lökni õket. A három közül kettõ mindig koromsötétbe nyílt, de a harmadik mögött újabb terem volt. Rohantunk egyiktõl a másikig, tovább, tovább, de sose volt vége. Álmodtál már ilyesmit? |
Sminkeltem álmomban, Sáránál, mindkettőnk sminkkészlete ott hevert az asztalon. Fényes, világoskék réteget festettem a szemhéjamra, bele pedig rózsaszín csíkokat. Aztán új színért nyúltam és mire belenéztem a tükörbe a kék és a rózsaszín már eltűnt, de észre sem vettem, csak folytattam. Az orrnyergem felőli oldalára festettem a szememnek pirossal egy-egy pacát. Iszonyatosan nézett ki, ezért lemostam, és kihúztam fekete szemceruzával a szemem. Ekkor Sára mondott valamit, de már nem emlékszem, hogy mit. Sára sminkdobozának titkos rekesze volt az alján.
Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok
| Néha csontvázról álmodok, csak elindul felém, jön közelebb, egyre közelebb. Nem bírom tovább, visítok és felébredek. - Csak álom volt - mondja anya.Mintha sokat segítene, hogy a szörnyûség itt belül van és nem ott kívül. |
Szokásos őszi giccs
Ez itt húsz percnyire van tőlünk, a belvárostól. Csak egy kis erdei sétára vágytunk, én meg vittem fényképezőgépet. Íme, így megy le a nap Schottenwald erdejének legszélén:
Ez meg estére:
Papa drámai pillanata a naplementében
A színek annyira csodálatosak voltak, én nem is emlékszem, mikor láttam ilyet utoljára.
Én vagyok a valódivész!
Na ez milyen ég már! Az erdőben kellene laknunk!
Ezt a kis kastélyocskát Habsburg-Lotaringiai Rainer Ferdinánd főherceg építette, most az Austria Trend Hotel működteti.
Kilátás a kastély hátsó udvaráról
Ott a Prater messze :)
Ez meg estére:
Fényes, mint a vasárnap
Iszom az utolsó bögre lavazzám, persze hogy a fizetés előtt négy nappal fogy el a kávé. Vettem egy huggyos no name negyedkilóst a Zielpunktban, pedig "life is too short for bad coffees".
Ez lesz most még négy napig, csóróság, de aztán megjön az első bécsi fizetésem, ami mérföldkő lesz, az első jele annak, hogy rendben mennek itt a dolgok. Holnap Vorstellungsgespräch egy közeli étteremben, mert pénteken megvolt az első telefonbeszélgetésem németül, Frau Mohammaddal, aki biztos osztrák. :)
Szerdán egy frissen alakult magyar klubba megyünk, ahol csak németül lehet majd beszélgetni. Lesznek barátaink itt is, ez már önmagában megérdemelne egy nagy juhúút!
úúúúúúúúúúúúúúúúóóóóóóóóóóóóóóóóúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú:
Mindenki tartson csurit! Éljenek a tacskók! :)
Ja meg még az álmom, mert az fontos. Egy régi közeli ismerősöm házában voltam, ahol minden máshogy nézett ki, mint régen, csak a barátom ajtaja volt ugyanott, de nem mehettem be. A szüleivel bújócskáztam, és az anyukája mondta, hogy az a szoba nem része a játéknak. Otthonos volt, át akartam kutatni mindent, mert én voltam a hunyó, de lejárt az idő és még rengeteg szoba volt hátra. Éreztem, hogy mennyire szomorú vagyok, amiért nem nézhetek be minden szobába. Jó lenne nekem egy álomfejtő sámán, aki eligazít végre a képek közt. Semmit sem értek.
Ez lesz most még négy napig, csóróság, de aztán megjön az első bécsi fizetésem, ami mérföldkő lesz, az első jele annak, hogy rendben mennek itt a dolgok. Holnap Vorstellungsgespräch egy közeli étteremben, mert pénteken megvolt az első telefonbeszélgetésem németül, Frau Mohammaddal, aki biztos osztrák. :)
Szerdán egy frissen alakult magyar klubba megyünk, ahol csak németül lehet majd beszélgetni. Lesznek barátaink itt is, ez már önmagában megérdemelne egy nagy juhúút!
úúúúúúúúúúúúúúúúóóóóóóóóóóóóóóóóúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú:
Mindenki tartson csurit! Éljenek a tacskók! :)
Ja meg még az álmom, mert az fontos. Egy régi közeli ismerősöm házában voltam, ahol minden máshogy nézett ki, mint régen, csak a barátom ajtaja volt ugyanott, de nem mehettem be. A szüleivel bújócskáztam, és az anyukája mondta, hogy az a szoba nem része a játéknak. Otthonos volt, át akartam kutatni mindent, mert én voltam a hunyó, de lejárt az idő és még rengeteg szoba volt hátra. Éreztem, hogy mennyire szomorú vagyok, amiért nem nézhetek be minden szobába. Jó lenne nekem egy álomfejtő sámán, aki eligazít végre a képek közt. Semmit sem értek.
Merre menjek?
Szeretek főzni.
Ha van tevékenység, amivel "áramlatba" tudok kerülni, az csak a főzés lehet. Szeretem az egészet, a kézmosástól az utolsó csepp étel kikanalazásáig. Ja, mert enni is szeretek. :)
Válaszút elé érkeztem - mégis mit kezdjek magammal? Lassan 25 leszek, átlépve ezzel azt a határt, ami a választóvonalat jelenti a "most múltam húsz" és az "úristen, mindjárt harminc leszek" között. A bécsi kiutazással és a mostani felmondássommal műsoridőn kívül számot vetettem az életemmel. Mert ugye nincs se újév, se szülinap, a kérdések viszont most rohamoztak meg és leptek el az állandó agyalásig kergetve.
Mit csináltam eddig. Rengeteg közgázt tanultam, menedzsmentet, pénzügyi ismereteket, számvitelt. Nagyjából tíz évet. Tudatos életem felét ezzel töltöttem. És nem, ez most sem érdekel jobban, mint tíz éve.
Ált suliban Miki bá' minden év elején leíratta velünk egy A5-ös félfamentesre, hogy mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk. Ötödikben ügyvéd akartam lenni, mert a tánctanár Peti bácsi is ügyvéd, és milyen gazdag és jó neki. Gondoltam én. Hatodikban orvost írtam a papírra, de eszem ágában sem volt annak lenni, csak ez is egy olyan szakmának tűnt, ami mások szerint menő. Hetedikben gyerekorvos, na hát ezt nem tudom hogy találtam ki, gondolom rájöttem, hogy orvos nem akarok lenni, de azt már éreztem, hogy nem váltogathatom minden évben a foglalkozásom :) Nyolcadikban színésznő akartam lenni, szerintem minden lány ezt írta az osztályból.
Aztán jött a középsuli és csak az irodalom érdekelt, mindent elolvastam, mindent, ami klasszikus, modern irodalmat nem vettem a kezembe és azt terveztem, hogy író leszek. Írtam is verseket, meg mindenfélét. Szerencsére akkor még nem volt divat a blogolás, különben most szégyenkezhetnék a gyerekkori verseim miatt is :)
Na de a lényeg annyi lenne, hogy évek óta gyötröm magam a kérdéssel, hogy mi legyek, mert ugyebár mindenkinek kell valaminek lennie. Mi lehet az, amit én jól tudnék csinálni, sőt nem is csak jól, mert az ember tökéletességre és világhírnévre törekszik, mesés vagyonra, meg minden jóra, ami ezzel jár.
Mikor elköltöztem otthonról, el kellett kezdenem magamra főzni. Mit mondjak, rémes dolgokat tudtam művelni a konyhában. De azért szerettem kotyvasztani, dacára annak, hogy azért havonta egyszer csináltam valami olyan borzalmas kaját, amit aztán egy az egyben ki kellett dobni. Majd lassan kezdtem belejönni.
Főztem magamnak, a barátomnak, a barátaimnak. És néha igazán jól sikerült.
És most ott tartok, hogy ez az egyetlen dolog, amit szívvel lélekkel tudok csinálni. Ki is találtam már vagy egy éve, hogy legyen ez, na akkor majd elvégzek valami sulit is, de mindig jöttek a félelmek, hogy jaj, de akkor azt majd tökéletesen kell csinálni, mi lesz ha nem sikerül és középszerű konyhásnéni leszek, ettől igazán félek még mindig, bevallom. Főleg a hónaljkutya meg az integetőizom miatt! :)
Viszont felmondtam a héten, ezt tudjuk. Nincs munkám és keresnem kell egyet. Úgyhogy úgy döntöttem, leteszem végre a voksot a gasztronómia mellett és befurakszom valahogy egy étterembe. Gondolom mosogatni. Aztán hagymát pucolni. Aztán zöldséget szeletelni. Nem cicózok, lentről kezdem, és biztos, hogy keserves lesz az út felfelé. Nem kizárt, hogy meggondolom majd magam. De a nagy megmondók szerint, ha van egy terved, nagy baj nem történhet, még ha egyáltalán nem is a terv szerint haladsz. Legalább haladsz!
Én ma is főztem és végig annyira élveztem, úgy kipenderített a valóságból, mintha a világ csak fazékból és gőzből állna, én csak tettem, amit kellett és peregtek a percek, kóstolgattam, fűszereztem és közben boldog voltam.
Ha van tevékenység, amivel "áramlatba" tudok kerülni, az csak a főzés lehet. Szeretem az egészet, a kézmosástól az utolsó csepp étel kikanalazásáig. Ja, mert enni is szeretek. :)
Válaszút elé érkeztem - mégis mit kezdjek magammal? Lassan 25 leszek, átlépve ezzel azt a határt, ami a választóvonalat jelenti a "most múltam húsz" és az "úristen, mindjárt harminc leszek" között. A bécsi kiutazással és a mostani felmondássommal műsoridőn kívül számot vetettem az életemmel. Mert ugye nincs se újév, se szülinap, a kérdések viszont most rohamoztak meg és leptek el az állandó agyalásig kergetve.
Mit csináltam eddig. Rengeteg közgázt tanultam, menedzsmentet, pénzügyi ismereteket, számvitelt. Nagyjából tíz évet. Tudatos életem felét ezzel töltöttem. És nem, ez most sem érdekel jobban, mint tíz éve.
Ált suliban Miki bá' minden év elején leíratta velünk egy A5-ös félfamentesre, hogy mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk. Ötödikben ügyvéd akartam lenni, mert a tánctanár Peti bácsi is ügyvéd, és milyen gazdag és jó neki. Gondoltam én. Hatodikban orvost írtam a papírra, de eszem ágában sem volt annak lenni, csak ez is egy olyan szakmának tűnt, ami mások szerint menő. Hetedikben gyerekorvos, na hát ezt nem tudom hogy találtam ki, gondolom rájöttem, hogy orvos nem akarok lenni, de azt már éreztem, hogy nem váltogathatom minden évben a foglalkozásom :) Nyolcadikban színésznő akartam lenni, szerintem minden lány ezt írta az osztályból.
Aztán jött a középsuli és csak az irodalom érdekelt, mindent elolvastam, mindent, ami klasszikus, modern irodalmat nem vettem a kezembe és azt terveztem, hogy író leszek. Írtam is verseket, meg mindenfélét. Szerencsére akkor még nem volt divat a blogolás, különben most szégyenkezhetnék a gyerekkori verseim miatt is :)
Na de a lényeg annyi lenne, hogy évek óta gyötröm magam a kérdéssel, hogy mi legyek, mert ugyebár mindenkinek kell valaminek lennie. Mi lehet az, amit én jól tudnék csinálni, sőt nem is csak jól, mert az ember tökéletességre és világhírnévre törekszik, mesés vagyonra, meg minden jóra, ami ezzel jár.
Mikor elköltöztem otthonról, el kellett kezdenem magamra főzni. Mit mondjak, rémes dolgokat tudtam művelni a konyhában. De azért szerettem kotyvasztani, dacára annak, hogy azért havonta egyszer csináltam valami olyan borzalmas kaját, amit aztán egy az egyben ki kellett dobni. Majd lassan kezdtem belejönni.
Főztem magamnak, a barátomnak, a barátaimnak. És néha igazán jól sikerült.
És most ott tartok, hogy ez az egyetlen dolog, amit szívvel lélekkel tudok csinálni. Ki is találtam már vagy egy éve, hogy legyen ez, na akkor majd elvégzek valami sulit is, de mindig jöttek a félelmek, hogy jaj, de akkor azt majd tökéletesen kell csinálni, mi lesz ha nem sikerül és középszerű konyhásnéni leszek, ettől igazán félek még mindig, bevallom. Főleg a hónaljkutya meg az integetőizom miatt! :)
Viszont felmondtam a héten, ezt tudjuk. Nincs munkám és keresnem kell egyet. Úgyhogy úgy döntöttem, leteszem végre a voksot a gasztronómia mellett és befurakszom valahogy egy étterembe. Gondolom mosogatni. Aztán hagymát pucolni. Aztán zöldséget szeletelni. Nem cicózok, lentről kezdem, és biztos, hogy keserves lesz az út felfelé. Nem kizárt, hogy meggondolom majd magam. De a nagy megmondók szerint, ha van egy terved, nagy baj nem történhet, még ha egyáltalán nem is a terv szerint haladsz. Legalább haladsz!
Én ma is főztem és végig annyira élveztem, úgy kipenderített a valóságból, mintha a világ csak fazékból és gőzből állna, én csak tettem, amit kellett és peregtek a percek, kóstolgattam, fűszereztem és közben boldog voltam.
Epilógus
I&V új Louis Vuitton videója
Annyira friss, hogy Inez tegnap tette ki a blogra a képeket és ezt a teaser-t:
Nagyon jó lesz, a modell Arizona Muse. A lány alig pár hónappal fiatalabb mint én, '88-ban született, Arizónában. A wiki szerint Anna Wintour így méltatta a 2011 februári Vogue-ban: "When I look at Arizona, I see shadows of Linda Evangelista and Natalia Vodianova, but most of all I see her, a gorgeous, smart, grown-up. And how could anyone resist someone with that name?".
Jó neki, már csak azért is mert milyen szép:
Amíg az új videóból többet nem láthatunk, addig itt az egyik új kedvencem az Inez & Vinood-tól, amiben Daria Werbowy vonaglik nagyon ügyesen :)
Azt álmodtam, hogy terapeuta vagyok és van egy betegem, akivel angolul kellett beszélnem és kérdezgettem, tud-e németül, mert az jobban menne, de nem tudott. A terápián ott volt a családja is, akik szörnyen idegesítettek, de nem mertem elküldeni őket. A sráctól kérdeztem pár dolgot, aztán felpattant és kirohant. Utána mentem, egy istállóba ment, egyenesen a lovak közé, de nem csak lovak voltak ott, hanem egy strucc és egy teve is. Ahogy bement az állatok közé, azok mind elkezdték őt figyelni és mintha táncoltak volna, arra a mozgásra, amit a fiú is csinált.
Aztán felébredtem.
Ötletek? :)
Nagyon jó lesz, a modell Arizona Muse. A lány alig pár hónappal fiatalabb mint én, '88-ban született, Arizónában. A wiki szerint Anna Wintour így méltatta a 2011 februári Vogue-ban: "When I look at Arizona, I see shadows of Linda Evangelista and Natalia Vodianova, but most of all I see her, a gorgeous, smart, grown-up. And how could anyone resist someone with that name?".
Jó neki, már csak azért is mert milyen szép:
Amíg az új videóból többet nem láthatunk, addig itt az egyik új kedvencem az Inez & Vinood-tól, amiben Daria Werbowy vonaglik nagyon ügyesen :)
Azt álmodtam, hogy terapeuta vagyok és van egy betegem, akivel angolul kellett beszélnem és kérdezgettem, tud-e németül, mert az jobban menne, de nem tudott. A terápián ott volt a családja is, akik szörnyen idegesítettek, de nem mertem elküldeni őket. A sráctól kérdeztem pár dolgot, aztán felpattant és kirohant. Utána mentem, egy istállóba ment, egyenesen a lovak közé, de nem csak lovak voltak ott, hanem egy strucc és egy teve is. Ahogy bement az állatok közé, azok mind elkezdték őt figyelni és mintha táncoltak volna, arra a mozgásra, amit a fiú is csinált.
Aztán felébredtem.
Ötletek? :)
A dolgok bonyolódnak
Felmondtam. Meguntam, hogy szívatnak. Nem ez a világom (nemez). Persze ezt tudtam előre, de kellett az ugródeszka. Amikor ott álltam, hogy na most németül kell majd elmagyarázni, hogy én leléptem és holnap nem jövök, akkor azt éreztem, hogy ez az egyetlen helyes megoldás. Napok óta gondolkoztam rajta, és racionális érvekkel alá tudom támasztani. Mégis belül az a hülye kis szemétláda (tudjátok, a belső hang), cseszeget, hogy na tessék, most meg nincs munkád. Most kezdheted elölről.
De tudom ám, hogy nincs így, csak munkanélkülinek lenni mindig vacak érzés. Ez a helyzet tulajdonképpen lehetőség, hogy egy sokkal jobb munkát találjak, és iszonyatos a nyomás, hogy ez így is legyen. Ha a hostelt nem számolom, másfél hónapja vagyunk kint. Fél évet adtunk magunknak a beilleszkedésre, fél évre becsültük az első nehéz időszakot. Még a felénél sem tartunk, te jó ég!
Lassan mindannyiunknak kezd elege lenni. Papinak nem, mert ő korábban szenvedte meg a mostani helyzetét. Az az igazság, hogy itt kint szarba se' vesznek. Tömören. Ez igaziból egyelőre nem érint rosszul, mert még hiszek abban, hogy később jobb lesz. De most még csak egy makogva beszélő ungarische mädchen vagyok, aki ugye jugoszláv és biztos neki is van már gyereke, mint a többieknek, a helyzete szerencsétlen, iskolákat nem végzett, hát marad a takarítás. Mert elsőre ilyen közegbe tudtam kerülni az alap németemmel. A kolléganőim afrikából elmenekült sebhelyes arcú néger nők, akik kopaszra nyíratják a fejüket, mert nincs pénzük gondozni a fenséges, felfelé növő, afrikai hajkoronájukat. Vagy szlovák asszonyok, vagy szlovákiai magyar asszonyok. Románok és romániai magyarok. Korombeli vagy nálam fiatalabb lányok, akik nem akarnak mást, csak annyi pénzt, hogy két hetente hazalátogathassanak "magyarba" a gyereküket megnézni. Vannak még koszovói és boszniai nők, bevallom, meg kellett néznem a wikipédián, hogy ezekkel a helyekkel mi újság.
Ebből a közegből menekültem most el. Nálunk Európában ugyan nincs kasztrendszer, de most látom csak, mennyire élesen elhatárolt világokban élünk, és a világok között nincs átjárás, csak nagy ritkán, vagy csak átmenetileg. Vagy csak lefelé.
De akkor eszembe jut, hová vágyódom én. Nekem is megvan az otthonról kapott közegem, amibe szocializálódtam és ami itt is ugyanúgy érvényes. Valahol középen. Nekem sincs átjárás? Vagy én vagyok a kivétel?
De tudom ám, hogy nincs így, csak munkanélkülinek lenni mindig vacak érzés. Ez a helyzet tulajdonképpen lehetőség, hogy egy sokkal jobb munkát találjak, és iszonyatos a nyomás, hogy ez így is legyen. Ha a hostelt nem számolom, másfél hónapja vagyunk kint. Fél évet adtunk magunknak a beilleszkedésre, fél évre becsültük az első nehéz időszakot. Még a felénél sem tartunk, te jó ég!
Lassan mindannyiunknak kezd elege lenni. Papinak nem, mert ő korábban szenvedte meg a mostani helyzetét. Az az igazság, hogy itt kint szarba se' vesznek. Tömören. Ez igaziból egyelőre nem érint rosszul, mert még hiszek abban, hogy később jobb lesz. De most még csak egy makogva beszélő ungarische mädchen vagyok, aki ugye jugoszláv és biztos neki is van már gyereke, mint a többieknek, a helyzete szerencsétlen, iskolákat nem végzett, hát marad a takarítás. Mert elsőre ilyen közegbe tudtam kerülni az alap németemmel. A kolléganőim afrikából elmenekült sebhelyes arcú néger nők, akik kopaszra nyíratják a fejüket, mert nincs pénzük gondozni a fenséges, felfelé növő, afrikai hajkoronájukat. Vagy szlovák asszonyok, vagy szlovákiai magyar asszonyok. Románok és romániai magyarok. Korombeli vagy nálam fiatalabb lányok, akik nem akarnak mást, csak annyi pénzt, hogy két hetente hazalátogathassanak "magyarba" a gyereküket megnézni. Vannak még koszovói és boszniai nők, bevallom, meg kellett néznem a wikipédián, hogy ezekkel a helyekkel mi újság.
Ebből a közegből menekültem most el. Nálunk Európában ugyan nincs kasztrendszer, de most látom csak, mennyire élesen elhatárolt világokban élünk, és a világok között nincs átjárás, csak nagy ritkán, vagy csak átmenetileg. Vagy csak lefelé.
De akkor eszembe jut, hová vágyódom én. Nekem is megvan az otthonról kapott közegem, amibe szocializálódtam és ami itt is ugyanúgy érvényes. Valahol középen. Nekem sincs átjárás? Vagy én vagyok a kivétel?
Freitag
Október 26. az év 299. (szökőévben 300.) napja a Gergely-naptár szerint. Az évből még 66 nap van hátra.
Szerencsére az osztrákoknál ünnepnap, ezért minden zárva van és nem tudunk wcpapírt venni :D
Október 26. Ausztriában a függetlenség és az új alkotmány napja. Október 25-én az utolsó külföldi katona is elhagyta Ausztriát. Másnap az osztrák parlament elfogadta a máig érvényes alkotmányt, amely az örökös semlegességet is rögzíti.
Wow, jó nekik :)
Szerencsére az osztrákoknál ünnepnap, ezért minden zárva van és nem tudunk wcpapírt venni :D
Október 26. Ausztriában a függetlenség és az új alkotmány napja. Október 25-én az utolsó külföldi katona is elhagyta Ausztriát. Másnap az osztrák parlament elfogadta a máig érvényes alkotmányt, amely az örökös semlegességet is rögzíti.
Wow, jó nekik :)
Not Dark Yet
A régmúlt érzések mauzóleuma.
Újak színtere a szívemben. Ahogy ülünk a konyhában a csúnya piros székekkel, egy Wieselburger Bier álmosít, meg a kinti sötétedés, a szembe szomszédok is felkapcsolták már a villanyt, villany mellett vacsoráznak, meg olvasnak ők is. Sötétben jön a Télapó, áramszünetet csinál mielőtt érkezik, vagy csak anyukádék kapcsolták le a villanyt.
Álmos ez az ősz, fáradt, elcsigázott. Üvegzúzmara van konyhaszekrényünkön.
A történeteknek van vége, a filmeknek is, csak az életnek nincs. Ha meg is halsz, pörög tovább az egész, sosincs vége, nélküled is, veled is megy tovább.
Vicces ez az egész, minden nap egy szó németül, ennyit lehet szerintem egészségesen megtanulni, vagy kettőt. Nehéz beszélgetni, amíg a napi egy szó a "sajnálom", a "vödör", a "nem én voltam" szintjén mozog. Ma az jutott eszembe, hogy a megalázó szót angolul sem tudnám elmondani, majd megnézem a szótárban, hogy mi az. Megnézem most.
Degrading.
schnöd.
Én vagyon a takarítónő, pedig számos papír bizonyítja, hogy pénzügyi szakember vagyok, közgazdász. Amikor az állásinterjún átnyújtottam a szépen, gondosan szerkesztett önéletrajzomat, még azt hittem érdekel itt bárkit is, mennyire igyekeztem, hogy ízlésesen nézzen ki az egész, aztán Frau Christina meg sem nézte azt a papírt, csak megkérdezte, hogy hívnak, hogy biztos legyen abban, legalább a nevemet megértem, ha németül kérdezik. Megértettem.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz lenyelni, hogy a legalacsonyabb szinten kezelnek. Biztos nem szép dolog azt gondolni, hogy bárkinél is jobb vagy ügyesebb vagyok, én tényleg tudom, hogy az ember életpályáját mennyire befolyásolja, hogy milyen családba születik. De mégis, mikor azt éreztetik, hogy nem tudom megkülönböztetni a kék rongyot a pirostól, és negyedszerre is elmagyarázzák, hogy nicht schmeissen, ja? weisst du? ja? nicht schmeissen..
És a legdurvább, hogy én azt hittem, erre én csak legyintek, mert én olyan übermensch vagyok, akit nem érdekel a mások véleménye, most mégis néha arra gondolok, takarítónő? Komolyan? Nem ciki ez?
És azt látom magam körül, hogy néhány ordenáré nőszemélytől eltekintve, a legtöbben itt milyen kedvesek, az érzelmeik a helyén vannak, viccelődnek, jól elvannak. Ordenárék meg mindenhol vannak, csak másképp. És hogy ezek a lányok, asszonyok csak azon háborodnak fel, ha hülyének nézik őket. Ha degradálják őket.
Degrading.
schnöd.
Tanulok ma is egy kis németet, hogy ne kelljen sokáig itt dolgoznom. Mert én vagyok az univerzum királynője és nekem jobb jár. Én jobbat tudok. Én többre vagyok képes. De valakinek azért meg kell csinálni a takarítást is. Van aki ott marad. Mindig így kell lennie, hogy van akinek szenvedni kell? Hogy van akinek csak a szar munka jut, a megaláztatással?
Én vagyok az univerzum királynője, aki többre képes.
De ha nem apu tanít arra, hogy munka nélkül nincs pihenés sem, vagy nem anyu nevel a szeretetre, akkor is így lenne?
Újak színtere a szívemben. Ahogy ülünk a konyhában a csúnya piros székekkel, egy Wieselburger Bier álmosít, meg a kinti sötétedés, a szembe szomszédok is felkapcsolták már a villanyt, villany mellett vacsoráznak, meg olvasnak ők is. Sötétben jön a Télapó, áramszünetet csinál mielőtt érkezik, vagy csak anyukádék kapcsolták le a villanyt.
Álmos ez az ősz, fáradt, elcsigázott. Üvegzúzmara van konyhaszekrényünkön.
A történeteknek van vége, a filmeknek is, csak az életnek nincs. Ha meg is halsz, pörög tovább az egész, sosincs vége, nélküled is, veled is megy tovább.
Vicces ez az egész, minden nap egy szó németül, ennyit lehet szerintem egészségesen megtanulni, vagy kettőt. Nehéz beszélgetni, amíg a napi egy szó a "sajnálom", a "vödör", a "nem én voltam" szintjén mozog. Ma az jutott eszembe, hogy a megalázó szót angolul sem tudnám elmondani, majd megnézem a szótárban, hogy mi az. Megnézem most.
Degrading.
schnöd.
Én vagyon a takarítónő, pedig számos papír bizonyítja, hogy pénzügyi szakember vagyok, közgazdász. Amikor az állásinterjún átnyújtottam a szépen, gondosan szerkesztett önéletrajzomat, még azt hittem érdekel itt bárkit is, mennyire igyekeztem, hogy ízlésesen nézzen ki az egész, aztán Frau Christina meg sem nézte azt a papírt, csak megkérdezte, hogy hívnak, hogy biztos legyen abban, legalább a nevemet megértem, ha németül kérdezik. Megértettem.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz lenyelni, hogy a legalacsonyabb szinten kezelnek. Biztos nem szép dolog azt gondolni, hogy bárkinél is jobb vagy ügyesebb vagyok, én tényleg tudom, hogy az ember életpályáját mennyire befolyásolja, hogy milyen családba születik. De mégis, mikor azt éreztetik, hogy nem tudom megkülönböztetni a kék rongyot a pirostól, és negyedszerre is elmagyarázzák, hogy nicht schmeissen, ja? weisst du? ja? nicht schmeissen..
És a legdurvább, hogy én azt hittem, erre én csak legyintek, mert én olyan übermensch vagyok, akit nem érdekel a mások véleménye, most mégis néha arra gondolok, takarítónő? Komolyan? Nem ciki ez?
És azt látom magam körül, hogy néhány ordenáré nőszemélytől eltekintve, a legtöbben itt milyen kedvesek, az érzelmeik a helyén vannak, viccelődnek, jól elvannak. Ordenárék meg mindenhol vannak, csak másképp. És hogy ezek a lányok, asszonyok csak azon háborodnak fel, ha hülyének nézik őket. Ha degradálják őket.
Degrading.
schnöd.
Tanulok ma is egy kis németet, hogy ne kelljen sokáig itt dolgoznom. Mert én vagyok az univerzum királynője és nekem jobb jár. Én jobbat tudok. Én többre vagyok képes. De valakinek azért meg kell csinálni a takarítást is. Van aki ott marad. Mindig így kell lennie, hogy van akinek szenvedni kell? Hogy van akinek csak a szar munka jut, a megaláztatással?
Én vagyok az univerzum királynője, aki többre képes.
De ha nem apu tanít arra, hogy munka nélkül nincs pihenés sem, vagy nem anyu nevel a szeretetre, akkor is így lenne?
Hepe. Hupa.
Ősz van, gecc. Jéghideg a lábam. Pedig milyen meleg volt a nyár, harmincöt fokban ültem a kanapén, miközben a szomszédasszony üvöltözött, hogy "Nonó, viselkedjél már normálisan, ütne már el valaki", én meg készültem a gazdföci vizsgára és rettenetesen féltem, de legalább nem fázott a lábam. Viszont arra gondoltam, hogy milyen jó lesz majd mostanában. Most meg arra gondolok, milyen jó lesz majd úgy március felé. Várom a fizut, még négy hét, majd utána milyen jó lesz. Aztán elfogy az első héten és majd várom a következőt. Aztán a karácsonyt, aztán a szilvesztert, és utána jön a szörnyű január, február, úgysem állom meg fogadalmak nélkül és márciusban majd várhatom a nyarat. Nem ezt akartam mondani.
De a lényeg, hogy sosincs jelen, sosem tudjuk mikor vagyunk boldogok.
Ősz van.
Újra kerekedik a világom. Tudni akarom, hogy boldog vagyok, itt, ebben a pillanatban. Nem akarom elszúrni a dolgokat. A dolgok úgyis jönnek-mennek, így vagy úgy. Van, ami ellen nem érdemes harcolni, van, amin nem érdemes agyalni, mert úgyis megtörténik, közben viszont gondolhatok egy csomó kellemes dologra is. Mondjuk ahelyett, hogy mennyire hiányzik a lakásom, gondolhatok arra, hogy milyen vicces ez a nagymama lakás itt a tébolyult Herr Mészivel. Meg hogy nincs itt a családom, de gondolhatok arra, hogy mindig a családom marad és hozzájuk bármikor, bárhonnan visszamehetek. Gondoltam arra, hogy rémes, hogy nem ugorhatok át bármelyik pillanatban a barátaimhoz dögleni, így viszont minden találkozás ünnep.
Gondolhatok ezekre, ami persze sokszor sovány vigasz, de miért is ne, nincs hepe hupa nélkül, nincs győzelem áldozatok nélkül és amúgy is itt lakom már Bécsben, szóval lehetnék akár boldog is, "vidor vödör".
És mennyi minden jó van egyébként is. Például a finom ételek olcsón, a szokásos esti x-akták nézés, a bécsi Porszi, az FM4, ahol ilyen számok mennek, nem a marúnfájv minden reggel:
Meg az épületek, hogy mindegyik olyan mint egy kastély, és hogy az emberek folyton mosolyognak és szeretnek élni, meg dolgozni. Azt is imádom, hogy az osztrákok szeretik a szép dolgokat csak úgy önmagukban, a dizájnt csak a forma kedvéért, funkció nélküli hülyeségeket, amik tök jók. Meg hogy megismertem koszovói és boszniai nőket, és olyan vicces az egész, az eastern europe style, amiről fogalmam sem lenne milyen, ha otthon maradtam volna.
A küzdelem része rohadt nehéz, a játszmák itt is kiélezettek, de nem akarok mindenen fennakadni.
Csak boldog akarok lenni.
Ősz van, szeretem az őszt, szeretem a sálas, kiskabátos időt, meg a nyirkos temetőzést, meg az őszi színeket és a levegőt, ami ilyenkor tele van elektromossággal.
De a lényeg, hogy sosincs jelen, sosem tudjuk mikor vagyunk boldogok.
Ősz van.
Újra kerekedik a világom. Tudni akarom, hogy boldog vagyok, itt, ebben a pillanatban. Nem akarom elszúrni a dolgokat. A dolgok úgyis jönnek-mennek, így vagy úgy. Van, ami ellen nem érdemes harcolni, van, amin nem érdemes agyalni, mert úgyis megtörténik, közben viszont gondolhatok egy csomó kellemes dologra is. Mondjuk ahelyett, hogy mennyire hiányzik a lakásom, gondolhatok arra, hogy milyen vicces ez a nagymama lakás itt a tébolyult Herr Mészivel. Meg hogy nincs itt a családom, de gondolhatok arra, hogy mindig a családom marad és hozzájuk bármikor, bárhonnan visszamehetek. Gondoltam arra, hogy rémes, hogy nem ugorhatok át bármelyik pillanatban a barátaimhoz dögleni, így viszont minden találkozás ünnep.
Gondolhatok ezekre, ami persze sokszor sovány vigasz, de miért is ne, nincs hepe hupa nélkül, nincs győzelem áldozatok nélkül és amúgy is itt lakom már Bécsben, szóval lehetnék akár boldog is, "vidor vödör".
És mennyi minden jó van egyébként is. Például a finom ételek olcsón, a szokásos esti x-akták nézés, a bécsi Porszi, az FM4, ahol ilyen számok mennek, nem a marúnfájv minden reggel:
Meg az épületek, hogy mindegyik olyan mint egy kastély, és hogy az emberek folyton mosolyognak és szeretnek élni, meg dolgozni. Azt is imádom, hogy az osztrákok szeretik a szép dolgokat csak úgy önmagukban, a dizájnt csak a forma kedvéért, funkció nélküli hülyeségeket, amik tök jók. Meg hogy megismertem koszovói és boszniai nőket, és olyan vicces az egész, az eastern europe style, amiről fogalmam sem lenne milyen, ha otthon maradtam volna.
A küzdelem része rohadt nehéz, a játszmák itt is kiélezettek, de nem akarok mindenen fennakadni.
Csak boldog akarok lenni.
Ősz van, szeretem az őszt, szeretem a sálas, kiskabátos időt, meg a nyirkos temetőzést, meg az őszi színeket és a levegőt, ami ilyenkor tele van elektromossággal.
Az új munka - reggel
Hajnal, húsz perc szundi, aztán propeller gyorsasággal indul a nap. Odakint még sötét van. Harminc lépés a konyháig, 5 perc a kávéig, addig pisilek. Megmosom a kezem, megmosom a szemem. Kitöltöm a kávét, de túl forró, felöltözöm. Még tíz perc indulásig, nagy kortyokban öntöm magamba a tejeskávét, megrágom a kortyokat, mielőtt lenyelem. Úristen, mindjárt visszaalszom. Már csak két perc, az utolsó korty kávé után azonnal el kell kezdeni a fogmosást, amit utálok. Köpök - kemény a nyálam és kávés.
Toy Dolls
Elfelejtettük az Extraweltet, négy napja járt itt, nem mintha lett volna pénzünk elmenni rá. ("Toy dollsra. De nem megyek be rá."*) Október 11.-én lesz Gus Gus. Október 19.-én Dusty Kid. Bemegyünk rá. :)
Van munkám Bécsben. Van bankszámlám és hivatalosan itt lakom. Brutális két hét volt ez.
2012 brutális év. Cicaman goes metal!
* :)
Reggeli
Péntek, fél tíz, túl az első kávén, befejeztem a Gyöngéd
barbárokat, túl az első síráson ma reggel, az utolsó oldal olyan dicsőséges
volt, és akkor megszólaltak a harangok Bécs utcáin, dong ding, dong ding, tüm,
tümm. Behallatszik az udvarunkba, ahol hajnalban a szemetes ember dühében
ütötte vágta a Restmüll feliratú kukát, ki tudja miért, akkor attól
visszhangzott az egész ház. Felvert az álmomból, szerencsére, mert megint a
démonjaim üldöztek, a barátaim, a szüleim szeretete, a kiköltözés Bécsbe és még
ezernyi apróság. Álmomban megint nem sikerült kiköltözni, nem indult az autó,
nem fértem be a kocsiba, anyuék visszafordultak, mert összevesztek apuval, én
pedig csak hangtalanul üvöltöztem álmomban, mert a torkomat és az orromat
elöntötte a takony a sírástól. A szemetes ember ébresztett a Restmüll
verésével, szó szerint ráébresztett a valóságra, arra hogy itt vagyok, Bécs
belvárosában lakom, ide járok közértbe és bankba, Bécs utcáin sétálok
reggelente és esténként.
Mindazonáltal nem vagyok még teljesen itthon. Bécs feltölt,
felpezsdít, minden pillanatban elámít, de még hiányzik valami. Talán az
ismerősök, a helyi arcok. Zárt közösség vagyunk mi négyen, egyelőre alig
ismerünk itt valakit. Tegnap azon élcelődtünk, hogy jó lenne már az egyforma
estéket megtölteni valami tartalommal, hívjuk át este a haverokat. Szóba jöhet
a főbérlő, a bankból a kedves ügyintézők, a trafikos néni és Medy, a német
tanárunk. Nagyjából ennyi.
Egy másik szombat
Itthon vagyok. A második helyen. Tegnap éjjel a Blahán vártuk a négyeshatost, néztem a támolygó, buliból jövő vagy oda épp induló fiatal lányokat és fiúkat, ahogy pezseg bennük a vér, boldogok, élnek. Örültem nekik, de a szívem megtelt szomorúsággal, és a kívülállóság érzésével, én itthon vagyok, de már csak látogatóban. A kombínó üvegére tapadva bámultam az ismerős megállókat - a wesselényin a hunniázásokra emlékeztem, a király utcában arra az egy hónapra amíg ott laktam, az oktogonnál elszorult a torkom, itthon, itthon, itthon vagyok, a nyugatinál a podmaniczky utcára néztem, ott van, arra van az én lakásom, az én drága kis kuckóm, amiben egy fiú lakik meg egy lány. Egy fiú, akivel véletlenül egy asztalnál ültem három éve a Rómerben egy alternatívás megbeszélésen, azt hiszem fröccsöt ittam, akkor épp menyasszony voltam és fogalmam sem volt az életről, arról végképp nem, hogy pár év alatt az életem kétszer háromszor is megfordít a tengelyem körül, a fent lentre kerül, a kint bentre és fordítva...
A Margit-hídi megállónál bámultam a Parlament sárgás fényeit, legutóbb mikor ott söröztünk, tervezgettük a bécsi életet és örültünk, hogy ott leszünk. Ma sincs ez másképp. Bécsben is otthon vagyok már egy kicsit.
De a szívem tele van érzésekkel, amiket Pesten gyűjtöttem bele, az éjszakázások, a hajnalok, a forró délutánok alatt. Amikor először nyilallt belém: itt vagyok, Pesten, ez az én városom, itt élek.
Tudom miért hagytalak el, és tudom, hogy jó döntést hoztam. Nem tudom mikor térek vissza, vagy visszatérek-e egyáltalán, de azt tudom, hogy visszavonhatatlanul az otthonom lettél. Szeretlek! :)
Amúgy csak kuckózás van Janónál, egész reggel úgy éreztem, elfelejtettem valamit, pedig csak fura, hogy nincs mit tennem, nincs más dolgom, mint itt lenni.
Tegnap ezt találtam a vonatra várva, hát megörökítettem:
A Margit-hídi megállónál bámultam a Parlament sárgás fényeit, legutóbb mikor ott söröztünk, tervezgettük a bécsi életet és örültünk, hogy ott leszünk. Ma sincs ez másképp. Bécsben is otthon vagyok már egy kicsit.
De a szívem tele van érzésekkel, amiket Pesten gyűjtöttem bele, az éjszakázások, a hajnalok, a forró délutánok alatt. Amikor először nyilallt belém: itt vagyok, Pesten, ez az én városom, itt élek.
Tudom miért hagytalak el, és tudom, hogy jó döntést hoztam. Nem tudom mikor térek vissza, vagy visszatérek-e egyáltalán, de azt tudom, hogy visszavonhatatlanul az otthonom lettél. Szeretlek! :)
Amúgy csak kuckózás van Janónál, egész reggel úgy éreztem, elfelejtettem valamit, pedig csak fura, hogy nincs mit tennem, nincs más dolgom, mint itt lenni.
Tegnap ezt találtam a vonatra várva, hát megörökítettem:
Rémálomföld
Papához bújok, hátulról átölelem, fülem a nyakához tapasztom - hallom ahogy rág, monoton ropogtatással egy disznó fejhús darabot fogyaszt el épp. Nézem a disznót, félbevágva az arca, valami ín van középen, nem gondolta volna, hogy egy régi ikea tányéron végzi bepaprikázva, az orrában fokhagymával, a szájából egészen biztosan valamelyik másik disznó levágott nyelve lóg ki.
Ropog az ín a fogak alatt.
Kattog az agyam.
Vajon minden megoldódik?
Még a világvége előtt szeretnék valamit csinálni, ami nem válik reménytelen küzdelemmé, nem végződik ostoba kudarccal. Mennyi időm van?
Fáj a fejem, mintha valaki az én fejemet rágicsálná. Napok óta azt álmodom, hogy elvesztem gyerekkoromban és a családommal hosszú évek óta most találkozom először. Érzem, hogy velem akarnak lenni, de nem tudnak befogadni. A hozzánk érkező rokonok nem ismernek fel, csak amikor elmondom ki vagyok látszik az arcukon valami homályos felfedezés - Ahá!
Közben az álmokba beleszövődnek a mindennapok, képeslapokat ragasztok az új szobám ajtajára álmomban, tologatom a bútorokat.
A valóságban két valótlanság közötti szakadék felett lebegek és azt éneklem az álmaimnak, hogy please don't go please don't go I LOVE YOU SO i love you so
Ropog az ín a fogak alatt.
Kattog az agyam.
Vajon minden megoldódik?
Még a világvége előtt szeretnék valamit csinálni, ami nem válik reménytelen küzdelemmé, nem végződik ostoba kudarccal. Mennyi időm van?
Fáj a fejem, mintha valaki az én fejemet rágicsálná. Napok óta azt álmodom, hogy elvesztem gyerekkoromban és a családommal hosszú évek óta most találkozom először. Érzem, hogy velem akarnak lenni, de nem tudnak befogadni. A hozzánk érkező rokonok nem ismernek fel, csak amikor elmondom ki vagyok látszik az arcukon valami homályos felfedezés - Ahá!
Közben az álmokba beleszövődnek a mindennapok, képeslapokat ragasztok az új szobám ajtajára álmomban, tologatom a bútorokat.
A valóságban két valótlanság közötti szakadék felett lebegek és azt éneklem az álmaimnak, hogy please don't go please don't go I LOVE YOU SO i love you so
Secret Garden
Íme egy az új Inez&Vinoodh videók közül, melyet a rendezőpáros a Dior számára készített. Ha valaki tudna segíteni abban, hogy én is Dior estélyiben, riadt tekintettel rohangálhassak Versailles-ban, kérem jelentkezzen mielőbb :)
Christian Dior - Secret Garden - Versailles from Inez & Vinoodh on Vimeo.
Daria Strokousnak öszejött, persze ő magas, vékony és szőke, az arca mint egy dacos angyalé. Orosz modell és meglepetésemre fiatalabb, mint én, egészen pontosan e hónapban ünnepli a huszonkettedik szülinapját. 17 éves korában debütált és azóta is a legnagyobb divatcégek ruháit viselheti (Prada, Chanel, Louis Vuitton, D&G...).
Szép és vagány szerintem.
Christian Dior - Secret Garden - Versailles from Inez & Vinoodh on Vimeo.
Daria Strokousnak öszejött, persze ő magas, vékony és szőke, az arca mint egy dacos angyalé. Orosz modell és meglepetésemre fiatalabb, mint én, egészen pontosan e hónapban ünnepli a huszonkettedik szülinapját. 17 éves korában debütált és azóta is a legnagyobb divatcégek ruháit viselheti (Prada, Chanel, Louis Vuitton, D&G...).
Szép és vagány szerintem.
Donna Karan estélyiben
Záróbuli
Nem, még nincs vége életem eddigi legmegerőltetőbb munkájának, de már csak egy hét és új fordulatot vesz a kint tartózkodás. Jövő héten hazalátogatunk Győrbe és Budapestre. Végre újra láthatom szeretett városaim! És ó micsoda öröm, hogy hazautazásunk pont a negyedik Főzdefesztre esik. Alig várom azt a rengeteg vér és kilincs ízű sörremeket, amivel a jó magyar sörfőzők megörvendeztetnek majd, és a nyüzsgést, a magyar szót, hogy úgy kérhetek: kérek szépen egy sört, és nem úgy, hogy bitte, öööööö, ein vagyis eine.. einen bananen bier, bitte.
Ennek is megvan a hangulata persze, de bevallom, hiányzol Budapest :)
Azért itt is volt részünk némi fesztiválhangulatban! A korábbi bejegyzésekből tudható, legújabb kedvencem a Rathausplatz, megint arra sétáltunk tegnap, pedig csak elindultunk andalogni, de úgy tűnik akaratlanul is arra visz a lábunk, tudván, mindig akad valami izgalom ott.
Az egész nyáron át tartó filmfesztiválon szinte végig opera felvételeket játszottak, meglepő módon a tegnapi záróest elektronikus zenével indult. Már kora délután kivonult egy kisebb tömeg, eleinte csak pár táncoló anyuka, meg néhány tetovált fiú, aztán egyre több ember jelent meg a platzon. Hihetetlen, hogy vasárnap délután ilyen zenét tolnak a bécserek, ennyire lazák, miközben a lelátón továbbra sem lehet sörözni és cigizni, erre kedves biztonsági őr hölgyek figyelmeztetnek lépten-nyomon.
Mi így csöppentünk a platzra délután:
Janó figyelmébe ajánljuk (mármint Papa meg én) az igencsak jó ritmusérzékkel megáldott fiúcskáról készült videót :)
Kicsit dödörögtem az utóbbi pár napban a bloggal, jó pár változás történt. Mivel az ismerőseim zöme olyan lusta mint én, így lehetővé tettem, hogy regisztráció nélkül lehessen itt kommentelni, lájkolgatni, véleményezni pedig egy gombnyomásra.
A jobb oldali ezer éves elrendezést is frissítettem, csuhéjj! :)
És aki kíváncsi a minőségi sörökre, az kukkantson ide: http://www.fozdefeszt.hu/
Ennek is megvan a hangulata persze, de bevallom, hiányzol Budapest :)
Azért itt is volt részünk némi fesztiválhangulatban! A korábbi bejegyzésekből tudható, legújabb kedvencem a Rathausplatz, megint arra sétáltunk tegnap, pedig csak elindultunk andalogni, de úgy tűnik akaratlanul is arra visz a lábunk, tudván, mindig akad valami izgalom ott.
Az egész nyáron át tartó filmfesztiválon szinte végig opera felvételeket játszottak, meglepő módon a tegnapi záróest elektronikus zenével indult. Már kora délután kivonult egy kisebb tömeg, eleinte csak pár táncoló anyuka, meg néhány tetovált fiú, aztán egyre több ember jelent meg a platzon. Hihetetlen, hogy vasárnap délután ilyen zenét tolnak a bécserek, ennyire lazák, miközben a lelátón továbbra sem lehet sörözni és cigizni, erre kedves biztonsági őr hölgyek figyelmeztetnek lépten-nyomon.
Mi így csöppentünk a platzra délután:
Janó figyelmébe ajánljuk (mármint Papa meg én) az igencsak jó ritmusérzékkel megáldott fiúcskáról készült videót :)
Kicsit dödörögtem az utóbbi pár napban a bloggal, jó pár változás történt. Mivel az ismerőseim zöme olyan lusta mint én, így lehetővé tettem, hogy regisztráció nélkül lehessen itt kommentelni, lájkolgatni, véleményezni pedig egy gombnyomásra.
A jobb oldali ezer éves elrendezést is frissítettem, csuhéjj! :)
És aki kíváncsi a minőségi sörökre, az kukkantson ide: http://www.fozdefeszt.hu/
i wish i was
Augusztus 30.
Ez a nyár is véget ért (mintha nem lett volna).
Még két hét a pokoli, szünet nélküli melóból.
Aki nyaral, megőrül. Elfelejti mi az illendőség, melyik a jobb és a bal keze.
De most olyan rádiót hallgatok, ahol reggelente ilyen zene szól:
Ez a nyár is véget ért (mintha nem lett volna).
Még két hét a pokoli, szünet nélküli melóból.
Aki nyaral, megőrül. Elfelejti mi az illendőség, melyik a jobb és a bal keze.
De most olyan rádiót hallgatok, ahol reggelente ilyen zene szól:
Bécs király!
Ez a város nyugis, mégis eleven.
Működik.
Az építészet csodálatos, a házak gyönyörűen karbantartva, felújítva.
Imádom, hogy minden harmadik tetőterasz növényekkel, fákkal van tele. Hogy bárhová megyek, mindig van bicikliút. Hogy bárhová megyek, mindig van a közelben egy-két híres ház, amiben híres osztrákok laktak, vagy kisebb-nagyobb múzeumok, vagy csak valami hatalmas régi kastély, háborús emlékhely. Lépten-nyomon.
Imádom, hogy a boltokba bejöhetnek a kutyák! Még az Ikeába is :)
Bécs klasszikus, az ember mindig úgy érzi, ahogy sétál az utcáin, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat egy hegedű, egyszer csak kiszűrődik egy második emeleti ablakból a hang, ahogy egy csipkés ruhás kislány (masnival a hajában) épp egy szonátába kezd a zongoráján.
És van benne egy nagy adag "Hello, Vienna Calling" is :) Valami hátborzongatóan modern, ami egyszerre abszurdan retro és utópisztikus űrlényes budzsilala. A bécsi emberek is ilyenek. Furán konzervatívak és aztán hirtelen előtör belőlük a kisgyerek és bohémebbek, mint egy kocsmányi cseh festő.
Na és még valami: a parkok. Fantasztikus, hogy akárhová költöznék ebben a városban, maximum 10 percnyi sétára ott lenne tőlem egy gigantikus park, szobrokkal és formára nyírt fákkal, ahol a pedánsan gondozott kertekben délutánonként a fél város a fűben hempereg, a másik fele sörözik vagy focizik. Ezt a várost használják, mégsem megy tönkre.
Itt jártunk ma:
Az utolsó előtti egy fura szobor, amit egy fesztivál részeként állítottak ki a Schwarzenbergplatz-on. Elsőre mint egy jövőből idecsöppent fura űrhajó, közelebbről jelentős adag tudatmódosítót fogyasztó alkotók munkája. Mindenképpen nagyon klassz :) És az emberek ezt is használják, örülnek, hogy itt van, nézegetik, hozzáérnek, felcsimpaszkodnak rá, mászókának használják az élő, eleven művészetet. Csudijó.
Bővebb infó: http://www.tba21.org/pavilions/49/overview
Működik.
Az építészet csodálatos, a házak gyönyörűen karbantartva, felújítva.
Imádom, hogy minden harmadik tetőterasz növényekkel, fákkal van tele. Hogy bárhová megyek, mindig van bicikliút. Hogy bárhová megyek, mindig van a közelben egy-két híres ház, amiben híres osztrákok laktak, vagy kisebb-nagyobb múzeumok, vagy csak valami hatalmas régi kastély, háborús emlékhely. Lépten-nyomon.
Imádom, hogy a boltokba bejöhetnek a kutyák! Még az Ikeába is :)
Bécs klasszikus, az ember mindig úgy érzi, ahogy sétál az utcáin, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat egy hegedű, egyszer csak kiszűrődik egy második emeleti ablakból a hang, ahogy egy csipkés ruhás kislány (masnival a hajában) épp egy szonátába kezd a zongoráján.
És van benne egy nagy adag "Hello, Vienna Calling" is :) Valami hátborzongatóan modern, ami egyszerre abszurdan retro és utópisztikus űrlényes budzsilala. A bécsi emberek is ilyenek. Furán konzervatívak és aztán hirtelen előtör belőlük a kisgyerek és bohémebbek, mint egy kocsmányi cseh festő.
Na és még valami: a parkok. Fantasztikus, hogy akárhová költöznék ebben a városban, maximum 10 percnyi sétára ott lenne tőlem egy gigantikus park, szobrokkal és formára nyírt fákkal, ahol a pedánsan gondozott kertekben délutánonként a fél város a fűben hempereg, a másik fele sörözik vagy focizik. Ezt a várost használják, mégsem megy tönkre.
Itt jártunk ma:
Augarten
Az utolsó előtti egy fura szobor, amit egy fesztivál részeként állítottak ki a Schwarzenbergplatz-on. Elsőre mint egy jövőből idecsöppent fura űrhajó, közelebbről jelentős adag tudatmódosítót fogyasztó alkotók munkája. Mindenképpen nagyon klassz :) És az emberek ezt is használják, örülnek, hogy itt van, nézegetik, hozzáérnek, felcsimpaszkodnak rá, mászókának használják az élő, eleven művészetet. Csudijó.
Bővebb infó: http://www.tba21.org/pavilions/49/overview
Valentino 12/13 FW Haute Couture
Gyönyörű ruhák, titokzatos modellek:
Caroline Brasch Nielsen és Frida Gustavsson - nagyon szépek :)
Caroline Brasch Nielsen és Frida Gustavsson - nagyon szépek :)
kontraszt
Life is good: szerda este, irány a Rathaus, ahol Mick Jagger a csinos szőrme kabijában trappol a színpadon (a vásznon) Scorsese koncertfilmjében. Egy-egy banános sör, hatalmas bécsi tömeg hömpölyög, valami nyugodtabb ülőhelyet keresünk. A lelátón meglátunk két éppen felszabaduló helyet, már majdnem le is tudunk ülni, mikor egy idős házaspár az utunkba áll és szép katonás németséggel közlik, hogy márpedig sörrel tilos a lelátóra ülni. Elkullogtunk, eközben Keith Richards a színpadra köpte elszívott cigijét és tombolt a féktelen, szabad rákenroll.
nagymama-láb
Visszatért az álmaimba a régi álombéli nyaraló, ami valahol Keszthely-külvárosban lehet. Amikor Szamiék vettek ott nyaralót, akkor sokszor álmodtam, hogy nekünk is van ott egy. Sokszor visszatért ez a rosszabb kivitelű kis háromszög házikó, aminek a padlóján paradicsom terem a porban, a kertje használhatatlanul kicsi, a szomszéd néni idegesítő.
Ma azt álmodtam, hogy újra ott bosszankodunk, anyu, apu meg én. Nem is maradtunk soká, elindultunk lefelé a domboldalon. Fölöttünk, egy hatalmas sátor és pajta keverékére emlékeztető sárga tető, ami akkora, hogy sparheltek lógnak róla felakasztva a magasban. Anyu mondta, hogy szomjas, míg apuval locsoltuk a földre a két kétliteres flakonból az üdítőt. Egy kúthoz értünk, ahol mohón inni kezdtem, aztán anyunak eszébe jutott (vagy nekem), hogy hátha nem is iható ez a víz és kiköptem.
Nagyjából ennyi lényeges.
Anyu, hiányoztok, mindenkit meglátogatott az anyukája.
Most olyan érzésem van, mint mikor egyedül mentem az ugrálókötél versenyre, mert valami dolgod volt, de a Melindának ott volt az idegesítő anyukája, és mérges lettem, de közben folyton figyelmeztettem magam, hogy nem is lehetek mérges.
Ilyen messzire kellett jönnöm, hogy igazán érezzem, mit jelent a hiányotok. Nekem tényleg ilyen messzire kellett jönnöm, de nem ezért, csak most ez is van.
Mama és Papa is főleg hiányoznak.
Annyira fáradt vagyok, én ma majdnem sírtam amiatt, mert a zuhanyrózsa összevizezte a zoknim, és le kellett venni, (na tessék még ez is), és aztán valamiért eszembe jutott a mama, már nem tudom miről, de elszégyelltem magam, hogy bezzeg a mama tehenet hajtott ötévesen és mire gondolhatott, minek kell neki ezt a hülyeséget csinálni, de azért fölkelt minden reggel és csinálta és dolgozott egész életében, néhány csendes szónál többet mégsem hallottam erről az időszakról, én bezzeg csapkodok és vonaglok, hogy sokat kell dolgozni (tényleg nagyon sokat). Szóval hülyén éreztem magam, na.
Aztán az jutott eszembe, hogy amikor mamával utoljára találkoztunk, akkor persze még nem tudtam, hogy utoljára, de a lényeg, hogy éreztem ezt valahol és puszilgattam, ahogy soha, nem adtam én a mamának soha olyan igazi puszit az arcára, meg senkinek sem úgy általában, de a lényeg, hogy akkor igen és ő mondta, hogy becsüljem meg a szüleimet, mert tőlük kaptam mindent, és ma elsírtam magam mikor ez eszembe jutott.
Amikor papát utoljára láttam ébren, ő azt mondta, legyek mindig tisztességes.
Fura, hogy 59 évi házasság után mennyire különböző dolgot mondtak.
Vagy ez talán nem is olyan különböző.
Jaj, mama, minden nap eszembe jutsz, ahányszor csak a girbe-gurba nagymama lábamra nézek, ami pont olyan és egyre olyanabb mint a tiéd. Sajnálom Boci, hogy lábfotó szerepel a blogomban, de ilyen ez a nagymama láb, bütykös:
Ma azt álmodtam, hogy újra ott bosszankodunk, anyu, apu meg én. Nem is maradtunk soká, elindultunk lefelé a domboldalon. Fölöttünk, egy hatalmas sátor és pajta keverékére emlékeztető sárga tető, ami akkora, hogy sparheltek lógnak róla felakasztva a magasban. Anyu mondta, hogy szomjas, míg apuval locsoltuk a földre a két kétliteres flakonból az üdítőt. Egy kúthoz értünk, ahol mohón inni kezdtem, aztán anyunak eszébe jutott (vagy nekem), hogy hátha nem is iható ez a víz és kiköptem.
Nagyjából ennyi lényeges.
Anyu, hiányoztok, mindenkit meglátogatott az anyukája.
Most olyan érzésem van, mint mikor egyedül mentem az ugrálókötél versenyre, mert valami dolgod volt, de a Melindának ott volt az idegesítő anyukája, és mérges lettem, de közben folyton figyelmeztettem magam, hogy nem is lehetek mérges.
Ilyen messzire kellett jönnöm, hogy igazán érezzem, mit jelent a hiányotok. Nekem tényleg ilyen messzire kellett jönnöm, de nem ezért, csak most ez is van.
Mama és Papa is főleg hiányoznak.
Annyira fáradt vagyok, én ma majdnem sírtam amiatt, mert a zuhanyrózsa összevizezte a zoknim, és le kellett venni, (na tessék még ez is), és aztán valamiért eszembe jutott a mama, már nem tudom miről, de elszégyelltem magam, hogy bezzeg a mama tehenet hajtott ötévesen és mire gondolhatott, minek kell neki ezt a hülyeséget csinálni, de azért fölkelt minden reggel és csinálta és dolgozott egész életében, néhány csendes szónál többet mégsem hallottam erről az időszakról, én bezzeg csapkodok és vonaglok, hogy sokat kell dolgozni (tényleg nagyon sokat). Szóval hülyén éreztem magam, na.
Aztán az jutott eszembe, hogy amikor mamával utoljára találkoztunk, akkor persze még nem tudtam, hogy utoljára, de a lényeg, hogy éreztem ezt valahol és puszilgattam, ahogy soha, nem adtam én a mamának soha olyan igazi puszit az arcára, meg senkinek sem úgy általában, de a lényeg, hogy akkor igen és ő mondta, hogy becsüljem meg a szüleimet, mert tőlük kaptam mindent, és ma elsírtam magam mikor ez eszembe jutott.
Amikor papát utoljára láttam ébren, ő azt mondta, legyek mindig tisztességes.
Fura, hogy 59 évi házasság után mennyire különböző dolgot mondtak.
Vagy ez talán nem is olyan különböző.
Jaj, mama, minden nap eszembe jutsz, ahányszor csak a girbe-gurba nagymama lábamra nézek, ami pont olyan és egyre olyanabb mint a tiéd. Sajnálom Boci, hogy lábfotó szerepel a blogomban, de ilyen ez a nagymama láb, bütykös:
mélypont
And I wonder why, why we didn't try this time
Didn't even try, try to make things right over
Tizenhét
Sasha-t hallgatok, a Warehouse-os mixet megint, ez elég jó. Gyógyítgatom a kis hülye lelkem. Délután még uborkát is tettem a szememre, közben Pavarottit hallgattam, ami borzongatott, aztán elaludtam rajta. Minden csak percekig érdekel.
Végül is a strandra menéssel kezdődött, de az egész a fáradtság miatt van. Tegnap összevesztünk itt mindenkivel, annyira bagatell ("na de hát én vagyok a lektor"), annyira hülyeség, hogy szégyellem magam a kisszerűségéért. Strandra akartam menni, nagyon. Van az a küzdelem, mikor egyetlen cél lebeg a szemed előtt és mindent beáldozol érte, már csak arra tudsz koncentrálni.
17 szobánk van napok óta. Minden nap ugyanannyi. (Ó kedvencem ez itt a tizennyolcadik percnél, de túl rövid, kedves Sasha, ezt elrontottad, alig élem bele magam, már el is illan) Szóval tizenhét. Reggel meglátom a listát, hétfői lista, jó, letoljuk, ma nincs strand. Aztán a keddi lista megint tizenhét. Sikálok, súrolok ezerrel, de túl későn végzünk, vagy valami közbejött, mindegy, vigasz cigi. Szerdai lista, tizenhét. Ez a szám uralja az életem. A nap fényesen sütött tegnap, alkalmas, nagyon is alkalmas strandolásra, főleg itt Bécsben, ahol a hegyi szelek valahogy mindig esőt meg rossz időt kavarnak nyáron. Sikálok, súrolok.
Sikálok, súrolok.
Sikálok, súrolok egészen tizenhétig. Megszállottan, villámgyors mozdulatokkal.
És bumm, megint közbejött valami.
És én tényleg azt hittem itt a világ vége. Olyan erejű düh öntött el, hogy magam is csodálkoztam. A strand miatt.
De valahol érthető ez, ha az embert megfosztják a szabadságtól, abba beleőrül. Ezt most már biztosan tudom, talán még Petőfit is olvasok ezután.
Összekiabáltunk itt, jól megbántódtunk és megbántottunk mindenkit.
Aztán délután négykor nagy duzzogva, puffogva elindultunk a strandra fröcsélni.
Tényleg nincs ilyen szó, aláhúzta a helyesírás-ellenőrzés. :)
A strand megvárt, csodálatos forrón izzott a nap, söröztünk, cigiztünk, olvastam a Gyöngéd barbárokat, és iszonyatosan jól éreztem magam. Na tessék, megint hülye voltál, a dolgokat nem akarni kell, hanem csak tenni. Mindig elfelejtem ezt, hogy a haraggal csak magamat vadítom, akár jól is érezhettem volna magam egész nap. Mindig elfelejtem, hogy a megszállott küzdelem szinte kivétel nélkül célt téveszt.
Csütörtök, tizenhét szoba.
Und so weiter...
Végül is a strandra menéssel kezdődött, de az egész a fáradtság miatt van. Tegnap összevesztünk itt mindenkivel, annyira bagatell ("na de hát én vagyok a lektor"), annyira hülyeség, hogy szégyellem magam a kisszerűségéért. Strandra akartam menni, nagyon. Van az a küzdelem, mikor egyetlen cél lebeg a szemed előtt és mindent beáldozol érte, már csak arra tudsz koncentrálni.
17 szobánk van napok óta. Minden nap ugyanannyi. (Ó kedvencem ez itt a tizennyolcadik percnél, de túl rövid, kedves Sasha, ezt elrontottad, alig élem bele magam, már el is illan) Szóval tizenhét. Reggel meglátom a listát, hétfői lista, jó, letoljuk, ma nincs strand. Aztán a keddi lista megint tizenhét. Sikálok, súrolok ezerrel, de túl későn végzünk, vagy valami közbejött, mindegy, vigasz cigi. Szerdai lista, tizenhét. Ez a szám uralja az életem. A nap fényesen sütött tegnap, alkalmas, nagyon is alkalmas strandolásra, főleg itt Bécsben, ahol a hegyi szelek valahogy mindig esőt meg rossz időt kavarnak nyáron. Sikálok, súrolok.
Sikálok, súrolok.
Sikálok, súrolok egészen tizenhétig. Megszállottan, villámgyors mozdulatokkal.
És bumm, megint közbejött valami.
És én tényleg azt hittem itt a világ vége. Olyan erejű düh öntött el, hogy magam is csodálkoztam. A strand miatt.
De valahol érthető ez, ha az embert megfosztják a szabadságtól, abba beleőrül. Ezt most már biztosan tudom, talán még Petőfit is olvasok ezután.
Összekiabáltunk itt, jól megbántódtunk és megbántottunk mindenkit.
Aztán délután négykor nagy duzzogva, puffogva elindultunk a strandra fröcsélni.
Tényleg nincs ilyen szó, aláhúzta a helyesírás-ellenőrzés. :)
A strand megvárt, csodálatos forrón izzott a nap, söröztünk, cigiztünk, olvastam a Gyöngéd barbárokat, és iszonyatosan jól éreztem magam. Na tessék, megint hülye voltál, a dolgokat nem akarni kell, hanem csak tenni. Mindig elfelejtem ezt, hogy a haraggal csak magamat vadítom, akár jól is érezhettem volna magam egész nap. Mindig elfelejtem, hogy a megszállott küzdelem szinte kivétel nélkül célt téveszt.
Csütörtök, tizenhét szoba.
Und so weiter...
Nagyon, iszonyatosan nehéz gondolkozni
Na jó, ez hülyeség, inkább ezt hallgassátok:
Annyira menő ez a szám, hogy azonnal akarok egy ilyen bundát:
Elie Saab 2012 fall r-t-w
Annyira menő ez a szám, hogy azonnal akarok egy ilyen bundát:
Elie Saab 2012 fall r-t-w
a megváltoztatandók megváltoztatásával
Végtelen számú jelkép között élünk, valószínűleg a jelképek egy ezrelékének sem tudjuk meg a jelentését életünk végéig. Az embereket egyre újabb hatások érik, melyek közül egyik sem egyforma. Ha együtt vagyunk sem érzékeljük ugyanúgy ugyanazt a valóságot, mert két különböző pontból nézzük. Sosem lesz ugyanaz. Az emberek között lehetetlen a teljes egyetértés. A lélek megismételhetetlen.
