Gyász

Ilyen képeslapra illő giccsben telt nálunk a vasárnap: Ember ütötte-vágta a házat, kaparta a cementes vakolatot, kalapálta a betont, én kertészkedtem, rózsákat metszettem, nyolcvannégy éves szomszéd Ilonka nénit megszégyenítő módon kapálós pózba merevedve, és hát mi tagadás - kormányváltó hangulatban...

Medi "büszke örökös" testtartással vetett még egy pillantást a birtokra, mi is pózoltunk még egyet Lenkével a sitthalom hátteret pozícionálva, aztán bevágódtunk a kocsiba és elindultunk Bécsbe. Induláskor még meggyőztem Papát, hogy menjünk Pannonhalma felé, mert akarok egy kis videót lőni a tavaszi napsütésben, meg a hegyről megnézném még a kilátást úgy is, hogy végre nem én vezetek. Egyikünk sem sejtette, hogy ez eddigi vezetési élményeinek legrosszabb pillanatait fogja eredményezni - a Pannonhalmi Apátsághoz vezető hegymenetben nyilván a mi oldalunkon parkoltak az autók, a szembe sávban meg folyamatosan özönlöttek a kocsik és gyalogosok, úgyhogy volt anyázás rendesen, szerencsére Medi a jó vidéki levegőtől már a "Nyalka vége" táblánál aludt, úgyhogy most nem kell egyfolytában rettegnem, mikor rukkol elő az újonnan tanult káromkodásokkal. Mindenesetre a videó elkészült:

Amúgy tudtunk volna még maradni, egyrészt egy rakás tennivaló van még a házon belül és kívül is, másrészt olyan flowba kerültünk Papával, amiből nehéz egy csapásra kizökkenni, de mindenképp vissza akartunk érni Bécsbe, nehogy lemaradjunk a szavazásról. Út közben csekkoltam a fészen, mások is büszkén szelfiznek, mindenki elment szavazni, most tényleg mindenki odateszi magát. Bécs belvárosában, a Konzulátus dísztermében ikszeltünk kettőt, érezve a történelmi pillanat súlyát felemeltem a hercegnői környezettől megittasult elsőszülött lányomat, hogy a borítékot dobja csak be szépen ("jó igényessen") az urnába. Képzelhetitek micsoda büszkeség feszítette a mellem, íme az igaz magyar családanya és gyermeke, körülöttünk összemosolygó hivatalnokok, talán maguk is édesanyák, édesapák, és persze maguk is magyarok, ez az, összetartozunk, megcsináljuk, eljött végre a pillanat. Aztán még egy belvárosi győzelmi fagyi is belefért, ha már úgyis ki vagyunk rittyentve, tényleg, tisztára mintha csak a saját gyerekkoromat másoltuk volna, épp hogy csak misére be nem ugrottunk előtte, de hát a vakolatot csak le kellett verni valakinek, a rózsakert sem gyomlálta ki magát, meg különben is... Ezután hazatértünk és kimerülve a tevékeny hétvégétől és egyéb izgalmaktól kb. már kilenckor beestünk az ágyba.

Aztán másnap reggel lett.

Ébredéskor azonnal a mobilom után nyúltam, és minden megváltozott egy pillanat alatt. Ahogy az első szembejövő poszt elolvasásával nyilvánvaló vált, hogy akkor ennyi, az álmainkat kidobhatjuk a szemétbe. Mint ahogy egy ház összedől, úgy omlott össze az előző nap még élénken élő és minket éltető cél - hogy van értelme dolgozni, hogy nem hiába adunk fel mindent, hogy építjük a házunkat, az otthonunkat, nekünk magunknak és a gyerekeinknek. Otthon, Magyarországon! Tudtam, hogy Papa valahol Bécs másik felén szintén most szembesül a dologgal, de nem tudtam elérni, estig nem is tudtunk beszélni. De enélkül is tudtam a véleményét, előre megbeszéltük, hogy bármennyire is hazahúz a szívünk, azért van az a helyzet, ami felülírja a honvágyat. Tudtam, hogy elérkezett ez a pillanat.

Már reggel, első dühömben kiszámoltam, hogy ha eladjuk a házat és összerakjuk a vételárat meg a felújításra szánt pénzt, akkor mennyi eurónk lesz, amiből vehetünk inkább itt valamit. Egyszerűbb is lenne, biztonságosabb, minden szempontból ez a logikus lépés. Közben a lakás romokban hevert, lett volna egy rakat teendőm, de csak ültem a szőnyegen Lenke mellett és sírtam. Zokogtam, mert elképzeltem a házat, amit itt vennénk Ausztriában. Próbáltam vizualizálni és elfogadni a dolgot, de sehogy sem ment, csak összefacsarodott a szívem. Elképzeltem a falut, amiben élnénk, az embereket, akik a szomszédaink lennének. Az embereket, akik a végsőkig korrektek és normálisak, de akikhez soha emlék vagy más érzelem nem fűzött és nem is fog. Elképzeltem, hogy eladjuk valakinek a házunkat, amivel már annyit dolgoztunk. Amiről két éve álmodozom, már tudom mindennek a helyét, hol fogok a gyerekekkel délután játszani, hol iszom majd meg a reggli kávémat, mit hová ültetek majd a kertben. Elképzeltem, hogy továbbra is havonta, kéthavonta találkozom a családommal, a lányok a nagyszüleikkel, hogy továbbra is évi egy-két alkalom jut majd arra, hogy a barátaimmal találkozzam. Hogy innentől örökké idegen nyelven beszéljek az életem nagy részében. Hogy innentől örökké idegen legyek az életem nagy részében.

Egy még meg sem született élet ért véget tegnap reggel a híreket olvasva. Talán ezért lett olyan érzésem, mintha gyászolnék. Mintha valaki meghalt volna tegnap, aki a szívemnek kedves. Érdekes, hogy sokan így élték meg a tegnapi híreket. Mások is, ahogy én is, a gyász klasszikus fázisain mentek keresztül. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió. Elfogadás. Na itt még biztosan nem tartunk.

Én is bújom az internetet, sorra olvasom a híreket, mikor derül ki valami plusz infó, vagy hogy az egész nem igaz, csak egy vicc, áprilisi tréfa. Néha derűlátóbb vagyok, néha belesüppedek még a gyászba. És főleg értetlenül állok - mi történt? Hol és mit rontottunk el?

Olvasom, hogy az eddig otthon maradott ismerőseim is nekivágnak, már nincs többé maradásuk. Nem tudom, hogy ez pillanatnyi düh-e vagy valós elhatározás. De remélem, nem így lesz. 

Mert én már tudom, hogy a menekülés nem megoldás. Hogy kimenni külföldre "csak" az anyagi biztonságot hozza el, a lelki békét nem. Tudom, könnyű nekem - mondják páran. De nem, kurvára nem könnyű. Mert én haza akarok menni, én OTTHON akarok lenni!

Félelem nélkül. Biztonságban. Úgy, hogy ne kelljen attól rettegnem, hogy anyagi csődbe döntöm a családom. Hogy ne kelljen félnem, hogy a gyerekeim esetleg betegek lesznek és nem lesz orvos, aki meggyógyítsa őket. Hogy ne kelljen félnem, hogy az iskolában kizsigerelik őket, vagy gyűlöletre tanítják. Hogy ne kelljen attól félnem, hogy nem lesz jövőjük!

Igen, még nem tartok az elfogadás fázisában és nem tudom, hogy fogok-e valaha ott tartani. Dühös vagyok és elkeseredett! Leírom, mert ma még leírhatom - én nem ilyen országba akarok hazamenni! Nem akarok senkit gyűlölni, se azért mert máshonnan jött, se azért mert mást szeret, se azért mert máshová ikszelt! Nem akarom, hogy a napjaim áldozatként, mások hibáztatásával teljenek! 

Légyszi még ne adjuk fel! Szeressük egymást, és ne hagyjuk, hogy a politikusok kijátszanak minket egymás ellen!

Holnap új nap virrad!

Igenis a ti hibátok!

A kedvem már valahogy reggel sem volt az igazi, le kellene szoknom arról a rossz szokásról, hogy ébredés után kezembe kapom a mobilom és persze a fészbúk az első, amit benyomok. Talán akkor nem indulna a napom olyan idegborzoló hírekkel, mint ez. Biztos közrejátszik az áprilisi hó is a dologban, (meg az, hogy az ősz óta végre megpucolt ablakon ismét nem lehet kilátni az esőcseppek miatt, szóval egy teljes napi munkám veszett kárba...), mert alapból nem szoktam magam felhúzni politikai híreken. De az is lehet, hogy simán csak öregszem és a következő az "ezek a mai fiatalok" ismételgetése lesz majd, közvetlenül a lassú és fájdalmas fizikai hanyatlás, majd a halál előtt.

Írni meg aztán végképp nem szoktam ilyen témában, de egész nap ez járt a fejemben, és jövet-menet mindig bosszankodtam egy sort azon, hogy akkor most hogyan is van az, hogy mi nem csak migránsok, hanem már rabszolgák is lennénk, és a hanyatló nyugat kizsákmányolásától csak a mi szeretett kormányunkba vetett hit és bizalom menthet meg. Majd amikor végre beérik a termés, és annyi év fáradozás után a hazai "szebb jövő" kárpótol a sok külföldi szenvedésért.

Azt, hogy anno miért jöttünk ki, sokszor sokféle fórumon megbeszéltük már, nem is ragoznám, nyilván a fő motiváció a pénz volt. A dolog működött is, a kezdeti nehézségek után viszonylag hamar elértünk egy olyan életszínvonalat, amire otthon nem tudom mikor és milyen feltételek mellett lett volna lehetőség. Ne tűnjön dicsekvésnek, nyilván ennek is - mint mindennek az életben - ára van. Hamar rájöttünk, hogy a barátságok nagy része nem tartható pusztán skype-os kapcsolattartással, hogy mennyire végtelenül szomorú, ha a családi ebédekről sorozatban csak mi hiányzunk, vagy amikor a kinti új ismerőseinknek, haverjainknak fogalma sincs, miről hadoválunk, amikor a Szomszédokból idézünk :)

Van, aki ezt jobban bírja, van, aki nem. Nálunk akkor pattant el valami, amikor gyerekünk lett, akkor kezdtük el magunkat nagyon egyedül érezni itt kint, és macerásnak érezni a távolságot, meg a nagyszülőkhöz utazgatást. Mi úgy döntöttünk, hogy amint lehet, majd hazamegyünk, pár éven belül mindenképp, mindenesetre biztos, hogy nem maradunk a nyugdíjas éveinkig.

Kaptunk hideget-meleget, sokan nem értik, miért hagyjuk itt az anyagi biztonságot, pusztán érzelmi alapon. Szóval igen, ebből az aspektusból Lázárnak igaza van, ha valaki ezt csak a pénzért csinálja, annak nem fog sikerülni, az nem fogja magát jól érezni külföldön. Van azonban már megint egy óriási adag cinizmus az egész hozzáállásában, ami végtelenül felbosszant. Akkor hadd legyek most én is egy kicsit cinikus...

Egyrészt mi az, hogy "nem éri meg külföldön élni, mert a megélhetés is drágább"? Valóban, így igaz, csak nem mindegy, hogy milyen arányban. Fodrászhoz meg autót javítani én sem ide járok, őrültség lenne egy hajvágásért 70-80 €-t fizetni, mikor otthon megcsinálják 5000 Ft-ért. Az már érdekesebb, hogy miért kerül egy Spar-os vagy Hoferes nagybevásárlás itt ugyanannyiba, mint Magyarországon. És azért a végtelenül egyszerű józan paraszti ész azt mondatja velem, hogy kenyeret mégiscsak többet eszem, mint ahányszor a hajam vágatom. Szóval az élelmiszerek ára nagyjából azonos, ami viszont különbség, hogy itt nem nagyon kell címkéket olvasgatnom, mert a termékek 98 %-a alapból bio, szinte alapkövetelmény, hogy minden biogazdaságokból, helyi termelőktől származik (nyilván nem a kiwi), teljesen nyugodt szívvel vásárolhatok "vakon".

De ez még ugye édeskevés lenne bárkinek is ahhoz, hogy elhagyja az otthonát. Jól van, de akkor "eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól , vízvezetékhálózattól... mit tettek a rómaiak értünk?"

Amikor kijöttünk, nulla nyelvtudással kb. két hét alatt kaptunk munkát, nem volt könnyű munka, de kezdésnek jó volt. Pár hónap alatt találtunk jobbat, megtanultuk a nyelvet és beindultak a dolgok. Fesztiválokra jártunk, sörözni, nyaralni, közben szépen gyűlt a pénz, nem volt gondunk. Ha akartunk a hónap végén mindent elkölthettünk hülyeségekre, mert tudtuk, hogy a következő hónapban úgyis jön a következő fizu, nem kerülünk bajba.

Aztán gyerekünk lett, ami nyilván minden család tartalékait megnyirbálja, de még így is normális körülmények között, és biztonságban teltek a napok. A terhesség hetedik hónapjától itthon voltam, a szülés után három hónapig kaptam a rendes fizumat, és a gyes összege is felért egy magyarországi középvezetői fizetéssel. A vizsgálatokat fizette/fizeti az állam, de ha valakinek a privát orvos a szimpatikusabb, akkor az oda kifizetett díj egy részét visszafizeti a krankenkasse, hiszen a befizetett járulék alapján jogosultak vagyunk az alapellátásra. Úgy rémlik, ez otthon valamivel másképp működik...

A gyerekemet ingyen szültem, egy olyan kórházban, hogy ütötte néhány hotel minőségét, ahol életem során nyaralni voltam. Senkinek a zsebébe nem kellett pénzzel teli borítékot gyömöszölni, hogy foglalkozzanak velem, minden műszer működött, a nővérek kedvesek voltak. A 20 kg-os bőröndömet az öt nap alatt egyszer sem kellett elővennem, mert a beérkezéstől a hazamenetelig, pelenkától a hálóingen át a tápszerig mindent bármekkora mennyiségben adtak, és a napi háromszori étkezés mellett annyiszor jártam a svéd asztalos konyhába nasizni, ahányszor csak akartam.

A gyes alatt kértem és kaptam közel 3000 € támogatást, hogy tanuljak. Elvégezhettem ingyen 4 nyelvtanfolyamot, egy barista képzést és egy államilag elismert bizonyítványt adó szakiskolát, hogy a munkaerőpiacra visszatérve nagyobb eséllyel kapjak újra állást és a két év kiesés után könnyebben beilleszkedjek a régi vagy egy új munkahelyen. Nem kellett semmit aláírnom, nem kellett magam köteleznem, hogy x évig az országban fogok dolgozni.

Amikor Papa munkanélküli lett, egy szó nélkül fizettek segélyt, nem küldték virágágyást gereblyézni. Helyette beíratták nyelvtanfolyamra, szakiskolába, hogy hamarabb kapjon állást. Sőt mivel annyira jó fej volt, hogy hajlandó volt ingyen tanulni, még hozzácsaptak némi plusz pénzt a segélyhez, jutalmazva a szorgalmát.

Így bánnak tehát velünk a "rabszolgatartóink". Ilyen rabszolgák vagyunk mi. És ez még csak pár példa volt.

Öt éve vagyunk itt. Amellett, hogy számos dolgot meg tudtunk venni, minden hónapban tudtunk félretenni. Van életbiztosításunk, autónk, nyaralónk, házunk. Nincs viszont hitelünk. Ha maradnánk, osztrák nyugdíjat kapnánk, ha eljön az ideje, de az alap nyugdíjjárulékon felül valamennyi munkáltatónk fizetett be önkéntes nyugdíjhozzájárulást, amiről negyedévente kapunk tájékoztatást, hogy mennyi gyűlt össze eddig. Ha vásárolni megyek, nem kell centre kiszámolnom, hogy mit és mennyiért teszek a kosárba. Minden évben voltunk külföldön nyaralni, és nem a horvát tengerpartra gondolok. Elnézést, nem dicsekedni akarok, csak érzékeltetni a helyzetet.

Szóval azt, hogy egy kicsit máshogy működnek itt a dolgok, és egyáltalán nem csak a pénz miatt. Itt biztonság van, jólét, szociális háló, normális orvosi ellátás, színvonalas oktatás, nyugdíjrendszer. Ez egyáltalán nem (csak) az euróról szól. Most hogy így összegzem, arra gondolok, hát megbolondultunk mi, hogy ezt itt hagyjuk?

Akkor most tisztázzunk valamit, kedves Lázár úr! Nem azért megyünk haza, mert már nem éri meg kint élni. Azért megyünk haza, mert hiányzik a családunk, az otthon hagyott barátaink. Azért megyünk haza, mert bármennyire is megéri, itt nem vagyunk otthon, nem itt születtünk. Mert akárhányszor hazafelé átlépem a határt, megdobban a szívem, másnak látom a tájat, örülök minden darab kőnek, minden fának. És valahányszor visszajövünk ide csak ürességet érzek. Igen, ennyire szentimentális hülyék vagyunk, mi rabszolgák, akiknek csak a pénz a fontos.

Persze nehéz lehet elvonatkoztatni egy olyan elzárt világból nézve, mint az Öné. Ahol tényleg egyetlen mércéje van a dolgoknak és az a pénz. De meg kell mondjam, sem a pénz, sem más anyagi juttatás nem lehet elég indok, hogy az ember a hazájától és a szeretteitől távol éljen.

Egyetlen dolog van, ami még az Ausztriában maradásra késztet: hogy rettenetesen félek hazatérni egy olyan országba, ahol Önök vannak hatalmon. Se a pénz, se a juttatások hiánya nem rettent vissza, annál inkább a jelenlegi kormányzás ostoba és színvonaltalan lépései, és a félelem, hogy minden egyre csak rosszabb és nehezebb lesz otthon. Hogy nemhogy segíteni nem fog senki, hanem inkább elgáncsolnak, ha haza merünk menni. Mert innen úgy tűnik. Úgy tűnik, hogy nem a nyugat a hibás, hanem igenis a kormány.

Ezért maradunk még kint, ezért várunk és gyűjtögetünk a rabszolgaságból még euróezreket mielőtt hazatérünk, hogy még véletlenül se legyünk kiszolgáltatva egy ilyen vezetésnek, amikor egyszer végre hazatérhetünk.

De addig is izgatottan várom, hogy milyen lépéseket tesznek azért, hogy tovább javítsák az életkörülményeket.

Adjátok vissza a reggeleimet

Álmomban gyerekem volt, egy kisbaba. Csak ide-oda rakosgattam, latolgatva, hogy vajon mikor is voltam én terhes egyáltalán, mert nem emlékszem, és kérdeztem anyut, hogy mikor kell szoptatni. Ami fura, hogy egy éve nem látott, Zoli nevű exkollégámmal találkoztam, megörültem neki álmomban és mondtam, hogy na mutatok neked valamit - "ezt a gyereket szültem" de nem az igazit mutattam, hanem az okostelefon kijelzőjét. A telefont letettem a kávépultra, aztán később kétségbeesve rohantam vissza érte, hogy jézusom elhagytam a kölyköm.
Remélem a túlvilágon - bármilyen is legyen - lehet találkozni egymással, mármint a régi halottakkal, mert akkor megkérdezném azért Freudot pár dologról. Persze lehet, hogy ő már érdeklődését vesztette az ilyen földi dolgok iránt, és örökké jóllakottan és kipihenten heverészik valami égi mezőn.

De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nyitva van az ablakom, a nap fényesen süt be a szobába, de sugarai csak a párkányig érnek, idebent árnyék van. Szél se rebben. Porszi a nyitott ablakon lassan szimatolva incselkedik a külvilággal, de ösztöne azért visszatartja a mélységtől.

Szabadnapom van, hét nap után először, és csak egyetlenegy. Énekelgetem, hogy We've come too far To give up who we are. Nem húzok nadrágot, még nem nézek bele a "to do" listába, még egy kicsit élvezem a semmittevést. Túl sok volt ez a hét nap. Napi tíz óra munka. Ha varázsló lennék, elintézném, hogy minden embernek csak napi négy órát kelljen dolgoznia, szerintem az még elfogadható, sőt egészséges. Annál több már ártalmas. Ha varázsló lennék... Tegnap erről álmodoztunk Papával - két mihaszna - hogy mit lehetne tenni, ha varázslók lennénk. Arra gondoltam, ha én varázslóként Magyarország lakosainak adnék egy csomó pénzt, vajon pozitívan változnának-e meg otthon a dolgok. Vajon mindenki boldog lenne? Szerintem igen.

Lassan egy éve, hogy Bécsbe költöztünk. Az a véleményem, hogy azért ilyen nyugodtak itt az emberek, mert nem kell félniük a holnaptól. Sokmindentől félnek, és sok gondjuk lehet, ez bizonyos, de attól nem kell félniük, hogy például ehetnek-e minden nap húst. Vagy hogy ki tudják-e fizetni a lakbért. Kevesebb őrlődés, nyugodtabb hétköznapok. Szerintem a pénz boldogít, szerintem a magyarok azért ennyire keserűek, és tehetetlenek, mert nincs pénzük. A nagy többséget az foglalja le, hogy hogyan lehetne pénzt szerezni, a hétköznapokat valahogy biztosan letudni. És amíg ez nem biztosított, addig hogyan láthatnának távolabbi horizontokat?

Az elmúlt hét napban képtelen voltam gondolkodni. Reggel felkeltem, egy kávényi időt elüldögéltem a szobában vagy a konyhában a mikró előtt, aztán mentem dolgozni. Bent mindig ugyanaz van. Minden nap. Délelőtt mosogatás, reggeli szervírozás, délben sok mosogatás háromig, amíg vége az ebédeltetésnek, után a sok geschirr, aztán ki kell takarítani a konyhát, mindig ugyanúgy. Minden nap mindent tiszta edénybe önteni, a ládákat kitörölni, a gépeket elmosni és valahogy rendben tartani estig, este felmosás. Este holtfáradtan már csak ülni vágyom, nem tudok örülni se italnak, se ételnek, az egész napos konyházás után már nem szórakoztat az evés. Ilyenek a napok. Csak azért viselem el, mert tudom, hogy merre tartok, mi a célom ezzel. De ha ezt életem végéig így kellene csinálnom, biztos, hogy azonnal becsavarodnék.

Az ember elveszíti a lényegét a munka miatt. Munka közben a munkára koncentrálunk, a maradék időben az álmainkra, hogy mit kell még tennünk, mennyi pénzt kell még keresnünk, hogy elérjük amit szeretnénk. És mit szeretnénk? Szabadságot. Papi jól mondta, pénzzel váltjuk meg a szabadságunkat.

Én például a reggeleimet szeretném. Mint régen, amikor még iskolás voltam, és az egész nyári szünetből nem a nyaralásokat vártam, hanem azokat a csodás, békés reggeleket. Hogy felkelés után, mikor ablakom nyitva, ott áramlik be a levegő frissessége, és a kávém olyan lassan hűl le... ne kelljen sietnem sehová, nyugodtan készülhessek fel a napra, várva, hogy erőm teljében legyek. Szóval én a reggeleket akarom.

Ha egyáltalán nem dolgoznék, akkor már meg is lennének a reggelek. De kávéra már nem lenne pénzem, szóval dolgozom, hogy legyen kávém, és reménykedem, hogy néha lesz alkalmam békében meginni. Ki van ez találva.

I work to get it right

Idegen itthon, idegen otthon

Pfú, március. Nyolc nap és vége annak, hogy "hé, nemrég múltam húsz", hogy átadja helyét ennek: "hú, mindjárt harminc leszek". Igazából élvezem, szeretek idősödni. Csak fura, mert az ember valahogy tényleg nem hiszi el, hogy végül ugyanaz a sorsa mint mindenki másnak - megöregedni és meghalni. Mintha nem is velem történne, mintha én még mindig az a kislány lennék belül, aki tizenkét évesen azt írta a naplójába, hogy mikor lesz már tizenhat, hogy végre komolyan vegyék, és hihetetlen, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az idő, hogy több telt el azóta, mint amennyit addig éltem.

De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)

Aki tudja, tudja.

Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció

Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.

Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.

Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.

A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.

Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.

Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.

Vasárnapi kunszt

Tegnap győzött a kultúra és szaunázás helyett elmentünk a Leopold múzeumba Dorinbével. Sokáig vacilláltunk, hogy hová menjünk, még azután is, hogy a kultúrára szavaztunk, hiszen Bécs dugig van jobbnál jobb kiállításokkal. Albertina és Leopold között nyüglődtünk, az Albertinában Max Ernst, akit nem ismerünk jól, de a net szerint érdekesnek találtuk, a Leopoldban viszont a sokat vitatott Näckte Männer, plusz még Schiele és még egy japán festménykiállítás is. Na jó, nyert a Leopold. Odaérve viszont láttuk, hogy nehezebb lesz dönteni, hiszen az MQ-n több múzeum is van. A fénycsöves srác kiállításán már voltak a többiek, az állítólag nem érte meg a 10 eurót, de lehet, hogy csak faluról jöttünk. A Kunsthalle-ban viszont jövő hétig tart még az Xtravaganza, ami meg valami izgalmas perverziónak tűnt a plakát alapján. Egy ötcentes feldobásával döntöttünk, a Kunsthalle volt a fej és azt dobtunk, mégis inkább a Leopoldba mentünk. Hiába, pénzfeldobással az ember mindig rájön, mit is akar tulajdonképpen!

Már csak azért kíváncsiak voltunk erre, mert a fészbúkon nagy port kavart a plakát. Rengeteg ember (akik egyébként nem nézték meg a kiállítást, de még csak utána sem néztek, hogy miről szólt) felháborodva írta, hogy ez micsoda dolog, pöcsös pasik a plakáton, a gyereket meg nem tudja hová rejteni előle. Merthogy miez a buzipromózás? Hihetetlen, hogy még mindig ennyire prűd legyen egy csomó ember. És közben a kiállítás teljesen ártatlan. Van néhány terem, ahol zavarba jöttem, de ez nem a művek, vagy a művészek hiányossága, bennem vannak talán még kérdések a meztelenséggel, vagy a szexualitással kapcsolatban. És mennyivel egyszerűbb lenne, ha rezzenéstelen arccal, vagy kisebb félelemmel tudnék elgondolkozni erről a témáról. A kiállításnak talán pont ez a célja, hogy feszegesse a határainkat, hogy megmutassa, talán még van mit fejlesztenünk a nyitottságunkon, ha egy idős férfi meztelen testére nem merünk ránézni. Mert van neki, van a bácsinak is kukija, sok bácsi használja is erre-arra. És attól, hogy én elfordítom a fejem, ez még így marad.
A múzeum előtti téren van az óriás pucér pasi, neki is van kukija. Vagyis volt eddig, mert a felháborodott tömeg (?) már rég lekaparta. Kuki nincs. A herét ott hagyták. Ki érti ezt? Gyere fiam, most megmutatom, hogy ha valamivel nem tudsz mit kezdeni, azt tedd tönkre és akkor olyan mintha nem lenne. Jó, hogy elfojtásra tanítjuk a gyerekeinket, ahelyett, hogy elmagyaráznánk nekik néhány dolgot a testünkről.

Pont.

A Näckte Männeren kívül volt még az állandó Schiele kiállítás is, de ami igazán tetszett, az a múzeum gyűjteménye, különböző alkotóktól. Annyi nevet felírtam, hogy hónapokig adott kutatni valót a hely. És a nevek harmadát sem ismertem, ami azért durva, hogy ennyi információt elbír az agyam, és mennyire csekély az, amit például a festészetről hallottam eddig.

Néhány képet ide is teszek, aztán majd még foglalkozom ezzel a témával, mert tényleg nagyon sok szuper műalkotást fedeztem fel.

Albin Egger-Lienz: Finale

Koloman Moser: Venus in der Grotte

Albert Birkle

 Elmgreen & Dragset

Régi szelek

Péntek, megint péntek. Megint hétvége. Egy újabb hét telt el, holnap nyugodtan ébredhetek, nem lesz különösebb dolgom, hisz itt úgyis megáll az élet. Egy jót főzni, egy jót enni.

Balogh Robertet olvasok megint, a Hollandi mártást. Az Elveszett annak idején a kedvencem volt, egy mondatát mottóul is választottam. Egy ismerősöm ismerőse aztán mondta, ismeri személyesen, egy borzalmas ripacs, rémes hólyag. Azóta - évek óta - nem olvastam tőle semmit. Már megvolt akkor is a Hollandi mártás, mert megvettem, de úgy látszik a határozott emberek még mindig egy perc alatt elbizonytalanítanak bármilyen kérdésben. Elbizonytalanítottak. Mert egyre erősödöm, ahogy Boci mondta, ezt gyakorolni kell, hosszú évek munkája lesz. Egyrészt megtalálom magam, hogy mit is gondolok, másrészt gyakorlom, hogy ezt el is tudjam másokkal fogadtatni. Nehéz menet.

De újra Balogh Robertet olvasok. Már az első pár oldalnál éreztem, hogy igen, ez egy hólyag. Abból, ahogy egy lányról ír, vagyis a lányokról általában. Aztán rájöttem, hogy ez csak egy átlagos férfi, aki nem szégyelli leírni a gondolatait. Gondolom a legtöbb férfi általában így gondolkozik, ahogy ő, és csak néha - a kivételes hölgyek számára - veszik elő a jobbik arcukat, ami van. De mindez csak találgatás.

Ami a lényeg, hogy ez egy jó könyv. Tudom, mert visz magával. Amit élvezet olvasni, az jó könyv, ennyi az egyszerű igazság. És ettől még lehet hólyag is.

Azt álmodtam, hogy kirándulni akartam a húgommal. A vasútállomáson voltunk páran, és ott jöttem rá, hogy a húgom még a suliban van. Odamentem érte, épp súlylökést kellett csinálnia a homokban. Mondtam, hogy siessen, mert három percünk van, hogy elérjük a vonatot. Aztán egyszer csak már úgy döntöttünk, hogy majd a következővel elmegyünk. De az óra máris azt mutatta, hogy újra csak pár percünk van elkészülni. Mindenki nyüzsgött, valaki bográcsot szerelt az udvaron. Bementem a lakásba, és mire visszatértem volna oda, az udvarra, addigra ott valaki más udvara volt és a ház amiből kijöttem másvalaki háza volt. Egy bajuszos férfié, ősz volt a bajusza. Elnézést kértem.

Látszólag semminek semmi értelme. De nem mentünk kirándulni, csak készülődtünk óráról órára, újra és újra. És végül minden eltűnt, az idő is, a csomagok is.

A helyzet

A nők azt mondják a férfiaknak, hogy nem kérnek ajándékot. Nőnapra nem kérnek virágot. A rendes nő ezt mondja - én is.

A férfi ilyenkor azt gondolja, hogy ó milyen rendes nő, nem kér virágot. A normális férfiak gondolják így, mert egyszerűen így működik az agyuk.

Nos, a helyzet az, hogy a nők ilyenkor - talán nem is tudják -, arra gondolnak, hogy azért jól esne egy szál tulipán - én is titokban ezt gondoltam ma hazafelé.

Hogy miért? Mert azt szeretnénk, ha nem az elvárás miatt jönne az a virág, hanem a férfiaknak maguktól jutna eszükbe virágot hozni. Ez ugyebár nem jut eszükbe, de néhány férfi - Papa is - számol a női "kiszámíthatatlan" és abszolút "irreális" gondolkodással és hazafelé mégis beugrik a virágboltba.

Mindebből csak annyi a tanulság, hogy a nők és férfiak egyáltalán nem passzolnak össze, és lehetetlen, hogy valaha is megértsék egymást.

De ha van virág, akkor béke van köztük. :)

Bokros Lajos nem a Megváltó!

Igaz, hogy most megmon'ta azt, hogy nem jó nekünk ez a válság. Meg hogy az MDF a Zegyetlen párt, amelyik igenfasza. Tette ezt ma este a Konferencia Hotelben. Avagy a Hotel Konferenciában Bokros professzor úr ingyen osztotta az észt! Jó nekünk...



Kár, hogy egyebet nem mondott, pedig más, esetleg érdekesebb gazdasági, politikai kérdésben meghallgattam volna a véleményét. Lehet, hogy az én hibám, talán kissé túldimenzionáltam Bokros urat, de őszintén szólva tőle többet vártam. Arra persze számítottam, hogy szigorú lesz majd, és összeráncolt szemöldökkel mondja meg, hogy mennyire kellene összehúzni a nadrágszíjunkat. Sohasem titkolta ilyetén véleményét...



Persze jól a képünkbe vágta, hogy ne is álmodjunk 13. havi akármiről, mert nem érdemeljük meg, rohadt adócsaló banda, különben sem volt erre soha keret. Azt viszont megérdemeljük, hogy felemeljék a nyugdíjkorhatárt, mert elöregedő társadalom vagyunk, és erről csak mi tehetünk (meg szerintem még a rómaiak is).

És amikor költségvetési politikáról, főleg válságról meg hiányról esik szó, még véletlenül se emlegessünk hiányzó közpénzeket és korrupciót! Ez csak nekem tűnik gyanúsnak?



A Bölcs Elme nagyjából olyan szintű magyarázatokat adott a jelenlegi helyzetre, hogy bevétel > kiadás = szufficit, sajnos ennél mélyebb rétegekig nem jutottunk el gazdasági kérdésekben, az egész valahogy felszínes volt és üres. Süket duma. Mellébeszélés.



Apropó, mellébeszélés. A Bokros úr által preferált MDF új, (szerintük) nem populista szlogenje:

Ehhez képest a szenvedélyes két és fél óra tartalmi menete megint csak megmaradt a "négy láb jó-válság rossz-többi párt rossz, gonosz-bezzeg ha én lennék a miniszterelnök lenne ám itt rendcsinálás" tengelyen. Hogy hogyan, arról valami halvány sejtésem van csak. Pedig én figyeltem, esküszöm!

Ez az egész olyan hatást tett rám, mint a Brian életében a Júdea Népe Front. Vagy a Júdeai Népfront. Vagy a Nemzeti Front (Köpködők!!). Csak ülnek a lépcsőn és nagyszabású tervekről álmodoznak, esetleg nagy erővel megszerkesztik a semmit - de azt legalább professzionálisan!

Az est pikantériája, hogy a megjelentek jelleme és kinézete tökéletesen tükrözte, hogy kit mivel lehet megfogni egy kampány során. És ha innen nézzük, az MDF marketingszakemberei nem is nyúltak annyira mellé - a chanell-jellegű kosztümben feszítő D. Ibolya fantasztikus dobás az ál-Louis Vuitton táskával, ál-Versace napszemüveggel a hajban rumlizó középkorú, értelmiségi/pedagógus hölgyek körében.

Úgyhogy szerintem ennyit az MDF-ről. Meg Bokrosról. Kösz, nem!

A házasság védelmében

A kormány átdolgozta az Alkotmánybíróság által megsemmisített, a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényt, amit hamarosan újra a parlament elé terjeszt, írja a Népszabadság.

A párok közjegyző előtt nyilatkoznak arról, hogy élettársi kapcsolatban élnek. Ezt külön- és azonos nemű párok is megtehetik. A nyilvántartásba vételt közösen kell kezdeményezni, a törlést az adatbázisból viszont bármelyik fél kérheti.*

Lehet, hogy megint én vagyok az értetlen, de azt gondolom, ez a törvényjavaslat egyrészről megint annyi, mint szarnak a pofon. A házassággal felmerülő összes bevallott kétely eddig mindig úgy hangzott: "Minek nekem az a vacak papír?". (Az csak az én privát véleményem, hogy aki így gondolkozik, annak személy szerint meg is tiltanám a házasságot, ha akarja később, ha nem.) Különbözni próbálnak, hogy ők nem hisznek a házasságban, mert már a Marcsi-Julcsi-Józsi szüleinek sem vált be anno. Nem kell nekik a papír, mert ők így is tudják azt, amit a házasok amúgy sem. Na de most ugyanezek az emberek harcolnak azért, hogy ugyanolyan jogok illessék meg őket, mint a házasokat, és az élettársi viszony azonos szintre emeltessék, mint a házastársi. Ugyan milyen jogon? És ha már elballagnak nyilvántartásba vetetni a kapcsolatukat, és ott is kapnak egy vacak papírt, amit ha esetleg mégsem válnak be egymás számára, ugyanúgy vissza kell mondani, fel kell bontani, akkor hivatalosan ez nem pont olyan lesz mint a házasság?

És miért van a magyar társadalomban pejoratív jelentése a házasság szónak? Az emberek ezzel az élettársi kapcsolat dologgal megint csak egy újabb "felmentősdit" játszanak, de jó, hogy ez még nem olyan komoly alapon. De miért nem olyan komoly? Összeköltözni, közös háztartásban lakni, a gondokat és az örömöket megosztva együtt élni, ez még nem komoly? Ezt csak úgy játszásiból csinálják? Persze ha ezt nem kérdésként fogalmaznám meg, akkor jönne az összes "élettárs", és a fejemhez vágná, hogy de, ez igenis véresen komoly és ők ugyanúgy utolsó vérükig szeretik egymást! De akkor mire jó ez a cirkusz a házasság ellen? Aki együttélőset és közös életet akar játszani, az fogadja el a szabályokat és vállaljon teljes mértékben felelősséget magáért és a társáért, különben az egésznek semmi értelme, akkor inkább maradjon otthon a fenekén, és gondolkozzon még ezen egy kicsit.

A másik:

A törvényjavaslat szerint az azonos nemű párok - és csak ők - bejegyzett élettársi kapcsolatban is élhetnek. Ezt a kapcsolatot anyakönyvvezető törvényesítené, felbontására csak közjegyzői vagy bírósági úton lenne mód. Ezzel a lehetőséggel különneműek nem élhetnek. Így reagál az AB kifogására a javaslat. Az új változat a házastársakkal azonos szabályok alá rendeli az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolatában a vagyonközösséget, a tartást, a lakáshasználatot és az öröklési jogi helyzetet - tájékoztatott az igazságügyi minisztérium. A tervezet nem teszi lehetővé, hogy azonos neműek házasságot kössenek, gyermeket fogadjanak örökbe.*

Egyrészt egy jogtudós ember magyarázza el, hogy mi a különbség a nyilvántartásba vétel és a bejegyzés között? Amúgy is sok hasonló megfogalmazás van, ami valószínűleg direkt úgy van kitalálva, hogy még véletlenül se legyen egyértelmű az olyan butus laikusok számára, mint például én.

Másrészt bár a tervezet nem teszi lehetővé, hogy azonos neműek házasságot kössenek, de ha a kapcsolatot anyakönyvvezető törvényesíti és felbontására bírósági úton lenne mód, valamint ugyanolyan jogaik vannak, akkor az nem házasság? Vagy most ennek a meleg témás klubbnak megint új nevet adnak? És minek új nevet adni, minek ilyen látszatintézkedést hozni, ha úgyis azonos szabályok alá rendeli a házastársakkal? Mert itt viszont tényleg szükséges lenne a megkülönböztetés valamilyen formája, ennek ellenére itt meg mindenáron össze akarják mosni az azonos és a különneműek együttélési formáit. Hogy milyen alapon legyenek más jogaik? Mert a kettő nem ugyanaz és kész! Melegházasságból nem lesz gyerek, nem lesz normális család, nem lesz nemzet sem. És ennek semmi köze a tojásdobáláshoz, ez tény. Felőlem legyenek együtt, ahogy akarnak, de a minden joggal felruházott és támogatott közösség maradjon csak a férfi és nő házasságán alapuló család.

Ezek tükrében pedig teljesen felesleges ilyen törvényjavaslatot hozni!

u.i.: 1. A személyes véleményemet figyelmen kívül hagyva nincs bajom azokkal, akik összeköltöznek, ha szükségét érzik a próbálkozásnak, akkor tegyék. De ne várják, hogy a minden felelősséget hárító viselkedés megillesse őket azokkal a jogokkal, amit a nagyobb kockázatvállalók, a házasságban élők kapnak.

2. Szintén figyelmen kívül hagyva a saját nemi identitásomat, nem a homoszexualitással van bajom, hanem szintén a jogokért való harácsolással és azzal, hogy míg őket minden oldalról harminc szervezet védi, addig a társadalom alapjának, a házzasságnak és a családnak teljes mértékben megszűnt a védelme!

*forrás: Népszabadság, Index