Huszonnyolc

"Adri, ha gyorsan összerakodok, meg felöltözök, meg minden, akkor játszunk? Olyan izéset, mint a Heidibe', hogy anyuka, apuka, meg a kislány."

Mínusz két fok van odakint, de gyönyörűen süt a nap, annyira, hogy alig látom a monitort. A karácsonyi vendégek elmentek, a fa alól lassan kihordjuk az ajándékot, és én nekiállhatok tanulni. Ez volt az évnek az első és egyetlen napja, amikor délelőtt 11-ig aludtam, de két nap után is képes vagyok rosszul lenni a pihenéstől. Látszik is rajam, kábé úgy nézek ki, mint Milla Jovovich Az ötödik elemben, (persze a rosszabb részekben) igen, a hajam is nagyjából olyan színű.

28.
29.
30.

Ennyit szánok még a magam testi-lelki összekaparására. Ha lesz elég energiám, végigolvasom az offline naplóm és megnézem mit csináltam, mit éreztem idén. Aztán levonom a következtetést, amit minden évben - idén sem tettem meg mindent. És akkor jön az a csodálatos érzés, hogy majd most mindent megtehetek, majd az új évben nem lesz nyugodt percem és teljes, tartalmas életet fogok élni. Pedig valahol ez is az volt. Semmit nem odáztam el, amin nevetni kellett, azon nevettem, amin bőgni, azon bőgtem rendesen. Lényegében ennyi, nem?

Most pedig megyek játszani, olyant, hogy.... :)

Ezenkívül sok boldogságot Susinak és Petinek, akik ma vannak együtt 6 éve és úgy döntöttek, hogy továbbra is együtt folytatják!

Csók

Kaji-ajcsi

A héten többen kérdeztek már rá, hogy mivel ajándékozom meg szeretteimet 24-én, de - tekintve, hogy még senkinek semmit nem vettem/készítettem - egyik kérdés sem ütött annyira szíven, mint a következő:

"Megvan már minden kaji-ajcsi?"

Először nem is értettem, de abban a pillanatban, ahogy visszakérdeztem, rá kellett jönnöm, hogy itt én vagyok a hülye. A kaji-ajcsi az olyan, mint a Szülcsi-felcsi, csak rosszabb. Gyk: Karácsonyi ajándék. (Utóbbi egyébként azt jelenti, Született feleségek)

Ezt a remekbe szabott mondatot amúgy kedves ismerősöm vágta a pofámba, talán ezért is ért ilyen váratlanul. Mielőtt válaszként rávágtam volna, hogy "Ó, az a nagy trabukos, kékkupakos lóbroki!", elszámoltam tízig, majd kiböktem a rémes igazságot. Egyrészt, hogy ez milyen szó már, másrészt, hogy annyi zh-m volt mostanában, hogy magamon kívül még senkivel nem tudtam foglalkozni.

Majd most, a nagytakarítás közben kigondolom, hogy kit mivel, na meg hogyan...

Addig nézegessétek ezt, mert nekem ez a kedvencem:

http://www.youtube.com/watch?v=33eL1hG5IeU&feature=related

És hogy továbbra se kelljen elszakadnom magamtól, most rögtönzök ide egy amolyan kaji-ajcsi kívánságkosarat. (dunatvlicencpowa)

A legfontosabb, amit kívánok karácsonyra az a nyugalom. Életem legnehezebb évét tudhatom a hátam mögött (bár még nincs vége és ezután a hét után rettegek, hogy még mi jöhet), szóval aki igazán szeret és jót akar nekem, az kedvességgel és odafigyeléssel tud majd lenyűgözni. Ez olcsó és nem ráz.

Aki ennél földhözragadtabb és még pénze is van, az szálljon be a legújabb mániámba, most éppen diktafonra gyűjtök, (digitális, nagy memóriásos, úesbés, szóval igenfasza), amit - ha eltalálok valami szuper akciót - akár 50 ezerért is megvehetek 20 havi törlesztőrészletre. Kegyetlen az élet!

Ezenkívül mint tudjátok, szívesen olvasok és szeretem a szép ruhákat, de mint mindenki más, én is szeretem magam kiválasztani az ilyesmit.

Ha valaki arra vetemedne, hogy a fa alá valami jóféle italt csempész be számomra, akkor az tudja már, hogy mit szeretek inni. Ez ügyben érdemes a tesómat kérdezni, ő tudja, mi a gyengém! :)

Amúgy szeretem a meglepetéseket, szóval aki nagyon kreatív az próbáljon meglepni, a tengerimalacon és a törpenyulakon kívül jöhet minden izgalmas!

Ez persze nem jelenti, hogy ezeken kívül nem érdekel semmi, bármit kapok örülni fogok neki! Csak magamból kiindulva, jól jönne néha, ha egy jó tündér elküldené nekem a barátaim és a családom kívánságlistáját, hogy ne kelljen, megint sálat/sapkát/nyakkendőt/csetreszt egyik polcról a másikra pakolni és egész évben kerülgetni, mondogatva, hogy "milyen édes, juj de cuki", miközben arra gondolunk "banyek, ezt bírtad kitalálni?".

Szóval csak kreatívan! Én is igyekszem mindenkinek kedvére valót választani!

Csajok, hozzátok ezeket a kitömött bugyis srácokat küldöm, hogy adják át az ajándékokat. Szerintem így bárminek örültök majd! :)

Csók!

Egy beszélgetés margójára

Felmerült ma ez a haláltéma kettőnk között. Nem az, hogy mi lesz, ha meghalunk. Hanem, hogy mi lesz, ha egyikünk jóval előbb hal meg. Te utazgatnál, egymagad. Magányra vágysz? Én összebútoroznék valami Jóskapistával, és nyírná a füvemet én meg mosnék rá - csak hogy ne legyek már annyira egyedül. Érdekes. De azért mégiscsak maradjunk abban, hogy együtt fejezzük be.

Mindig sürgetjük az időt, csak legyünk túl ezen, csak ha azt elérem, majd utána ez és az. Aztán a végén visszasírjuk az egészet.

És még valamit a sorsról. Nem hiszem, hogy úgy van az, minden előre megírva, és te csak mész rajta becsukott szemmel, összezárt ajkakkal. Bár kétségkívül van egy vonal, arra időről időre visszatér az ember - de hogy hová megy néha és honnan tér vissza, milyen kitérők után, az egészen rajtunk múlik. Létezik ember, aki végig az előírt úton halad?

Egyáltalán, miért élünk - a vonalunkért vagy a kitérők adta tapasztalásért?

Érdekes lenne, ha újra gyerekek lehetnénk, és úgy ismernénk egymást. Vajon jóban lennénk? Vagy Te csak üldöznél, elvennéd a játékom és nem adnád vissza? Én meg sírnék, de Te nem mondanád, hogy ne hisztizzek, mert az gyerekes. Lehet, hogy bocsánatot kérnél. Lehet, hogy megunnám a hisztit és abbahagynám magamtól és akkor megint játszanánk. Csak úgy, egyszerűen.

Élet. Halál.

Ismétlődés.

Visszasírás.

Visszatérés.

"Visszatérni annyi, mint megbékülni az élet végességével."*

http://www.youtube.com/watch?v=SmVAWKfJ4Go

*Kundera

Van benne valami

Fogalmam sincs, miről jutott ez a cím az eszembe. De azt tudom, hogy van benne valami! Kavarognak a gondolataim, nem tudok koncentrálni, csapongok. Valahol az f''xx(x,y)=x2+xy3z4/sin3y*4chx2, a vertikális integráció és a szimplex típusú algoritmusok között elvesztettem a fonalat.

Most akkor miért is járunk mi főiskolára? Elnézést! - Egyetemre. Ma a fejemhez vágták, hogy lefősulizom szeretett egyetemünket. De miért hívnám másnak? Az itt eltöltött eddigi másfél év alatt legfeljebb súlyban gyarapodtam, szellemileg biztos nem. Azon kívül, hogy megismertem pár embert és velük jókat söröztem, meg kávéztam, nem sok élménnyel távozom majd innen. Milyen messze van még...

Sajnos legbelül egész idő alatt tisztában vagyok vele: ez az egész csak időpazarlás. "Előszobázás, ismered."* Olyasmit tanulok, ami nem érdekel, mert egyáltalán semmi hasznát nem veszem, hogy aztán olyan emberek bírálják el a tudásom, akiknek nem vagyok kíváncsi a véleményére. Olyasvalakik elismeréséért küzdök, akiket nem becsülök semmire, és olyan munkahelyekre nyerek biztos felvételt ezzel a professzionális tudással, ahol nem akarok dolgozni.

Konzekvencia: Basszameg!

Bocsánat!

*Raffai Sarolta: Halál előtti ez a csend

-ható, -hető

Friss, ropogós, alternatív!

Holnapután kézbe vehető, közelről nézegethető, olvasható, szagolható, sőt ínyenceknek ízlelhető decemberi alternatíva szám kapható a szokásos helyeken!

A tartalom és a letölthető változat itt // http://alternativa.blog.hu/2008/12/07/az_alternativa_2008_decemberi_tartalmabol // megtekinthető!

Jó is, szép is, tessék olvasni!

(Néhány mondat tőlem származik, keressétek, olvassátok) :)

A szívem szakad, reped

Lovasi próféta úr szerint egy feldolgozást akkor érdemes elkészíteni, ha jobb lesz, mint az eredeti. Nemrég elkészült egy, szerintem tökéletes. A szívem szakad, reped, amikor hallgatom.

http://www.youtube.com/watch?v=D6RaU9n4ZuI

Most múlik pontosan,
Engedem, hadd menjen,
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam, egyetlen
nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik, mennydörög,
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót,
csőrében szalmaszál.
Magamat ringatom,
míg ő landol egy almafán,
az Isten kertjében
almabort inhalál.

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován.
Egy táltos szív remeg a konyhakésben,
Talpam alatt sár és ingovány.

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol,
Meredten nézek a távolba,
otthonom kőpokol,
szilánkos mennyország,
folyékony torz tükör,
szentjánosbogarak fényében tündököl.

A szöveg meg fantasztikus, köszönet érte a quimbynek!

Egy régi kép a tengerről

- Nem értem, miért olyan nagy dolog ez? - szólt Rhoda, s arca valóban értetlenséget tükrözött. - Hiszen ez csak egy kép.
A szoba félhomályát apró, kavargó füstcsóvák lepték be. A lenvendula erőteljes illata józanítóan áradt szerteszét. Az ablakon beszűrődő fény csak egy sávban világította meg a szobát, néhány kis bogár repkedett körülötte.
- Egyáltalán nem csak egy kép. Az a nő az emlékeimtől fosztott meg. Nem az a lényeg ki áll ott a tengerparton, tényleg nem. Igazán ilyen kicsinyesnek nézel?
- Tudod, hogy...
- Ami akkor történt, az a lényeg.
- Számodra.
- Pontosan.
- Ugyan..
- Semmit sem értesz. - Susan hangja itt elcsuklott egy pillanat erejéig. Szeme száraz volt, fiatalon elhagyta a könnyeket, megszokta, hogy nem sír. Szerette ezt a tartást önmagában, a felemelt főt; hogy bármikor gond nélkül farkasszemet nézhetett bárkivel. De a hangja elárulta. Belül mégis ugyanaz maradt, az a 19 éves lány, bizonytalan, de egyben merész is, szenvedélyes. - A boldog embereket nem érdekli a valóság; te mintha mindent egy üveglapon át néznél, ami megszűri a fájdalmat... de az összes szépséget is, ami létezik. Sokat érsz vele.
- Ne haragudj, de eléggé túldramatizálod a dolgot.
- Nincs sok választásom. Nekem jutott az itthon vergődő vén csoroszlya szerepe.
- Bolondság. Nem tudom, mi olyan nagy dolog egy képen. Te tudod, hogy te állsz ott a tengerparton, mást meg úgysem érdekel.
- Igenis nagy dolog. Pontosan azért, mert csak én tudom, milyen érzés volt ott álni, az én emlékem, amit senkinek nincs joga ellopni. Én sétáltam vele azon a délutánon. Szentimentális, infantilisen romantikus naplemente volt. És mintha lebegtünk volna - összefogództunk, Bernardnak minden két percben fel kellett emelnie, mert a homokban rákok futkostak és féltem, hogy megcsípnek, hiába mondta, hogy ők jobban félnek mint én... Olyan gyerekek voltunk. Tudod, az ember, ha megöregszik egyre jobban látja, hogy mi az, ami veszendő, de akkor, huszonévesen nem hittük, hogy van vesztenivalónk. Olyan öröknek tűnt minden. Nem... Nemcsak tűnt. Olyan örök az a pillanat... Ahogy egyensúlyozva vártam, hogy végre kész legyen, hogy a vászonra kerüljön az utolsó vonás is. És lement a nap, és gyönyörű volt minden. A fények, az illatok, a tenger illata, a sós szél, a csók...
- Tényleg csodálatos. - szólt Rhoda, s arca együttérzést tükrözött. - Hiszen ez tényleg csodálatos.

Üres

Két éve ezzel kergettem magam az őrületbe:
http://www.youtube.com/watch?v=inbk68QVibA

A fagyos téli estéken egyedül sétáltam a Baross utcán, hallgattam ezt a számot, oda-vissza, egyfolytában, figyeltem a boldog embereket és kerestem. Kerestem azt, amit elvesztettem. Azt, ami én lehettem valaha. Azt hittem, ha kitartóan keresem, megtalálom, de csak egyre messzebb kerültem.

Fogalmam sincs, hogyan kaptam vissza az életem és néha miért nem tudok neki örülni.

Édes Istenem, milyen borzasztó volt az a hiábavaló keresés és a szenvedés! Köszönöm, hogy nem engeded elfelejteni!

Létezni a létezésért

Tegnap délelőtt ötödmagammal ébredtem egy hazafias utcában, 3 takaró alatt, négy számmal nagyobb pulóverben, mellettem a nagy, barna viziló, akit azért kaptam, hogy éjszaka vigyázzak rá és takarjam be, ha netán fázna. Finom, meleg érzés volt, mondhatni béke töltött el, és a komfortérzetem maximumra ugrott, a fával fűtött, másfél négyzetméter per fő életterű szobában.

Előző éjjel borzasztó fagyos szélben küzdöttük végig magunkat Pesten és Pesterzsébeten, de reggel még az elfüggönyzött ablak ellenére is tudtuk - süt a nap.

Furcsa érzés. Egy délelőttre elfelejtettem a gondjaimat, a marketing beadandót, a kérdőíveket és a kötelezettségeimet. Nem mondom, hogy ezután mindig így fogok majd élni - ahhoz túl konvencionálisnak és konformistának neveltek -, de jó volt, hogy kiűzettem picit a normális környezetemből, és léteztem egy kicsit pusztán a létezésért.

Köszönet érte Zselenszky apónak és vidám kompániájának! :)

Nyeremény egy napsütéses mosoly - tőlem Nektek! (ha ez számít)

Lehangoló novella

...az örökösen panaszkodók szájának befogására

Önhitt és még hülye is

Aztán kívülről látta önmagát, ahogy ott fekszik. Persze, gondolta, lehet ezzel is mit kezdeni. Kozmikus újrakezdés, a teremtés koronája lehetőséget kap az élettől. Egészen korrekt ez így, hiszen mi a francnak és egyáltalán ki által van az megírva, hogy az ember csak egyszer él és azon nem lehet javítani. Vissza kell térni, meg kell kapni a sanszot, muszáj, másképpen minden ember szerencsétlen lenne. Valószínűleg az életében lévő rossz dolgok mind csak tanító szándékkal mentek végbe, hibái pedig nem lehettek mások, mint a rossz sors összeesküvései. De mivel jó és okos ember volt, lehetőséget kapott, hogy bizonyítsa mindezt, aztán újrakezdjen mindent. Nehéz volt másra gondolni, illetve ez volt a ponyvákból ismert, egyetlen reális változat.
Talán ott kellene kezdeni, hogy sohasem volt egy „valamire való” munkája. Két vagy három hónapot dolgozott egyhuzamban, ennél többet soha. Mindig volt egy főnök, aki túl sokat akart, vagy túl keveset. A szemét kollégák is csak fúrták, mert nem akarta őket meghallgatni, egyszerűen nem volt rájuk kíváncsi. Kevés volt a pénz, naná, majd szétdolgozza a belét ennyi kis lóvéért. Az állam így is elvitte majd’ a felét.
Egy „rendes” kocsira persze sosem futotta. A buszon meg a sok köcsög, egyik a lábára lépett, másik egész úton bámulta, az a hájas dög is, a zsíros hajával – miért nem bírnak ezek adni magukra?
Bezzeg az Eszti, jó kis nő volt, kár hogy otthagyott. De ha egyszer folyton hisztizett, fene sem igazodott ki rajta, mindig mást akart, nem hagyott békét az embernek.
De nem volt ideje a végére érni, mert egyre csak távolodott a padlón fekvő önmagától. A remény, hogy mindezen javítson, szertefoszlott.

Korábban,

amikor a padlóról szedegette fel a tablettákat, már nem azért röhögött, mert mindez annyira viccesnek hatott. Akkor már önmagán röhögött. Ez volt életének talán egyetlen tiszta pillanata, pont mikor totál seggre esett az italtól és a gyógyszerektől. Látta, hogy milyen szánalmas volt ez a picsogás, ez a folyamatos oltogatás, ez a sorozatos balszerencse. Látta, hogy 28 éve alatt milyen képet vágott mindenhez, hogy ott volt arcán a megilletődöttség, akárhányszor belerúgtak, mintha komolyan meglepte volna az emberek viselkedése, és mintha nem pont így rúgott volna a többi megilletődött ember pofájába. Röhejes volt, ahogy próbálta elhitetni magával, hogy nem hibás, hogy ő talán csak túl őszinte volt mindig, csak jót akart - az egész csak siralmas mellébeszélés. Nem is értette, hogy volt ideje másra ennyi panaszkodás mellett.

A röhögéstől alig bírta bevenni a tablettákat, de azért sikerült. Pontosan 5 perccel a felismerés után arccal a tükörnek esett, a mosdókagylóra csúszott, majd a padlóra és vége volt.

Ifjúsági napon voltunk

Élménybeszámolóm itt olvasható Szami fotóival fűszerezve:
http://alternativa.blog.hu/2008/11/16/ifjusagi_nap_a_gyeha_ban_az_alternativaval

Amúgy meg!
Oknyomzó kerekasztal-beszélgetés:
http://keret.hu/portal/hu/programajanlo/2008-11-19/gyorieket-a-petofi-radioba

Rekviem minden szépségért

Hallgasd: http://www.youtube.com/watch?v=W02LTH8qba0&feature=related


"Elmúlt a nyár,
mintha nem lett volna,
Langy meleg van,
de ez kevés.
Minden ami lehetett
akár az ötágú levél,
kezembe esett,
de ez kevés.
Hiába sem a jó
Sem a rossz nem esett,
Minden fény égett,
De ez kevés.
Az élet szárnya alá vett
Óvott és védett
Minden sikerült,
De ez kevés.
Levél nem égett,
Ág nem tépett
A nap tiszta, akár az üveg,
De ez kevés. "

Éljen, itt az új Alternatíva

Az alábbi linken megtekinthető, letölthető, de holnaptól kézbe is vehető változat!

http://alternativa.blog.hu/2008/11/02/az_alternativa_2008_oktoberi_tartalmabol_1

Elnézést tábla

Street Art

Gimnáziumi osztályok számának csökkentése

Színház

Könyv

Zene

Élménybeszámolók

Szóval mindenféle jóság :)

Tessék olvasni!

(A 10.-11. oldalon olvashatjátok cikkemet)

Filmek, amik lehettek volna jók is

Tipikus esete ennek a tegnap látott borzalom; az Agneszka Holland rendezte Teljes napfogyatkozás "filmű cím"*. Önmagában érdekes a történet, de a két költőnek a lehető legrosszabb oldalát mutatja be - azt amire általában csak úgy mellékesen vagyunk kiváncsiak, vagy mert tudni akarjuk egy-egy mű mögött milyen érzelmek és milyen történések bújtak meg.

Ez a film viszont két óra folyamatos meleg picsogás. Még egy hetero kapcsolatban is fárasztó az ilyesmi, de két férfit nézni állandó szerelmi cívódásaik közepette, már tudom, nem nekem való. Az egyik átszúrja a másik kezét, erre az bőg, de azért a végére csak átlövi szerelme kezét, és akkor megint bőg.

Nem vagyok az érzelmek és a szenvedély ellensége, az egyetlen bajom, hogy ez a film csak azt felejti el, ami igazán fontos. Hogy ez a két nyafka macska tulajdonképpen fantasztikus költő volt, és olyat alkottak, amivel megváltoztatták a költészetet. A forgatókönyv író és a rendező úgy tűnik nem olvasott egyetlen Rimbaud vagy Verlaine művet sem, mert ha olvasott volna, nem felejtette volna el a szereplők szájába adni őket, és ezáltal felhívni a figyelmet valami lényegesre; valamire, ami túlmutat a testiségen és azon hogy Rimbaud például élt-halt a napsütésért.

Egyszóval, ha a Port.hu-n (aminek egyébként jó barátja vagyok) az áll, hogy 9.4/10, azt nem feltétlenül kell elhinni.

Legyen itt egy Rimbaud vers, csak hogy lássunk is belőle valamit:

Szégyen

Amíg penge nem hatol
bele metszőn az agyába,

e zsíros zöld sárba, hol

soha nem kel ifju pára...

(Orrát, ajkát, a fülét

ah! jobb néki, ha levágja,

s a hasát is! ó, nagy ég!

s utánuk hull a két lába!)

De nem; valóban, amíg

penge nem jár a fejében,

ölébe nem csap kavics,

láng nem marja a belét lenn,

azt hiszem az ostoba

jószág, ez a kellemetlen

fickó nem ún meg soha

pimaszkodni egy szemet sem,

szirti macska, bűzgomoly

füstöl tőle föl az égre!

- Mégis, Uram, holtakor

szálljon némi ima érte...

*Ez a kifejezés akkor használatos, amikor egy filmet csak azért készítenek el, mert előzőleg kitaláltak egy nagyon frappáns címet és kell hozzá - szó szerint - gyártani valami filmszerűt.

Ózsürdüí zsö szvi hörőz!

Éljen November 1.0 (egypontnulla)

Azaz novemberi első jelentés. Novemberi első fellélegzés, nyújtózás.
Novemberi első zh. Novemberi első siker. Első szerelmes szavak.
Novemberi első könyv.
Új füzetek, új tollbetét.

Mindez pár nap alatt.

A sikeres francia zh és a tavaszias napsütés tiszteletére énekeljen Edith Piaf, akit imádok, mindjárt meghalljátok, miért:

http://www.youtube.com/watch?v=MBoTRF2aK4s

Ma chambre a la forme d'une cage
Le soleil passe son bras par la fenêtre
Les chasseurs à ma porte
Comme des petits soldats
Qui veulent me prendre

{Refrain:}
Je ne veux pas travailler
Je ne veux pas déjeuner
Je veux seulement oublier
Et puis je fume

Déjà j'ai connu le parfum de l'amour
Un millions de roses
N'embaumeraient pas autant
Maintenant une seule fleur
Dans mes entourages
Me rend malade

{au Refrain}

Je ne suis pas fière de ça
Vie qui veut me tuer
C'est magnifique
Etre sympathique
Mais je ne le connais jamais

{au Refrain}

Je ne suis pas fière de ça
Vie qui veut me tuer
C'est magnifique
Etre sympathique
Mais je ne le connais jamais

{au Refrain}

Olvassunk kortárstól!

Virginia Woolf egy esszéjében azt írja, általában nem szeretjük a kortárs irodalmat. Azért, mondja, mert a korábbi korok írói és költői által leírt érzések letisztultak, bennünk is megvannak, ismerősek, így nem kell „latolgatnunk”, nem kell kutakodva mögé és magunkba néznünk. Ezzel szemben a kortárs mindig azt jeleníti meg, ami éppen most van születőben, ami éppen kiszakad az egyénből vagy magából a társadalomból, végig kell rágnunk magunkat az okokon és következményeken, vállalva azt, hogy tévedünk, vagy ami még rosszabb, hogy maga az író tévedett.
Annak megállapításában, hogy mennyi az igazság a Balogh Robert által leírt kórképben, szintén magunkra vagyunk hagyatva. Az átlag magyar embernek ugyanis két általános képe van a bölcsész szakos egyetemistáról; az egyik sztereotípia szerint ők azok a szemüveges, kordbársony-kabátos könyvmolyok, a másik kép féktelen orgiákat leíró nagyvárosi legendák során alapul. Hogy melyik áll közelebb a valósághoz, azt ki-ki saját ismeretei alapján tudja eldönteni, illetve ebben már az író Elveszett című regénye is segítségünkre lehet. Balogh Robert a „könyvmoly-sztereotípiát” elvetve a második rétegből emel ki egy figurát, s általa az „önsorsrontás”, lecsúszottság témáját feszegeti naplóregény formájában.
A könyv különlegessége, hogy a hihetetlenül jó (értsd: szarkasztikus) humorral megáldott író 5-10 oldalanként megajándékoz valami pirongató mindennapi igazsággal, melyet így, ebben a formában talán sohasem mondanánk ki, pláne nem vetnénk papírra. Szintén nagy előnye a könyvnek a helyenként trágár stílusa, mivel ez nem cél, hanem eszköz az író kezében, melyet nagyon jól használ a valóságra való rámutatáshoz. Ennek már csak azért is fontos szerepe van, mert könnyen elűzi a „komolytalan” olvasókat – az első pár oldalt kíméletlenül teletűzdelte obszcenitással, és aki az elejénél megakad, felháborodik és leteszi a könyvet, az meg sem érdemli, hogy megkapja a későbbiekben következő hihetetlenül mély tartalmat.
A regény tehát értékes, sallangoktól mentes, és nem utolsó sorban izgalmas is; ha valamire fel kell készülnünk olvasás előtt, az az, hogy soha nem azt kapjuk benne, amire számítottunk.

Élet - Halál - Halhatatlanság

Halhatatlanság. Vajon mindannyiunk élete oda vezet? Vagy a halálunk vezet oda? Kundera szerint aki számol a halállal, annak egyformán számolnia kell a halhatatlansággal is, mivel ez a kettő valójában szorosabban összefonódik, mint bármi más (mint Marx és Engels, mint Romeo és Júlia, vagy mint Laurel és Hardy - ezen képtelenség nem elmosolyodni).

De miért kell számolnunk a halhatatlansággal? Pontosabban; miért kell vele számolnunk, mikor sokszor még a saját életünkkel is elfelejtünk számolni? Mi az értékesebb - az életünk, vagy a halhatatlanságunk? Egy puha köntösben üldögélek a számítógép előtt, megreggelizve, majdnem frissen, vagy éppen melankóliámban ücsörögve, és lehetetlen módon semmit sem érzek, mert annyira lefoglal egy másik élet, ami megfoghatatlan, nem látom, nem láthatom milyen is.

És ezért a láthatatlan létért nem tudok azonosulni a jelennel, nem érzek és nem élek igazán, mert folyton azon dolgozom, hogyan lépjek a halhatatlanságba, szó szerint milyen ruhában, milyen hajjal, ki mit gondoljon rólam - per pillanat nem tudok ennél nevetségesebb dolgot mondani.

Aztán ott van a másik fajta halhatatlanság, amikor nem önnön nagyravágyásunk vezérel, hanem a tudatalatti vágyódás a végtelen felé.

A könyvet olvasva, jobban mondva Goethe és Bettina kapcsolatának történetét olvasva felötlött bennem, és nem hagyott nyugodni a kérdés; vajon mi fűz ahhoz, akivel összekötöm az életem - a szerelem (mint szintén megfoghatatlan), vagy a halhatatlanság utáni vágy? Az életünk széttéphetetlenül összefonódott, ez tény, de mi a legtartósabb kötelék és mire elég? És megint ott tartok, hogy ezen gondolkozom, míg az élet és a társ elhalad mellettem, elutazik Székesfehérvárra, vagy inkább fut egy kört, minthogy engem hallgasson, és az élet is, az is máshol van, és teljesen egyedül ülök itt.

Egyedül. És vajon ki vár a halhatatlanságban?

Fontos!

Kedves Bohócok és Bolondok, kedves királyok és hatalmasok, kedves Isten, kedves emberek...!

...Akik az életembe piszkáltok, akik folyton lesből, hátulról támadtok, akik a fejem felett döntenétek mindenről, akik azt hiszitek, vakon bízom bennetek, akik rángattok, görgettek engem, akik üldöztök, akik mellém telepedtek, akik játszotok velem, akik félelmet keltetek bennem, akik szinténzenésznek/szinténbolondnak néztek, akik nem sajnáltok, akik szántok, akik nem figyeltek rám, akik azt gondoljátok, azért vagyok, hogy ti éljetek, akik nézitek, de nem látjátok, ki vagyok -

nézzetek hátra!

Mert néha én is lesből, hátulról!

Köszönöm!

In memoriam Zara

Jó volt itt. Pont.

Szabattá, örö' e bódottá' :)

Jó nap ez a változásra.
Nem egyszerűen jó, tökéletes.
Úgy értem, süt a nap, meg minden.
Egy mosoly, halvány, de erősödik.
Különben is, a legjobb ötletek mindig másnaposan születnek.

Ma délután ismét kmk*-vá avanzsálok és holnaptól újra lesz időm mindenre, tanulásra, emberekre, könyvekre. Feltettem magamban, hogy csakazér'is nagyon művelt csöves leszek!

Rendben, dolgoztam, most egy darabig pénzem is lesz majd, de egy percig sem voltam boldog.

Mint ahogy szabadnak lenni, ezt is újra meg kell tanulnom.

Ettől lesz könnyebb:
http://www.youtube.com/watch?v=dvgZkm1xWPE&feature=user


*közveszélyes munkakerülő

Magány

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Könyveknek ajánlása - Hamvas

Könyv a fűszeres babérlevegőhöz –
Hamvas Béla: A babérligetkönyv

Pár hete egy rövid csevegés alkalmával kérdezték meg tőlem, olvastam-e már Hamvas Bélát. Hiúságomat félretéve nemet mondtam, s rögtön száz meg száz kérdés kezdett kavarogni fejemben – Tényleg, miért is nem olvastam eddig? Nem mintha mindent olvasott és mindent ismerő ember volnék (ez koromnál fogva is képtelenség), de a kérdőre vonás más szempontból teljesen jogosnak bizonyult.
Hamvas Béla könyvei manapság a fiatalok körében a leggyakrabban olvasottak közé tartoznak – már ha feltételezzük, hogy a fiatalok olvasnak. A különböző irodalmi és egyéb fórumokon, honlapokon és blogokban az ember lépten-nyomon az ő idézeteibe botlik. Kíváncsivá tett, honnan ez az érdeklődés. Vajon újabb olvasási hóbortról van szó, mint a pár éve kirobbanó „Coelho-őrület”, vagy ez a rajongás régebb óta tart, s csak én nem nyitottam ki eléggé a szemem?
Kutatni kezdtem, s a legközelebbi könyvvásárláskor Hamvas Bélát is kerestem a bolt polcain. Meglepetésemre nem a szépirodalom megnevezés alatt találtam, viszont a pszichológia címszó egy egész sor kötetet tartogatott számomra az írótól. Sem akkor, sem azóta nem tudtam megérteni ezt a besorolást.
Mivel elsőre nem volt nagy bizalmam a halom kötetben, gondoltam kiveszek egyet a könyvtárból és ha jó, később még meg tudom venni. A babérligetkönyvre esett a választásom.
A babérligetkönyv több, kisebb-nagyobb esszéből álló gyűjtemény. A kivett könyvet gyorsan végiglapozva úgy találtam, kölcsönző elődeimnek igencsak jó élményt nyújthattak a benne foglaltak – csupa jelölés, aláhúzás, ikszek, körök, irka-firkák. Ezt jó jelnek vettem, én is szívesen firkálok jó könyvekbe emlékeztetőket (bár ezt többen illetlenségnek tartják).
Az első esszében Hamvas rövid magyarázatot ad könyvéhez, leírja, hogy tulajdonképpen mi is a haszna egy ilyen babérliget-könyvnek. Nos, az író ebéd után a babérligetben ücsörög, és azon töpreng, aludjon, vagy ébren maradva gyönyörködjön a tájban. Kis idő múlva az olvasás mellett dönt, de rájön, hogy nincs nála könyv. Jobban mondva nincs nála könyv, ami alkalomhoz illő volna, amit jól esne olvasni. Van nála „vándorkönyv”, „hajófedélzetkönyv”, „alkonyati könyv”, csak éppen babérligetkönyv nem akad egy sem. Ezért szükségessé vált ennek megírása. Saját művét így jellemezte néhány sorban:

„Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Újra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni. A szobában, itthon, vagy a könyvtárban semmit sem fog érni. Olvasása nem is ajánlatos. Csak fűszeres babérlevegővel élvezhető…”

S valóban ilyen olvasmány. Az ember fellapozza, csukott szemmel rábök az egyik sorra és valami kellemeset, érdekeset, vagy hihetetlenül mély gondolatot talál. Valószínűleg ezért is olyan népszerű. Könnyedsége vagy mélysége csak az olvasó hangulatától függ, amennyire bájos és egyszerű az „Ízek” vagy „Az utazótáska” című esszé, olyan elgondolkodtató „A virágszedés lélektana”. Utóbbiban az író a virágot gondolatban összekapcsolja a lélekkel, arra keresve a választ, hogy miért érzünk ellenállhatatlan és természetes vágyat a virág letépésére.

„A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer…Hogy a virág lénye mi, nem tudom és nem fogom megtudni talán soha. De amikor virágot szedek, tudom, hogy virággá változom és ez olyan, mintha lelkem felszívná testemet, anyagtalan illattá és szépséggé válnék, mint az Anima, s ezt gomblyukamba tűzött, egyetlen szál kicsiny ibolya is idézi. Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint átmenni egy kapun az ismeretlenbe. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok…”

Azt hiszem, megtaláltam a népszerűsége titkát. Ez a könyv egyszerűen arra született, hogy mindenki elolvassa.

Színházkritika egy hozzá nem értő tollából

Tegnap alkalmam nyílt egy kis színházlátogatásra és egy feszült, kissé nyögvenyelős beszélgetésre két színész társaságában. A Győri Nemzetiben tartották az Őrült nők ketrece* című francia komédia nyilvános főpróbáját, amire - mióta tudtam, hogy megyünk - talán többet készültem, mint maguk a szereplők. Ez persze természetesen túlzás, de a lényeg megmarad, izgatottan vártam az évad első új darabját.

Mielőtt bármit írnék róla, előre kell bocsátanom, nem ismertem a történetet, úgyhogy az első fél órát dermedt csendben ültem végig, idegesen mocorogtam és a közbülső dalbetétektől majd kitört a frász, miközben körülöttem az összes farmergatyás fiatal finoman szólva is "szétröhögte az agyát". Ez persze engem minősít, talán mehetnék felkészültebben színházba, de az is lehet, hogy valójában nem is az én hibám. Nehezen vettem ugyanis fel a fonalat Georges és Albin szerelmi cívódásait látva, és az első döbbenet után valahogy nem is akartam. (Az olyan tájékozatlanoknak, mint én voltam, annyit segítek, hogy a Georges és Albin férfinevek, Maszlay István és Rupnik Károly alakításában elevenedtek meg.)

Az első felvonás végére, túl 3 dalbetéten, egészen lezsibbadtam, kértem magamnak egy pohár pezsgőt, és közben próbáltam kihallgatni, hogyan vélekednek mások a darabról. Úgy vettem észre, én vagyok az egyetlen, aki nem tudta átadni magát a felhőtlen szórakozásnak és lelkiismereti kérdést csinált egy komédiából. Visszatérve a helyünkre az mindenesetre feltűnt, hogy páran elmentek az első felvonás után, tehát akadt nálam vaskalaposabb néző...

A következő percekben aztán egyre többet nevettem, egyre felszabadultabban, magam mögött hagyva az előítéleteimet, és úgy érzem, a darab ezzel el is érte magasztosabb célját, ha egyáltalán volt neki. A két - fent említett - főszereplő egyre szerethetőbb alakot öltött, részint a zseniális színészi munkának köszönhetően. Mivel mint említettem nem ismertem a korábbi feldolgozásokat, így összehasonlítási alapom (hál' Istennek) nem volt, s így még hitelesebbnek láttam a helyzeteket.

A Barchét család tagjai, és a táncosok sem maradtak el a két főszereplő mögött, tökéletes gesztusokkal, de azért kellő diszkrécióval játszottak, nem elvonva a figyelmet a lényegről, mégis felhőtlen kacagásokat okozva a nézők soraiban. Az egyetlen kidolgozatlan szerep, Barchét úr lányáé volt (Szina Kinga), aki teljesen háttérbe szorult, nem tudni miért, vajon az eredeti darabban sem volt nagyobb rendeltetése, vagy nem engedték, esetleg nem is akart szóhoz jutni.

Összességében jól összerakott, vidám színdarab volt, jól felépített és eljátszott karakterekkel. Érdemes - akár többször is - megnézni, bár ajánlatos tudni, hogy mire is ülünk be, nehogy úgy járjunk mint én tegnap este.

*http://www.gyoriszinhaz.hu/index.php?pg=microsites/orult_nok/orult_nok.html

Az Úr a csend barátja...*

...De ugye megbocsátod, Uram, hogy én nem bírom befogni! :)

Na most az van, hogy minden nap megnézem, írtam-e már új bejegyzést.

- Nem, nem írtam.

- Megint nem írtam.

- Nahát, még mindig semmi!

Nem valami termékeny időszak, amit magam mögött hagytam, de hát ilyen a dolgozó nők élete (anutám szerint a szép lányoké ilyen), egyszerűen nem jött szembe a tartalom, a mondanivaló, szó szerint a mondani való. Fáradt is vagyok... ("Fáradt vagyok sokat is dolgoztam / Én is elalszom majd."**)

Pedig gondolatom van rengeteg, igazából egyebem sincs. És egészen bele tudok bolondulni, ha nincs kinek mesélni, ha belémfojtják a szót. Ha jobban meggondolom, ez számomra a legidegesítőbb dolog a világon, még az átázott cipőknél is idegesítőbb, sőt mi több, még a bohócoknál is, pedig azok aztán... Szóval nehezen viselem, ha megreked bennem az a töméntelen bölcsesség (értsd: marhaság), amin nap mint nap agyalok. Főleg az bánt, hogy annyi jó ötletem van - némelyik világmegváltó -, de amit nem írok le az nem marad meg a fejemben.

Azért is írom le ide, lesz itt majd minden jó, könyveknek ajánlása, anekdotázás, Győr-népszerűsítés, és se vége se hossze (csak hogy rímeljen) a nagy elképzeléseknek! Már csak idő kellene, annak bizony híjával vagyunk.

Tudjuk, ugye, hogy mi az a két dolog, ami visszahozhatatlan az életben? Helyes megfejtőnek jutalom!

*Teréz anya
**József Attila

Újra nyitva a Nosztalgia kávéház

"Ez az egész ősz, ez a borongós, olyan ismerős. Mennyi ideje is? Pontosan ki tudnám számolni, mióta nem voltam itt. Tavaly egy egész félévet lébecoltam el ezen a helyen. Meg is látszott az átlagomon, rosszul tanultam. Sok könyvet meg cikket olvastam el ebben a sarokban, sok alkoholt, sok kávét ittam míg kint esett vagy éppen sütött a nap, gyönyörű őszi napok, szépséges, verőfényes; és a vörös alkonyatok, cigarettafüstök.

Állandó nosztalgiában élek, nem tudom, hány ősz telik még el így, de ami van, azt hiánytalanul ki akarom élvezni. Emlékezés, letűnt vágyak.

Voltunk itt, alig nézett rám, a kezem sem fogta meg, pedig akkor egyedül voltunk mind a ketten, épp lehetett volna, de addigra már olyan hamis volt az egész, a borzasztó nyári vallomások után, amikor először láttuk olyan tisztán a másikat - én, hogy mennyire kicsinyes és kegyetlen, és ő, hogy sokszor megalázom magam, bizonytalan vagyok és buta. De azt mondta, okosnak tart. Persze, amikor lezártam. Amikor kimondtam, hogy soha nem lesz ez több vágyakozásnál, hogy mindig csak ennyi marad, hazugság, sohasem lesz szeretet. Okos vagy - szólt ő. Én meg elhittem, el sem gondolkoztam rajta, ráhagytam; tudtam, hogy megkönnyebbült. Aztán később is csak belül nevettem ezen.

És megint itt ülök, mondhatnám, hogy még mindig ugyanott tartok, de nem, már tudom, hogy ez is elmúlik, csak még egy kicsit dagonyázom benne. Nem is fontos.

De akkor végre mi a fontos?

Ez a pohár bor talán. Óriási pohár, kétszer beleférne az öklöm. Egyszer megtanulom majd a borok nevét és az ízükről fogom felismerni őket, kívülről ismerem majd az összes palackot és évjáratot és a címkét is, persze, és majd felvágok ezzel a tudással is. Mint hogy franciául tanulok, ezzel is lépten-nyomon. Úgyis csak azért, meg mert jólesik rágódni a francia szavakon, olyan szépek, jobb lenne csak a kiejtést tudni, értelem nélkül - micsoda gyönyör volna, franciául Apollinaire-t szavalni, hogy fogalmam sincs miről szól, csak a dallamát, suttogni, csücsöríteni a szavakat.

Végül úgyis csak ennyi marad mint valóság - csücsöríteni, kimondani a szavakat, értelem nélkül; meg az a pohár bor. Vagy sör.

Egyre nagyobb kortyokat iszom, nem érem be azzal a kevéssel, mint először, az a legfinomabb, és csípi az ínyem; Királyleányka, milyen szép név, kár, hogy nekem nincs szebb, bár Adrienn, francia név, még a végén megszeretem, ki tudja?

Két telefirkált oldal, és hány lesz még? Talán abbahagyom, mielőtt elkezdeném, talán még előbb győz az eszme, hogy nincs is eszme, és az idea, hogy semminek nincs értelme. És győz Balogh Róbert, tényleg, mi értelme, minek még egy könyv, még egy történet, eggyel több porfogó a szekrényre.

Nem tudok hinni ebben, persze, hogy van értelme - öngyógyítás. Írás- és hidegvízterápiát mindenkinek!

Már csak erőlködök, előszobázás ez is, csak kifelé. Kifelé, kifelé - még bőven befelémenet vagyok a saját életemben. Rengeteg még a tapasztalnivaló, szinte szétrobban az ér a karjaimban, olyan izgatott vagyok sokszor. Érzem, tényleg érzem, hogy folyik ott bent a vér, milyen forró, fantasztikus folyam, és érzem, ha tűbe nyúlnék, vagy tüskébe, hát szétrobbanna az egész karom, a testem is, mint egy lufi és elszállna belőlem az élet; kifolyna az élet a szép piros véremmel együtt, a hideg kő megmelegedne pár pillanatra, a vérem meg kihűlne, mielőtt megfogná a padlót, és sírna a felmosórongy, nyüszítene, amikor felmossák vele.

Vagy csak én gondolok emögé ennyi tartalmat? Nem önhazugság ez? Élethazugság.

Élethazugság. Hányan csapjuk be magunkat és még csak választásunk sincsen. Illetve van, de mégis mit kezdenénk vele? Ne menj hozzá, nem szeret, hiába tanulsz, túl fiatal vagy, túl öreg vagy már, a pénz nem boldogít, a szüleid szerettek, sosem szeretett senki igazán, soha semmit nem tettél le az asztalra... Őszinte maszlag, mit sem ér. Kit boldogít az igazság, illetve nem féligazság mindez? Ki dönti el? Mindenki maga? Csakhogy:

a) mindenki rosszul dönt

b)vagy csakis rossz döntések léteznek, valaki mindig sérül

c) az én szemüvegem torz és túl sötét

d)vagy mindenki boldog.

Az utóbbi csak a teljesség kedvéért. De aki maradéktalanul(!) elégedett, nyugodtan tegye fel a kezét. Hát akkor? Igazam van, úgyhogy most pánikhangulat, nyomás, "kötelező kocsmalátogatás és mértékletes élvezet" terápiát mindenkinek! Inkább mint a hidegvíz...

Bort iszom, attól savanyú a szám íze.

Pedig a bor édes."

A pincér meg csak mosolygott rajtam, bár talán csak képzeltem, nem nagyon néztem fel, nem tudom, hogy az írás vagy a nagy pohár bor volt-e a nevetséges. Igazán nem tudom.

Elveszve, elveszejtve - rekviem bejegyzés

"Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat...

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes..."

Nosztalgia, értelem nélkül

Csak hallgasd:

http://www.youtube.com/watch?v=7GGGKPFMfVk

Olvasd:

Tegnap a szememre vetették minden bűnömet, kegyetlenül, jogtalanul, de hazugságok nélkül. Egyébként pedig nem volt rá szükség, ahogy máskor sem - az egészet tudom fejből, jópárszor végigrágtam magam rajta.

Pontosan 3 éve annak, hogy megőrültem és jó pár embert magammal ragadtam. Soha, de soha nem fogom megtudni, mi miért történt, és mi az, aminek örüljek, mi az, amit kaparjak ki a szemétdomb aljáról, és mi az, amit visszaássak.

Jó pár embert magammal ragadtam. És ma? Kire vagyok én hatással? Régen nyomokat hagytam, leginkább az emberek lelkében. Ma ha százszor leírom is a nevem, minden gondolatom cirkalmas mondatokba helyezem és átadom az utókornak, ugyan kinek a tekintetében látom, hogy érdemes élnem?

Fájdalmas kérdés. A válaszba jobb bele sem gondolni.

Jó pár embert magammal ragadtam. És őrjítettem, vádoltam, csapkodtam és mégis, aki a szemembe nézett látta, hogy élek, minden rezdülésben, és ők is éltek, minden rezdülésemben, és ott együtt soha nem volt és mégis százszor ismert tűzben égtünk, és körülöttünk a világ, úgy perzselt, úgy pezsgett, tönkretett és felmagasztalt, és táncolt, imbolygott, morgott, énekelt az élet.

Kiégtem.

Akkor és ott.
Egészen szenes lett a szívem.
Ha hozzáérnek elporlad.
Ki tehet erről? Melyikünk küldte máglyára a szívet?

Talán én magam.

De oly gyönyörű volt, ahogy égett!

Magasba szöktek a lángok, és igézve néztem, nem bírtam eloltani.

A kezemben vödör víz volt, emlékszem.

De csak álltam és nem oltottam el.

És ma? Hol van az élet ma?

Pedig boldog vagyok. Szeretek ma is, jobban, több tartalommal.

Valami mégis visszavonhatatlanul elveszett, az élet kincsétől megfosztottuk magunkat, közös erővel, elraboltuk egymástól, ahelyett, hogy hozzáadtunk volna, és ma már csak ülünk a romokon, és a törmelékből összekapart életmorzsák penészes darabkáit osztjuk meg egymással.

De legalább tanultunk belőle.

Ami megmaradt az a miénk, és már nem vennénk el a másikét, ma a sajátunkat is nekiadnánk.

Tehát érdemes volt. Mégis.

Merci, très bien!

Bonjour!

Je m'appelle Adrienn. Je suis étudiante. J'habite à Győr. Je parle anglais et un peu français. J'aime lire, la musique.

Au revoir!

Impresszió - késő esti bejegyzés

Csak mert ebben a pillanatban ezt a sort dúdoltam:

"Álljunk meg, szálljunk ki, rohanjunk tüzeket gyújtani..."*

(*Zselenszky)

A kép saját.

Ember. Ember?

Nézem ezeket az adatlapokat iwiwen és a mellkasomban egyre erősebb a szorítás, ami már jó ideje ott van. Szorongok, mert mindenki olyan kiállhatatlanul boldog. Mindenki színes. Nem, talán ez így nem állja meg a helyét, hiszen van itt fekete-fehér, van letargiás, nem is egy.

Sokkal inkább az zavar, hogy mindenki olyan egyértelmű, túl határozott, mindenki ott van egy-egy idézetben, az egész lényük leírható és leírandó. Szinte kötelezően közléskényszeres az ember, mondhatni egyik a másiktól tanulja. És mindenki különleges! (Szinte hihetetlen)

Én meg egyre kisebb leszek, minél több "óriási egyéniséget" látok adatlap-szerte, minél több az idézet és a magamutogatás, annál jobban érzem, hogy süllyedek, hogy fuldoklom és egyszer elnyel a fantasztikus emberek tömege, én pedig ott maradok közhelyes, kiüresedett ideológiámmal, a szeretettel, ami már nem több, mint történelmi tény, az élni akarással és a kötődéssel, ami egytől-egyig unalmas frázis. Nyárspolgár! Nyárspolgár! - cseng a fülemben.

És nem tudom kitalálni, ki milyen valójában. Kiben van meg az a többlet, amit mutat. Talán merő rosszindulat és féltékeny feltételezés, ha azt gondolom, szinte senkiben. Mégis ott van körülöttem az a nehéz párás levegő, a kiválasztottak, az okosok és érzelmesek lehellete, az a bűzös kipárolgás, amitől én egyre csak összébb és összébb megyek és végül egy porszemnél is kevesebbnek érzem magam. Bizonytalan vagyok, vitatkozom magammal. Emberszeretet. Emberismeret. Ember. Ember?

Egy elmebeteg nő naplója

Hallgasd:

http://www.youtube.com/watch?v=NWzelYim1G4

Olvasd:

Ma van az első nap, hogy semmi okom a depresszióra, mégsem vagyok kiütve. Többnyire apróságokkal kezdődik, jelentéktelennek tűnő dolgok miatt hirtelen nagyon szomorú leszek, mert eszembe juttatnak valami jelentékenyet - az élet múlandóságát, a saját kudarcomat, azt amikor csaltam és megcsaltak.

Hetek, hónapok óta nem vagyok önmagam. Nem tudok beilleszkedni a saját életembe. A bizonytalanságot kivéve nincs egyetlen érzés vagy élmény, melyről ötnél több mondatot tudtam volna alkotni, főleg nem leírni.

Ma, ahogy a szőnyegen feküdtem, úgy jutott eszembe minden, mint a másnapi teendőim egyike. Régóta nem hiszek már semmi ideában, nem tudok rajongani, ujjongni egy-egy ötleten, egy képen, nincsenek eszmék, amik megmozgatnák az agyam. Egyszerűen minden hamis, vagy annak tűnik. Csak az érzésben hiszek, az pedig nem kívánja a leírást, sokkal inkább a megélést. Mégis kellene valami. Legalább mint kapaszkodó kötődnöm kellene valamihez. Egy eszme, egy könyv, vagy bármi.

Egyedül a dalok és a szerelem borzolja fel az idegeimet, az viszont jobban mint szabad volna. És megint ott a bizonytalanság, vajon jó-e ez így. Sokat gondolkozom, csak nem a megfelelő szavakat rágom meg és a szám íze olyan keserű.

Túl sok! Túl sok az élmény és kevés mögötte a tartalom!

"Bolond! Megőrülök!"*

(*Shakespeare)

De nem kérdezel... - Előszó

"Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié."

Ady Endre // Sem utódja, sem boldog őse...

Manapság nagy divat idézettel indítani a bemutatkozást, annál kevésbbé stílusos. Mégis szükséges előrebocsátanom érzéseimet, melyeket szinte pontosan 100 éve már megírt Ady, olyan kifejezően, melyre én talán sohasem leszek képes.

A blog címe azt az örökös, csillapíthatatlan vágyat fejezi ki, amely szerintem ott él mindannyiunkban; szeretnénk, ha valaki kérdezne, keressük azokat a tekinteteket, melyek érdeklődést mutatnak, és szeretnénk, ha egyszer úgy mesélhetnénk, hogy tudjuk, a másik csak ránk figyel.

Nos, én most úgy döntöttem, nem várom meg míg valaki kérdez.
Ez a blog íródjon az önkifejezés, az exhibicionizmus, és a megérdemelt szellemi táplálkozás jegyében! Szórakozás és elmerengés egyaránt megengedett!