Szokásos kedd



Ezerrel pörög az élet, a régi dolgokon rágódás okozta ráncok összefolynak a ma örömeinek szájszélen megbúvó mosolyával. Zsibbadt gerinc, zsibbadt agy, ami ma felhőtlen röhögés, holnap drámai, nosztalgikus érzelemhullám.

Tegnap Évi - a fogatlan mosogatótársnőm - buzgalmában kiöntött egy óriási adag schokit, teljes káoszt okozva ezzel a placcon. Mindenki rohangált, ő teljes stresszben próbálta menteni a menthetőt, mi meg csak mondtuk neki mindannyian, hogy ez mindenkivel előfordul, kein Stress, de Évi csak stresszelt, mi meg röhögtünk, hogy minden csupa kakaó. Annyira vicces volt, hogy még ma is egész nap ezen nevettünk, aztán jött Kevin - magas, vékony, keresztharapásos, rendkívül jószívű pincérsrác, aki olyan jóízűen tud nevetni, hogy azonnal elfelejted minden gondodat - szóval jött Kevin, hogy prezentálja a schokikatasztrófát, és megint nevettünk és senki nem gondolta, hogy mi fog történni, aztán meg mégis mi lett, hogy megint szétesett a schokitartó üveg, és minden csupa kakaófröccsenés lett, a padlót elárasztotta a sűrű massza. És ebből megint brutális röhögés lett, hogy mostantól minden nap ezt csináljuk úgy tűnik.
Ma nem lehetett zenét hallgatni, mert egy főfőfőOberlás hölgy volt nálunk leltárügyben, és ügyelni kellett a rendre. Michit ez annyira kiborította, hogy délután háromtól folyamatosan a kilencvenes évek legbuzisabb zenéit énekelte, nekem meg vokálozni kellett, mert én nem ismertem a dalszövegeket. A katarzis a wannabenél csúcsosodott, az are you for real résznél, annyira durván toltuk, hogy a lemon treevel kellett kipihenni.
Így telnek a napok, a hullafáradtságot maximálisan kompenzálja a benti hangulat.

Friendship never ends.
Hoffentlich.

:)
Ragyogó, fényes vasárnap reggel van. Porszi az ölemben. Munka előtti ejtőzés a napfényben. A vijjogó kismadarak macskabagolykölyköknek hangzanak. Tulipánom van, sárga tulipán piros cserépben, a szürke irattartó előtt. Észrevetted, mennyire illik az irattartó színe a függönyhöz? Ez nem véletlen!
Három bögre az asztalon, odaszáradt kávémaradék az aljukon, nagykanál mered az ég felé belőlük, és olyan undorító kávélefolyások vannak az oldalukon. Számolgatok, hány cigim van még, kitart-e mára. Helikopter repül valahol, a baglyok időnként belevijjognak a napsütésbe, Porszi már az ablakban fürdik, maga alá nyal a szikrázó napfényben. Papa GTAzik. Én megyek zuhanyozni, aztán hirtelen az utcán találom magam, a következő pillanatban meg már pacsizok a srácokkal, az ujjaim a lefolyót túrják, átengedve a lefelé vezető utat az ételmaradéktól megakadt víznek. Aztán egyszer csak fél nyolc lesz, kezdem a konyha felsikálását, és már a hazafelé tartó villamoson ülök. Így telnek a napok.

Álmomban a mamámnak meséltem, hogy álmomban a mamámnál aludtam miután meghalt.

Ez a hétfő délelőtt

Szabad vagyok ma, a legjobbkor sütött ki a nap. Fél órája bukóra nyitva az ablak, és még nem fagytam jéggé, ez igen, ezt nevezem! Még nyújtom a percet, iszom a reggeli kávém, olvasgatok. Szeretem az ilyen napokat, hogy tulajdonképpen ha nem csinálnék semmit, akkor sem történne katasztrófa. De azért rengeteg a dolgom és erőt is érzek hozzá, meg lelkesedést - talán több is a lelkesedés mint az erő - de azért még húzom az időt.
Például itt a német, májusban nyelvvizsga, szakmai - két teljes szintet kell lépnem addig a tudásomban. Egyelőre nem félek, nagyon izgatott vagyok, hogy mennyit sikerül ebből teljesíteni munka mellett. Btw a munka még mindig csodás, egyre jobb. Én vagyok a kis Mausi, Stefan a 19 éves bátyám. És legfőbb tanítómesterem a konyhában. Ő a legjobb tanár, akivel eddigi életemben találkoztam. Végtelen türelemmel és nagy figyelemmel tanít. Néha tálalni, néha főzni, legtöbbször a németemet javítja. Ha rosszul mondok valamit, azonnal javítja, de nem elégszik meg ennyivel, ismételnem kell és időnként kikérdez. Türelmesen várja, hogy kinyögjek egy-egy halálosan egyszerű mondatot. Tulajdonképpen egy tizenkilenc éves suhanc, hip-hopot hallgat, ugrabugrál, komolytalan, mégis olyan természetes könnyedséggel árad belőle az intelligencia. A rosszindulatnak még semmilyen jelét nem láttam nála. Azt mondja, amit gondol. Nem sajnálja a dicséretet, tudja, hogy nem lesz tőle kevesebb. Sajnos akármennyire hülyén hangzik, sok embernél láttam, hogy úgy érezték, ha mást dicsérnek, akkor valamiképpen alulmaradnak a másikkal szemben, pedig ez ugye butaság... Ha Stefan nevet a németemen, tudom, hogy nem kinevet, csak mulattatja amit mondok. Szóval jó, hogy így összeakadtunk.

Na elkezdem a napot, vettem egy csomó iratrendezőt, mániás állapotba fogok kerülni, már látom :)

Susi megajándékozott a Freud könyvvel, talán közelebb kerülök végre az álmaim jelentéséhez. Ma hajnalban egy titkos ajtón mentem be, az ajtó után rögtön lécső jött, de olyan volt, mintha ki lett volna fordítva, a fokok valahogy befelé hajoltak, tehát lépni nem is lehetett csak csúszni, és tudtam, hogy ezen visszafelé már nem fogok tudni menni. Gondoltam, hogy most bajba kerülök, a lépcső alján mindkét ajtó zárva volt, de aztán megfordultam és egy kis résen átfértem egy másik folyosóra. Egy ajtón bementem ott valami konferenciaszerűség zajlott. Nagy négyszögletű asztal, különböző ételekkel. Tudtam, hogy engem ide nem hívtak meg, de reméltem, hogy nem bukom le, igyekeztem észrevétlenül megenni egy levest. Többre nem is igen emlékszem.
Anyu szerint nincs az ilyesminek jelentősége, vagyis túlságosan érdeklődöm, ezért az agyam már gyártja az ilyen álmokat, hogy táplálja az érdeklődésem. Ez lehetséges. Minden lehetséges. Azért mégis elolvasom én ezt a Freud könyvet, a legrosszabb ami történhet, hogy megőrülök. De hát a világ így is tele van őrültekkel, lehetnék én az egyik. Az őrült macskás nő. Persze ezt nem hiszem igaziból, szerintem is úgy van az, hogy ha utat találok az álmaim jelentéséhez, utat találok a tudatalattimhoz. Nem hiszem, hogy kontrollálhatom, de figyelhetek rá és ha jól figyelek, talán megérthetek valamit, amit addig nem értettem. Én ebben hiszek. De olvasok és majd meglátjuk.