Nyitott szemmel minden más

Katt: Másnap. Sikerült időben kelni, hála a magától állítódó telefonnak, én nem keltem fel éjjel kettőkor háromra állítani, most mégis jó, és nem érzem az elveszett időt.

Szélesre tártam a szobám ablakát, tódul be a friss, tavaszi levegő. Porszi ki-kiszökik az erkélyre, figyelni a galambokat, amik annyira nem törődnek vele, hogy egészen a közelébe merészkednek.

Tódul be a friss, tavaszi levegő - gyerekkorom álma, hogy egyszer így ülhessek itt. Tavaszi levegő, földszag, reggeli napsütés: éltető erőm, fő energiaforrásom. Nem szabadna bezárva töltenem a reggeleket. Bármit, csak azt ne. Váltanom kell.

Papi elment Soroksárra, én úgy döntöttem tegnap, hogy most nem megyek vele, itthon maradok egy picit egyedül. Szerintem nagyon régóta nem voltam egyedül, talán több hete, vagy több hónapja is megvan. De ha őszinte akarok lenni, sosem voltam igazán egyedül. Talán szándékosan, talán féltem tőle, vagy csak egyszerűen így alakult.

Tegnap az elhatározáskor erős voltam és magabiztos, vártam Papit, hogy szóljak róla, hogy nem megyek. Jött, szóltam is, sikerült. Eltelt két óra és a kétségbeesés belopta magát a szívembe. Mit fogok én itthon egyedül csinálni? Az agyam átváltott gonoszba és hisztérikusba, a szám meg csak annyit bírt kinyögni, csak még egy kicsit maradj. Aztán elment.

Az este rám zúduló időt nem tudtam már felhasználni. Csak ültem a gép előtt és elképesztő videókat néztem a thisiscolossal.com-on, az valamennyire lefoglalt, de közben az agyam folyamatosan támadott, én meg itt voltam egyedül, kénytelen voltam rá odafigyelni. Három órán át tartott az ostrom, végül tízkor nem bírtam tovább, kapcsoltam egy family guyt elalvósnak és kidőltem inkább.

Ma reggel viszont egészen más. Innen már olyan a tegnap este, mint valami rossz álom. Nem rágódom rajta, de azért gondolok rá. Mert tudom, hogy szükségem van egyedüllétre. Szükségem van önmagamra, hiszen egyedül jöttünk a világra és úgy is kell elmennünk innen.

"A mindent ismerés kívánsága hasogatja a mellünk, egyedül vagyunk, egyedül, együtt is, együtt még egyedülebb, mint egyenként.Magunkra utalva lobogunk a lét sötétjében, mint a fáklyák. Ki lágyabban ég, ki keményebben, ki több fényt ad, ki kevesebbet; égünk. Termékenyen égni szép, terméketlenül létezni csúf.

Szétfeszít bennünket a magány, hogy egyedül születünk, egyedül halunk meg, egyedül kell hát élnünk. És kellenek hozzá társak persze, fő- és mellékszereplők, kellenek barátok, ellenségek, közömbös szemlélők, de végigcsinálni, azt egyedül kell, koponyám csöndjében ülök, magam vagyok…

Meg kell tanulnom örülni magányomnak."*

Mesterséges ez így persze, de muszáj. Ha nincs egy percnyi csend, hogy meghalljam önmagam, elvesztem, már nem tudom, ki vagyok. Akit nem ismerek, azt nem is szerethetem. Nap mint nap küzdök, felépítem önmagam mint egy várat, hogy mit lássanak mások először, amikor belépnek, az emberek. Mások. És én közben elveszítem önmagam, a leglényegem.

De most csend van, csend van körülöttem, és éktelen zaj bennem, de hagyom hadd szóljon, hadd forrjon, termeljen ki önmagából valami többet. Közben figyelem magam, barátkozom önmagammal, együtt szemlélődünk, hogy mégis mi sül ki ebből az egyedüllétből, vagyok-e olyan erős, hogy elfogadjam, amit látok.

Remélem.

A friss levegő tódul be, tudom, hogy hamarosan belevetem magam a zsongásba, fejest ugrok bele, füvet és fát akarok látni, embereket, ahogy jönnek-mennek, teszik az életet, miközben én csak ülök és semmilyen formában nem próbálok hatással lenni a környezetemre, csak nézem azt.

*Kovács Ákos - Napló feletteseimnek

Egyedül itthon

Itt tökéletes csend van, porszi mellettem piheg a lehuzatolt kanapén. A mosást már nem veszem ki, nincs kedvem. Átszűrődik valami tévéműsor, ami fura, mert nincs szomszédom. Már megint a szellem parák. Olyan is volt, mintha valaki a schindler listájának zenéjét hegedülte volna. Aztán a gázcső kattogott, az alsó szomszéd fűt? Ilyen melegben?

Hiábavaló

Akartam még pár szót írni Prágáról, de az élet olyan hirtelen, pillanatok alatt beindult a szünet után, mintha nem is lett volna ez a kirándulás, csak nagyon régen, mint valami halvány emlék.. A dolgok itthon semmit sem változtak – persze 10 nap alatt hogyan is változtak volna. Azért jobb most, könnyedebben tudom venni a dolgokat. Nem tudom, hogy a pihenés teszi-e, vagy csak a jó időnek örülök, a tavasznak nyílok-e így ki, de mindenképpen jó érzés. Gyásszal a szívemben szálltam fel a vonatra, idegesen, minden apróságot túlreagálva. A gyász még most is tart, de a fájdalom helyét átvette valami más, nincs rá jó szó, hogy mi. Sokat gondolkodom a halálon, aminek a ténye mindig ott lebeg az ember mindennapjaiban, mégsem gondolunk rá, vagy ha gondolunk is, néha legyintve, néha elborzadva. Nem tudom, hogy a halál szükségszerű-e, de most úgy érzem, nem ijeszt meg, hogy számolnom kell vele. Mintha teljesen egyértelművé vált volna az élet is, így, hogy tudom, mindenkinek ugyanúgy végződik, persze más halálnemmel, de ugyanazzal az állapottal. Ha innen nézzük az életet, nevetségesnek tűnik minden vergődésünk, ugyanúgy végzi a postás, az eladó, és az igazgató is. Abban, hogy a halál után történik-e velünk valami, nem lehetünk biztosak, így hát megint csak ugyanoda jutottam, hogy a legjobb amit csak tehetünk életünk során, hogy maradéktalanul boldogok próbálunk lenni, és igyekszünk magunkat szüntelenül jól érezni. Minden más hiábavaló.

Prága

Az első és legfontosabb dolog az étel élménye, ami annyira átütő volt, hogy majdnem sírtam. 14 évesen sítáborban ettem utoljára ezt a tipikus cseh ételt, a vadast knédlivel, ami az egyik kedvencem, minden évben ezt vártam a legjobban a táborozásból :)És most látatlanban rendeltünk ilyet tegnap egy étteremben Prágában és az első falatnál ezt éreztem:

Így néz ki:

És ott hátul látszik mennyire örülök, hogy ezt ehetem :)

*

Már nem hallom, ahogy száraz tenyerét kapirgálja, a jellegzetes hangot, amit a templom hátsó sorában megismertél, ha ő elöl ült és köhögött. Mindent múlt időben kell írni. Nem márgyál többet, nem ad a borostával rózsát az arcomra, nem mondja, hogy "haverok vagyunk ám", nem kínál a borral, nem kéri, hogy erőltessem az ivást, ha már eleget ittam. Nem morzsolunk többet együtt kukoricát. Nem meséli el többet a zsidó nő történetét a vacsoraasztalnál.

Azt hittem, nem hiszek a mennyországban. De muszáj bíznom a viszontlátás örömében.

Most kezdek ember lenni

Ez a szabim első napja, de már három és fél napja nem dolgozom. Ma este kezdtem el érezni ennek áldásos hatásait. Ma csak úgy tengtünk lengtünk Papával, 11-kor ébresztett Porszi a dorombolással, aztán néztük a plafont jó darabig ("Az ember sosem tudja, mikor boldog"), délig kávézgattam, aztán takarítottam, majd csináltunk egy hiánypótló nagybevásárlást. Napközben még zavart, hogy a 3 napra tervezett teendő-lista egytizedét sem csináltam meg, de estére eljött a "de jó, hogy ma csak néztem ki a fejemből" érzés. Igen, végre itt van.

Este Réz András filmklubbon voltunk Sárával és Janóval. A Két félidő a pokolban ment, még súlyosabb mint a múltkori film. Mindig vannak Réznek témaindító gondolatai, meg egy-két kérdés, amire figyelni kell film közben, de én most is csak sodródtam, vitt magával a film.

A történetet különösebben nem ecsetelem, aki látta, tudja, aki nem látta, majd megnézni - vagyis nézze meg! A filmet nézve egy csomó jó gondolat villant be, aminek a felére sem emlékszem, de azért akkor nagyot ütöttek, mint például, hogy Sinkovics mennyire brutálisan jó, zseniális. Meg az összes többi színész is, Garas Dezső itt még nagyon fiatal és hihetetlenül cuki, Márkus Lászlót szintén meg lehetne zabálni, Koltai János, aki nagyon ismerős volt, de nem jöttem rá honnan, aztán itthon megnéztem a neten és rájöttem, hogy csak az öregkori arcát ismerem.

Nagyon sok eszméletlenül zsibbasztó jelenet volt, folyton az úgymond bacheri kérdést tettem fel - "Ilyen van? Ilyen van?". És ilyen bizony volt. Sokszor gondoltam a nagypapámra, aki most kórházban van. Megműtötték, de szerintem már nem akar felébredni. Kilencven évesen, túl egy háborún, hat év fogságon, egy forradalmon meg ami utána jött, valószínűleg mérhetetlenül elfáradt az élettől. Szinte hihetetlen, hogy átélte mindazt, ami ebben a filmben is többször benne volt, hogy rab vagy, nálad nem különb katonák parancsára kell feküdnöd, kelned, enned a vizet, amit levesnek csúfolnak. Hogy minden perc kínszenvedés, minden percben beléd rúgnak, mégis minden perc ajándék, mert még egy perccel tovább él a remény. Ezek a dolgok számomra - számunkra - már olyan távoliak, fogalmunk sincs róluk. Végigpörgettem a ma már hiányos történelem ismereteimet is. Az utóbbi két évszázad évtizedei jutottak eszembe, hogy mind elhíresültek valamiről, háborúk, forradalmak, mozgalmak... Mind jellegzetes. Azt mondjuk, a boldog húszas évek, azt mondjuk, hippi mozgalom, azt mondjuk rendszerváltás, és tudjuk, miről van szó. Minden évtized olyan jelentős, nagy dolgok történtek, nagy csaták zajlottak, fegyverekkel vagy "csak" szavakkal, de voltak.

És aztán az én nemzedékemre gondolok és azt látom, mögöttünk nincs semmi (és valószínűleg előttünk sincs). Nincsenek már eszmék, nincsen már idealizmusunk. Az én nemzedékem nem küzd semmiért, maximum mindenki önmagáért, de azt is csak félgőzzel.

Nemrég hallottam a petőfin, hogy már nem emlékszem kik pályázatot hirdetnek, aminek a témája a magyarság megélése manapság. Akkor arra gondoltam, na ebben a témában egy sort sem bírnék írni. Csak cinikus gondolataim voltak, azt meg minek leírni. A Két félidő a pokolban viszont még számomra is valahogy megható volt. A film végén a focicsapatnak szurkolva mégiscsak összeverődik a már megtört embercsoport, és magyarokká válnak. Azt skandálják: "Győzni magyarok!" Egy nemzetet alkotnak, és bármi is történt előtte, akkor abban a percben az utolsó ember is maradéktalanul átérzi, mit jelent magyarnak lenni. És így volt ez korábban a valóságban is, nemcsak a filmben. Sára szerint itt az ellenség ellenében váltak eggyé. Meglehet.

Ha így van, az én nemzedékem azért ilyen céltalan, mert nincs miért küzdenünk. Mindent megkapunk, minden itt van karnyújtásnyira, amiről úgy érezzük, szükségünk van rá. Békeidő van. Megkapjuk a napi betevőt, a lehetőséget egy középszerű életre és mivel félünk egy sokkal rosszabb verziótól, belenyugszunk abba, ami van. Nekünk nem kell győznünk. Az én nemzedékem egy hihetetlenül izgalmas korban egy hihetetlenül érdektelen és unalmas nemzedék. Az élet nem állított minket igazán nagy helyzetek elé, nem kellett döntenünk, mint ahogy a film szereplőinek döntenie kellett - most élni fogok, vagy ember maradok? Egyáltalán tudjuk mi azt, mi az, hogy embernek lenni?

A nagypapám végigküzdötte az életét, megdolgozott mindenért amije csak van. Nagyon sok barátot szerzett, és mindig egyenes embernek ismerték. Ugyanakkor megvolt, megvan benne az a játék, játékosság is, ami nélkül elképzelhetetlen lenne az élet. Amikor beteg volt és meglátogattam sokat sztorizott, mondta azt is, hogy legyek mindig tisztességes.

És most azon gondolkozom, mi az, hogy tisztességes? Még általánosból van némi halvány emlékem, hogy elhangzottak ezek a szavak - tisztesség, meg becsület, meg emberségesség. Talán még középsuliban is, de biztos, hogy csak irodalomórán. Egyébként mintha mindez valahogy kikopott volna a szótárunkból, vagy politikai körök meg a vallási felekezetek martalékává vált volna. Itt vagyok 24 évesen, és nem tudom, hogy ha az élet mégis valami reális küzdelem vagy jelentőségteljes helyzet elé állítana, vajon emberként tudnék-e viselkedni, tudnám-e, hogy azt hogyan kell. Meddig lenne bennem erkölcsi tartás, méltóság? Azt sem tudom a 2012-es év emberének egyáltalán szüksége van-e erkölcsi tartásra? Hogy mindez csak valami letűnt kor elavult nézete, vagy csak a nemzedékem korcsosult?

Tele vagyok kérdésekkel. A papám talán tudná a választ, de már elfáradt. Alszik, és talán fel sem akar ébredni.

24

Szép tavaszi nap van, Verus megrendelte a jó időt :)

Reggel korán ébredtem, nem tudtam sokáig aludni, nem vagyok hozzászokva. Megint összevissza álmodtam és valami több tonnás súly nehezedett a mellkasomra. Porszi feljött hízelkedni, esett-kelt a puha paplan redői közt, összenyálazta az arcom és a karjaim. Néztem a redőnyön átszűrődő napfényt és eszembe jutott, mennyire szerettem kamaszkoromban ha a nap így a redőnyön át sütött be. Aztán arra gondoltam, hogy mainapság minden reggel első dolgom felhúzni a redőnyt és megfüröszteni az arcom a napfényben. Kapkodva húzom a redőnyt, mintha félnék, hogy vége lesz, a napot eltakarja valami felhő és már nem lesz részem a fényében. Valószínűleg nagyon sok dologtól félek így, hogy nem is tudok róla, nincsenek a félelemnek éles körvonalai, csak úgy van, bekúszik a mindennapjaimba.

Ma reggel, ahogy felébredtem nem azt éreztem, hogy remek ma van a szülinapom, itt áll előttem 9 napnyi szabadság, temérdek lehetőség, mókázás és minden ami ezzel jár, sokkal inkább nyomasztott ez a 9 nap. Két éve nem volt ilyen hosszú szabadságom és most félek, nem leszek képes felszabadultan átadni magamat az érzésnek.

Meg aztán úgy éreztem, na tessék, 24 éves lettem, még se diplomám, se pénzem, még nem tudok franciául, még nem vettem magamnak festőállványt, nem játszom hangszeren, nem voltam Radiohead koncerten, egyszerűen teljesen le vagyok maradva, nem ott tartok, ahol szerintem tartanom kellene.

Aztán főztem egy kávét (az új kotyogóson, meg az új fini kávéból, amivel Papi lepett meg), és a világ kerekebb lett egy picit. Hallgattam néhány tavaszi számot, és mostanra egyre egészebb embernek érzem magam. Talán csak ennyi, így szedi össze magát az ember a saját romjaiból, tovább lép mert egyszerűen jobbat úgysem tehet.

Meggyőződésem, hogy azért vagyunk a világon, hogy jól szórakozzunk, minél jobban, úgyhogy megpróbálok nem gondolni a rossz dolgokra és mosolyogni.

Azért mivel ilyen jeles nap van, mégis gondolnom kell picit arra, hogy hol is tartok.. Két éve írtam egy bakancslistát, már sajnos nem emlékszem, hogy hol van, de azt tudom, hogy tele volt képtelen dolgokkal. Most hogy már ilyen érett és felnőtt vagyok (pfffff :D), újragondolom a listát. Tegnap a főnököm azt mondta, hogy 30 fölött vége mindennek, nos akkor van még 6 jó évem, ki kell használnom. Tehát akkor bakancslista vol2:

1. Letöltöm a 24-et és megnézem végre :)

2. Elmegyek egy Radiohead koncertre

3. Részt veszek egy vadpáva vadászaton

4. Megtanulok franciául és még egy északi nyelven

5. Külföldön lakom egy darabig

6. Elmegyek egy nagyszabású divatbemutatóra

7. Kiugrom

8. Legalább egy, de inkább több másik földrészre is beteszem a lábam

9. Megtanulok gitározni

10. Csatlakozom egy civil szervezethez

11. Elmegyek rajztanárhoz, veszek egy festőállványt és kellékeket.

Ez a tíz plusz ikszes lista, ami az első kávé után sikeredett, remélem további kávék elfogyasztása további ötleteket szül majd. A lista biztos bővülni fog még. És ami a legjobb, hogy ez most már itt trónol a blogomol, szóval ezt a listát talán nem veszítem majd el :)

És íme a másik kedvenc tavaszi számom:

A helyzet

A nők azt mondják a férfiaknak, hogy nem kérnek ajándékot. Nőnapra nem kérnek virágot. A rendes nő ezt mondja - én is.

A férfi ilyenkor azt gondolja, hogy ó milyen rendes nő, nem kér virágot. A normális férfiak gondolják így, mert egyszerűen így működik az agyuk.

Nos, a helyzet az, hogy a nők ilyenkor - talán nem is tudják -, arra gondolnak, hogy azért jól esne egy szál tulipán - én is titokban ezt gondoltam ma hazafelé.

Hogy miért? Mert azt szeretnénk, ha nem az elvárás miatt jönne az a virág, hanem a férfiaknak maguktól jutna eszükbe virágot hozni. Ez ugyebár nem jut eszükbe, de néhány férfi - Papa is - számol a női "kiszámíthatatlan" és abszolút "irreális" gondolkodással és hazafelé mégis beugrik a virágboltba.

Mindebből csak annyi a tanulság, hogy a nők és férfiak egyáltalán nem passzolnak össze, és lehetetlen, hogy valaha is megértsék egymást.

De ha van virág, akkor béke van köztük. :)

Játszmák

A fejemben cikáznak a fenti szóhoz kapcsolódó történetek, rengeteg van, de mindegyiknek a végén kigyullad egy jelzőlámpa: „Stop”. Az egyiket nem írhatom le, mert a munkatársaimról szól, a másikat azért, mert a főnökömről, a harmadik a barátaimról, a negyedik Papáról, aki a szerelmem, és van még a tesómról, az anyukámról, a sarki boltos néniről és nagyjából mindenkiről egy-egy ilyen témájú sztorim és erre csak most jövök rá, ahogy ezt a mondatot leírom. Az élet folytonos játszmák sorozata – talán közhely -, de kisebb nagyobb mértékben folyton jelen vannak.

Ma a szokásos lesújtó hétfői hangulatban mentem le az irodai étterembe. A többiek beálltak a sorba, én otthonról hoztam levest, így a mikró mellé álltam. Előttem egy srác, akivel épp ebéd előtt voltunk egy közös értekezleten. Rámosolyogtam, jelezve, hogy „hé hát mi épp most voltunk együtt egy közös értekezleten”, de ettől zavarba jött. Melegítette a kajáját, én közben mobiloztam, és mire felnéztem, már ott állt mellette egy nő. Gondolom a kolléganője. Megvontam a vállam, oké, plusz két perc még nem a világ vége, meg tudom várni, míg ő is melegít, addig kommentelek valamit fészbúkon. Aztán a következő pillanatban jött egy másik lány, magas, hosszú szőke copfja volt és szürke szoknyás kosztümben feszített a neonzöld ételhordójával. Egy gyenge „ööhm” hanggal jeleztem, hogy méltatlannak találom, hogy most már ketten is elém pofátlankodtak. Tudom, az én hibám, ha az elején határozottan elküldöm őket az anyjukba, akkor már rég meleg lett volna a levesem. Csakhogy én nem vagyok határozott, hanem tutyimutyi vagyok és nem is akarok másmilyen lenni, de azért zavar mégis ez a dolog. Mert az egyik lány ennyiből is értette, hogy mit szeretnék, és mondta, hogy jó de ezután hadd jöjjön a kolléganő (azaz én). De a szőkét ez láthatóan nem érdekelte és mikor közelebb léptem, hogy melegítsek, még gyorsan bepakolt pár dolgot a mikróba és a srácot is megkérdezte, hogy van-e még melegítenivalója. Nagyon dühös lettem, de ez van, én béna vagyok és egyszerűen akármennyire dühít az ilyesmi, én képtelen vagyok odamondani a szemébe, hogy márpedig itt állok 15 perce és most én fogom betenni a dobozom. Igen, tudom, az erősebb kutya.. na de akkor sem megy. Aztán mikor minden dobozát kivette, azzal a megjegyzéssel ment az asztalához, hogy „mondjuk ez még nem biztos, hogy megmelegedett”. Úgy mondta, hogy halljam.

Csak azon gondolkoztam el később, hogy neki az anyukája nem mondta, hogy mit illik és mit nem? Vagy régen még ő is előzékeny volt, csak már annyiszor taposták el és lökték félre, hogy mára megváltozott?

Miért van az, hogy fiatalként legtöbbször még tudjuk, hogy van illem, meg udvariasság, meg odafigyelés, aztán felnőttként egyszerre megszűnik az ilyesmi és mi is törtető bunkókká válunk? A kettő közötti átmeneti állapotban megtörik valami. Annyi játszmán kell átverekednünk magunkat, hogy úgy érezzük, muszáj a kondér mellett vicsorognunk a másikra, különben az tép szét minket. De vajon aki udvarias, az tényleg gyáva meg gyenge, és tényleg jobb ha elpusztul?

És mikor lesz mindennek vége?

Ki vágja el először a fonalat és marad felnőttként is illedelmes, udvarias és figyelmes? Ki figyel arra, hogy az utána következő generáció végre ne „vér árán” váljon felnőtté?

Tudom, ezek naiv kérdések.

Mert átmeneti állapotban vagyok. Valaki vágja el a fonalat!