Bár ilyen bejegyzéseket reggel illene írni, mert akkor egyébként sokkal motiváltabb vagyok, mint éjnek éjvadján - igen b'meg este kilenc nekem már éjszaka :) - mégis most állok neki, mert:
1. Papa és Medi lázasak és már egy órája alszanak, Lenke is bedobta a szunyát, úgyhogy be is pótoltam gyorsan néhány régóta halasztgatott teendőt (=szőrtelenítés, légyszi ne kérdezd, hogy miért tartott egy órán át), és rájöttem, hogy van plusz egy órám lefekvés előtt, amit talán nem azonnal Terápia nézéssel vagy teljesen haszontalan facebook news feed pörgetéssel kellene eltöltenem, hanem írással.
2. Elromlott az autónk, szerencsére egy méregdrága alkatrésze, amit ráadásul lehet, hogy mi rontottunk el, mert még mindig nem tanultunk meg rendesen autót vezetni (Sasha Mitic - a korábbi fauvé pólónk nem autó volt, hanem autónak látszó traktor), így eléggé fel vagyok paprikázva, hogy belevágjak egy ilyen kényes témába, még öt nappal a történtek valós ideje után is.
(Btw utánanéztem a neten, mi az a turbo, és mennyibe fog ez nekünk fájni. Először megkönnyebbültem, mert ilyen címmel még mese is készült, kis csiga a főszereplője és láttam a neten, hogy a turbo is csiga alakú, aztán mondták a szakértő ismerősök, hogy ennyi százezer meg annyi százezer, meg sajnálkozó szmájlikat kezdtek küldeni, amiből tudtam, nem sok jóra számíthatok. Boci kérdezte, hogy akkor most mi lesz, én meg egy klasszikus idézettel reagáltam, "a Jóbarátok maga az élet" alapvetés nyomvonalán: majd kiválasztjuk a kedvenc gyerekünket és csak őt küldjük egyetemre. Szóval küldjetek turbót, lécci, kösz!)
De nemez a lényeg (mint mindig). Hanem hogy a hétvégén Papa megint nekiesett a háznak, de mi most nem költöztünk Nyalkára a hidegre való tekintettel, csak húsz kilométer távolból szurkoltunk neki anyuéknál, élvezve a padlófűtés áldásait.
Még a múltkori egyhetes etapra kerestem egy épületgépész szakit, egyeztettem vele telefonon, mailben, aztán telefonon, aztán mailben. Hívtam két héttel előtte, egy héttel előtte, egy nappal előtte, majd aznap, amikorra mondta, hogy talán szerinte (végül is!) ráér. Utolsó beszélgetésünkkor (amit nem egy száguldó mentőautó szirénája szakított félbe haha...) az időpont egyeztetése előtt, vagyis amikor azt kezdte el mondani, hogy "hát... ööö... végül is... ööö... úgy néz ki jó lesz ma valamikor... ööö... délután", megszakadt a vonal, amit én isteni jelnek vettem, mert ha egy rohadt időpontot nem tudunk két hét alatt megbeszélni, vajon hány év alatt találná ki, hogy hol legyen a mosógépkiállás?
Úgyhogy inkább feladtam, és feltúrtam újra a csinternetet, lesz ami lesz, "aki felveszi egyáltalán a telefont, az jöhet" - alapon. Találtam is egy jó faterfejű szakibácsit, aki a honlapja szerint mindenhez ért - hőcserélős kályha, napkollektor, gépészet, mestermunka satöbbi! Ctrl+c Ctrl+v-ztem neki az előző szakinak küldött mailt, és aztán két hétig nem kerestem, felesleges energiákat nem ölök a projektbe, ha egyszer úgysem jelenik meg végül. Szombaton meg rámcsörgött indulás előtt, hogy egyeztessük a címet. Volt nagy öröm, boldogság! Előbb odaért Nyalkeszra mint én. Mire megjelentem csecsemőstűl, már felfirkantotta egy spirálfüzetbe az alaprajzot, amit ugyan mailben elküldtem, de az okostelefonja elkeverte. Na én megmutattam neki rögtön hová keverte, hát a beérkező üzenetek közé, a kis huncut, de nem baj, lényeg, hogy már megvan!
Annak ellenére, hogy csak egy egyszerű asszony vagyok, elkezdtem neki taglalni majdani fűtés- és vízrendszerünk képzeletbeli részleteit. Mondtuk, hogy a gázt szeretnénk kivezetni, napenergiáról menne a villany és esővízgyűjtős wc öblítést kérünk, meg fatüzeléses vizteres kályhával szeretnénk fűteni. Erre ő: Hő hó há hő hó akkor legyen itt a gardrób helyett egy kazánház, tegyünk bele gázkazánt, mert az sokkal olcsóbb, különben se vezessük ki a gázt, mert majd rájövünk, hogy anélkül nem lehet élni és akkor majd kétszázezer lesz visszahozni a telekre! Amúgy a wc nagyon jó ötlet, ássunk hozzá kutat, akkor jó olcsó lesz. Az az infó nem ment át, hogy ebben a kérdésben nekünk nem a spórolás az elsődleges motivációnk, (persze az is), hanem hogy nehogymá' 20 liter ivóvízzel öblítsük le az exkrementumot. Aztán felvetette, hogy legyen a nappaliban egy díszkályha, ha nagyon fát akarunk égetni, de a melléképületbe tegyünk inkább mégis egy vegyestüzelésű kazánt, abba bármilyen szemetet bedobhatunk.
via GIPHY
Mint aki semmiből nem tanul, még bedobtam, hogy mivel az energetikai tanúsítvány szerint egy szalmakupacban lakunk, amit a szél hordott össze, biztos jó eséllyel kapnánk pénzt az Otthon Melege Programban vagy más pályázaton. Akkor elkezdte mondani, hogy hú de jó ötlet, és már röpködtek is a hungarocell, szigetelés, a polisztirol és egyéb vályogházas körökben szitokszónak számító kifejezések. Nem biztos, de talán még a beton is elhangzott. Ha mindez a Vályogházak facebook csoportban történik, azonnal szanaszétalázták volna a szakibácsit, pedig amúgy ő biztosan nagyon jó szakember, csak hát, izé.. nem ugyanúgy látjuk a világot, na!
A napkollektorra is mondta, hogy az drága, meg amúgy is négyévente fel kell újítani, és különben is, mi van ha több áramot termelünk, mint ami elfogy. Mondom, nem úgy van az, hogy akkor az bemegy a közösbe, nekünk meg jóváírják? Hó hő hú há micsoda? Magyarországon? Ha többet teccenek termelni, akkor azt ki kell fizetni az Eonnak!
via GIPHY
Meg egyébként is a napelemet meg fogják adóztatni. És még folytathatnám, mert annyi volt az információ, hogy egy óra után - mire távozott a szakibácsi, hogy akkor most kiszámolja a "mennyi az annyi?"-t, teljesen reményvesztetten meredtünk magunk elé, meg egymásra 12 fokos nappalinkban, a hideg kályha előtt ülve, előrevetítve a borús és soha ki nem fizetődő jövőt.
Aztán összeszedtük magunkat. "Erre majd holnap gondolok, különben még beleőrülök" - váltottam témát Scarlett O'hara szavait idézve, és elköszöntem. Papa tovább verte a vakolatot, én meg hazakocsikáztam anyuékhoz. Bekapcsoltam a rádiót, hátha valami sekélyes popszám felvidít, de csak reklámblokkok mentek, majd 'A férfihang' bemonta, hogy Soros György a világ legbefolyásosabb milliárdosa, a többire nem figyeltem, mert azt hallgattam, milyen fura hangot ad a kocsi gázadáskor...
Szóval küldjetek turbót légyszi!!
:)
Mennyire szívás szülőnek lenni?
- kérdezte tőlem egy ismerősöm pár napja, persze nem pont ezekkel a szavakkal, de nagyjából ez volt a lényeg. Konkrétan úgy hangzott a kérdés, hogy milyen volt az élet gyerek előtt és milyen utána? A háttérben azzal a burkolt vívódással, hogy vajon érdemes-e, lehet-e, szabad-e neki belevágni a gyerekvállalásba, ha önmagát még nem érzi késznek vagy elég önzetlennek hozzá.
Na ez annyira összetett kérdés, hogy nem bejegyzést, hanem doktori disszertációt kellene írni róla. És nem nekem! :) De mint kiderült, nem a habosbabos oldalról szeretne véleményt, na mondom, akkor lehet, hogy mégis menni fog a dolog! :D
Azért csalódást kell okozzak, mert elsőre nagyrészt nekem is csak rózsaszín tollal írt közhelyek ugranak be a témában; babahaj illatú gyerekszoba, szupercuki dundi babahájak, puha talpacskák, tyetyetye meg tyutyutyu, később életem legjobb poénjai, amik csak egy hároméves szájából hangozhatnak el. Satöbbi.
A másik meg, hogy nálunk a vállalás nem egészen hagyományos értelemben vett, mert Medi - csodagyerek lévén - kiválasztott minket és kérdés, kérés vagy bármilyen konkrét tervezés nélkül érkezett. Szóval mi ezt a dolgot kaptuk, váratlanul, felkészületlenül, bár utólag azt gondolom, hogy talán pont így volt jó, mert ha csak rajtunk múlik, ki tudja mikor szedjük össze a bátorságunkat egy ilyen gyerek-projekthez, lehet, hogy most én kérdeznék másokat harmincévesen, hogy legyen-e vagy ne legyen gyerekem és nem fordítva.
Voltak egészen konkrét kérdések is, például hogy bűnöztem-e terhesen (kávé, alkohol, cigi), vagy hogy mennyire támogatott a párom, meg hasonlók. Elkezdtem ezekre tételesen válaszolgatni, de közben végig éreztem, hogy nem ez a lényeg. (Mindig a nemez a lényeg). Nyilván mielőtt az embernek gyereke születik ilyesmik foglalkoztatják, mert ahogy én arra nem emlékszem, milyen volt az élet a gyerekek előtt, úgy képtelenség elképzelni egy gyerektelennek, hogy milyen az élet szülőként. Hogy teljesen átértékelődnek dolgok, ami azelőtt életbevágóan fontosnak tűnt, az most mennyire eszembe se jut. Még mikor Medivel voltam terhes, rettegtem a testem változásaitól, hogy mást ne mondjak, az alváshiánytól vagy például emlékszem, hogy mennyire durva volt a váltás a bulis hétköznapokból a terhes hétköznapokba - egy csomószor mondtam Papának, hogy ha végre kinyomtam a gyereket, a szülés után azonnal rágyújtok és iszom egy páleszt, mert ezt nem lehet bírni. Papa meg röhögött, hogy "ja, és megetetni ki fogja?!" Mondom, no problem, majd lefejem a tejem, sitty-sutty, piff-puff, aztán megvárja a gyerek, míg anya kibulizza magát. És ezt teljesen komolyan elhittem, hogy így lesz! Azóta is szakadok ezen, hogy lehettem ennyire naiv. Egyrészt a 30 órás horrorszülés után egy teljes napig a fejemet sem mozdíthattam meg, aztán a következő négy-öt napban az egyedül felülés, egyik oldalamról a másikra fordulás önállóan, katéter nélküli pisilés, kakilás, szétvágott hassal önállóan sétálás voltak a teljesítendő challenge-ek, másrészt mindemellett teljesen meglepő módon ott volt egy kisbaba, egy teljesen vadiúj ember, akit nekem kellett ellátni (a szemét nővérek nem voltak hajlandók :)), és akinek én voltam a minden. Persze biztos sok anya már a terhesség alatt is rájön, hogy a dudorból emberi lény fog majd kijönni, de talán a dolog váratlansága és előre nem tervezettsége miatt nekem a terhesség nem volt áldott állapot, nem nagyon sikerült Medivel már az anyaméhben felvenni a kontaktot, pedig becsszó, hogy hallgattattam a hasammal a Best of Mozart Baby Sleep and Bedtime music videót a youtubeon, meg egyébként nem volt az érkezése ellen kifogásom, attól függetlenül, hogy nem jelentkezett be előre!
Szóval a lényeg, hogy abban a pillanatban viszont, hogy kibújt (így vagy úgy), az agyamban felkapcsoltak egy villanyt egy addig kivilágítatlan szobában, és anya lettem. Nem tökéletes, de anya. Nem tudtam azonnal mindent, rengeteget bénáztam, de ez így volt rendjén, mert - és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni - a szülőségre nem lehet felkészülni! Hiába olvasol el száz könyvet, kérdezel meg minden ismerős szülőt, szakembert, fingod sem lesz arról, hogy mi vár rád. Se a jó részről, se a szívásról. Bele kell állni, meg kell élni, és megnyugtatlak, ha igazán jó anya vagy, közben is végig azt fogod érezni, hogy fingod sincs, hogy szarul csinálod, hogy lehetne jobban, de ebből tanulsz, ez visz előre, ettől fejlődsz.
Igen, szülés után átértékelődtek a dolgok. Nem mondom, hogy eszembe se jutott rágyújtani, vagy hogy többé nem érdekelt, hogy mikor lesz a lity-löty testemből megint valami nő formájú dolog, de ezeket már felülírta az, hogy ellássam a kispicit, aki legjobban csak rám számíthatott, és akinek én voltam és vagyok a legfontosabb a világon. Nekem meg ő. Vagyis most már ők. Azt is meg kell mondjam, hogy bár friss szülőként sokszor vért izzadtunk Medivel, mióta két gyerekem van, úgy tűnik, az egygyerekes szülőség sima ügy. (mint a keresztre feszítés). A kétgyerekes lét meg olyan, hogy az első három hónapban komolyan küzdöttem, hogy ne bomoljon meg az elmém, de erről már írtam. Lehet, még egyet kéne vállalnunk, hogy a két gyerek ne tűnjön már olyan nehéznek! (Höhö)
De most jön a durván nyálas rész! Mivel tudod, én nem szoktam hazudni, sőt inkább a rózsaszín ködös, szivárvány pónis megközelítéssel ellentétes oldalon szoktam állni, hidd el, nem túlzok most sem. Mondjuk képzeld el, hogy van egy párod, a szerelmed, gondolj arra mennyire szereted vagy mennyire szeretted amikor összejöttetek és még a kapcsolat elején voltatok és szorozd meg végtelennel. Ilyen intenzitású az érzelem a gyereked iránt, csak nem múlik el egy hét, egy hónap vagy egy év után, hanem mindig ilyen és tudod, hogy soha nem is fog elmúlni. És képzeld el, hogy nem kell aggódnod, hogy viszontszeret-e, nem kell ötpercenként csekkolnod a messengert, hogy írt-e, a barátnőiddel elemezgetni mikor mit mondott, és akkor ez alapján biztos lehetsz-e az érzéseiben, mert a gyereked feltétel nélkül imád és rajong érted. Persze a kamaszkorig, de odáig még nem jutottunk el, szóval akkor majd update-elek! :) De úgy értem, hogy a gyereked nem nézi, hogy ki vagy-e sminkelve, hogy trendi-e a telefonod, hogy rajtad van-e még az az öt kiló felesleg, hogy tiszta-e a lakásod, vagy hogy lediplomáztál-e. A gyereked száz százalékosan téged lát és téged szeret.
Azt kell mondjam se a gyereked iránt érzett szeretetet, se azt a szeretetet amit tőle kapsz, soha semmilyen más dologgal nem tudod az életben pótolni vagy helyettesíteni, semmi sem adja ugyanazt az élményt, annyira különleges.
Tovább megyek, szerintem nincs olyan, hogy valakinek nem való az anyaság, mert anyának nem lehet születni, anyává válni kell. És aki szeretne babát, az anyává tud válni, akármit csinált vagy gondolt is azelőtt, akármilyen lemondásokkal jár is a gyerekvállalás. Mert nem titok, hogy sokszor (nagyon sokszor) szívás és lemondásokkal jár. Szerintem épp elég posztban ecseteltem már ezt a részt. Mégis, ha előkerül ez a téma, mindig azt mondom, hogy a szülőséget nem érdemes kihagyni. Akármilyen ciki, csatlakoznom kell a turbószülők táborához, mert szerintem is lehet gyerek nélkül élni, csak nem érdemes. Lehet valaki gyerek nélkül maradéktalanul boldog, de ha valakinek már van gyereke, el sem tudja képzelni, hogyan élhetne nélküle/nélkülük. Mondom, van valami üvegfal a két létállapot között, tejüvegből, valami derengés van, de igazán egyik oldalról sem lehet átlátni a másikra.
Amúgy nem kedvencem Palya Bea, de volt egy tökéletesen betalált dalszövege, hogy a gyerek a nőnek a fejében fogan vagy valami ilyesmi. Szerintem érzi azt egy nő, hogy szeretne gyereket vagy sem. És ha ott már megfogant, akkor minden aggodalom csak megoldandó feladat, minden aggály csak megválaszolandó és megválaszolható kérdés lesz.
Na ez annyira összetett kérdés, hogy nem bejegyzést, hanem doktori disszertációt kellene írni róla. És nem nekem! :) De mint kiderült, nem a habosbabos oldalról szeretne véleményt, na mondom, akkor lehet, hogy mégis menni fog a dolog! :D
Azért csalódást kell okozzak, mert elsőre nagyrészt nekem is csak rózsaszín tollal írt közhelyek ugranak be a témában; babahaj illatú gyerekszoba, szupercuki dundi babahájak, puha talpacskák, tyetyetye meg tyutyutyu, később életem legjobb poénjai, amik csak egy hároméves szájából hangozhatnak el. Satöbbi.
A másik meg, hogy nálunk a vállalás nem egészen hagyományos értelemben vett, mert Medi - csodagyerek lévén - kiválasztott minket és kérdés, kérés vagy bármilyen konkrét tervezés nélkül érkezett. Szóval mi ezt a dolgot kaptuk, váratlanul, felkészületlenül, bár utólag azt gondolom, hogy talán pont így volt jó, mert ha csak rajtunk múlik, ki tudja mikor szedjük össze a bátorságunkat egy ilyen gyerek-projekthez, lehet, hogy most én kérdeznék másokat harmincévesen, hogy legyen-e vagy ne legyen gyerekem és nem fordítva.
Voltak egészen konkrét kérdések is, például hogy bűnöztem-e terhesen (kávé, alkohol, cigi), vagy hogy mennyire támogatott a párom, meg hasonlók. Elkezdtem ezekre tételesen válaszolgatni, de közben végig éreztem, hogy nem ez a lényeg. (Mindig a nemez a lényeg). Nyilván mielőtt az embernek gyereke születik ilyesmik foglalkoztatják, mert ahogy én arra nem emlékszem, milyen volt az élet a gyerekek előtt, úgy képtelenség elképzelni egy gyerektelennek, hogy milyen az élet szülőként. Hogy teljesen átértékelődnek dolgok, ami azelőtt életbevágóan fontosnak tűnt, az most mennyire eszembe se jut. Még mikor Medivel voltam terhes, rettegtem a testem változásaitól, hogy mást ne mondjak, az alváshiánytól vagy például emlékszem, hogy mennyire durva volt a váltás a bulis hétköznapokból a terhes hétköznapokba - egy csomószor mondtam Papának, hogy ha végre kinyomtam a gyereket, a szülés után azonnal rágyújtok és iszom egy páleszt, mert ezt nem lehet bírni. Papa meg röhögött, hogy "ja, és megetetni ki fogja?!" Mondom, no problem, majd lefejem a tejem, sitty-sutty, piff-puff, aztán megvárja a gyerek, míg anya kibulizza magát. És ezt teljesen komolyan elhittem, hogy így lesz! Azóta is szakadok ezen, hogy lehettem ennyire naiv. Egyrészt a 30 órás horrorszülés után egy teljes napig a fejemet sem mozdíthattam meg, aztán a következő négy-öt napban az egyedül felülés, egyik oldalamról a másikra fordulás önállóan, katéter nélküli pisilés, kakilás, szétvágott hassal önállóan sétálás voltak a teljesítendő challenge-ek, másrészt mindemellett teljesen meglepő módon ott volt egy kisbaba, egy teljesen vadiúj ember, akit nekem kellett ellátni (a szemét nővérek nem voltak hajlandók :)), és akinek én voltam a minden. Persze biztos sok anya már a terhesség alatt is rájön, hogy a dudorból emberi lény fog majd kijönni, de talán a dolog váratlansága és előre nem tervezettsége miatt nekem a terhesség nem volt áldott állapot, nem nagyon sikerült Medivel már az anyaméhben felvenni a kontaktot, pedig becsszó, hogy hallgattattam a hasammal a Best of Mozart Baby Sleep and Bedtime music videót a youtubeon, meg egyébként nem volt az érkezése ellen kifogásom, attól függetlenül, hogy nem jelentkezett be előre!
Szóval a lényeg, hogy abban a pillanatban viszont, hogy kibújt (így vagy úgy), az agyamban felkapcsoltak egy villanyt egy addig kivilágítatlan szobában, és anya lettem. Nem tökéletes, de anya. Nem tudtam azonnal mindent, rengeteget bénáztam, de ez így volt rendjén, mert - és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni - a szülőségre nem lehet felkészülni! Hiába olvasol el száz könyvet, kérdezel meg minden ismerős szülőt, szakembert, fingod sem lesz arról, hogy mi vár rád. Se a jó részről, se a szívásról. Bele kell állni, meg kell élni, és megnyugtatlak, ha igazán jó anya vagy, közben is végig azt fogod érezni, hogy fingod sincs, hogy szarul csinálod, hogy lehetne jobban, de ebből tanulsz, ez visz előre, ettől fejlődsz.
Igen, szülés után átértékelődtek a dolgok. Nem mondom, hogy eszembe se jutott rágyújtani, vagy hogy többé nem érdekelt, hogy mikor lesz a lity-löty testemből megint valami nő formájú dolog, de ezeket már felülírta az, hogy ellássam a kispicit, aki legjobban csak rám számíthatott, és akinek én voltam és vagyok a legfontosabb a világon. Nekem meg ő. Vagyis most már ők. Azt is meg kell mondjam, hogy bár friss szülőként sokszor vért izzadtunk Medivel, mióta két gyerekem van, úgy tűnik, az egygyerekes szülőség sima ügy. (mint a keresztre feszítés). A kétgyerekes lét meg olyan, hogy az első három hónapban komolyan küzdöttem, hogy ne bomoljon meg az elmém, de erről már írtam. Lehet, még egyet kéne vállalnunk, hogy a két gyerek ne tűnjön már olyan nehéznek! (Höhö)
De most jön a durván nyálas rész! Mivel tudod, én nem szoktam hazudni, sőt inkább a rózsaszín ködös, szivárvány pónis megközelítéssel ellentétes oldalon szoktam állni, hidd el, nem túlzok most sem. Mondjuk képzeld el, hogy van egy párod, a szerelmed, gondolj arra mennyire szereted vagy mennyire szeretted amikor összejöttetek és még a kapcsolat elején voltatok és szorozd meg végtelennel. Ilyen intenzitású az érzelem a gyereked iránt, csak nem múlik el egy hét, egy hónap vagy egy év után, hanem mindig ilyen és tudod, hogy soha nem is fog elmúlni. És képzeld el, hogy nem kell aggódnod, hogy viszontszeret-e, nem kell ötpercenként csekkolnod a messengert, hogy írt-e, a barátnőiddel elemezgetni mikor mit mondott, és akkor ez alapján biztos lehetsz-e az érzéseiben, mert a gyereked feltétel nélkül imád és rajong érted. Persze a kamaszkorig, de odáig még nem jutottunk el, szóval akkor majd update-elek! :) De úgy értem, hogy a gyereked nem nézi, hogy ki vagy-e sminkelve, hogy trendi-e a telefonod, hogy rajtad van-e még az az öt kiló felesleg, hogy tiszta-e a lakásod, vagy hogy lediplomáztál-e. A gyereked száz százalékosan téged lát és téged szeret.
Azt kell mondjam se a gyereked iránt érzett szeretetet, se azt a szeretetet amit tőle kapsz, soha semmilyen más dologgal nem tudod az életben pótolni vagy helyettesíteni, semmi sem adja ugyanazt az élményt, annyira különleges.
Tovább megyek, szerintem nincs olyan, hogy valakinek nem való az anyaság, mert anyának nem lehet születni, anyává válni kell. És aki szeretne babát, az anyává tud válni, akármit csinált vagy gondolt is azelőtt, akármilyen lemondásokkal jár is a gyerekvállalás. Mert nem titok, hogy sokszor (nagyon sokszor) szívás és lemondásokkal jár. Szerintem épp elég posztban ecseteltem már ezt a részt. Mégis, ha előkerül ez a téma, mindig azt mondom, hogy a szülőséget nem érdemes kihagyni. Akármilyen ciki, csatlakoznom kell a turbószülők táborához, mert szerintem is lehet gyerek nélkül élni, csak nem érdemes. Lehet valaki gyerek nélkül maradéktalanul boldog, de ha valakinek már van gyereke, el sem tudja képzelni, hogyan élhetne nélküle/nélkülük. Mondom, van valami üvegfal a két létállapot között, tejüvegből, valami derengés van, de igazán egyik oldalról sem lehet átlátni a másikra.
Amúgy nem kedvencem Palya Bea, de volt egy tökéletesen betalált dalszövege, hogy a gyerek a nőnek a fejében fogan vagy valami ilyesmi. Szerintem érzi azt egy nő, hogy szeretne gyereket vagy sem. És ha ott már megfogant, akkor minden aggodalom csak megoldandó feladat, minden aggály csak megválaszolandó és megválaszolható kérdés lesz.
"Rágondol csak és már meg lesz,
Nem számít, hogy az ura mit tesz"
Íme, kinyilatkoztattam, szóval a méhetek járjon, ne a szátok!
