A kísérletezés időszaka - avagy Anyu Bouillon-t és Consommé-t főz



Január 7.-én próbavizsga, és én még mindig az alapleveknél és leveseknél tartok. Már rég letettem róla, hogy az eredeti ütemtervet tartsam, mert úgy egyszerűen nem lehet tanulni. Nem vagyok robot, a főzés pedig igazából nem az elméletről szól. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy az a kevés, amit megtanultam legalább legyen száz százalékos, mint hogy mindenről tudjak egy fél mondatot mondani. Nem hajt a tatár, az éles vizsgára nekem még úgyis több mint fél évet kell várni, a próbavizsgán megengedhetem magamnak, hogy egy picit beégjek, ha esetleg olyasmit húzok, amiről fogalmam sincs. Így most leragadtam a leveknél és nagyon élvezem a kísérletezést.

Tegnap Bouillont főztem, ami alap esetben a marhacsontlé (Bouillon blanc) továbbfejlesztett változata, már önmagában is tálalható. Gyakorlatilag húsleves. Na most nálunk a húsleves, az húsleves. Persze ahány ház, annyi szokás, minden valamire való háziasszonynak (nagymamának!) megvan a maga tökéletesre fejlesztett változata, amivel vasárnaponként megörvendezteti a családot, s amely utánozhatatlan ízű, aranyszínű és tökéletesen áttetsző. Életem húslevesei nekem is anyukámhoz köthetők. Pedig sosem láttam anyut, hogy a csontot blansírozná főzés előtt, vagy a húslevest derítené - tényleg nem tudom, hogy csinálja.

A legjobban szeretem, ha a levese jó gazdag, vegyesen van benne marha és disznó, vagy csirkeszív és még csirkemáj is kerül bele. A szokásos Suppengemüsén túl pedig kerül bele paprikacsuma, az valami isteni plusz! Levestésztával, vagy májgombóccal, esetleg grízgombóccal. Az íze boldog, gyerekkori vasárnapi ebédeket idéz, rántott húsnak már alig maradt hely a hasunkban - de azért azt is legyűrtük nagy duzzogva :).

És akkor jön nekem ez a német tankönyv, hogy majd most megtanulom a jó húslevest. Kezdjük a blansírozással, a tiszta végeredmény érdekében. A csontokat forró vízben hirtelen pár percig forraljuk, majd hideg vízzel "sokkoljuk". Csak ezután kezdődhet a főzés, hideg vízben feltéve. Nekem ez a blansírozás eleve gyanús, hiszen így jelentős tápanyagmennyiség azonnal a lefolyóban köt ki, de ha van az olvasóim között profi szakács, kérem jöjjön és magyarázza el nekem!

Persze követem a receptet... Csontok, marhahús, zöldségek, fűszerek.  Zöldségek - maximum Suppengemüse és hagyma. Fűszerek - só, bors, babérlevél. Punktum. Semmi ízkavalkád, semmi parádézás a fűszerekkel, ne adj Isten belsőségekkel.

Elkészült a Bouillonom, úgy tűnik a hús és csont adagolásnál még mindig túllőttem a célon, mert megint csak alig két liter levem lett, és reggelre kocsonya állagúra szilárdult. Nem lett elég áttetsző sem, de a zavaros részek az éjjel szépen leülepedtek, így arról egyszerűen lemertem reggel a kocsonyát.

És miért nem ettük meg azonnal a húslevest? Hát mert itt még nem álltam le, ma Consommé-t vagyis erőlevest főzök. A már amúgy is brutál tömény lét még tovább ízesítem és derítem. Darált hús, darált zöldségek és tojásfehérje keveréke fő most (szépen gyöngyözve) a lében, hogy még erőteljesebb legyen az íze.

Kis idő múlva:
Írás közben Medi hirtelen úgy döntött, hogy az ölembe ül, és a fenekével kikapcsolta a laptopot egy másodperc ezredrésze alatt. Anyu idegállapotba került. A tartalom szerencsére nem veszett el, a kényszerszünetben viszont kimentem leszűrni az erőlevest és jelentem, csodálatos aranyszínű, áttetsző az eredmény. A derítés tökéletesen sikerült. Igaz az elején 4 liter vízből induló levesem ezennel két adagosra zsugorodott, igazi éttermi, tehát kétdecis bögrés kiszerelésben. Ehhez van kb két kiló főtt, csontos és színhúsunk, valamint a zöldségek meg a grízgombóc. Hát, így vagy úgy, tartalmas lesz :)

A végeredmény tehát íz, szín és áttetszőség szempontjából majdhogynem tökéletes, legközelebb ugyan kevesebb csonttal és hússal készítem majd, mert így nagyon kevés, ámde tömény lett a leves.

Persze gyanítom, hogy még évekig kísérletezhetek, életem húslevesei még egy ideig továbbra is anyukámhoz lesznek köthetők! :)

Viva la Mamma!

Fuck the Makeup, skip the shower

Zene. Gyes. Mindennapok.


 


There is nothing to improve me
This is not a fucking movie 
I am not a superhero 
The one thing I want is all gone 
This is not what I agreed on 
This is not what I agreed on 
This is not what I agreed on 

Hey I've got a great idea 
Let's go buy stuff from Ikea 
Make us happy momentarily 
It is oh so temporary

But the shadow's very vicious 
It is oh so repetitious 
But the shadow's very vicious 
It is oh so repetitious 
Repetitious 
Repetitious 
Repetitious 
Repetitious


Hát ez a nap is eljött

Medi 16 hónapos lett ma, egészen pontosan fél órája :)

Önmagában ez még nem nagy dolog, viszont ma ellátogattunk a leendő Tagesmutteréhez körülnézni, bemutatkozni. Bizony, anyu hamarosan visszamegy dolgozni. Akik nem Ausztriában élnek, annak egy kis magyarázat:
Bécsben a gyerekek egész kis kortól mehetnek bölcsibe, már ha találunk nekik helyet. A helykeresést és az egész procedúrát célszerű a beíratás előtt egy évvel elkezdeni, egyesek szerint szülés után jobb azonnal letudni. Egy állami bölcsi költsége átlagosan 80-100€ havonta, ha nincs hely, lehet menni privát oviba, amire szintén van állami/önkormányzati támogatás, anélkül több száz euróba kerülne, hallottam már 600€-s bölcsiről is. Nem tudom, hogy az ilyen hely mit tud, aranyból van-e a bababudi, mindenesetre biztos többet tudnék róla, ha rendesen utánanézek. Csakhogy "okosanyu" annyira el volt foglalva az esküvőszervezéssel meg a tanulással és minden egyébbel, hogy elfeledkezett arról, milyen gyorsan telik az idő, és hogy hiphopp eljön a nap, amikor majd másra kell bíznia csemetéjét.

Persze volt ebben egy nagy adag halogatás is, hiszen a szülés környékén még végtelennek tűnő 20 hónap hihetetlen gyorsasággal telt el. Eközben Medi teljesen átlagos tempóban nőtt, fejlődött, okosodott, nekem mégis mindig elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy ki kell löknöm őt a családi fészek melegéből, egész napra - egész hétre. Olyan kicsi még, gondoltam, és gyorsan elhessegettem a bölcsi gondolatát - majd csak lesz valahogy címszóval, várva, hogy valami csoda történjen.

Aztán kénytelen voltam belátni, hogy ideje intézkedni, kaptam is egy szép azonosítót a helyi önkormányzattól, meg egy levelet, hogy sajna nincs hely egyik intézményben sem.

Szerencsére van itt Ausztriában egy remek áthidaló megoldás; a Tagesmutter. A Tagesmutterek olyan anyukák, akik a saját gyerekük mellett vállalnak gyerekfelügyeletet a saját otthonukban. Ebből is láttam már a neten luxusverziót, akik 15€-s órabérért dolgoznak, ami azt jelentené, hogy egyikünk teljes fizetése menne el bébiszitterre, akkor meg akár itthon is maradhatok. De ennek is van állami változata, ami ugyanolyan árban van, mintha Medit bölcsibe írattam volna.

Hát mi ma voltunk a mi (reményeim szerint) leendő Tagesmutterünknél, akihez Medi februárban kezd el majd járni. Nagyon szimpatikus fiatal lány, nyugis házban, nem túlságosan tágas, de szépen felszerelt lakásban. A gyerekekre ő maga főz, van két cicája és egy pulikutyája, így Medi nem marad állat-társaság nélkül. Kb. negyed óra alatt szépen feloldódott, és elkezdett játszani, ismerkedni a környezettel. Aztán annyira belejött, hogy nem akart hazajönni. Úgyhogy azt hiszem, nem lesz itt gond :) Persze más kérdés, mit csinál, ha nem leszek ott, de közel egy éves bébiszitteres karrier van a háta mögött, így szerintem rendben lesz. Anyu sokszor meséli, hogy minden gyerek sírt az oviban rajtam kívül, mikor először kellett otthagynia. Nálunk fordítva volt, én mondtam, hogy mehetsz anyu, ő sírt. Sokat emlegette, és kajánul megjegyezte, azért reméli, hogy egyszer majd "visszakapom", ha gyerekem lesz. Úgy látszik, így lesz, és a sok parám, hogy mit kezd majd az én kicsikém az idegen helyen, idegen gyerekekkel, alaptalannak bizonyul.

De majd februárban megtudjuk. Van még három hónapunk így kettesben, próbálom kiélvezni, amennyire lehet. Nem tagadom, azért valahol várom is, hogy visszatérjek a "normális" felnőtt életbe, de azért félek is, milyen lesz így, "nehezített pályán". Hiszen nem elég, hogy dolgoznom kell, hazaérve nem bonthatok egy sört és tehetem fel a lábam, mert akkor kezdődik csak az élet, amikor Medivel bepótolom az elveszett időt. A háztartás gondjáról ne is beszéljünk, azt sem tudom, mit fog enni Papa, eddig élvezte a helyzet előnyét, hogy minden nap főztem rá, amit ő bevitt dolgozni.

Azért megjegyzem, akármilyen cuki reklámokat nyomatnak ma a babákról meg az anyaságról, és alapvetően elfogadott dolog azt mondani, hogy a gyerek a legnagyobb kincs az életben, ettől függetlenül közelről sem gyerekcentrikus a világ, még itt sem, ahol ugye kóbászból van a kerítés. Tudom, az elképzeléseim Tündérországba valóak, de szerintem már az sem normális, hogy a babával nem maradhat otthon mindkét szülő, legalább az első időkben. Persze vannak gyesen lévő apukák, de szerintem már ott el van rontva a kérdés, hogy vagy-vagy alapon működik a dolog. Ha az anyukának fontos a munkája, otthon marad az apuka. Akármilyen felvilágosultnak tartom magam, ez számomra valahogy teljesen életszerűtlen és idegen. Akkor marad az a felállás, hogy anyuka otthon marad, apuka gőzerővel keresi a pénzt, tehát ő úgymond ki van zárva a mindennapok nagy részéből. Mert mire hazaér, a gyerek közeledik a fürdés/vacsora/lefekvés időhöz, s ezzel türelme végéhez. Nem beszélve az anyukáról.

Talán jó lenne egy olyan megoldás, ahol az anyuka és az apuka felváltva, illetve megosztva tudna otthon lenni a gyerekkel, mindketten megtarthatnák így a munkájukat, mindketten elegendő időt tölthetnének a gyerekükkel, és senki nem őrülne bele a ráosztott szerepbe! Mert mindkettő megterhelő, a bezárt, sokszor magányos anyuka-szerep és a pénzhajtó, családfenntartó apa-szerep is.

De ez a felállás egyelőre nem alternatíva.

Anyuka így elfogadja, hogy a 0-24 órás munkája nem ér annyit a társadalom szemében, mint egy napi nyolc órát dolgozó emberé. Zsebre vágja az egy normális emberi fizetés töredékének megfelelő gyed-et, gyest, és csendben meghúzza magát. Ha tud, tanul a gyerek mellett (tapasztalatból: szinte lehetetlen), hogy fényesítse kicsit a CV-jét, azokra az időkre amikor a gyerek betegsége miatt kénytelen otthon maradni, s emiatt veszélybe kerül az állása. Ha visszakapja egyáltalán a régit.

Rohan tehát vissza dolgozni, amint teheti, hanyatt-homlok, bevállalva bármilyen kompromisszumot, cserébe, hogy ha szüksége van rá a gyerekének, azonnal mehessen. Soha nem lesz már teljes értékű munkaerő, vagy csak nagyon hosszú idő múlva. Mindenki ferde szemmel néz rá, aki nincs vagy nem volt még hasonló helyzetben. A többiek együttérzően bólogatnak - "ilyen az élet".

Mintha nem mi tennénk ilyenné.. Mármint nem mi, szülők, egyszerűen ilyen társadalmat alakítottunk ki, közösen, mi emberek. Valahol olyan fonák ez, ahogy a gyerekeinket lepasszoljuk, hogy mások neveljék őket az idő nagy részében (8 óra az ébren töltött idejük több mint fele), hogy mi mehessünk dolgozni. Mert a társadalomnak szüksége van a munkaerőnkre, nekünk meg a pénzre. Óvónőket, bébiszittereket képzünk és foglalkoztatunk, hogy elvégezzék a mi munkánkat. Mert "ilyen az élet", mert nem tehetünk mást.

Nem, nem gondolom, hogy a gyerekem sérült lesz, vagy idegbajos, mert másfél éves korában visszamentem dolgozni. De használni sem fog neki az biztos.

Ránézek Medire, tényleg olyan pici még, annyiszor igényel még babusgatást, szeretgetést, vigasztalást, figyelmet. Hogyan kapja meg ezt egy idegentől? Ahol ráadásul ötfelé oszlik a figyelem! Az oviban meg huszonháromfelé..

Valahogy nem jó ez így, valahol mélyen tiltakozik a lelkem, de nincs mit tenni, ez a világ rendje. Hogy miért, azt nem tudom. De ez van, "ez az élet, babolcsai néni".


Sznobizmus 5 négyzetméteren - avagy Anyu Grand Jus-t főz

Hamarosan itt a szakácsvizsga-előkészítő tanfolyam vége, és vele együtt a próbavizsgák ideje. Életemben talán először nem az utolsó pillanatban kezdtem a tanulást - hanem az utolsó előttiben. Jó másfél hónapja nyúzom magam a "Küchenmanagement" tankönyvvel, az eredeti célkitűzés szerint az összefoglaló óráig (dec. 1) kétszer kellett volna a teljes tananyagot átvennem, ez napi 15 oldal átnézését jelentette volna. Aztán az első oldalak után rá kellett jönnöm, hogy németül érteni és németül tanulni két különböző dolog, pláne ha szaknyelvről van szó. A tervet így nem sikerült tartani, ettől függetlenül így is büszke vagyok, az első könyv tananyagát már egyszer átvettem és elérkeztem a "Grundrezepte" részhez. Ez egyrészt azt jelenti, hogy kezdhetem elölről, másrészt pedig, hogy most következne a főzés.

Nem számoltam meg, hány receptet kellene összesen elkészítenem, nem is lesz időm mindre, de szerencsére sok az átfedés, illetve a vizsga előtt egy-két héttel megkapjuk a "Warenkorb"-ot (egy lista a felhasználható alapanyagokról), így jó esetben lesz időm gyakorolni a négy fogásos menüt, amit majd a vizsgán el kell készítenem.

A hétvégét a főzésnek és tanulásnak szenteltem, szombat reggel elmentünk a Brunnenmarkt-ra, amit nem szeretek a miliő miatt, viszont töredékáron hozzá lehet jutni remek husikákhoz.

A receptek közül az alapokkal kezdtem, ma két alaplevet főztem, egy Bouillon blanc-t (fehér alaplé), és egy Grand Jus-t (barna alaplé). Imádom ezeket a francia szavakat, legszívesebben mindet megtanulnám, és akkor senki nem értené miről beszélek, miközben csak annyiról volt szó, hogy "nya, feldobtam a csirkeperkeltet rotyogni". De ennyi sznobizmus belefér :)

Amúgy a fehér alaplevet főleg krémlevesekhez fogom használni, utóbbi pedig remek sült húsokhoz való szószok és mártások elkészítéséhez. Persze ezeken kívül még egy csomó mindenre jó, úgy kell elképzelni, mint a leveskocka házi, egészségesebb változatát. Eredetileg azt gondoltam, hogy gazdaságosabb is, de ahhoz nagy üzemi mennyiséget érdemes előállítani, és főleg inkább csontból, kevés hússal, nem úgy mint én, a megalomán, sok húsos, zsíros marhából és borjúból, rengeteg zöldséggel. Még az ideális hőfokot is ki kell kísérletezni, mert bár azt írják, hogy folyamatosan forrnia kell a lének, és szükség esetén pótolni kell a vizet, de így nagyon sok lé elfőtt, és higítani meg nem mertem nagyon, mert féltem, hogy nem lesz elég intenzív. Így viszont másfél kiló húsos csontból, fél kiló zöldségből és kb. 4 liter vízből végül összesen alig másfél liter alaplevet főztem.

De remek lesz majd, amikor legközelebb főzök, és nem kell magam előtt szégyenkezve félrepillantanom, miközben a kezem a szekrényben leveskocka után kutat. Mert van nekem szép, ízes alaplevem. Amiért pedig külön díjat érdemelnék, hogy ilyen horderejű projekteket lebonyolítok az öt négyzetméteres konyhában, ahol nem hogy asztal, de még valamire való konyhapult sincs. Persze mindent meg lehet szokni és minden csak gyakorlat kérdése.



The Grapes of Wrath

Csak mert látok benne némi párhuzamot a jelen helyzettel. Nyilván nem egy az egyben. Hiszen mások a kiváltó okok és a körülmények, de egy bizonyos része valahogy mégis így van ma is. S az is része az egésznek.

"A mozgó, kereső emberek most vándorlósorba jutottak. Azok a családok, amelyek eddig egy kis darab földön éltek, megéltek és meghaltak negyven holdon, ettek vagy éheztek negyven hold terméséből, most végigkalandozták a nyugatot. Bolyongtak erre-arra, munkát keresve, széles áradatban öntötték el az országutakat, sorban ültek útszéli sáncok partján. S mögöttük még egyre többen jöttek. A nagy országutakon áradt a vándorló nép. Közép- és délnyugaton egyszerű földművelő nép lakott, amelyet nem változtatott meg az ipar, amely nem gazdálkodott gépek segítségével, s nem ismerte meg a magánkézre jutott gépek erejét és veszedelmét. Ez a nép nem nőtt még bele az ipar paradoxonaiba. Még mindig éles érzékkel vette észre az ipari élet nevetséges vonásait.
Aztán egyszerre csak kitúrta otthonából a gép,  s elözönlötte az országutakat. A mozgás pedig megváltoztatta; megváltoztatták az országutak, az útszéli táborok, az éhségtől való félelem meg az éhség maga. Megváltoztatták az ebéd nélkül maradt gyermekek, megváltoztatta az örökös mozgás. Az emberek vándorokká lettek. S az ellenséges világ megváltoztatta, összeforrasztotta, egyesítette őket - az ellenséges világ, amelyben a kisvárosok népe csoportba verődött és fölfegyverkezett, mintha betörő ellenséget akarna visszaverni; csákányos csapatok, puskás boltosok és segédek, akik őrizték a világot tulajdon népük ellen.
Nyugaton pánik támadt, amikor a vándorok szaporodni kezdtek az országutakon. Birtokosok rettegni kezdtek birtokukért. Olyan emberek, akik soha nem voltak éhesek, megpillantották az éhezők szemét. Olyan emberek, akik sohasem vágyódtak semmi után túlságosan, meglátták a vágyakozás villanását a vándorok szemében. És a városoknak meg a szelíd város környéki vidéknek népe összeállt, hogy megvédje magát; megnyugtatták magukat, hogy ők jók, és a betörők rosszak, mert az embernek szüksége van erre a megnyugtatásra, mielőtt harcba indul. Azt mondogatták: Ezek az istenverte Okik tolvajok. Ellopnak mindent, ami a kezük ügyébe kerül. Semmi érzékük a tulajdonjog iránt.
S ez az egy igaz is volt, mert hogyan ismerhetné a tulajdonnal járó szenvedéseket az, akinek tulajdona nincs? Aztán meg azt mondták a védekezők: Ezek járványt hurcolnak szét, mert piszkosak. Nem tűrhetjük meg őket az iskolában. Idegenek. Mit szólnál, ha a húgod összeadná magát egy ilyennel?
Így korbácsolták fel magukban a kegyetlenséget a helybeliek. Aztán egységeket, csapatokat formáltak, s ezeket fölfegyverezték. Fölfegyverezték bunkósbotokkal, benzinnel, puskával. Miénk az ország. Nem engedhetjük, hogy ezek az Okik elhatalmasodjanak. A föld nem volt a fölfegyverzett embereké, de azt gondolták, hogy az övék. az éjszaka gyakorlatozó segédeknek semmijük sem volt, a kis boltosoknak pedig csak egy asztalfiókra való adósságuk. De még az adósság is valami, még a munka is valami. A segéd azt gondolta: Nekem heti tizenöt dollárom van. Hátha valamelyik istenverte Oki hajlandó lesz tizenkettőért dolgozni? A kis boltos pedig azt gondolta: Hogy konkurráljak én olyan emberrel, akinek nincs adóssága?
És a vándorok elözönlötték az országutakat, s az éhség ott ült a szemükben, a szükség ott ült a szemükben. Nem voltak érveik, nem volt rendszerük, egyebük sem volt, csak sokaságuk és szükségletük. ha egy embernek akadt munka, tízen harcoltak érte...

A földek termékenyek voltak, az utakon éhező emberek vándoroltak. Tele voltak a magtárak, de a szegény ember gyermekei angolkórosak lettek, s a pellagra kelései lepték el a testüket. A nagy társaságok nem tudták, mily vékony a választóvonal éhség és harag közt. S a pénz, amit bérekre költhettek volna, elment erőszakra, rendőrökre és kémekre, feketelistákra. Az országutakon hangyák módjára szaladgáltak az emberek, munkát és ennivalót keresve. és erjedni kezdett a harag kovásza."


// John Steinbeck: Érik a gyümölcs

Számkivetettek

Hosszabb beszámolót érlelgettem magamban a Lada házi hétvégénk alatt, aztán olyan hirtelen csöppentem bele a hétköznapok sodró valóságába, hogy minden már elkészült mondat egyszerűen kiesett a fejemből. Öt és fél órán át vezettem hazafelé, a legalább egymillió fokos autóban, klíma híján letekert ablakkal. Hazaérve gyorsan lemosakodtam, kimostam a hajamból az erdőt meg a Lada ház öreg szagát, és fél órával később már német órán voltam a belvárosban.

Az óra után a villamost várva olyan érzésem támadt, mintha évek teltek volna el, mintha távoli szigeten hajótörést szenvedett emberek lennénk, akik most hosszú idő után visszatértek a civilizációba. A város ismerős, mégis idegen; az erdő kellemes egyszerűségéből visszatértünk a városi dzsungel sűrű forgatagába.

Pedig csak öt napot voltunk távol, mégis úgy viselkedünk, mint Tom Hanks a Számkivetettben. Talán mert annyira mások a napi problémák ott és itt. A megérkezéskor még nem érezhető, az ember még el van foglalva azzal, hogy milyen volt az út, milyen autósokkal találkozott a pályán, hogy kiszedje a kocsit az erdei utak kátyúiból és saras gödreiből, és már azon gondolkozik, hogy a nyaralás után hol mosassa le az alvázat. Az agyunk még a "normális" élethez szükséges folyton tervező üzemmódban van. Aztán az erdő sötétedik, nyugovóra térünk, a mai napnak már úgyis mindegy.

A változás másnap reggel megy végbe, amikor az ember felébred, kinyitja a zsalugátereket és a reggeli napsütésben fürdőző fák látványa fogadja. A levegő friss, se nem hideg, se nem meleg, vagy inkább mindkettő egyszerre. Nem illatos, de illata van. Madárcsicsergés és szélsusogás hallatszik minden oldalról. A "tyiptyup" madárról nem is beszélve. Az embernek az az érzése támad, hogy itt akár meg is állhatna az idő, annyira kellemes és tiszta ez a pillanat. Egyszerűen boldog. És az erdő együttműködik. Bár az idő nem áll meg, de annyira lelassul, mintha más lenne a gravitációs vonzás, és el is tudom hinni, hogy míg én öt napot fent voltam a hegyen, addig a többiek "itt a Földön" éveket öregedtek.

Szóval mások a problémák odafent. Elég az hozzá, hogy nincs víz, csak ami az esővízgyűjtőben összegyűlik és amit az ember a lenti kútról magával visz. A lenti kút kb fél óra kocsival, olyan utakon, hogy az embernek nem sok kedve támad feleslegesen furikázni, inkább egyből felvisz egy gallonnyi vizet a hegyre és aztán takarékoskodik. Nem is tudom hány liter lehet a gallonunk, de talán húsz. Húsz liter ivóvíz négy-öt napra. Ez azt jelenti, hogy egy csepp sem mehet kárba. Ebből isszuk meg a magunk napi 2-3 liter folyadékát, ezzel főzünk, kávézunk, fogat mosunk, adunk a kutyának, mert ő is szomjas, ezzel fürdetem a gyereket, mert hát őt esővízzel azért mégsem, és ezzel mosogatunk. Otthon általában folyó vízzel mosogatok, de mindjárt más a helyzet, amikor az ember tudja, hogy minden egyes öblítéssel egy fél pohár ivóvíztől fosztja meg magát, ami 30°C-os melegben igazán kellemetlen.

Visszatérve az időre, nem halad, inkább hömpölyög. A Lada ház viszonylag jó állapotban van, de azért van vele munka bőven. Csigaléptekkel haladunk, nem mintha hiányozna a lelkesedés, inkább a körülmények miatt. Eleve bármilyen étkezés a hegyen a tűzgyújtással kezdődik. És nem elég a tűznek égnie, a tűznek leégni kell, megfelelő parázsbázist alkotva, hogy alkalmas legyen a sütésre. Szóval nem egészen ugyanaz, mint amikor itthon elfordítom a gombot a villanytűzhelyen.

Aztán meg szomszédolni kell, nem csak mert illik, hanem mert szomszédolni jó dolog. Hangos "Jó napot!"-ot üvöltünk itt egymásnak, a móka kedvéért már Bociékkal is. Egy pár "szép időnk van, meddig maradnak" mondat után rá lehet térni a komolyabb "melyik úton jöttek fel" témára. Mi a Hosszúoldal úton, el is akadtunk a kereszteződésnél a disznódagonyában. Ez péntek este történt, szombat délelőtt már a segítségünkre siető Aro is a sárban volt nyakig. Fél óra alatt a küzdelmünk zajára összegyűlt az egész hegy, jöttek a dzsippek, ki-ki gyalogosan, hogy felajánlja a segítségét. Ez így megy ott, mert mindenki tudja, hogy másnap ő maga szorulhat segítségre, illetve a sárban elakadás amolyan tűzkeresztségnek számít. Most mi is átestünk rajta, az osztrák rendszámos gyüttment státuszból talán egy komolyabb lépést tettünk a börzsönyligeti bennszülött státusz eléréséig.

Egyszóval hangulatos dolog ez a Lada házazás és hegyi emberkedés, talán érthető, hogy nem igazán akarództunk visszatérni a városba. Most kissé tudathasadásos állapotban fontolgatjuk, hogy mikor tudnánk visszamenni legközelebb és mindig szóba kerül a lehetőség, hogy hogyan tudnánk ott élni örökre. Persze emellett semmilyen észérv nem szól, csak hogy egyet említsek, egyáltalán miből élnénk meg és hova járna ott Medi oviba. Mégis vágyunk rá, egyszerűen megcsapott minket annak a szele, hogy milyen érzésekkel és hangulatban kellene hogy teljen az életünk, hogy az állandó rohanást milyen üdvös lenne felcserélni ezzel a lassú, paradicsomi nyugalommal.

Talán egyszer, talán még nem lesz túl késő.

Szombat délutáni merengés a négysávos zajában

Csendes szombat délután van, amolyan családi semmittevés. Medi Gusztit szekálja a földön (bámulatos, milyen hamar megtanulta, hogy a kötéllel lehet a kutyát a legjobban cukkolni), mi meg blogolunk. A zúza a hűtőben pihen, várja, hogy megpörköljük, de csak nem akaródzik egyikünknek sem nekiállni. Egész délelőtt vásároltunk, vettünk néhány dolgot a Lada ház szépítgetéséhez. Bizony öregszünk, a szombat délelőtt már nem sorozatnézéssel, vagy kávéházi teraszos henyéléssel telik, hanem A Család felkerekedik és elrobog a Polo-val a Bauhausba körülnézni.

Aztán a török piacra mentünk, a Brunnen Markt-ra, hogy olcsón jó zúzát vegyünk, meg néhány piaci apróságot. Imádok piacozni, de ezt a helyet ki nem állhatom. Bár a húsok és a zöldségek szépek, néhány standon csodaszép halat lehet kapni, és Papa örömére van három bűzfelhővel körülvett Bergkäse árus is. Az áruért azonban meg kell küzdeni. Nem mintha vég nélkül kellene alkudozni vagy ilyesmi, inkább az a kihívás, hogy az ember átküzdje magát a proli-tömegen, és a mosolygó gyümölcsöket mustrálva mindig időben kapja el a tekintetét a "szarság"-árusok pultjairól. Rengeteg az ócska holmi, műanyag kacatok, 100% polietilénből készült, bugyirózsaszín, fidres-fodros párnahuzat és társai. Kosz és cigicsikkek milliószám. Valahogy nem az a hangulat, amit az ember egy piactól elvár. Vagy amit én elvárok. Persze lehet, hogy az én elvárásaim túl magasak.

Egy hirtelen elhatározásból választott könyvet olvasok most, Elizabeth Bard-tól a Piknik Provence-bant. Röviden annyi a lényeg, hogy az írónő és férje egy provence-i kiránduláson beleszeret egy házba, és csak úgy sitty-sutty feladják a párizsi életüket, hogy vidékre költözzenek. Nagyon kellemes és könnyed könyv amúgy, sok érdekes recepttel, amihez a mediterrán hozzávalókat itt a zord Bécsben szinte lehetetlen beszerezni, de már rajta vagyok, hogy találjak egy francia élelmiszerboltot. Viszont ahogy Bard a helyi falusi piacról ír újra és újra, attól szó szerint csorog az ember nyála. Nem beszélve a helyi specialitásokról, és arról a romantikus elképzelésről, hogy a saját provence-i kertedben termett fügével ízesíted a piskótád. Meg hogy nincs más dolgod egész nap, mint hogy bevásárolj a piacon, beszélgess a szomszédokkal, majd süss és főzz óraszám, miközben a táj gyönyörű, az idő szinte mindig jó, a bor mindig gondosan választott.

Az utóbbi hónapokban egész sokat tudtam olvasni, hála a Könyvkihívásnak, amit bár előre tudom, hogy nem fogom tudni teljesíteni, mégis végigcsinálom, csak a vicc kedvéért. Most viszont elakadtam, ezzel a könyvvel. Nagyon tetszik, túlságosan is. Nem a stílusa miatt, vagy mert olyan fajsúlyos, hanem az alapgondolata miatt. Beleolvasok és azt érzem, hogy most azonnal kiszaladok a Währinger Parkba és felásom a kutyafuti melletti pázsitot, hogy saját bazsalikomot ültessek bele, meg ötféle paradicsomot, hogy én is újra átélhessem, milyen igazi zöldséget (vagy gyümölcsöt) enni. Tehát nagyjából percenként megszakad a szívem, miközben olvasom.

Hozzáteszem, épp "lakásválságban" vagyunk Papával, egyszerűen utáljuk már, hogy az ablakunk egy négysávos útra néz, előttünk zúg el az U-bahn is, meg még néhány villamos, amik épp a mellettünk lévő villamos rendező pályaudvarra tartanak. Ha Gusztit nincs időnk külön sétáltatni, akkor őrjöng és elkezdi szétszedni a lakást. Medinek is szeretnénk megadni, ami nekünk megadatott - hogy tavasztól őszig a kertben "molyolhasson", egyesével nézegethesse a fűszálakat, hallgathassa a szélsusogást.

Ez persze kissé álszent - attól függetlenül, hogy tényleg szeretnénk ezt neki biztosítani -, mert valójában az a vágyunk, hogy mi magunk is heverészhessünk a saját kertünkben, és ne kelljen kirándulni mennünk, ha a természetbe vágyunk.

Annyira gyötör minket a vágy, hogy másról sem tudunk most beszélni, csak arról, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. Ugyanis a dolog nem egyszerű - miért lenne egyáltalán az? Felnőttnek kell lenni (már megint), vacillálni, számolgatni és döntéseket hozni. Kompromisszumokat kötni - nyilván ez a legnehezebb része. 

De az elhatározás már megszületett, már nem tagadhatjuk le magunk előtt, hogy merrefelé tartunk. Egyelőre álmodozgatunk és tervezgetjük a jövőt, jelentéktelen és apró részleteket mesélünk egymásnak a jövőbeli (és képzeletbeli) kertünkről, hová kerüljön a grillplatz, milyen gyümölcsfáink legyenek... De eddig minden sikerült, valahogy majd csak formába öntjük most is a vágyainkat.

Addig meg Lada házazunk, abban éljük ki magunkat. Jövő hétvégén is megyünk, majd igyekszem írni arról, hogy mi lett kész és mi sem.

Egy régi kedvenc merengéshez:

Lada ház

Úgy alakult, hogy lett nekünk egy kis darab erdőnk a Börzsönyben, rajta egy fa házikóval. Ott töltöttük a hétvégét, most először, ezután már mi is "vikkend házasok" leszünk, akik hétvégén leugranak A Telekre. :)

"Lada ház. Óvatosan ülök le, nem akarom Medit felébreszteni. A bútorok minden lépésem alatt megremegnek, berezonál a Lada ház. A többiek hegyi bulikát csaptak a Kucski házban, goával, szintivel, tábor tűzzel. Először nagy vagányan kijelentettem, hogy mi is ott leszünk, Medi elalszik majd az ottani szobában, nem zavarja őt a nyüzsgés. De aztán elaludt itt a Ladában, nem volt szívem felébreszteni, átcipelni a sötét erdőn keresztül a buliba, amúgy is zaklatottan alszik, jön a foga, mindig jön valamelyik foga.

Anyuka üzemmódban vagyok, jól esik a csendes magány. Bezárkóztam, gondosan becsuktam a zsalugátereket, nehogy benézzenek a szörnyek az ablakon. A szellemekre meg jobb nem is gondolni. Én és a sötét erdő nem vagyunk nagy barátságban, pedig nappal szívesen járom az erdőt, de éjjel szinte rettegek. Inkább nem is veszem tudomásul most, hogy mi van a faház falán túl. Talán a Hófehérkés erdei jelenet, vagy az Ideglelés az oka, nem tudom. De jó ez így, azt hittem, szomorú leszek a magánytól, de nagyon jól esik.

Egyszerű és romantikus, még így, a káosz tetején ülve is. Gróf Lajosné született Körtés Irma holmijai között is. Én nem tudom mi volt ez a mánia, hogy egy faház minden négyzetcentiméterét le kell takarni valami szövettel, mind más színű, más anyagú. Szőnyegek, terítők, rongyok, függönyök, ágytakaróra ágytakaró, még a szövetet is takarni kell egy másikkal. Talán, hogy megvédjék, ami alatta van, vagy csak hogy minden puha legyen; székhuzat és arra párna, viaszkosvászonra csipke. A falon a képek is hímzett virágok (fekete háttérrel - retró).

Itt ülök és tűnődöm, hová tüntessek el ennyi kacatot, aztán arra gondolok, mit szólna ehhez Irma, hogy lehet ilyen csupaszon, pőrén élni. Irma ágya "L" alakban volt illesztve Lajoséhoz, vajon csak a változókor óta vagy sosem szeretkeztek? Szerintem nincs gyerekük. Vagy ez is a falusi romantika része? Negyven év után is illedelmesen bekéredzkedni a másik ágyába, aztán szex után illedelmesen visszabújni a saját ágyikóba, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? El tudom képzelni. Ahogy azt is, hogy nagymamám sosem látta nagypapámat ruha nélkül. Ami volt, sötétben intézték. Talán így volt, vagy meztelenül kergetőztek minden este a házban, csak az illem kedvéért mesélték máshogy.

Falusi romantika, börzsönyligeti romantika. Már az is, hogy ligetnek hívják az erdőt, hát szerintem nagyon stílusos. Körülöttünk jó néhány (talán ötven? vagy száz?) lakatlan, elhagyatott üdülő. Olyan kicsit, mintha mindenki egyszerre hagyott volna itt mindent, zombiapokalipszis, vagy mi, sehol egy lélek, csak a rég elfeledett nyaralások árnyképei, bedőlt falak, kitört ablakok, kifosztott házikók, mohával benőtt teraszok. Stílusában - hogy is mondjam - szocialista. Nem tudom, hová menekültek innen az emberek, és miért nem kellettek a nyaralók a gyerekeiknek vagy az unokáiknak. Talán nincs az emberek szemében ennek már mégsem romantikája. Pedig itt az erdő, a hegyek, a kilátás a Dunakanyarra. Olyan egyszerű és tiszta minden. De talán ettől már elszoktunk. Steril környezet kell meg wifi, hirdomasszázs és wellness. Könnyed szórakozás, dióhéjban.

Pedig soha nem éreztem magam még ilyen kipihentnek, vagyis a szélessávú internet óta soha. Össze vagyok itt zárva a gondolataimmal, információdömping nélkül, vagyis információ az van, csak most jövök rá, milyen szórakoztató, ha belülről jön és nem kívülről. Jó vétel volt a Lada ház, már megérte.

Csak egy dolog aggaszt, hogy pisilnem kell, de én oda ki nem megyek, a sötétbe, a szörnyek közé. Hiába, mindennek ára van. Papa majd jön haza a buliból, kopogni fog, én meg megijedek, de talán megkérem, hogy kísérjen ki és világítson amíg én pisilek. Ligeti romantika. Házasság. Nekem való."


No meg a bor

Rég írtam, túl sok dolog történt.

Papa lelépett fiúbulizni, Medi már alszik, így egy pohár átlagos fehérbor társaságában keresek ihletet. Bár jól esne nekem is egy kis bulika, mégis lassan kortyolom, mert hagyni kell a holnapi ebédhez, házi ravioli lesz, ha sikerül, fehérboros mártással. Ha elég lassan kortyolom.

Elkezdődött a suli, életemben először szakácskabátot öltöttem és életemben talán először, én vagyok a nyomi a csoportban. Nem személyiségemet illetően, itt nincs is akkora jelentősége, hogy ki milyen ember, hanem szakmailag. A kabátom, a nadrágom és a cipőm hófehéren világít, lerí róluk, hogy sosem voltak viselve, míg a többiek szedett-vedett, gyűrött holmijai sok-sok izzasztó konyhai órát sejtetnek.
Ettől még azért - szerencsémre - mindenki ugyanolyan zavarban van Herr König előtt a konyhában. Ő a gyakorlat tanárunk, echte wienerisch akcentusával szépen kerekíti a sok "ocht, mocht, jo"-t (valójában acht, macht, ja). De jó fej, osztrák humora van.

Heti kétszer kell menni általában, de ezen a héten háromszor, és elkezdtem egy német tanfolyamot is, szóval nem unatkozom. De ha nem lenne a suli, gyanítom, akkor sem unatkoznék, mert a kis Medici állandó ellátó- és szórakoztatószemélyzetet kíván. Nagy örömömre.

És most már nem az van, hogy leteszem a lakás egy tetszőleges pontjára és visszatérve ugyanott találom. Jön, megy, felfedez. Persze egyelőre csak kúszva, de azt nagyon gyorsan. Közben egyre cukibb, de sajnos a kortyok mennyiségének növekedésével fordított arányosságban áll az ihlet mennyisége, úgyhogy erről majd máskor. Talán rossz ötlet volt, lehet, hogy a magányos estém megint Szex és New York nézésbe torkollik. :)

Hablaty


Ócskák vagyunk

Vasárnap van, az idő szar, szürke, esős. Napok óta, hét eleje óta, év eleje óta, hónapok óta tervezgetjük, hogy elmegyünk végre kirándulni, csak úgy nézegetni a Bécs körüli hegyeket, de valahogy sosem bírtunk elindulni. Tegnap mondtuk, hogy "de most már tényleg", persze már reggel látszott, hogy ma egész nap esni fog.
Akkor csináljuk ma is a szokásos semmit. A kutya ma sem megy le a futira, 11-kor reggelizünk a gép előtt, Dokikat nézünk és nézzük, ahogy Medi játszik. Na jó, én elmosogattam, Papa pedig glettelt egy kicsit a konyhában.

Meg kéne azt is csinálni.
El kéne menni egyszer oda is.
Meg kéne kóstolni.
Le kellene adni azt a pár kilót.
Nyerni kéne az euromillionen-en.
Kéne, kéne, kellene.

Szóval épp csináltuk délelőtt a semmit, Medi a harmadik féle kaját köpködte szerteszét, Guszti eltört egy terrine-es tégelyt, én egy desszertes tálacskát véletlenül, leöntöttem magam grízzel is, aztán Papa megjegyezte, hogy tejfoltos a pólóm, mondtam hogy tudom, és lyukas is, meg a gatyám is. Mutatta, hogy az övé is. Erre kibuggyant belőlem a sötét felismerés; ócskák vagyunk.

A lakás egy romhalmaz, ketten sem bírjuk eltakarítani a kupit, amit a családunk meg az állatok termelnek. De minek is összetakarítani, hiszen nem jön ide senki. Mi sem megyünk sehová. A december anyagi szempontból katasztrofális volt, nem elég a karácsony, a zárat elérte a végzet, kocsit vettünk, Porszit itt kellett elvinnem állatorvoshoz (ha még egyszer születnék, biztos osztrák állatorvos lennék), szóval összetört a malacpersely és most egy ideig megint garasoskodni kell, amit utálok.

Én nem tudom, mikor kezdődött és hogy jutottunk el idáig, de most azt kell mondjam, hogy olyan szülők lettünk, akinek az egyetlen értékelhető dolog az életében a gyerek. Medi az egyetlen napsugár az életünkben, az egyedüli dolog, amire most azt mondhatjuk, hogy "na, ez igen!". Ez egyrészről aranyos, meg most biztos gondolja mindenki, hogy ez így van rendjén, ez az időszak erről szól, de közben azt látom magam körül, hogy azért másról is szól az élet más kisgyerekes szülőknél, azért csak visszanyerték az alakjukat az anyukák, jönnek mennek az emberek, barátokkal buliznak, a gyereket lepasszolják, visszamennek dolgozni, zajlik az élet. Mi meg itt ülünk a szarunkban, és nincs erőnk kimászni belőle.

Ennyire persze azért nem rossz a helyzet, csak vannak mélypontok, hepe meg hupa. Tökéletes a családi idill, a szart nem erre értem. Hanem hogy vágyunk dolgokra, meg is tudnánk tenni, de nem tesszük mégsem. Lustaságból vagy félelemből, vagy mindkettőből.

De miért olyan fontos ez egyáltalán. Lehetnénk akár maradéktalanul boldogok, miközben azon szórakozunk, hogy Medi hogy néz, hogy ül, hogy grimaszol, hogy pukizik. Végül is elég jól szórakozunk. Csak hogy fel-felbukkan bennünk az érzés, hogy a szülőség azért egy hálátlan feladat. Tudjuk, hiszen mi is voltunk gyerekek. Egy darabig minden megy simán, mi vagyunk az istenek, aztán a gyerek egyszer csak okosabb lesz nálunk, és rájön a hibáinkra, kamasz lesz és megutál minket, meg amúgy is az élet már róla szól és nem rólunk. Kimegyünk majd a divatból, és ez így is van rendjén. Persze ez még messze van, de talán emiatt érezzük úgy, hogy több vasat kell égetnünk a tűzben, mert ha ő az életünk egyetlen értelme, ha a szülőség az egyetlen szerep az életünkben, akkor a végén még vakvágányra futunk.

Szóval valamit kéne tenni. Valamivel ki kellene tölteni az üresjáratokat, hogy a végén ne maradjunk itt "üres kézzel". Talán azt gondoljátok, "dehogyis üres, hiszen ott lesz majd a gyerek, akiben lehet gyönyörködni", de nem akarom hogy Medi felnőve a fejemhez vágja, hogy semmit nem tettem le az asztalra 15-20-25 év alatt az anyaságon kívül, azt meg minden második nő teljesítette (akár még jobban is).

De tényleg nem mindig ilyen borús a helyzet, ez csak egy hangulat, ami ma elkapott, ahogy elkap néha olyan napokon, amikor úgy érzem, tehettem volna többet is.

Hülye új év, hülye fogadalmak. Lehet, hogy ez tehet az egészről. Mert én minden évben megfogadom, hogy jobb ember leszek, és minden év végén megállapítom, hogy nem sikerült. Tegye fel a kezét, aki ugyanígy van :)