A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kunszt. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kunszt. Összes bejegyzés megjelenítése

Napi Elfújta a szél

"Scarlett O'Hara nem volt szépség, de ezt a férfiak aligha tudták megítélni, ha annyira elbűvölte őket, mint a Tarleton ikreket. Arcán túlságosan észrevehetően keveredtek el anyjának, a francia származású partvidéki arisztokrata nőnek finom vonásai pirospozsgás ír apjának paraszti vonásaival. Mégis egyéni volt ez az arc finom állával, szögletes állkapcsával. Szeme világoszöld volt, minden sötétebb árnyalás nélkül, és hosszú, a végén kissé felkunkorodó szempillája valósággal sátort vert fölé. Felette sűrű fekete szemöldöke felfelé ívelt, és meglepő vonalat vágott magnóliaszirom fehérségű homlokába, abba a fehérségbe, amelyet a déli vidékek asszonyai olyan nagyra értékeltek, és kalappal, fátyollal, ernyővel annyira gondosan óvtak a georgai napfénytől.

Festőien szép látvány volt, amint ezen a ragyogó tavaszi délutánon, 1861 áprilisában, Stuart és Brent Tarletonnal ot ült az árnyékban a ház nyitott tornácán Tarán, apja ültetvényén. Zöld virágos új muszlinruhájának tizenkét yardnyi anyaga szélesen terült el körülötte, derekától majdnem a földig, éppen csak alacsony sarkú zöld selyemcipőcskéjét hagyva szabadon, amelyet apja legutóbb hozott neki Atlantából. A ruha remekül érvényesítette tizenhét hüvelyknyi vékony derekát, a legvékonyabbat mind a három déli államban, a fűző domborulata pedig arra vallott, hogy tizenhat éves korához képest melle már szép érett.

De bármilyen illedelmesen terült szét a szoknya, bármennyire is ápoltan csavarodott haja fonatba, s nyugodott kis fehér keze az ölében, igazi énjét mindez csak alig-alig takarta. Az édes arcocskában a zöld szem nyughatatlanul, akaratosan, szenvedélyesen, élettel, elevenséggel telten parázslott, ami nehezen volt összeegyeztethető illedelmes magatartásával.

De hát modorát anyja szelíd korholásai és Mammy, a dajka jóval szigorúbb fegyelme erőszakolta reá, a szemében viszont igazi természete nyilatkozott meg."




 

Művészet

"- S az élet legmagasabb rendű formája a művészet, mert a művészet a legnagyobb, a legmagasabb rendű életszeretet.
És így folytatta:
- Ügyet se vessetek a mulandó dolgokra, mert az örökkévalóság számára alkottok és az örökkévalóságban álltok. Valami Savonarola nevű szerzetesről beszélnek mostanában. Azt mondják, lázítja a népet és az idők végezetéről prédikál. Én már sokszor hallottam prédikálni az idők végezetéről. Az isteni Donatello azt mondogatta: valahányszor azt hallod, hogy valaki az idők végezetéről prédikál, eredj, végy kezedbe vésőt, alkoss és építs. S ha leomlana a szikla, amely előtt állsz, végy két-három követ és építs új sziklát, talán az kegyelemre talál majd Isten színe előtt. És ha romba dőlne a város, melyet elhagytál, végy fát és vasat és építs új házat magadnak, az emberi kéz alkotása talán kegyelemre talál Isten színe előtt a pusztulás órájában. S ha azt látnád, hogy az emberek kezét elsorvasztja a rémület, tartsd fel kezed magasan az ég felé, talán megkönyörül az Úr alázatod és akaratod mozdulata láttán és nagy kitartásodért elfordítja tőled a pusztulást. Én mindenkor szót fogadtam mesteremnek és barátomnak, az isteni Donatellónak. Midőn Bellerophónómat mintáztam, furcsa álarcosok bukkantak fel Firenze környékén és az idők végezetéről, az Antikrisztus jöveteléről, a csillagok hullásáról beszéltek. Azt mondták, megnyílik majd a föld. Én bronzba öntöttem a szobromat és az én bronzom megmaradt. Magasra ágaskodik a szárnyas paripa, és az ifjú lovas teste a ló erejével viaskodik, ez az én Bellerophónóm. Az én bronzom megmaradt, de azok, akik a világ végét tanították, sehol sincsenek már, az eretnek máglya lángjai emésztették el őket. Midőn a Lovascsatán dolgoztam, rettentő módon elterjedtek mindenféle prédikátorok, akik az Isten harmadik országának eljövetelét, az emberi munka és az emberi igyekezet hiábavalóságát tanították. Én alkottam, ők prédikáltak. Én befejeztem a művem, ők elpusztultak. Sok ehhez hasonlót tudnék mesélni. Soha ne hagyjátok megtéveszteni magatokat az ilyesmiktől. A művészet örök, mert a művészet Isten szerzetesrendje, az élet legmagasabb rendű formája."

Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom
Bertoldo mester tanítása

Pöszméte

Felkértek engem is, hogy osszam meg a kedvenc versem. Megosztom, de a felkérést nem adom tovább, mert már mindenki megosztotta a kedvenc versét, bár az a gyanúm, hogy sokan gyorsan felcsapták a tizenkettedikes szöveggyűjteményt, hogy kimásoljanak belőle találomra valamit :D

Nem ítélkezem, én sem vagyok kivétel, mert nem olvasok verseket és egy verset sem tudnék idézni, a címükre sem nagyon emlékszem, nemhogy kedvencem legyen. Dacára, hogy nem vagyok egy irodalmi antitalentum.. De a versekhez idő kell, meg mélység, és manapság valahogy nem vagyunk ehhez hozzászokva. Mindent azonnal akarunk, az értelmet is, a szépséget, a tudást, a szórakozást ugyanúgy. A verseken gondolkozni kell, rágódni rajta, újra és újra belemélyedni, arra meg nincs idő. Nem tudom, szégyen-e, vagy csak a korunk egy jellemzője, nem tudom, hogy most csak én égetem magam itt a nagy vallomással, miközben körülöttem mindenki tucatszám falja a verseket vagy mégis van abban igazság, hogy már nem olvasunk verset.

Persze van egy értő közönség, néhány ismerősöm, aki nem az irodalomkönyvből idézett, de ők meg annyival műveltebbek nálam e téren, hogy amit ők kitettek, azt fel sem fogtam. Általában nem értem a kortárs költészetet. Nem is ismerem a kortárs költőket, csak néhányat személyesen, de őket sem azért mert költők, hanem megismertem őket így vagy úgy, és mellesleg tudom róluk, hogy verseket írnak.

Nekem itthon nincs is verseskötetem, talán egy Petőfi, meg egy Szabó Lőrinc, de egyikbe sem sűrűn szagoltam bele, most azt mondom, kár. Kár, hogy nem olvasok verseket. Megfogadhatnám, hogy majd holnaptól, de nem vagyok benne biztos, hogy nem sikkadna-e el ugyanúgy, mint az újévi fogadalmaim.

Van azért egy költő, akinek minden verse a kedvencem, talán gyermetegség, de ő a Varró Dani, a legkedvesebb kedvencem meg a Szösz néne, hát íme:


Fönt a Maszat-hegy legtetején, 
     ahol érik a Bajuszos Pöszméte, 
és ahol sose voltunk még, te meg én, 
     ott ül a teraszán Szösz néne. 
          Ott ül a teraszán 
          vénkora tavaszán, 
     néha kiújul a köszvénye. 

Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin, 
     szimatol körülötte az öszvére, 
hogyhogy sohasem tetszik berekedni 
     a nagy dudolásban, Szösz néne? 
          Hogyhogy a köszvény, 
          hogyhogy az öszvér 
     nem szegi kedvét, Szösz néne? 

Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek, 
nálam csupa szösz az asztal, a kerevet, 
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon, 
szösz van a padlón, csempén, plafonon, 
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin, 
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön, 
öszvér, köszvény, semmi se búsít, 
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm. 

Futnak a Takarítók a teraszhoz, 
     sipitoznak máris: „Szösz néne, 
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz, 
     nem lesz ennek rossz vége? 
Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám, 
szösz van a porcica kunkori bajszán, 
szösztelenítsünk, portalanítsunk, 
     föltakarítsunk, Szösz néne?” 

Fönt a Maszat-hegy legtetején, 
     ahol érik a Bajuszos Pöszméte, 
és ahol sose voltunk még, te meg én, 
     dudorászik a teraszon Szösz néne: 
„Szösztelenítés, portalanítás, 
     föltakarítás? Kösz, még ne.”

:)

Nők

Egy pillanat alatt fordulnak ellentétükre a dolgok. A héten ketten felmondtak, személyes okokból. Nem lesz már délutáni Sister Act és wannabe éneklés, és a mindig mosolyra ingerlő, Kevin-féle nevetés is elmarad. Mindig a nők. Rémesen, borzalmasan tudnak viselkedni.

"Látja, ez a szobám: - szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályban van, és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem zongorázom - de ülni szeretek a zongora előtt, fél kezem a billentyűkön pihen, és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már - lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek, s mint két kimerült szem árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még néhány percnyi szünet - érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a néma bűn...
- Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya, és felfut a falon - nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban, és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket, százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok; élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca - most boulevard-ok következnek -, most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog - gondolom újra meg újra.  Szép nőnek születni - igen, ez lett volna az egyetlen esélyem. Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget folytottam magamba, mert gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem, s intettek irányukban - már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk - érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfimivoltom. Őértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: - az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről - s mi gyötrődő, pusztuló szervek, nyüzsögve hízunk körülöttük, s várjuk az áldozatot -, hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilövelltük az ő testükbe. Érti-e, doktor úr, mi halunk csak meg, levelek porzók - a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk - velük vagy nélkülük -, mindig miattuk halunk meg."

Karinthy Frigyes: Betegek és bolondok

bross egy lakás áráért

Bross. Brosche. Persze ezt is a németek találták ki. Legalább is a német wikipédia szerint. Megjelenése a 15-16. századra tehető, mai formája a 17. században jött divatba - a wiki szerint egy bizonyos Frau von Sévigné-nek köszönhetően. Az internet szerint (márpedig az internet csodálatos) Mme Sévigné tiszteletre méltó hölgy volt, mindenki kedvelte, aki csak ismerte. Itt van róla némi infó.

De amiért ez az egész fontos, hogy azután kutattam ki is volt Josef Hoffmann, és a munkái között csodálatos brosstűket találtam. Itt van például egy gomb 55.200 €-ért:


Meg még egy csodálatos:



De ő tervezte ezt a fotelt is, nagyjából száz éve, ami azért elég hihetetlen:

(Josef Hoffmann; 1870 - 1956)

És a zene:
 

A részeg hajó


"S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán 
 robogtam siketen, mint gyermekagy, tova ! 
 az omlóföldű félszigetek partja táján 
 győzelmesebb vihar nem tombolt még soha ! 

 A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,
 kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt 
 az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen, 
 nem bántam már a part hunyorgó fényeit."

Vasárnapi kunszt






Tegnap győzött a kultúra és szaunázás helyett elmentünk a Leopold múzeumba Dorinbével. Sokáig vacilláltunk, hogy hová menjünk, még azután is, hogy a kultúrára szavaztunk, hiszen Bécs dugig van jobbnál jobb kiállításokkal. Albertina és Leopold között nyüglődtünk, az Albertinában Max Ernst, akit nem ismerünk jól, de a net szerint érdekesnek találtuk, a Leopoldban viszont a sokat vitatott Näckte Männer, plusz még Schiele és még egy japán festménykiállítás is. Na jó, nyert a Leopold. Odaérve viszont láttuk, hogy nehezebb lesz dönteni, hiszen az MQ-n több múzeum is van. A fénycsöves srác kiállításán már voltak a többiek, az állítólag nem érte meg a 10 eurót, de lehet, hogy csak faluról jöttünk. A Kunsthalle-ban viszont jövő hétig tart még az Xtravaganza, ami meg valami izgalmas perverziónak tűnt a plakát alapján. Egy ötcentes feldobásával döntöttünk, a Kunsthalle volt a fej és azt dobtunk, mégis inkább a Leopoldba mentünk. Hiába, pénzfeldobással az ember mindig rájön, mit is akar tulajdonképpen!

Már csak azért kíváncsiak voltunk erre, mert a fészbúkon nagy port kavart a plakát. Rengeteg ember (akik egyébként nem nézték meg a kiállítást, de még csak utána sem néztek, hogy miről szólt) felháborodva írta, hogy ez micsoda dolog, pöcsös pasik a plakáton, a gyereket meg nem tudja hová rejteni előle. Merthogy miez a buzipromózás? Hihetetlen, hogy még mindig ennyire prűd legyen egy csomó ember. És közben a kiállítás teljesen ártatlan. Van néhány terem, ahol zavarba jöttem, de ez nem a művek, vagy a művészek hiányossága, bennem vannak talán még kérdések a meztelenséggel, vagy a szexualitással kapcsolatban. És mennyivel egyszerűbb lenne, ha rezzenéstelen arccal, vagy kisebb félelemmel tudnék elgondolkozni erről a témáról. A kiállításnak talán pont ez a célja, hogy feszegesse a határainkat, hogy megmutassa, talán még van mit fejlesztenünk a nyitottságunkon, ha egy idős férfi meztelen testére nem merünk ránézni. Mert van neki, van a bácsinak is kukija, sok bácsi használja is erre-arra. És attól, hogy én elfordítom a fejem, ez még így marad.
A múzeum előtti téren van az óriás pucér pasi, neki is van kukija. Vagyis volt eddig, mert a felháborodott tömeg (?) már rég lekaparta. Kuki nincs. A herét ott hagyták. Ki érti ezt? Gyere fiam, most megmutatom, hogy ha valamivel nem tudsz mit kezdeni, azt tedd tönkre és akkor olyan mintha nem lenne. Jó, hogy elfojtásra tanítjuk a gyerekeinket, ahelyett, hogy elmagyaráznánk nekik néhány dolgot a testünkről.

Pont.

A Näckte Männeren kívül volt még az állandó Schiele kiállítás is, de ami igazán tetszett, az a múzeum gyűjteménye, különböző alkotóktól. Annyi nevet felírtam, hogy hónapokig adott kutatni valót a hely. És a nevek harmadát sem ismertem, ami azért durva, hogy ennyi információt elbír az agyam, és mennyire csekély az, amit például a festészetről hallottam eddig.

Néhány képet ide is teszek, aztán majd még foglalkozom ezzel a témával, mert tényleg nagyon sok szuper műalkotást fedeztem fel.

Albin Egger-Lienz: Finale

Koloman Moser: Venus in der Grotte

Albert Birkle

 Elmgreen & Dragset

kunszt


Bécs belvárosának egy eldugott zugában találtuk