Számkivetettek

Hosszabb beszámolót érlelgettem magamban a Lada házi hétvégénk alatt, aztán olyan hirtelen csöppentem bele a hétköznapok sodró valóságába, hogy minden már elkészült mondat egyszerűen kiesett a fejemből. Öt és fél órán át vezettem hazafelé, a legalább egymillió fokos autóban, klíma híján letekert ablakkal. Hazaérve gyorsan lemosakodtam, kimostam a hajamból az erdőt meg a Lada ház öreg szagát, és fél órával később már német órán voltam a belvárosban.

Az óra után a villamost várva olyan érzésem támadt, mintha évek teltek volna el, mintha távoli szigeten hajótörést szenvedett emberek lennénk, akik most hosszú idő után visszatértek a civilizációba. A város ismerős, mégis idegen; az erdő kellemes egyszerűségéből visszatértünk a városi dzsungel sűrű forgatagába.

Pedig csak öt napot voltunk távol, mégis úgy viselkedünk, mint Tom Hanks a Számkivetettben. Talán mert annyira mások a napi problémák ott és itt. A megérkezéskor még nem érezhető, az ember még el van foglalva azzal, hogy milyen volt az út, milyen autósokkal találkozott a pályán, hogy kiszedje a kocsit az erdei utak kátyúiból és saras gödreiből, és már azon gondolkozik, hogy a nyaralás után hol mosassa le az alvázat. Az agyunk még a "normális" élethez szükséges folyton tervező üzemmódban van. Aztán az erdő sötétedik, nyugovóra térünk, a mai napnak már úgyis mindegy.

A változás másnap reggel megy végbe, amikor az ember felébred, kinyitja a zsalugátereket és a reggeli napsütésben fürdőző fák látványa fogadja. A levegő friss, se nem hideg, se nem meleg, vagy inkább mindkettő egyszerre. Nem illatos, de illata van. Madárcsicsergés és szélsusogás hallatszik minden oldalról. A "tyiptyup" madárról nem is beszélve. Az embernek az az érzése támad, hogy itt akár meg is állhatna az idő, annyira kellemes és tiszta ez a pillanat. Egyszerűen boldog. És az erdő együttműködik. Bár az idő nem áll meg, de annyira lelassul, mintha más lenne a gravitációs vonzás, és el is tudom hinni, hogy míg én öt napot fent voltam a hegyen, addig a többiek "itt a Földön" éveket öregedtek.

Szóval mások a problémák odafent. Elég az hozzá, hogy nincs víz, csak ami az esővízgyűjtőben összegyűlik és amit az ember a lenti kútról magával visz. A lenti kút kb fél óra kocsival, olyan utakon, hogy az embernek nem sok kedve támad feleslegesen furikázni, inkább egyből felvisz egy gallonnyi vizet a hegyre és aztán takarékoskodik. Nem is tudom hány liter lehet a gallonunk, de talán húsz. Húsz liter ivóvíz négy-öt napra. Ez azt jelenti, hogy egy csepp sem mehet kárba. Ebből isszuk meg a magunk napi 2-3 liter folyadékát, ezzel főzünk, kávézunk, fogat mosunk, adunk a kutyának, mert ő is szomjas, ezzel fürdetem a gyereket, mert hát őt esővízzel azért mégsem, és ezzel mosogatunk. Otthon általában folyó vízzel mosogatok, de mindjárt más a helyzet, amikor az ember tudja, hogy minden egyes öblítéssel egy fél pohár ivóvíztől fosztja meg magát, ami 30°C-os melegben igazán kellemetlen.

Visszatérve az időre, nem halad, inkább hömpölyög. A Lada ház viszonylag jó állapotban van, de azért van vele munka bőven. Csigaléptekkel haladunk, nem mintha hiányozna a lelkesedés, inkább a körülmények miatt. Eleve bármilyen étkezés a hegyen a tűzgyújtással kezdődik. És nem elég a tűznek égnie, a tűznek leégni kell, megfelelő parázsbázist alkotva, hogy alkalmas legyen a sütésre. Szóval nem egészen ugyanaz, mint amikor itthon elfordítom a gombot a villanytűzhelyen.

Aztán meg szomszédolni kell, nem csak mert illik, hanem mert szomszédolni jó dolog. Hangos "Jó napot!"-ot üvöltünk itt egymásnak, a móka kedvéért már Bociékkal is. Egy pár "szép időnk van, meddig maradnak" mondat után rá lehet térni a komolyabb "melyik úton jöttek fel" témára. Mi a Hosszúoldal úton, el is akadtunk a kereszteződésnél a disznódagonyában. Ez péntek este történt, szombat délelőtt már a segítségünkre siető Aro is a sárban volt nyakig. Fél óra alatt a küzdelmünk zajára összegyűlt az egész hegy, jöttek a dzsippek, ki-ki gyalogosan, hogy felajánlja a segítségét. Ez így megy ott, mert mindenki tudja, hogy másnap ő maga szorulhat segítségre, illetve a sárban elakadás amolyan tűzkeresztségnek számít. Most mi is átestünk rajta, az osztrák rendszámos gyüttment státuszból talán egy komolyabb lépést tettünk a börzsönyligeti bennszülött státusz eléréséig.

Egyszóval hangulatos dolog ez a Lada házazás és hegyi emberkedés, talán érthető, hogy nem igazán akarództunk visszatérni a városba. Most kissé tudathasadásos állapotban fontolgatjuk, hogy mikor tudnánk visszamenni legközelebb és mindig szóba kerül a lehetőség, hogy hogyan tudnánk ott élni örökre. Persze emellett semmilyen észérv nem szól, csak hogy egyet említsek, egyáltalán miből élnénk meg és hova járna ott Medi oviba. Mégis vágyunk rá, egyszerűen megcsapott minket annak a szele, hogy milyen érzésekkel és hangulatban kellene hogy teljen az életünk, hogy az állandó rohanást milyen üdvös lenne felcserélni ezzel a lassú, paradicsomi nyugalommal.

Talán egyszer, talán még nem lesz túl késő.