Kisanyám then&now

Fél éves Medi alaposan szemrevételezi a megcsócsált kenyércsücsköt:


Kétnapos sztárfotó:


Először a kiságyban:


Nosztalgia és Photoshop

Megláttam ezt a képet, és elfogott a nosztalgia. Mondtam Papának, hogy de földobnám a fészre, csak szar rajta a fejem, úgyhogy inkább nem. Erre ő megphotoshoppolta :D




Művészet

"- S az élet legmagasabb rendű formája a művészet, mert a művészet a legnagyobb, a legmagasabb rendű életszeretet.
És így folytatta:
- Ügyet se vessetek a mulandó dolgokra, mert az örökkévalóság számára alkottok és az örökkévalóságban álltok. Valami Savonarola nevű szerzetesről beszélnek mostanában. Azt mondják, lázítja a népet és az idők végezetéről prédikál. Én már sokszor hallottam prédikálni az idők végezetéről. Az isteni Donatello azt mondogatta: valahányszor azt hallod, hogy valaki az idők végezetéről prédikál, eredj, végy kezedbe vésőt, alkoss és építs. S ha leomlana a szikla, amely előtt állsz, végy két-három követ és építs új sziklát, talán az kegyelemre talál majd Isten színe előtt. És ha romba dőlne a város, melyet elhagytál, végy fát és vasat és építs új házat magadnak, az emberi kéz alkotása talán kegyelemre talál Isten színe előtt a pusztulás órájában. S ha azt látnád, hogy az emberek kezét elsorvasztja a rémület, tartsd fel kezed magasan az ég felé, talán megkönyörül az Úr alázatod és akaratod mozdulata láttán és nagy kitartásodért elfordítja tőled a pusztulást. Én mindenkor szót fogadtam mesteremnek és barátomnak, az isteni Donatellónak. Midőn Bellerophónómat mintáztam, furcsa álarcosok bukkantak fel Firenze környékén és az idők végezetéről, az Antikrisztus jöveteléről, a csillagok hullásáról beszéltek. Azt mondták, megnyílik majd a föld. Én bronzba öntöttem a szobromat és az én bronzom megmaradt. Magasra ágaskodik a szárnyas paripa, és az ifjú lovas teste a ló erejével viaskodik, ez az én Bellerophónóm. Az én bronzom megmaradt, de azok, akik a világ végét tanították, sehol sincsenek már, az eretnek máglya lángjai emésztették el őket. Midőn a Lovascsatán dolgoztam, rettentő módon elterjedtek mindenféle prédikátorok, akik az Isten harmadik országának eljövetelét, az emberi munka és az emberi igyekezet hiábavalóságát tanították. Én alkottam, ők prédikáltak. Én befejeztem a művem, ők elpusztultak. Sok ehhez hasonlót tudnék mesélni. Soha ne hagyjátok megtéveszteni magatokat az ilyesmiktől. A művészet örök, mert a művészet Isten szerzetesrendje, az élet legmagasabb rendű formája."

Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom
Bertoldo mester tanítása

Én, a női sofőr

Vérbeli, hamisítatlan női sofőr. De ne ugorjunk ennyire előre...

Múlt pénteken végre megvettük életünk első autóját, egy (szerintem) csúnyácska, ámde megbízható és keveset fogyasztó Volkswagen Polot. A legjobb, hogy piros, én ugyanis úgy kezdtem az autóvásárlást, hogy "bármit, csak pirosat ne". De végül össze kellett csiszolni a vágyakat és a valóságot és ez lett belőle.

A dolog ott kezdődött, hogy megszületett Medi. Mert addig én úgy gondoltam, hogy sosem, vagyis eS.O.Há.A. nem lesz kocsim. Egyrészt mert hét éves jogosítványom dacára nem tudok vezetni (Kocsis Csabi oktató elmondása szerint soha nem látott még ilyen falábú lányt, ami azért megjegyzem, szerintem nem fedi a valóságot, na mindegy), másrészt mert hogy a környezetvédelem és mily' csodás a közösségi közlekedés satöbbi.

Aztán felpakoltam Medit a cuccaival, a babakocsi aljában halmozódtak a hátizsákok, pelenka, ruhák, tengernyi babakütyü, aztán a saját táskáim, itt-ott lógatva a babakocsi különböző kiálló alkatrészein. Bécset még simán teljesítettük, bár még a kifogástalan akadálymentesítéssel sem túl kellemes három különböző metróval eljutni a pályaudvarra. A vonaton szoptatást már meg se említem. Az igazi gondok az átszállásnál kezdődtek, nincs ugyanis közvetlen járat elérhető áron (napi egyet kivéve). Ha Papi nem volt velünk, akkor meg kellett kérni valakit, hogy segítsen. Ha velünk volt, akkor egyik kezével Gusztit rángatva, másikkal a babakocsit egyensúlyozva bénáztuk magunkat föl s le a lépcsőkön. Magyarországra átérve aztán már se lift, se mozgólépcső, csak mi és a temérdek cucc. Kutyát csak pótjegy nélküli vonaton szabad szállítani, babakocsit pedig csak azon lehet, mert csak arra fér fel, és nyilván pótjegyes vonatból van több.
Néhányszor utaztunk telekocsival, de csak olyan autók jöhettek szóba, ahol a sofőr egyedül utazott egy kézitáskával, mert a babakocsi, hátizsákok, mózeskosár, kutya kombóval bizony másnak már nem nagyon maradt hely. És ugye a háztól házig az általában azt jelenti, hogy valamelyik ubahn végállomástól a BAH csomópontig. A pesti babakocsis tömegközlekedésről már írtam egyszer - szívből sajnálom a budapesti anyukákat, mondjuk nem is látni sokat a metrón, szerintem a szerencsésebbek már beszerezték az autót, a többiek meg inkább gyalog mennek, vagy otthon maradnak.

Szóval megérett az idő az autóvásárlásra.

Mint abszolút kezdő, megnéztem az interneten, hogyan kell használt autót venni. A totalcar honlapján van is erről néhány cikk, az egyikben kategorizálják az autóvásárlókat. A hatodik pontban magunkra ismertem:

"Az utolsó csoportba az autózásba későn belevágók tartoznak, akik munkahelyváltás, válás, vagy mondjuk, a család kezelhetetlenné fajult transzportációs igényei miatt kényszerülnek volán mögé harminc-, negyvenegynéhány évesen, és extra PRAKTIKUS, sok férőhelyes, nagy belső terű autóra van szükségük. Ekkora pénzmennyiség birtokában már nekik is csillan halvány reménysugár."

Első körben kiválogattam néhány autót és átpasszoltam a linkeket Szilárdnak, mert ő ért hozzá, mi meg nem. Azonnal kiderült, hogy mint mindent, ezt is érzelmi alapokra helyeztem és persze az alapján választottam ki az autókat, hogy azok külsőre mennyire tetszenek. Mondanom sem kell, hogy egyik sem tartozott a praktikus kategóriába. Kissé lelombozva kezdtem elölről a keresést, most már a praktikumra helyezve a hangsúlyt. Így már sikerült szűkíteni a kört, néhány megfelelő, de még csinosnak mondható darabra. Ezekről is kiderült később, a személyes megtekintés során, hogy kissé bilibe lógott a kezem. A megnézett autók egytől egyik török dürümbürümök által összeeszkábált, rozsdás roncsok voltak, szuperül lefotózva. Újratervezés, végül a valóság talaján megtaláltuk Szasát, és az ő csunyika piros volkswagen-jét, ami egyidős a húgommal és piros, de legalább nagy valószínűséggel nem rohad ki alólam az elkövetkező pár évben.

Ő az egyébként, meg én a büszke tulajdonos :)


Na és én a sofőr:

Kifizettük az autót, átírattuk, megkötöttük a biztit, megkaptuk a kulcsokat. Gondoltam hátra gurulok szépen a szalon mögé, ott megfordulok és szépen hazaviszem a kocsikát. A női sofőr az első kettesnél lefullad. Sebaj, hátragurultam, megpördültem (volna) az autóval, de pont nem sikerült egy ívben, mert egy rohadt nagy konténer utamat állta. Nem baj, korrigálok. Nézem a váltót, egyes-kettes-hármas-négyes-ötös a rükverc meg pont fordítva mint anyu suzukijánál, nem jobbra lent, hanem balra fent. De hol a kis gyűrű a váltóról - aha, ezen nincs. Akkor biztos ezt csak úgy rükvercbe kell tenni és kész. Kuplungolok, váltok, indulok - de előre. Aztán megint. Aztán még ötször, és elfogyott a hely. Kétségbeesve hívom az eladót, hogy nem is működik az autó, azonnal jöjjön vissza. Egy darabig ezen elvitatkozunk, magyarázgatja németül, hogy mit csináljak, én meg bizonygatom, hogy de én azt csinálom, és tudok vezetni, higgye el! Végül feladom, látszik, hogy nem fog visszajönni. Szemlesütve bemegyek segítséget kérni a szalonba. A férfi kijön és szó nélkül beteszi rükvercbe, mint kiderült az egész váltót úgy ahogy van, lefelé kell nyomni. Megköszöntem a segítséget, ő vágott valami pofát, gondolom azóta is ezt a sztorit meséli röhögve a munkatársainak.

Végre elindulunk, az első pirosnál lefulladok. Aztán indulás után közvetlenül megint. Nem baj, megvárjuk ugye a következő zöldet. A terv úgy szólt, hogy nekem hazafelé tökegyenesen kell menni, annyi malőrrel, hogy a másik sávban, az egyirányú utcák miatt tehát előbb kell egy kört tennem, hogy oda átkeveredjek, de onnantól már sima csiga. Ahol viszont balra kanyarodó utcának kellett volna következni, ott csak jobbra kanyarodó volt, így hip-hopp rákeveredtem egy olyan egyirányú útra, ahol csak biciklisáv volt, meg a Bécs végét jelző tábla az autópályára felhajtó úton. Na arra én rá nem megyek, gondoltam, úgyhogy vészvillógóval félreálltam őrjöngeni, meg összeszedni magam. Végül egy kis szabálytalankodással visszakavarodtam a helyes útra, és elindultam hazafelé. A Donaukanal-ig még vagy harmincszor lefulladtam, kábé ötvenezerszer ledudáltak és még ki is röhögött egy csapat diák. Aztán megvilágosodtam, hogy annyira közel van a kettes a négyeshez, hogy én folyton egyesből négyesbe váltok, és ezért kell szégyenszemre vészvillogózni minden egyes piros lámpánál induláskor. Amikor erre rájöttem végre ment minden simán, már csak azt kellett figyelmen kívül hagynom, hogy Medi időközben bekakált és a hátsó ülésen őrjöngött mihaszna anyja tehetetlenségén és a kenguru-benzines verdáján.

Nagyjából háromnegyed óra alatt hazaértünk és akkor már a stressztől végtelenségig kifáradva annyira ki akartam szállni a kocsiból, hogy úgy beparkoltam csont nélkül két kocsi közé, mint még soha, megjegyzem a parkolás művészete szintén nem az erősségem.

A lakásba fölérve aztán jól kibőgtem magam, lefektettem Medit, majd rendeltem egy jutalom pizzát meg egy búzasört és igyekeztem összeszedni magam romjaimból egy kis Szex és New York mellett.

Én vagyok tehát a női sofőrök non plus ultrája, és üzenem a férfiaknak, hogy nem ment el végleg a kedvem a vezetéstől, és addig nem nyugszom, míg antitálentum mazsolából az utak királyává nem válok :D (hahaha).

Egyet jobbra, egyet balra

Medi ma életében először átfordult hátról hasra. Persze nem voltam ott, csak Papi kiabált, hogy Medi megcsinálta, de aztán rögtön megismételte a kedveméért még kétszer, úgyhogy én úgy veszem, hogy láttam az első megfordulás(oka)t. 
És mint vérbeli szülőanya, ezután egész délután lesben álltam a fényképezőgéppel, a mutatványt azonban nem sikerült lekapni. Mindig csak a "majdnem" és a "mindjárt" szintig jutottunk el, vagy ezer képet lőttem, Medi meg huncut vigyorokkal jelezte, mennyire élvezi a rivaldafényt :)


A jól bevált esti szertartásunk kábé egy hete felborult. Medi mostanság nyolc körül felébred és nem hajlandó visszaaludni. Csak néz rám a hintából, úgy néz, mintha jelre várna, mintha előre megbeszéltünk volna valamit, és most várná, hogy az következzen. Hogy én lépjek.
Hát én léptem. Ma is felébredt, és én egy hirtelen ötlettől vezérelve betettem a kiságyába, hogy na kérem, itt rend lesz (mondta a nagymama, és...). Néhány korábbi eset alapján előre paráztam, hogy micsoda műsor lesz ebből, de legnagyobb meglepetésemre egy kis hiszti után simán elaludt.
A nagylány a saját ágyában alszik.
Anyának hiányzik az illata. Anya a saját ágyában árválkodik :)

Érzem, ezt a különalvást most jól elkiabálom, túl szép, hogy igaz legyen.
Na de majd meglátjuk. Tudósítok róla! :)

Panda



Augarten, Wien

Medi-féle cukiságok

Ahogy Medi növekszik, egyre több figyelmet igényel, ennél fogva egyre több türelmet is. Mivel ő a kisbaba, ezért rá nem lehet haragudni. Egyelőre semmi okot nem is ad rá, hogy az ember mérges legyen, vagyis ez hazugság, mégis vannak olyan dolgai, amik miatt ha nagyobb gyerek lenne, bizony már rászólnék. Szerencséjére folyamatosan cuki, úgyhogy minden csínytevését pusziáradat követi.

De milyen csínyt tud elkövetni egy alig öthónapos baba? Medi imád a hajamba csimpaszkodni és mindig eltalálja azt a pár hajszálat a fülem mögött, amiket ha meghúz, szikrát szór a szemem. Szeret belenyúlni a számba, és ott jól megkapaszkodni. Éles kis körmeivel mély barázdákat szánt a húsba. Ugyanez megy gyakorlatilag bármely bőrfelületen. Édes hurkáival pacsálja a vizet a kiskádban, úgyhogy ha nem vagyok elég gyors, elfogy a víz, mielőtt megfürdetném.
És most két napja rájött, hogy mennyire szeret sikítozni. Eddig is hallatta már a kis dínó-hangját, de most gyakorlatilag non-stop kiabál és sikítozik, szerintem a szomszédok már aggódhatnak, hogy gyilkoljuk a gyereket. Eközben Medi kövér mosolyokkal jelzi, milyen remekül megtalálta a hangját.

Mami estére már nagyon elfárad, mert elhasználja az összes türelmét addigra. Azt gondolná az ember, hogy a mérges rászólás helyetti pusziadás valami "pozitívnapos", buddhás, "vonzd be az életedbe a jót" cucc, de tulajdonképpen csak halasztom ezzel a dühkitörést, és este egy kis frozen yoghurt felett kell meditálnom, hogy ne balhézzak. (azt most hagyjuk, hogy a hasam még mindig úgy néz ki, mintha már Medi kistestvére is úton lenne...)

Persze mindez nem panasz, csak a mindennapjaink :) Medivel az élet folyamatos cukiságáradat, és igazából rendkívül szórakoztató.
A kiabálás mellett az új mutatványa a köpködés. Eleinte csak nyál nélkül mondta, hogy "bvüüü", aztán ráérzett, hogy a kívánatos cumisüveg használata közben a szájába kerülő nemkívánatos édeskömény teától a "pffff" prüszköléssel lehet stílusosan megszabadulni az egyszerű kicsorgatós módszer helyett. Pár nap alatt tökélyre fejlesztette a köpködési technikáját, most már önmaga és családja szórakoztatására bármikor csinál egy kis műsort:


Medi a kisfiú :)


Aranykalitka

Bécs kifújt, nálunk legalább is.

Hogy ez mit jelent? Lehet, hogy csak azt, hogy mi alapvetően elégedetlenkedő, panaszkodó, gyökértelen savanyújóskák vagyunk, akiknek egyszerűen nem lehet a kedvére tenni.

Mikor otthon voltunk, szerettünk volna külföldön lenni. Most hogy itt vagyunk, szeretnénk hazamenni.

De mi változott? Mi történt?

Alapvetően semmi. Több, mint két éve élünk Bécsben. Ezalatt megtanultuk a nyelvet, ha nem is anyanyelvi, de legalább erős középszinten. Kiismerjük magunkat, boldogulunk az ügyintézéssel, berendezkedtünk. Itt van a lakásunk, a biztosításunk, a bankszámlánk. Itt született a kislányunk. Innen kapjuk a fizetést, a gyest, a családi pótlékot. Ez itt a létérdekeink központja, hogy hivatalosan fejezzem ki magam.

Akkor mi a baj? Mi kellhet még az embernek?

A kiköltözést követő kezdeti sokk után azonnal belevetettük magunkat a bécsi életbe. Szórakozni jártunk, várost nézni és barátkoztunk. Német tanfolyamon, munkahelyen, bulikban, interneten. Igyekeztünk osztrák barátokat szerezni, egyrészt a nyelvgyakorlás miatt, másrészt a kaland kedvéért. Jól alakultak a dolgok, sokáig reménykedtünk, hogy ezekből lesz valami maradandó kapcsolat, esetleg barátság. Az osztrákok nagyon kedvesek, előzékenyek, udvariasak. Örömmel megisznak az emberrel pár sört, elhívnak bulizni, vidám és lelkes társaság.
Aztán idővel rá kellett jönnünk, milyen felszínesek ezek az ismeretségek. Igen, lehet, hogy valami belénk kódolt kisebbrendűségi érzés mondatja ezt velünk, de minden kedvesség ellenére is valahogy mindig ott lógott a levegőben az az "idegen-érzés". Hogy nem vagyunk egyenlőek, mert mi vagyunk a szegény szomszédok, és a mi életünk az bizony csupa jaj meg juj.
Valószínűleg ez abszolút nem tudatos, de tátong köztünk valami szakadék. Egyszerűen másban nőttünk fel. Másrészt főleg kommunikációs szakadékról van szó. Akármilyen sokat tanulunk is, egy emberélet is kevés lenne ahhoz, hogy a nyelv finom rezzenéseit egy idegen országban nem hogy használjuk, de legalább megértsük. Megtanultuk mi a hóhdojcsot, de ez nem Németország, hanem Ausztria, annak is a fővárosa, ahol a környező vidékről idetelepült osztrákok "hegyi ember" akcentusa évtizedek óta keveredik a bevándorlók (törökök, albánok, szerbek, macedónok, szlovákok, magyarok stb.) lebutított, merő jóindulattal is csak közepesnek ítélhető németjével. Szóval eleve sokszor nem értjük mit beszélnek, így a poénok se nekik se nekünk nem csattannak olyan nagyot. A poént magyarázni pedig...
Vannak témák, amikről már tudunk beszélgetni, van egy adott szókincsünk, azt bőszen használjuk, a többi esetben pedig kukán ülünk. Érthető, hogy nem mi vagyunk a legszórakoztatóbb társaság.

Pedig mi tudjuk, hogy jó fejek vagyunk, de minél inkább be akarjuk bizonyítani, annál kétségbeesettebbeknek tűnünk. És azok is vagyunk.

Lassan két és fél éve, hogy búcsút intettünk a hazánknak, az új lehetőségek reményében elhagytuk a családunkat és évtizedes barátságokat. Azt gondoltuk, az igaz barátság majd legyőz minden akadályt (haha), de ha nem lehet hozzánk felugrani egy sörre, vagy nem tudunk leugrani (érdekes mennyit ugráltunk mi annak idején), szóval ha nem tudunk leugrani a Factoryba elröhögcsélni a napi hülyeségeken, már nem olyan érdekes az egész. A régi emlékek egyre megkopnak, a helyüket pedig nem töltik be újak. Egyre laposabbak a beszélgetések, egyre ritkábbak a hívások. "Majd jövünk" mondják, "majd jövünk" mondjuk, de már akkor tudjuk, hogy ebből megint nem lesz semmi. Mert mindig a jelenlévők a fontosak, mi meg nem vagyunk jelen. Nincs ezen mit szépíteni, mára két-három ember maradt az egykor két lakást is megtöltő baráti társaságból.
Ez még mindig elég lenne, ha legalább velük meg lehetne inni egy sört, el lehetne szívni egy cigit, de nem lehet, maradt a skype.

Barátok nélkül pedig nem megy. Sivár a terep.

Akkor jöjjünk haza! (haha) - gondolta Adri, aztán a tovagurította a babakocsit Pest kátyús járdáin, úton az akadálymentesítetlen tömegközlekedés felé, ami elvitte a pótjegyes gyorsvonathoz. Vígan feldobta a peronról az egy méter magasan lévő vonatra a babakocsit, vagyis dobta volna, de babakocsi szállítására kialakított vagon ajtajában a három lépcsőfok mellé még keresztrudat is tettek nehezítésként (vagy kihívásként?). Így nem törődve az amúgy is rosszallóan néző utasok véleményével, vaskos káromkodások közepette felküzdötte a gyereket a büdös, ótvaros vonatra és hazadöcögött az ordító csöppséggel.

Otthon(?) - Bécsben - elolvasta az Indexen a friss híreket: mutyi, botrány, tüntetés, netadó.

Jó, akkor maradjunk itt. Végül is nagyon jó itt...

Gyesen vagyok, de gondoltam, tanulok, vagy valami, hogy javítsam az esélyeimet a gyes utáni visszatérésre. Elsétáltam a helyi "támogató alap"-hoz, és mondtam, hogy szeretnék elvégezni egy tanfolyamot. A "Beraterin" kikérdezett, és tájékoztatott, hogy mivel gyesen lévő anyuka vagyok, jár nekem 2700 € támogatás, ha ez több mint a tanfolyam ára, akkor a különbözetet használjam fel arra, hogy a németemen javítsak.

Bár az itteni árakhoz képest nem valami sok a gyes összege, de azért bőségesen el lehet belőle éldegélni, emellett bár nem vagyok osztrák állampolgár, simán jár nekem az esély és egy halom pénz a továbbtanulásra és ingyen megtanítanak németül is, hogy minél nagyobb hasznára legyek majd az osztrák államnak, dacára, hogy én a frissen szerzett tudásommal lehet, hogy azonnal hazaszökök. Nincs röghöz kötés, nekik ez így is simán megéri. Szerintük ez jár, nemzetiségtől függetlenül. Ha jobban meggondolom, szerintem is. Csak azt nem tudom, hogy a hazám szerint miért nem.

Szóval hülye lennék hazamenni. Ennek - mint ahogy mindennek - nyilván ára van.

Itt ülök az aranykalitkámban egy halom pénzzel és lehetőséggel, a tökéletes szociális hálót élvezve, ami akkor sem vetne ki magából, ha a legelvetemültebb ráutazós külföldi lennék, és közben arról álmodozom, hogy leugrok a Factoryba ezt elmesélni valakinek. Csak az innen három órányira van. Négy, mert Pesten mindig dugó van.

Puff neki.

Pöszméte

Felkértek engem is, hogy osszam meg a kedvenc versem. Megosztom, de a felkérést nem adom tovább, mert már mindenki megosztotta a kedvenc versét, bár az a gyanúm, hogy sokan gyorsan felcsapták a tizenkettedikes szöveggyűjteményt, hogy kimásoljanak belőle találomra valamit :D

Nem ítélkezem, én sem vagyok kivétel, mert nem olvasok verseket és egy verset sem tudnék idézni, a címükre sem nagyon emlékszem, nemhogy kedvencem legyen. Dacára, hogy nem vagyok egy irodalmi antitalentum.. De a versekhez idő kell, meg mélység, és manapság valahogy nem vagyunk ehhez hozzászokva. Mindent azonnal akarunk, az értelmet is, a szépséget, a tudást, a szórakozást ugyanúgy. A verseken gondolkozni kell, rágódni rajta, újra és újra belemélyedni, arra meg nincs idő. Nem tudom, szégyen-e, vagy csak a korunk egy jellemzője, nem tudom, hogy most csak én égetem magam itt a nagy vallomással, miközben körülöttem mindenki tucatszám falja a verseket vagy mégis van abban igazság, hogy már nem olvasunk verset.

Persze van egy értő közönség, néhány ismerősöm, aki nem az irodalomkönyvből idézett, de ők meg annyival műveltebbek nálam e téren, hogy amit ők kitettek, azt fel sem fogtam. Általában nem értem a kortárs költészetet. Nem is ismerem a kortárs költőket, csak néhányat személyesen, de őket sem azért mert költők, hanem megismertem őket így vagy úgy, és mellesleg tudom róluk, hogy verseket írnak.

Nekem itthon nincs is verseskötetem, talán egy Petőfi, meg egy Szabó Lőrinc, de egyikbe sem sűrűn szagoltam bele, most azt mondom, kár. Kár, hogy nem olvasok verseket. Megfogadhatnám, hogy majd holnaptól, de nem vagyok benne biztos, hogy nem sikkadna-e el ugyanúgy, mint az újévi fogadalmaim.

Van azért egy költő, akinek minden verse a kedvencem, talán gyermetegség, de ő a Varró Dani, a legkedvesebb kedvencem meg a Szösz néne, hát íme:


Fönt a Maszat-hegy legtetején, 
     ahol érik a Bajuszos Pöszméte, 
és ahol sose voltunk még, te meg én, 
     ott ül a teraszán Szösz néne. 
          Ott ül a teraszán 
          vénkora tavaszán, 
     néha kiújul a köszvénye. 

Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin, 
     szimatol körülötte az öszvére, 
hogyhogy sohasem tetszik berekedni 
     a nagy dudolásban, Szösz néne? 
          Hogyhogy a köszvény, 
          hogyhogy az öszvér 
     nem szegi kedvét, Szösz néne? 

Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek, 
nálam csupa szösz az asztal, a kerevet, 
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon, 
szösz van a padlón, csempén, plafonon, 
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin, 
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön, 
öszvér, köszvény, semmi se búsít, 
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm. 

Futnak a Takarítók a teraszhoz, 
     sipitoznak máris: „Szösz néne, 
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz, 
     nem lesz ennek rossz vége? 
Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám, 
szösz van a porcica kunkori bajszán, 
szösztelenítsünk, portalanítsunk, 
     föltakarítsunk, Szösz néne?” 

Fönt a Maszat-hegy legtetején, 
     ahol érik a Bajuszos Pöszméte, 
és ahol sose voltunk még, te meg én, 
     dudorászik a teraszon Szösz néne: 
„Szösztelenítés, portalanítás, 
     föltakarítás? Kösz, még ne.”

:)

Hétköznapi pillanatok

Nézünk egymásra Medivel, ő pukizni készül, én fürkészem a grimaszoló arcocskáját. Szopizás után mindig nyugalom van. Ha nem alszik bele, akkor ezt az egymásra nézős játékot játsszuk. Nézelődik, erőlködik, tátogat, néha kijön egy nagy kiáltás, olyankor elégedetten vigyorog rám, hogy "na tessék, sikerült".
Legtöbbször viszont elalszik a szopizás végére. A szemét már jóval előbb lehunyja, átszellemülten veszi magához a tejecskét, meditál vagy ilyesmi, ilyenkor még újra és újra átélheti, amit a hasamban, hogy egyek vagyunk.
Szóval egy darabig elégedetten falatozgat, közben nyögdécsel is időnként, simogatom a kókuszdió fejét, olyankor felnéz. A mutatóujjamat az öklébe teszem, akkor markába szorítja erősen. Mindig nyirkos a kis tenyere, talán mert legtöbbször ökölbe szorítva tartja, az ujjai között estére mindig összegyűlik a szösz. Fürdetéskor külön ceremónia az ujjszösz kiszedése.



Dusty Kid - America

Miért jó a gyerek?

Medi hat hetes múlt. Kb ennyi ideje volt a pocakomban, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Akkoriban épp készültem felmondani, betelt a pohár, mert széthajtottam magam és kirúgták a kedvenc munkatársamat. Már egy hete fájt a hasam, folyton rosszul voltam, gondoltam "na, király, már csak egy jó kis gyomorfekély hiányzott". El is mentem a háziorvoshoz, aki rögtön kérdezte a tünetek alapján, hogy ugye nem vagyok terhes. Mondtam, hogy száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem, tuti fogamzásgátlóm van. Vért vett, mondta, hogy valószínűleg gyomorgyulladás, az lehet a stressztől, majd vissza kell jönnöm az eredményekért, addig felír valami pirulát. A biztonság kedvéért vettem két tesztet hazafelé, mert gyanús volt, hogy így rákérdezett a terhességre.

Csináltam már életemben pár terhességi tesztet, de azok ugye mindig negatívak lettek, így most is azzal a biztos tudattal indultam azon a reggelen pisilni, hogy a második tesztet feleslegesen vettem meg, megcsinálom ezt, aztán megiszom a kávém, folytatom a napot, meg az életemet. De nem így lett, egy másodperc alatt minden megváltozott. Gyorsan utánanéztem a neten, tévedhet-e a teszt, azt írták, hogy egy esetben, ha cisztája van az embernek. Nem volt sok időm keresgélni, mert időpontom volt masszázsra, azonnal arra gondoltam, vajon baja lesz-e a gyereknek (ha van) a masszázstól. Elindultam végül, lesz ami lesz. Az utca túloldalán fiatal lány cigizve sétált az őszi napsütésben. Most én is de elszívnék egyet, gondoltam, de már nem mertem rágyújtani. (Nem emlékszem az utolsó cigimre, nem jegyeztem meg, nem tudtam, hogy az lesz az utolsó.) Átfutott az agyamon mindenféle dolog, amiről most talán le kell mondanom.

És hát igen, sok lemondás következett, meg a rosszullétek, meg mindenféle kellemetlenség. Boci kérte, hogy legyen "miért jó a gyerek" rovat, mert annyi borzalomról írtam/meséltem már, hogy az embernek inkább csak elmegy a kedve az egésztől.

Nos Boci, erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Nem azért, mert a gyerek nem jó, hanem mert ez sokkal megfoghatatlanabb, mint a "miért nem jó a gyerek". Egyszerűen nincs rá ésszerű magyarázat. Olyan, mint amikor az ember szerelmes és a fellegekben jár. Mint az első hete a szerelemnek, miután rájössz, hogy a másik is viszontszeret, és akkor folyton csak együtt akartok lenni, már az is gyönyörűséggel tölt el, ha csak ránézel, ha érzed az illatát, a közelségét. Ha rágondolsz, öntudatlanul is elmosolyodsz.

Egyszerűen nem lehet betelni a gyerekkel :) Ha felemelem, mindig mélyen beszippantom az illatát és biztos, hogy tíz-húsz nyakpuszinál nem ússza meg kevesebbel, pedig elhiheted, elég sokat emelgetem, és az nagyon sok puszi egy nap :) Gondolom Medi ugyanolyan baba, mint a többi, de nekem annyira gyönyörűnek tűnik, hogy meg kell tébolyulni, elképzelni sem tudok szebbet. Akármilyen fáradt is vagyok, ha felébreszt az éjjeli szopizásra, boldogan megyek az ágyához és örülök, hogy újra láthatom, hogy összebújhatunk az ágyikóban. Amikor mellettem fekszik, olyan mintha valami mennyei harmónia uralkodna el a világon. Minden a legkellemesebb, mintha a legpuhább, legfinomabb takaróval takarnának be, miközben a legédesebb illat leng körül és a fülednek legkedvesebb dallamot hallod. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire nyálasan hangzik, de ez valóban ennyire émelyítő boldogság. Az ember minden elképzelését felülmúlja.

És érzem, hogy kevés, túl kevés, amit erről elmondtam, amit erről elmondhatok, képtelen vagyok szavakba önteni, mert szavakkal ki nem fejezhető. Érezni kell.

Igen, rengeteg a hülyeség, meg a kellemetlenség. Minden határon túlmenő fáradtság, fájdalmak, plöttyedt test, óriási felelősség. De ezek egy átlagos életben amúgy is előfordulnak, a testet menthetetlenül elsorvasztja az idő, az élet nem múlik el fájdalmak és nehézségek nélkül, ezzel ellentétben ezt a fajta boldogságot csak a gyermeked mellett érezheted.

És az érzés minden nappal egyre erősebb. Először csak barátkoztam a gondolattal, az első napokban, hetekben még nem éreztem magam anyának, de azóta egyre inkább. És még csak hat hét telt el, belegondolni is szédítő, hogy még mi vár rám :)

Ezért jó a gyerek. :)

Együttállás

Kezdem azt hinni, hogy ahhoz valami pokolian szerencsés bolygó együttállás szükséges, hogy én végre egyszer kialudjam magam. Na, hadd panaszkodjam már egy kicsit.

Az anyaság meg nagyrészt szervezőképesség kérdése. Az, hogy egyszerre aludjon el Medi és Guszti, az a szerencse kérdése (vagy a csillagállásé). Az, hogy abban a kivételes esetben, amikor ez megtörténik ne legyek épp veszettül éhes, vagy ne érezzem úgy, hogy a lakásban eluralkodott ocsmány rendetlenség már elviselhetetlenné vált és tennem kell valamit - na az múlik rajtam.

Reggelre kelünk - így vagy úgy. Azt el kell lassan fogadnom, hogy Guszti a reggeli visszaalvást nem fogja hagyni, ő felébredt, aki nem aludta ki magát az éjszaka, az magára vessen, minek viháncol éjnek évadján. Guszti leleményessége határtalan, ha azt kell kitalálnia, minek a szétcincálásával győzzön meg az előbbiekről. Így hát kelünk, én legalább is. Van egy időintervallum, amiben Medi már megkajált, még békésen elnézelődik egy ideig, mielőtt rájönne, hogy a mami meglógott kávét főzni és épp nem őt ringatja. Addig enni adok az állatoknak, megfőzöm a kávét, és elkezdek felöltözni, fogat mosni stb. A fésülködésre Guszti rájön, hogy megyünk valahová, türelmetlenül csahol, hogy igyekezzek. Hamarosan Medi is rákezd, mert észrevette, hogy nem vagyok a közelben (értsd: tőle 10 centire).

Oh, wait. Medi felébredt, félbeszakítom az írást, mert sír, gondolom éhes és dühös, hogy miért nem egyből cicivel a szájában ébredt. :D

Snitt.

Medi épp boldogan lakmározott a jobb mellemből, amikor valami melegséget éreztem a combomon. Ő egy kicsit nyugtalankodni kezdett, én kíváncsian kezdtem keresgélni a melegség okát. Valami nedves. Én nem tudom, hogy csinálta, de kipisilt a pelenkából, úgy, hogy a pelenka tökéletesen rajta volt végig. Na mindegy. A biztonság kedvéért felbüfizett egy kis tejet a lepedőre. Tisztába tettem, átöltöztettem, aztán gyorsan vissza szopizni, mielőtt éktelen dühbe gurult volna. A pisi és hányás foltokat diszkréten letakartam a pléddel. Esélytelen, hogy én ezt ma kimossam, mert a mosógépben Guszti alvóhelye, amit az utóbbi időben Porszi alomnak használ. Amúgy is, holnapra ugyanígy fog kinézni..

Szóval a reggeli "rutinnál" tartottam, ott, hogy Medi is türelmetlenkedni kezd. Felöltöztetem és valahogy megoldom, hogy egy időben legyek készen, a gyerek megszoptatva, tisztába téve, felöltöztetve legyen, Gusztin hám, póráz, rajtam táska, benne könyv, telefon, pénztárca, babaholmik, kakizacskó. Bármelyik hiánya esetén katasztrófahelyzet lép életbe. Tegnap annyira káosz volt, hogy itthon maradt a pulcsim, a lestrapált kis testem persze azonnal megfázott.. Na de indulunk, Guszti húz, a 800 méter alatt a kutyafuti felé végig nevelnem kell, de "mellém" parancsszó - úgy tűnik - megtanulhatatlan. A futin imádkozom, hogy Guszti a közelemben kakiljon, mert akkor el kell mennem felszedni, és a babát magára kell hagynom, ami még nagyon ijesztő. Háromnegyed óra után hazaindulunk, addigra Medi kezd ébredezni, úgyhogy hazaérve etetnem kell. Az kb egy órát vesz igénybe étvágytól függően. Ekkor még nem ettem egy falatot sem.

Guszti a futi után jobb esetben alszik, rosszabb esetben rág.

Medi a kaja után néha alszik, legtöbbször nem. Mindig kitalál nekem valamit. Amúgy anyuka legyen a talpán, aki a csecsemő kommunikációját dekódolja. Nekem általában halvány lila fingom sincs, mit akar Medi, pedig már hat hete "együtt vagyunk". Legtöbbször kipróbálok mindenfélét, tisztába teszem, etetem, ringatom és az egyikről kiderül utólag, hogy na akkor ez volt a baja.

Amúgy már lát engem, jól meg is néz, ha elég közel van az arcom. Ez elég szórakoztató, pedig nem tűnik nagy dolognak. 

Mennem kell, Medi nyafog, Gusztinak pisilni kell - újabb futi kör.

Én meg várok az együttállásra, addig marad a kialvatlanság :)

Egy hónapos a kis Dancsifej :)


Alakulunk

Medi két hetes és öt napos, kezd kialakulni valamiféle napirendszerűség nálunk. Az esti fürdetés fix, kb. hétkor, aztán vacsi, meg még fél tizenegykor egy kis "nasi", majd alvás. Éjjel kétszer kelünk, reggel fél nyolc körül reggeli. Mivel Guszti még mindig őrjöngő üzemmódban van, ezért a reggeli sétát reggeli kutyafutizássá alakítottuk. A procedúra olyan mint egy burleszk, egyik kezemmel egyensúlyozom a babakocsit, a másikkal próbálom kordában tartani Gusztit, aki rémesen húz, nem valami szépen megy a pózáron vezetés. Közben üvöltözöm, hogy "lassabban" meg hogy "micsinál".
De a végeredmény csodás, a hálás eb a reggeli futi után órákra kidől, így míg Medit ringatom nem kell minduntalan a kutya után szaladgálnom, hogy kirángassam a szájából az ellopott melltartómat, vagy a szemetesből kihalászott kakis pelusokat. Legalább is úgy délután kettőig megúszom a dolgot. Alakulunk :) Íme a kidőlt eb:


Élet Mamzival

Lehet, hogy nem jutok el a bejegyzés végéig. Lehet, hogy a sor végéig sem. Cumiügyelet van ugyanis.
Medi cumizik, kb. egy percig egy huzamban, aztán kiköpi vagy kiesik és vissza kell neki adni. Bemegyek, odaadom a cumit, kijövök, leülök és már hallom, hogy nyöszörög, mert megint kiesett.

Ma jó napunk van, tudtam ebédelni és zuhanyozni is. El is mosogattam. A többi idő valahogy így telik:
Szoptatás-befosás-csuklás-sírás-cumikiköpés-cumilemosás-Guszti a kukából eszik-Guszti az ágyon-Guszti leszidás-sírás-szoptatás-büfiztetés-ringatás-ágyba rakás-sírás-szoptatás-csuklás-befosás-bepisilés-ruhacsere-sírás-cumikiköpés-cumibedugás-cumikiköpés-cumibedugás-cumi a padlón-cumilemosás-cumi a guszti szájában-porszívóval gyerekaltatás-guszti által elásott rántott hús megtalálása az ágyban-sírás- szoptatás-befosás...

Csöpögő óriáscicik, alien has. Még mindig megvan az alien has. Még mindig nem érem el a lábkörmöm.

A szülés óta nem aludtam egybefüggő két óránál többet. Az is tele hajszolt álmokkal. Fel-felébredek, ellenőrzöm, hogy Medi él-e még, dacára hogy olyan "felelőtlenül" letettem a kiságyba, miközben én durva két és fél méternyire fetrengek a nagyágyban.

Közben Guszti őrjöng. Nem nagyon tudja feldolgozni, hogy az eddig ráontott szeretetünk helyett most miért csupa szidalom az élete. Ezt nem szabad, azt nem szabad, micsinálsz, tedd már le, ne kukázz. Napközben egyedül vagyok a bébihusival, most meg szakad az eső, úgyhogy Guszti két napja nem volt sétálni. A feszültséget a lakáson vezeti le:



Persze Guszti és Medi is egy igen hatékony eszközzel biztosítják az életben maradást - szupercukisággal. 
Medi esetében ehhez még hozzáadódik az a hihetetlenül finom, szinte meseszerű mennyországillat, ami körül lengi. El kellene belőle tenni egy üvegbe, hogy majd rossz napokon elővehessem, vagy majd ha már kamasz lesz és büdös :) Amikor beszippantom ezt az illatot, kezdem sejteni, miért vállalják a nők egynél többször ezt az őrültséget, ami a szülés. Nem részletezem a sajátomat, talán majd egyszer, de elég az hozzá, hogy nem voltam benne biztos, hogy túlélem, sőt volt olyan gondolatom, hogy én ebbe a fájdalomba biztosan bele fogok halni. De aztán mégis itt vagyok, így vagy úgy, Medi kibújt, és ontja a cukiságot :) Múzeumnak hívjuk a hálót, ahová ötpercenként bejárunk Papival és nézzük a gyereket, mint valami különleges kiállítási darabot. Hátratett kézzel szemlélődünk, mint az öreg bácsik egy-egy festmény előtt. Milyen szép, igazi remekmű, mi csináltuk. Büszkék vagyunk :)


DiY

Gyerek még sehol, van viszont lábtartó zsámolyom, amit én egyedül huzatoltam át. Erre teszem a dagadt kis lábikóm, hogy ne legyen mindig tele vízzel. Guszti minden munkafázisban besegített egy kicsit :)


Nem én döntök

Legalább is az érkezés időpontja felől. Több mint három hete készülődik Medi kifelé, töri az utat, küldi a jósló fájásokat, de csak nem határozza el magát végleg a kinti élet mellett. Jól elvan a pocakban. Pedig már nagyon szeretnénk látni. Megesz a kíváncsiság, hogy milyen lehet a kis arca, és hogy mit kezdünk majd ezzel az egész helyzettel, ha végre hárman leszünk. De Medi imád rejtőzködni. Ez a kép még áprilisban készült róla, az összes ultrahangon ezt csinálta amúgy, hogy meg-megmutatta az arcát, de lefényképezni már nem engedte, vagy eltakarta gyorsan a kis kezével, vagy belefúrta magát a méhlepénybe, vagy egyszerűen inkább elúszott, mi meg nézhettük a kis popsiját :)

Balra lent a kis térdecskéi, jobbra fent pedig az arca, amit eltakar a kezével.

Hát szóval imád bent uszikálni, rugdosni a mamit, csuklani, hólyagot passzírozni. Igaziból ügyes, mert azért két hét van még a hivatalos időpontig, de én már nehezen viselem, főleg most, hogy elérkezett a nyár és vele a 35 fok árnyékban. Az arcom reggelente felismerhetetlen, gyűrűt már hetek óta nem tudok amúgy sem húzni, a lábikóim pedig olyanok, mintha valami kis puhos párnácskák lennének a lábfejembe ültetve. Tele vagyok vízzel. Éjjel nem sokat alszom, egyrészt mert fél óránként pisilni kell, másrészt mert ha nem fordulok egyik oldalról a másikra, akkor mindenem fájni kezd, az elfordulás viszont nem megy csak úgy hipphopp, az bizony procedúra, feltápászkodni hasizomkímélő módon, aztán áthelyezni a popsnál a testsúlyt és utána ledőlni, aztán elrendezgetni a has előtt-alatt a takarót, hogy valami tartsa alulról de azért ne szorítson. 

Szóval reggel szétcsúszva ébredek. Napközben próbálom bepótolni, de az a helyzet, hogy sajnos horkolok. Vagyis nem horkolok, ez így nem igaz, hanem horkantok. Elszundítok a kanapén és mikor jönne a mélyalvás, valahogy pont akkor történik valami az összeszorított légutakkal, és egy hatalmasat horkantok, amitől felébredek és szégyellem magam. Ezt négyszer-ötször eljátszom, aztán feladom és felkelek. Pedig "most pihend ki magad, amíg még lehet", mintha rajtam múlna :)

De nem panaszkodom ám, csak már várom a végét. Vagyis az elejét. De nem én döntök. A kis rejtőzködő választja meg az időt :)

never over


Gravitáció

Megnéztük a Gravitációt Papival. Először azt akartam, keressünk mára valami vicces filmet, vagy valami romantikusat, aztán valahogy mégis emellett döntöttünk. Gondoltam, mindegy, úgysem tudjuk végignézni, mert mindjárt szülök. Hajnalban megint durván görcsöltem, közben félálomban gyötörtem magam, felébresszem-e Papit, hogy nem megy ám ma nyelvvizsgázni, inkább a kórházba, de aztán egy óra folyamatos fájdalom után belealudtam az akkor már enyhülő görcsökbe. Azt álmodtam, hogy Medi arca körvonalazódik a hasamon és aztán feláll a hasamban, meg énekelt is és nekem rá kellett szólni, hogy "hé, te még nem is tudsz ilyeneket csinálni, hiszen még meg sem születtél". Vajon ő is álmodik bent rólam olyasmikről, amiket én még nem tudhatok?

De a lényeg, hogy megnéztük ezt a filmet, és amúgy nem adtam volna ezért ennyi oszkárt, másrészről viszont iszonyatos kattanás volt nekem a sztori. Vagyis inkább amin keresztül megy benne a Sandra Bullock (jaj de utálom én a Sandra Bullockot).

Mert pont így érzem magam most perpill, mint aki "kiesett az űrbe".

Nincs összeköttetés, egyedül vagyok, valahol van George Clooney meg Houston, de igazából csak sodródom, magamra vagyok utalva és nincs uralmam a dolgok felett. Jön az űrszemét megállíthatatlanul, el fog találni, és nem tudom mit kell csinálni, de valamit csinálni kell, különben baj lesz.

Nekem kell csinálni, mert senki nem csinálja helyettem. Senki nem érezheti helyettem. Egy ember sem tudhatja pontosan, mit érez a másik, mint ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy amit én kéknek hívok, azt a másik is pont ugyanúgy látja-e. Van egy megegyezésünk, hogy melyik a kék szín, mondjuk, hogy az a kék, ami olyan mint az ég, de lehet hogy másoknak az ég teljesen más színű, mint nekem. Viszonyítási alapnak jó, de igazából semmi sem biztos. Így van ez a fájdalommal is. Meg minden egyéb érzéssel.

És csak várok, és nem tudom előre, hogy földet érek-e. Mert itt nem elég a tudás, nem elég a felkészültség, szerencse is kell, meg hogy jókor legyünk jó helyen, pont mint az életben, csak itt pár órába sűrítve. Lehet, ettől ilyen nagy cucc ez a szülés, az egész élet benne van, a kockázat, meg a fájdalom, meg a szépség, meg a csoda. Meg minden.

Nem a fájdalom a lényeg, az ismeretlen.

Súlytalanság van, és néma csend.

Űr.

Sodródom a végtelenben és nem tudok mást tenni csak várni, hogy elfogy-e az oxigén, vagy megmenekülök mégis. Minden csak másodperceken múlik, minden olyan esetleges.

Most minden nap minden percében futkos a bőrömön az érzés, hogy milyen esetleges az élet. Boldogságban úszni vagy kínok közt vergődni - egy lehelet választja el a kettőt.

És ki dönt a kettő között? Isten? Milyen alapon?
Vagy én? Nekem nincs meg hozzá a tudásom.
Vakszerencse?

Igen, így telnek az utolsó percek (napok?). Csupa kérdés most az élet.

De mielőtt elfogy az oxigén, meg lehet állítani az űrben a nem létező időt, hogy gyönyörködjünk a Föld horizontján megjelenő napfelkeltében. Talán ennyi az egész élet.

Bakermat: Brighter day



Egy kis nyár, ha már ilyen foscsi az idő :)

A buzi eső


Jó reggelt!

Tegnap semmihez sem lehetett itt kezdeni, mert reggeltől estig esett az eső. Annyira mérges voltam, hiszen itt ünnepnap volt, Papi végre itthon, és mehetnénk a szabadba az utolsó napok egyikén, erre moccanni sem lehetett, csak néztem a kanapéról, ahogy egyszer jobbról balra, aztán balról jobbra fújja a szél a kövér esőcseppeket, aztán meg mint a Forest Gumpban, "néha úgy éreztük lentről esik felfelé". Ilyesmi volt itt tegnap:




Lett volna mit csinálni a lakásban, de annyira mérges voltam, hogy a méreg elfoglalta az egész napomat, nem maradt másra idő jóformán, csak arra gondoltam, hogy kimennék és az esőt megfognám, és jól bepancsolnék neki. Buzi eső.

Gondolom a hormonok már megint..

Ez az utolsó hónap nem valami mesés a mamiság szempontjából. Tegnap este ettem egy kis dinnyét, úgyhogy az éjjel vagy nyolcszor voltam pisilni. Amúgy sem tudok rendesen aludni, mert az óriás has már külön életet él, és ha fordulok egyet, mindig előbb lendíteni kell a kiinduló helyzetben, aztán meg a fordulópontot elérve vigyázni, hogy a túl nagy lendülettől ki ne essek az ágyból. Végre újra elalszom, hogy a szülésről álmodjak, ekkor Guszti rendszeresen ad egy jó bűzös csókot, hogy aludj jól, ettől persze felébredek. Így telnek az éjszakák. Csoda, hogy kialvatlan vagyok.

Pedig most kellene pihenni állítólag, "amíg még lehet". Imádom az ilyen tanácsokat, hát nyilván, nem kellene siettetni az időt, de már szörnyen unalmas ez a terhesség. Vagyis inkább már nem érdekel, most már az érdekel, hogy milyen lesz majd Medivel. "Majd visszasírod a terhességet" - mondják az anyukák. De most komolyan, ezt anno ki hitte el, amikor terhes volt? Ez is olyan, mint hogy utálsz suliba járni, bárcsak dolgozhatnál. Aztán amikor dolgozni kell, akkor azt érzed, bárcsak legalább egy napra visszamehetnél a suliba. De se az egyik se a másik oldalon nem játszik a realitás.

Jobb lenne ha jönne a kis Medi, akkora hasam, mint egy hordó, a lábaim tele vannak vízzel, és a bőröm kezdi elhagyni a maradék erejét. Meg az eszem is. Minden apró fájdalmacskára összerezzenek, "kezdődik?".

Nem félek, izgulok. Az ismeretlentől parázok. Mint egy vizsga előtt, amire felkészültél, de tudod, hogy mindig van "meglepetés" a feladatban, a vizsgán sosem az a példa, mint amit a tanárral begyakoroltatok, hanem ott van benne valami csavar.

Na mindegy, próbálok nem agyalni, illetve próbálok úgy tenni, mintha a szülés még nem is lenne aktuális, hanem csak sima hétköznapokat élnék.

Ilyenek ezek az utolsó napok (hetek?).


Na tessék, itt tartunk


Végre elkészülhetett a "lebegő" bögre kép, Medi fogja helyettem :) 35 hetesek voltunk vasárnap. Tegnap megvolt a szóbeli, amennyire lehetett összezavartak, de próbálok pozitív maradni és nem halálra idegesíteni magam a következő egy hónapban, amíg kiderül a tényleges eredmény. Meg még hátravan ugye a magnó, és ahhoz, hogy komolyan vegyem, úgy kell éreznem, hogy van értelme megcsinálni.

Borzalmas szülés parák törnek rám amúgy hullámokban, most egészen kellemes, de pénteken nagyon féltem, hogy távol a kórházamtól, távol a férjtől meg a cuccaimtól, Győrben egyszercsak beindul a szülés. Szétrázott a volán busz és Medi ettől valami fura alakzatot vett föl a hasamban, és megnyomott néhány ideget, amitől nekem teljesen szülésszerű fájdalmaim voltak, vagy lehettek még jósló fájások is, nekem végül is mindegy, de a lényeg, hogy mozdulatlanul feküdtem inkább, hátha bent marad a gyerek, és végül bent is maradt. És megbeszéltük, hogy a magnóig most már bent is marad, utána tőlem jöhet, ha szeretne :)

Az is lehet, hogy csak honvágyam volt, és erre paráztam rá annyira. Négy napot kellett külön töltenem anyuéknál, és akármennyire is jó otthon, a családom nekem már itt van. Ehhez a mamisághoz úgy tűnik, jár a családösszetartó "mamaszita hormon", és a fél napnál hosszabb távollétet ez már nem tolerálja. A külön éjszakázást meg pláne. A négy napos külön hétvége lehet, hogy maradandó károsodást okozott az agyamban.. :)

Tegnap este érkeztem haza, Guszti vonyított az örömtől, annyira ugrált, hogy jól meg is karmolt a nagy lelkesedés közben. A távollét őt is megviselte, mégiscsak együtt töltöttük az elmúlt heteket, most meg hirtelen eltűntem. Amúgy is kamaszodik, de most még inkább belebújt a kisördög. Szegény Vekerdyt is kivégezte például:



Én meg valahogy így nézek ki, szépen kismalacosodik az arcom, amiből azért arra következtetek, hogy hamarosan megérkezik a kis Prinzessin :)



30 hetes szelfi


Az unatkozó háziasszony, aki én vagyok

Még az utolsó munkanapjaim egyikén olyan mosolygósan szánakozó fejjel kérdezte a 42 éves szingli kolléganőm, hogy "Mit fogsz csinálni otthon? Egész nap aludni fogsz? Olyan unalmas lesz neked" - mondta. Azt hittem, viccel. Vagy gúnyolódik. Pedig ő teljesen komolyan gondolta. Én meg az ellenkezőjét. Nem is emlékszem, mikor unatkoztam én utoljára.
Másfél hete vagyok itthon, és minél több dolgot végzek el, annál több lesz a teendőm. Mindig is cikinek tartottam a háziasszony státuszt, és gondolatban még mindig kézzel lábbal tiltakozom az ellen, hogy én is az vagyok, pedig de. Eddig is tök nyilvánvaló volt, most meg főleg, hogy egy nő, ha dolgozik, alkalmatlan a házimunka tökélyre fejlesztésére. Egyszerűen olyan ez, mármint a házimunka, hogy sosincs vége, mindig találsz valamit, ami poros, mindig találsz egy szekrényt, amit még át lehet rendezni, vagy egy fiókot, aminek a tartalmát még tovább lehet szelektálni. Vagyis olyan ez, mint a fizika - addig selejtezgeted a cuccokat, míg el nem jutsz az elemi részecskéig :)
És most még azt is be kell vallanom, hogy mennyire élvezem én a háziasszony szerepet. És hogy a bennem lévő ódzkodás oka kizárólag a "jaj mit fognak szólni mások" típusú élményekből ered. Mert a szupernő mindenhol szupernő. Jó munkája van, csillog villog a lakása, istennő a konyhában és prosti az ágyban. És a háziasszonykodással máris kiesik egy játszani való szerep, a törtető karrieristáé. Végül is eleve hátrányból indulok, mert nekem a főzés a mindenem, arra meg ugye bárki mondhatja, hogy hát azt ugye alapból illik kérem mesterfokon űzni, emellett még maradi idő "valami rendes" hivatásra is.

Szerepek. Hipnózis. Fenébe velük.

Én vagyok a háziasszony. Finom ebéddel várom a férjem.

Nem mintha eddig nem azzal vártam volna, de végre van időm. Van időm a tökéletes alapanyagok összeválogatására. Van időm megtalálni, hogy hol lehet a dolgokat a legjobb áron beszerezni.

Vagy öt éve, mióta önállóan vezetek háztartást, azt tervezem, hogy nálam minden bio lesz és környezetbarát. Öt éve nem tettem ez ügyben egy lépést sem. Kivéve ma. Ma végre megvettem a mosódiót, mosószódát. Alaposan utánajártam a neten, hogy mit hogyan kell ezekből használni, és igaziból kb pár óra alatt kitanultam a dolgot, és rájöttem, hogy mekkora kár, hogy ezt csak most kezdem el. De az ember mindig tart az ismeretlentől és inkább egyszerűbb volt levenni a merkur polcáról a kész mosóport meg az öblítőt, környezetvédelem ide vagy oda. De jobb későn, mint soha, különben is a babaholmikat nem lehet csak úgy ukmukfukk öblítőzni.

Nem untatok senkit a részletekkel, de a lényeg, hogy az egy kiló mosódió, amit vettem, kb. 200 mosásra elegendő és így még a puhító ecettel és illatosító citrom illóolajjal együtt is fele annyiba kerül a mosás, mint egyébként. És még a lelkiismeretem is megnyugodhat, a világ megmenekült, három vegyszeres flakonnal kevesebb lesz a lakásban.

Sőt idővel még kevesebb, mert a mosószóda mindenre jó, mosogatószernek, felmosónak is például.

Amíg meg nem érkezik Medi, addig igyekszem az új szokásokat megszilárdítani. Állítólag 21 napig kell töretlenül csinálni valamit, hogy szokássá váljon.
Az ökomamiságon kívül, most a reggeli kakisétát szilárdítjuk meg Gusztival. Amíg ő reggelizik én megfőzöm a kávét és aztán lent iszom meg, amíg ő rohangál az udvaron, és kakil. Addig kell ezt minden reggel kivétel nélkül így csinálnunk, amíg részévé válik a komfortzónánknak és már az lenne kényelmetlen, ha nem így csinálnánk. Eddig utálatos dolog ébredés után azonnal kimenni a hidegbe, de majd tizenkilenc nap múlva megmondom, hogy ez változott-e. :)

lazy sunday

Itthon vagyok, végre itthon, most egy darabig soha többé nem kell dolgoznom. Telnek múlnak a percek, a napok, nem mondom, hogy semmin nem aggódom, de úgy összességében megnyugodtam. Van már babaágy, pelenkázó, ma megyünk ágynemű beszerző körútra Gusztival.
Szombaton sajnos temetésen voltam, elég messze, Szentgotthárd mellett, két óra vonatozás, aztán két és fél óra autóút csak oda, szertartás, beszélgetés a rokonokkal aztán vissza Bécsbe, háztól házig öt és fél óra. A lábaim valószínűtlenre dagadtak, az utolsó pár méteren már majdnem sírtam, úgy fájt, de aztán összeszedtem magam.
Így maradt a tegnap, hogy Papával tartsunk egy kis hétvégét. Megígértem magamnak, hogy én az égvilágon semmit sem vagyok hajlandó csinálni, amit nagyjából be is tartottam, bár egy kis ruhaszelektálás és főzés még így is belecsúszott, de a nyughatatlan lelkemnek ennyire szüksége is volt.
Ez a hetedik hónap, állítólag ilyenkor jön a "fészekrakási láz", amit én rendesen meg is érzek, állandóan csak azon agyalok, hogy mit hogyan rendezzek el még a baba érkezése előtt, kipakolok, bepakolok, csinosítgatom az otthont. Kisöpröm az életemből az évek alatt felhalmozott rendetlenségeket és mindent szépen elrendezek, hogy legyen majd mit szétzilálni a kis Medivel :)
Vettem például egy szuper tárolót az ékszereimnek, az ikeában árulják Godmorgon néven és nem tudom eredetileg milyen funkciót lát el, de én remekül belerendezgettem a bizsut:

http://www.ikea.com/hu/hu/catalog/products/40164947/

Most őszintén

Tegnap volt egy kis mélypont, de szerencsére hepe után mindig hupa jön. Az éjjel egyik álomból hajszoltam magam a másikba; lekésett repülő, le nem adott prezentáció, és véreztem. Álmomban megjött, és kétségbeesve kérdeztem anyutól, hogy akkor most mi lesz? Azt mondta, hogy akkor rákos vagyok, de engem nem érdekelt, én a babára gondoltam. Szétesve ébredtem.

Kicsit kiborított a fáradtság, meg biztos a hormonok is. Semmire sincs idő, pláne nem ragyogni. Elromlott a telefonom, közeleg a nyelvvizsga, beteg a macska, a kutya pedig csak akkor viselkedik normálisan, ha valaki folyton foglalkozik vele. Dacára három hónapos korának, hágja a lábam, ami azt jelenti, hogy szerinte ő a nagykirály, én meg húzzam meg magam. Hát most hogy magyarázzam el neki, hogy én vagyok a nagykirály, ha nekem is vannak kétségeim.
A szívem két helyre pumpálja a vért, ami kétszer annyi energiát vesz el, tehát alapból nekem fele annyi jut. Nem tudok gondolkozni, pedig azt hittem mindig, ha terhes leszek, az majd a csendes szemlélődés, boldog befelé fordulás időszaka lesz, csupa rózsaszín köddel körülvéve. De egyáltalán nem ilyen és ez néha kétségbe ejt. Mert még nincs itt a baba, akire ránézhetnék ilyenkor, és az erőt adna. Most még csak egy nagy has van, nehéz légzés, kellemetlen vizsgálatok, székrekedés.
Meg az "áldott állapot" szerep. A környezetemben sokan úgy gondolják, hogy nem helyes azt mondani, hogy "terhesség", mert hogy ez egy csodálatos időszak, nem teher. Szerintem meg teher. Persze örülök a kis Medinek és szívből akarom, hogy az életünk része legyen. De inkubátor a testem, és bele vagyok zárva egy szerepbe. Abba a szerepbe, hogy nekem folyton csak mosolyogni meg ragyogni szabad, meg úgy általában csak a kisbabáról és bababútorokról illik beszélni. És ettől úgy érzem, ennyi volt az élet, nekem már mindig csak ez lesz, örökké a gyerek lesz a világom középpontja.

Soha többé nem leszek egyedül. Soha többé nem leszek lány, valami végérvényesen megszűnt, és ez olyasmi, amire nem lehet felkészülni. Igen, kapok helyette mást, teljesen új élményeket, egy másik lényt, aki szeret és akit szeretek, és akivel örökké összefonódik a sorsunk. De szerintem a gyásznak is helye van, meg kell gyászolni, meg kell siratni, ami elmúlt; a lányságomat. Mert ez felelősség is, oltári nagy, egy ideje már nem lehetek felelőtlen, nem legyinthetek, hiszen nem csak magamért vagyok felelős, hanem egy másik emberért is.

Amikor a filmekben, meg a reklámokban, meg úgy általában a világban kismamákat látunk, ez a végtelenül komplex érzéscsomag soha nincs kidomborítva, mindig csak a boldogságtól lebegő pocakos nők, akik mintha egész életükben csak az anyaságra készültek volna, csodálatos átszellemültségben várják a babájukat. Ez engem rendkívül frusztrál, mert nem tartom valódinak. Mintha hazudtak volna nekem erről az egészről. Mintha én lennék a világon az egyetlen, borzalmas anya, aki nem várja eléggé a gyerekét. Aki minduntalan elkalandozik a ragyogás közben. Aki nem is igazán ragyog, csak úgy ímmel-ámmal.

Pedig én tényleg örülök, én tényleg várom a kislányunkat. Néha ragyogok is, érzem. Örülök a mozgásának, ha a hasamban egyik oldalról a másikra úszik. Tervezgetek, álmodozom, hogy milyen lesz a közös életünk. Szívből szeretem.
De magamat is szeretem, és el kell búcsúznom attól, aki eddig voltam, akit szerettem, a lány valómtól, érdemel annyit, hogy pár könnycseppet elmorzsoljak. Csak így lehetek anyuka, csak így lehetek egészen új ember, ha a régit megsirattam és elengedtem.

Talán már korábban kellett volna, de így alakult. Most érett meg.

A falka

Szülők vagyunk, négy hónappal a kis hercegnő születése előtt.

Vagyis mi vagyunk 'A falka'.
A kis Guszti színre lépésével ijesztő sötétségbe zuhantunk, olyan világba, ahol semmilyen eddigi élettapasztalatunknak nem vesszük hasznát, a dolgokról alkotott véleményünkről minduntalan kiderül, hogy mindenhol érvényesek, kivéve a falkában.

Az emberi élet törvényei szerint Guszti a barátunk, együtt élünk, ezért megtanítjuk neki, mik ennek a feltételei. Ez eddig a falkában is rendben van. A kommunikációban azonban félresiklik valami.

Én folyton csak ölelgetném Gusztit és ha vacsorához ülök, szívesen megkínálnám az ételemből, hiszen szeretem őt és szeretném, ha kapna egy-két jó falatot. Ez viszont a szemében máris jelzésértékű, azt jelenti, nem kell tisztelnie az én területemet, ahol eszem, az ugyanis a területem. Ha ő zavarhat étkezés közben, akkor felettem áll a rangsorban.

Van ugyanis rangsor. Mi kellene, hogy legyünk a rangsor elején, vagyis Papa mert ő férfi, és csak azután Guszti. És itt nincs helye kedvességnek és szeretgetésnek, mert a kutya nagyon komolyan veszi a rangsort. Nincs mellérendelt viszony, vagy mi irányítunk vagy ő. És ha ő a főnök, jaj nekünk.

Guszti szeret ugatni. Szinte bármi okot adhat neki egy jó kis ugatásra. Például, hogy jön a cica. Vagy hogy megy a cica. Porszi egy darabig tűri, aztán amikor Guszti átlépi a Porszi szerint meghúzott határvonalat, akkor a cica egy jó nagy pofont lekever a kis lüke ebnek. Ez persze megint jó ok az ugatásra. Mi azonnal fegyelmeznénk a kutyát, egy hete szorgalmasan kiabálunk ilyenkor, hogy "Nem szabad! Guszti! Hagyd abba!", de ma utánaolvastunk és kiderült, hogy ez abszolút nem megoldás, sőt, még ront a helyzeten, mert a kutyinak a kiabálás egyenlő az emberi ugatással és mint olyan, csak megerősíti őt abban, hogy "igen, ezt kell csinálni, cimbora". Ezek szerint mi eddig csak biztattuk Gusztit, ahelyett, hogy lebeszéltük volna az ugatásról.

Nagyon nehéz átszoktatni magunkat falka üzemmódra. Semmi sem úgy van, ahogy megszoktuk, ingoványos talajon járunk és folyton hibázunk. Jó tréning ez viszont a babavárás idejére, gondolom szülőnek lenni is majd valami ilyesmi lesz. Újra kell tanulni az életet, új stratégiák kellenek, hogy átvészeljük azt, ami jön. Hiszen kiesünk a kosárból, már nem mi leszünk a "legkisebbek", akiket tenyerén hordoz a föld, akiknek még tanítják a dolgok menetét, hanem szintet lépünk és nekünk kell majd tanítani.

És a felkészülésre esély sincs, olyasmi vár, amit előre nem ismerhet ember. Olyan ez, mint ahogy Kundera is írta. Az egész élet egy óriási főpróba, de az előadásra sosem kerül sor.

Nemalvás

Nem vagyunk a korán kelés hívei. Sem Papa, sem én. Ahogyan hétköznap, úgy hétvégén sem. Nem kelünk a kelő nappal, talán mert éjszaka sokáig ébren vagyunk, vagy csak lustaságból.

Kivéve egy hete. Nem mintha fel akarnánk kelni, de amikor fél hétkor Guszti nyüsszögni kezd, akkor le kell tenni az ágyról, hogy pisilhessen. Utána visszakéredzkedik, de már csak azért, mert szerinte az ágyunkban laknak reggel a rókák, a párnák közt megbújva várják, hogy ő onnan őket kikotorja és jól megharapja. Vagy a hajamban megbújva várnak a rókák. Vagy egyszerűen Gusztinak ébredés után szüksége van valami harapnivalóra, takaró, párna, de még emberi pofa, fül, vagy kisujj is megteszi. Legjobb, ha van kéznél papír zsebkendő, amit millió cafatra lehet szedni, vagy van lábnál egy gumipapucs, az sokáig kitart. De még ha ilyen érdekes dolgok hevernek is a földön, az ágyba azért csak be kell kunyerálni magát az ebnek, legalább tízpercenként, tökéletesen időzítve, hogy még ne legyünk mély alvásban, de már épp elkezdjünk valamit (tovább)álmodni. Akkor neki jönni kell, és harapni. Végül feladjuk és felkelünk, vasárnap is legkésőbb hétkor.

A kiskutya viszont - ha kijátszotta magát, evett, ivott, ürített - alszik. A szakirodalom szerint akár 18-22 órát is. "Ilyenkor ne is zavarjuk meg, hiszen szüksége van a pihenésre." Kár, hogy Guszti nem olvasta az emberekről szóló tanulmányt. Maminak szüksége van a pihenésre, legalább egyszer egy héten hagyjuk 7 órát aludni egyhuzamban.

Azt hiszem soha többé nem fogunk aludni.

Guszti gyorsan fejlődik, okosodik, hamarosan már megtanulja, hogy ne zavarjon fel minket reggelente. Addigra megszületik a kisbaba.

De talán addigra elfelejtjük azt a kisgyerekes hozzáállást, hogy az embernek aludni kell. :)

Gyönyörűen süt a nap, elmegyünk a temetőbe.

Kovalcsik Gusztáv úr


Túl vagyunk az első éjszakán és az első otthonhagyáson. Azonnal rossz szülők vagyunk, ez a helyzet. A temérdek kutyafajta közül kiválasztottuk azt, amelyiknek különleges jelző "húúúú"-zása is van, amit minden részvét és lelkifurdalás nélkül bevet a kicsi beagle, ha 3 másodpercig véletlenül nem vele foglalkozol. Véletlenül, mert amúgy nem lehet nem vele foglalkozni, hiába minden, ő a legérdekesebb dolog most a világon. Akkor is, amikor nem csinál semmit.
De a lényeg, hogy szilárd elhatározással érkeztünk haza Gusztival, mégpedig hogy nem alszik velünk a kutya. De aztán inkább kiköltöztünk a nappaliba aludni. Aztán leoltottuk a lámpát és kezdődött a megszeppent nyüsszögés, majd a keserves sírás, majd a jelző -"húúúúú"-zást is bevetette. Éjjel háromig helyt álltunk, én a mamihormonoktól éber alvásban figyeltem, hogy vesz-e levegőt, miután sikerült végre valahogy elaltatni. Háromkor aztán köhécselt a "gyerek", én meg ellenőriztem, hogy nem halt-e bele, erre persze felébredt és megint kezdte az ugatást. Papi még egyszer megpróbálta a nyugtatós altatást, de sajnos már menthetetlenül felébresztettem. Végül felvettük magunkhoz, ahol azonnal elaludt és teljes nyugalomban aludta át az éjszakát. Szerencsére nem történt meg, amitől féltem, reggelig kibírta pisilés kakilás nélkül.
Reggel építettünk neki kerítést, hogy ne rágjon szét mindent napközben, amíg mi dolgozunk. Miután betettem az új helyére, jött a keserves sírás hadjárat. Ez a kis löfli fülű pontosan tudja, milyen hangot kell kiadni ahhoz, hogy menthetetlenül facsarodjon össze a szívem. Tíz perces késéssel végül el tudtam indulni, aztán egész délelőtt azon gondolkoztam, hogy hogyan rántja magára a ketrecet, megáll a szíve, kiborítja a vizet és szomjan hal, vagy berepül az a bizonyos kőszáli sas és magával ragadja. Vagy hogy 7 órán keresztül vonyít, amire a szomszéd kihívja a helyi teket, akik berontanak a házba és azonnal ártalmatlanítják a magára hagyott ebet.

Természetesen egyik sem történt meg. Hazaérve a boldog, nyugodt lábrágó kutya fogadott, aki aztán konstatálva, hogy újra a fedélzeten vagyunk, ismét belekezdett az ugató hadjáratba, büntetve minket minden egyes külön töltött másodpercért. 

A műsor tehát kizárólag nekünk szól, mi pedig azonnal bedőltünk neki, és újra meg újra bedőlünk, mert a babakutya szupercukiságot vet be a túlélés érdekében.

Ez a hét

Jöhetne már a tavasz. Az a meleg napsütéses, hűvös szellős tavasz. Az a virágok nyílnak a nagymamám kertjében tavasz. Eszembe jutott ma ébredés után a nagymamám, meg a nagypapám. A sírjuk az utcánkra néz, testük a föld alatt, lassan két éve, ma már talán nincs is testük. Tudom, illetlenség ilyesmire gondolni, de néha eszembe jut, hogy mi van odalent.

Jöhetne már a tavasz. Meg a mosógép - mondja Papa. Ezen a héten egyszerűen semmi nem jött össze. Kedd óta vadászunk mosógépre. Először lefoglaltunk egyet a willhabenen, el is mentünk érte, ide is zötyögtünk vele egy török segédmunkással. Bedugtuk, nem működött. A török gyorsan szétkapta, közben kilátszott a fekete, szőrös segge a nadrágból. Az áramot visszahozta a gépbe, rákötöttük a vízre és összevissza nyomkodta, de az a szerencsétlen "voll funktionsfähig" masina csak nem tudott centrifugázni. Ettől ő is zavarba jött, mondta, hogy itt hagyja a csodagépet gratis, én meg gondoltam, hogy takarodj innen a szaroddal, és reméltem, hogy nem csap agyon a csavarhúzóval. De szerencsére megszabadultunk tőle.

Na jó, akkor rendeljünk újat, mégiscsak mosógép, illik szépnek, jónak lennie, kiváltképp egy babás lakásban, meg akkor nincs idegeskedés a szállítással sem. Azon nyomban megrendeltük még kedd este, 24 órás lieferunggal, azóta is várjuk. A dolog hozadéka, hogy megtanultam németül telefonon ügyet intézni, illetve üvölteni a telefonba, és megírtam életem első panaszlevelét is németül. Azt hinné az ember, hogy az osztrákoknál ilyesmire nem lehet szükség, de hát semmi sem tökéletes.

Közben dolgozom is, még mindig nyomom a heti 40 órát, igaz, most már "könnyített munkakörben". Hogy mi a könnyebbség, azon lehet vitatkozni. Mindenesetre nem a konyhában vagyok, hanem kint a pincérekkel. Igazából minden nagyon jól van. Megtanultam például, hogy melyik kávét hogyan kell szervírozni - őrület, hogy hányféle kávét isznak az emberek. Kis eszpresszót, nagy eszpresszót, hosszú kávét, feketét, tejszínest, meleg tejest, hideg tejest, alkoholost meg tejhabosat, na meg tejszínhabosat. Nem mindegy itt a mennyiség, na meg a hőmérséklet, és hogy melyiket hány cukorral, milyen csészébe, milyen alátéttel, melyik kiskanállal adjuk. És jönnek még a teák, vizek, üdítők, gyümölcslevek. A vizet is ezerféleképpen lehet inni.

Valójában nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy memóriajáték, minden nap egy kicsivel több dolgot kell megjegyezni. Eleinte egy kávé összerakása is percekig tartott, most már három-négy dolgot meg tudok jegyezni. A pincérek persze ennél jóval többet, főleg a tapasztaltabbak. Papír nélkül járják az asztalokat, amiket sorszámok szerint jegyeznek meg és egyszerre több rendelés van a fejükben. Jönnek-mennek és kiabálják, hogy "a huszonötösre egy kleine braune, mit großem wasser, negyvenötös fizetni szeretne és lesz még egy früschtück a tizenkettesen". Olyan mint egy Hrabal regényben. Altalában azt játszom magamban, hogy mi vagyunk a Párizs szálló kávézója, örülnék, ha lenne nálunk egy Skrivánek főúr, aki már a belépéskor meg tudja állapítani, hogy mit fog rendelni a vendég. Bár néha kicsit olyan azért.

Vannak például törzsvendégek. Az állítólag büdös architekt, egy idős bácsi, aki egész nap nálunk ül és nézi az olimpiát, közben úgy tesz, mintha mérges lenne a pincérnőkre, de valójában imád velük kokettálni. Fogja az esernyőjét és úgy csinál, mintha géppisztollyal lövöldözne Marcelara, a szőke főpincérnőre. Van az a magas, medvearcú férfi, mindig előre ül, keveset beszél, újságot olvas és minden délelőtt megiszik négy nagy pohár sört. Van, akit szívesen látunk, és van akinek az érkezésétől rettegünk. A fekete boszorkány minden nap délután érkezik, amikor mi már kitisztítottuk a narancsfacsaró gépet, és frissen facsart narancslevet kér. Az étel sosem elég jó, ahogy az italok hőmérséklete sem és mindig extra kívánsággal él, amit aztán nem akar kifizetni. Mégis mindig jön. Valószínűleg nincs más aki elviselje a tűrhetetlen természetét, így oda jár, ahol a pénzéért cserébe udvariasságot kap. Szomorú ez azért néha.

Szóval ilyen helyen vagyok most, még pár hétig biztosan, aztán jön a jól megérdemelt mami szabadság, hogy még utoljára kialudhassam magam néhányszor, mielőtt megérkezik a kis Prinzessin :)

A kicsi lányunk egy rugdosó világbajnok, tegnapelőtt néztük a Walking Deadet és míg feszülten figyeltem az aktuális zombitámadást, egy hatalmasat rúgott belém Medi, amitől majd összekakiltam magam :)

Most süt a nap, hallgassunk zenét, holnap jelentkezem egy vadiújsággal :)

"Open the window man to smell the peach blossom,
The tiger lily, the marigold"



Félidős selfie

Én nem indulok a szelfibajnokságon, de van ám ilyenem :)


Tanulós szombat este



Nekem, mint varázslatos kivirágzással kísért női kiteljesedésemet épp megélő kismamának (sic!) persze nem illik ilyesmire gondolnom, de az jutott eszembe, ahogy itt a gazdasági nyelvvizsga tankönyv felett ülök, hogy milyen rég volt az, amikor úgy istenigazából buliztam egy jót. Tudod, egy-két feles, meg néhány sör, és van az a része a részegségnek, amikor megszólal a - bármilyen - zene és úgy érzed, tombolnod kell, tiéd a világ, és őrületesen jól táncolsz, ezért most meg is teszed. Társul hozzá olyan is például, hogy mindenki aki nem táncol, az nyomi és elrontja az egész életét. Meg hogy most kell rátölteni a piára, mert ez kiráááály. Az ilyen esték utáni hajnali hazaséták felejthetetlenek. Plusz pont, ha tél van, de akkor is ha nyár, nem is beszélve a tavaszról.

Na de tanulok. Ha majd nem dolgozom, például jövő vasárnap, akkor írok majd a babáról is, aki a hasamban alieneskedik. Vagy most. Tegnap hallgattunk például Pavarottit, és vagy nagyon utálta vagy nagyon szerette, de most először csinált olyat, hogy kívülről látható módon belém rúgott (belülről).

Ez nagyon izgalmas például.
A székrekedés például kevésbé. Én álmomban sem gondoltam, hogy így örülhet ember a kakilásnak.
Megint illetlent írtam.

De hát ugye sokkal többet tudnánk a világról, ha az emberek nem szégyellnék elmondani az igazat.

Sei froh, bleib cool. :)

Mai és mindenkori mottó:



Akkor is tovább menni, amikor mások már feladnák!

Legyen így :)