Végül is mi is hasonló átalakulásokon mentünk keresztül, beszereztünk mi is ezt azt, babakocsit, kutyát, kertes házat, nyaralót, de mindent csak úgy a magunk gyagyás módján, még véletlenül se úgy, ahogy "Normálisék" csinálják.
De ez koránt sem panasz, mert mint minden őrült, mi is pont így, gyagyásként vagyunk boldogok, nem véletlen, hogy úgy csináljuk a dolgokat, ahogy. Aki tudja, tudja - mondaná Bächer Iván.
Legutóbb akkor állapítottuk meg megunkról, hogy bizonyosan kezelésre szorulunk (szorulnánk, ha lenne még Magyarországon erre alkalmas intézmény, szerencsénkre nincs...), amikor egy-két hete kettesben kaptattunk fel a Lada házba. Mert van ám nekünk nyaralónk, de nem normális helyen, hanem egy hegy tetején az erdőben, olyan helyen, ahol nincs víz, tehát a vizet fel kell szállítani, ha az ember inni, főzni, mosakodni akar, de arra nagyon vigyáztunk, hogy járművel még véletlenül se legyen megközelíthető, nehogy megkönnyítsük a saját dolgunkat. Így nyaralunk mi, Gyagyásék.
De miért is tennénk máshogy, a nomádkodás és az extrém sportnak beillő Lada házas "nyaralások" az életünk részévé váltak, szeretjük. Sokkal többet nevetünk így, mintha valami csuncsi, összkomfortos üdülőnk lenne, nevetés nélkül meg ugye mi értelme bárminek?
Ezen a vonalon elindulva választottunk magunknak családi fészket is. Tavaly véletlenül vettünk egy házat, amikor két hétre hazamentünk Magyarországra nyaralni. Persze ez most úgy hangzik, mintha annyira tele lennénk pénzzel, hogy csak úgy zsebből vesszük a családi házakat, de a történet (szerencsére) ennél sokkal viccesebb és fordulatosabb volt. Majd egyszer elmesélem azt is, de most inkább azzal akarok eldicsekedni, hogy mennyire falusi asszony voltam tegnap.
Eddig háromszor látogattuk meg saját magunkat. A télen valahogy nem volt sem alkalom, sem lelkesedés, a tavasz beköszöntével annál inkább. Az ünnepre spontán hazamentünk, és a három napból az utolsón végre megérkezett az igazi tavasz, napsütéssel, földszaggal, ahogy kell. Már hatkor ébren voltunk, fél hétkor már a tornácon kávézgattam és összeírtam egy másfél oldalas listát a legszükségesebb felújításokról, aztán fogtam a kedden frissen beszerzett célszerszámomat, és nekiestem a szőlőmetszésnek. Itt-ott belekaptam azért a rózsaágyásokba is, nem bírtam elnézni a szerintem oda nem illő ágakat, hozzáteszem, úgy ahogy van fogalmam sincs a metszésről, de rendkívül élveztem a nyírbálást és kíváncsian várom, milyen átalakuláson mennek keresztül ezáltal újdonsült növényeim.
Mert vannak ugye növényeim, nekem. Eddig inkább olyan voltam, mint Walter Matthau a Szomszéd nője mindig zöldebb-ben*, de érzem, hogy a kertes házzal nagy fordulatot vettek a dolgok, mert a számos egyéb érdeklődési terület mellett újabban felütötte a fejét néhány új téma; mulcsok, trágyák, mindenféle növények palántázása, ültetési és növekedési ideje is. Teljesen váratlan módon, mert amikor kamaszként anyuék kertjét kellett egész nyáron túrnom, akkor megfogadtam, hogy ezután örökké fővárosban fogok élni, és akkor lássak kapát, amikor a hátam közepét! Aztán tessék... Anyám röhöghet a markába'! :)
Krókusz. Nekem. Van. Krókuszom. Amúgy amíg Ági nem mondta, mi ez, fogalmam sem volt :)
Célszerszám. A szomszéd néni meg is jegyezte, hogy nem ilyennel kell ám szőlőt metszeni. Nem akartam mondani, hogy így nem kell annyit hajolgatni, mert ráér még megtudni, hogy mennyire nagyon városi hülyegyerek vagyok!
Minden helyzetből napozó falusi eb
Papa hirtelen felindulásból elkövetett kertrendezése
Azért jó az öreg birtok, mert az ember mindig talál valami érdekeset a ker'-ben vagy a fészerbe'...
Metszésre váró szőlőtöveink. Megjegyzem, semmi szükségünk ennyi szőlőre, de valahogy nem tudom elviselni a gondolatot, hogy csak úgy veszni hagyjam, amíg nincs a helyére valami alternatíva. Könnyebb lenne, ha biztosan tudnám, hogy nem találom ki öt év múlva, hogy nekem pont hat sor szőlőre van szükségem...
Metszett szőlő az előkertben. Végig rettenetesen szorongtam, hogy örökké elrontom a töveket, és biztos túlnyírom, de a Sanyi bácsi biztosított, hogy így is túl sokat rajtahagytam.
Még jó egyébként, hogy mindig jön egy szakértő szem, vagy valamelyik szomszéd, vagy arra járó helybéli. Ez lesz szerintem részünkről a falusi életben a legnagyobb kihívás, vagy legalább is hozzá kell majd szokni, hogy minden oldalról fürkésző tekinteteknek vagyunk kitéve. Az már most biztos, hogy a faluban mindenki tud rólunk mindent, talán többet is mint mi magunk, azt mindenesetre mindenki megjegyzi, hogy Bécsből jöttünk ilyen messzire lakni, pedig nem mondtuk igazából senkinek. De az is lehet, hogy minden csoda három napig tart alapon, csak addig leszünk mi is érdekesek, amíg nem történik valami nagyobb esemény, például valaki új traktort vesz, vagy férjhez megy a falu legszebb lánya.
Az is biztos, hogy nincs jobb nyugtató az idegekre, mint a szöszmötölés a kertben (főleg így, hogy reális tétje még nincs is a dolognak, tényleg csak szöszmötölünk). Egy perc alatt flow-ban voltunk mindketten. Egész délelőtt teljes csend honolt a faluban, csak a pinceajtónk nyikorgása törte meg pár percenként, amire először azt gondoltam, hogy macskanyávogás, majd fél óráig öt percenként azt, hogy a gyerek kelt fel, de miután rájöttem, miről van szó, már simán csak hozta a Volt egyszer egy vadnyugat feelinget, amitől az egész még hangulatosabb lett!
Egész nap ezt hallgatva, pár percenként, valami ilyesmi hangulatot hoz:
Amúgy a kertben a gyerek is tízezerszer jobban feltalálja magát, mint az 50 m2-es lakásban. Jó nem mondom, hogy részecskegyorsítót fejleszt, de elvan, na! :)
*Van egy kaktuszom a klotyóban, de nincs túl sok közös témánk.
