Vártam a konyhában míg lefő a kávé, mindig így várom reggel, a tej már megmelegítve és figyelek, jön-e már a bugyborékoló hang. A lyukas széken ülök, szemben a mikroval, aminek a tükröződésében minden reggel láthatom a vállam, a melleimet, meg a hasamat. Minden reggel megnézem, szép vagyok-e még.
Az ablakunk előtt hatalmas diófa zöldell, most éppen süt a nap, s ahogy a leveleket lassan mozgatja a vasárnap reggeli szél, meg-megcsillan rajtuk a napfény, és ezt látva nekem elszorult a szívem. Nem is elszorult, inkább éreztem, mint nehezül el belül. Gyerekkoromra gondoltam, "átmegyek a mamáééékhooooz!", kiáltottam anyunak, és már kint is voltam, és nem csináltam semmit, csak lődörögtem a diófa körül, vagy a kútnál, néztem a bogarakat, meg a leveleket, a tyúkokat. Mindent jól megnéztem, az idő végtelennek tűnt. Mama néha kijött, hogy mossak vele salátát a kútnál, vagy hogy szedjek tyúkhúrt a pipiknek.
Most még öt percem van, és mennem kell dolgozni, pedig ma bizony semmihez sem lenne akkora kedvem, mint az udvaron lévő diófa leveleit nézni, ahogy megcsillan rajtuk a napfény. Így őrülnek meg az emberek, így fásulnak el, kirángatva a gyerekkorból és áttéve egy olyan jelenbe, ahol a csendes szemlélődés és a játék visszavonhatatlanul emlékké vált már.
Nem csak szófordulat ez, igenis érezhető, amikor az embernek elnehezül a szíve.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lélekből. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lélekből. Összes bejegyzés megjelenítése
Rémálomföld
Papához bújok, hátulról átölelem, fülem a nyakához tapasztom - hallom ahogy rág, monoton ropogtatással egy disznó fejhús darabot fogyaszt el épp. Nézem a disznót, félbevágva az arca, valami ín van középen, nem gondolta volna, hogy egy régi ikea tányéron végzi bepaprikázva, az orrában fokhagymával, a szájából egészen biztosan valamelyik másik disznó levágott nyelve lóg ki.
Ropog az ín a fogak alatt.
Kattog az agyam.
Vajon minden megoldódik?
Még a világvége előtt szeretnék valamit csinálni, ami nem válik reménytelen küzdelemmé, nem végződik ostoba kudarccal. Mennyi időm van?
Fáj a fejem, mintha valaki az én fejemet rágicsálná. Napok óta azt álmodom, hogy elvesztem gyerekkoromban és a családommal hosszú évek óta most találkozom először. Érzem, hogy velem akarnak lenni, de nem tudnak befogadni. A hozzánk érkező rokonok nem ismernek fel, csak amikor elmondom ki vagyok látszik az arcukon valami homályos felfedezés - Ahá!
Közben az álmokba beleszövődnek a mindennapok, képeslapokat ragasztok az új szobám ajtajára álmomban, tologatom a bútorokat.
A valóságban két valótlanság közötti szakadék felett lebegek és azt éneklem az álmaimnak, hogy please don't go please don't go I LOVE YOU SO i love you so
Ropog az ín a fogak alatt.
Kattog az agyam.
Vajon minden megoldódik?
Még a világvége előtt szeretnék valamit csinálni, ami nem válik reménytelen küzdelemmé, nem végződik ostoba kudarccal. Mennyi időm van?
Fáj a fejem, mintha valaki az én fejemet rágicsálná. Napok óta azt álmodom, hogy elvesztem gyerekkoromban és a családommal hosszú évek óta most találkozom először. Érzem, hogy velem akarnak lenni, de nem tudnak befogadni. A hozzánk érkező rokonok nem ismernek fel, csak amikor elmondom ki vagyok látszik az arcukon valami homályos felfedezés - Ahá!
Közben az álmokba beleszövődnek a mindennapok, képeslapokat ragasztok az új szobám ajtajára álmomban, tologatom a bútorokat.
A valóságban két valótlanság közötti szakadék felett lebegek és azt éneklem az álmaimnak, hogy please don't go please don't go I LOVE YOU SO i love you so
nagymama-láb
Visszatért az álmaimba a régi álombéli nyaraló, ami valahol Keszthely-külvárosban lehet. Amikor Szamiék vettek ott nyaralót, akkor sokszor álmodtam, hogy nekünk is van ott egy. Sokszor visszatért ez a rosszabb kivitelű kis háromszög házikó, aminek a padlóján paradicsom terem a porban, a kertje használhatatlanul kicsi, a szomszéd néni idegesítő.
Ma azt álmodtam, hogy újra ott bosszankodunk, anyu, apu meg én. Nem is maradtunk soká, elindultunk lefelé a domboldalon. Fölöttünk, egy hatalmas sátor és pajta keverékére emlékeztető sárga tető, ami akkora, hogy sparheltek lógnak róla felakasztva a magasban. Anyu mondta, hogy szomjas, míg apuval locsoltuk a földre a két kétliteres flakonból az üdítőt. Egy kúthoz értünk, ahol mohón inni kezdtem, aztán anyunak eszébe jutott (vagy nekem), hogy hátha nem is iható ez a víz és kiköptem.
Nagyjából ennyi lényeges.
Anyu, hiányoztok, mindenkit meglátogatott az anyukája.
Most olyan érzésem van, mint mikor egyedül mentem az ugrálókötél versenyre, mert valami dolgod volt, de a Melindának ott volt az idegesítő anyukája, és mérges lettem, de közben folyton figyelmeztettem magam, hogy nem is lehetek mérges.
Ilyen messzire kellett jönnöm, hogy igazán érezzem, mit jelent a hiányotok. Nekem tényleg ilyen messzire kellett jönnöm, de nem ezért, csak most ez is van.
Mama és Papa is főleg hiányoznak.
Annyira fáradt vagyok, én ma majdnem sírtam amiatt, mert a zuhanyrózsa összevizezte a zoknim, és le kellett venni, (na tessék még ez is), és aztán valamiért eszembe jutott a mama, már nem tudom miről, de elszégyelltem magam, hogy bezzeg a mama tehenet hajtott ötévesen és mire gondolhatott, minek kell neki ezt a hülyeséget csinálni, de azért fölkelt minden reggel és csinálta és dolgozott egész életében, néhány csendes szónál többet mégsem hallottam erről az időszakról, én bezzeg csapkodok és vonaglok, hogy sokat kell dolgozni (tényleg nagyon sokat). Szóval hülyén éreztem magam, na.
Aztán az jutott eszembe, hogy amikor mamával utoljára találkoztunk, akkor persze még nem tudtam, hogy utoljára, de a lényeg, hogy éreztem ezt valahol és puszilgattam, ahogy soha, nem adtam én a mamának soha olyan igazi puszit az arcára, meg senkinek sem úgy általában, de a lényeg, hogy akkor igen és ő mondta, hogy becsüljem meg a szüleimet, mert tőlük kaptam mindent, és ma elsírtam magam mikor ez eszembe jutott.
Amikor papát utoljára láttam ébren, ő azt mondta, legyek mindig tisztességes.
Fura, hogy 59 évi házasság után mennyire különböző dolgot mondtak.
Vagy ez talán nem is olyan különböző.
Jaj, mama, minden nap eszembe jutsz, ahányszor csak a girbe-gurba nagymama lábamra nézek, ami pont olyan és egyre olyanabb mint a tiéd. Sajnálom Boci, hogy lábfotó szerepel a blogomban, de ilyen ez a nagymama láb, bütykös:
Ma azt álmodtam, hogy újra ott bosszankodunk, anyu, apu meg én. Nem is maradtunk soká, elindultunk lefelé a domboldalon. Fölöttünk, egy hatalmas sátor és pajta keverékére emlékeztető sárga tető, ami akkora, hogy sparheltek lógnak róla felakasztva a magasban. Anyu mondta, hogy szomjas, míg apuval locsoltuk a földre a két kétliteres flakonból az üdítőt. Egy kúthoz értünk, ahol mohón inni kezdtem, aztán anyunak eszébe jutott (vagy nekem), hogy hátha nem is iható ez a víz és kiköptem.
Nagyjából ennyi lényeges.
Anyu, hiányoztok, mindenkit meglátogatott az anyukája.
Most olyan érzésem van, mint mikor egyedül mentem az ugrálókötél versenyre, mert valami dolgod volt, de a Melindának ott volt az idegesítő anyukája, és mérges lettem, de közben folyton figyelmeztettem magam, hogy nem is lehetek mérges.
Ilyen messzire kellett jönnöm, hogy igazán érezzem, mit jelent a hiányotok. Nekem tényleg ilyen messzire kellett jönnöm, de nem ezért, csak most ez is van.
Mama és Papa is főleg hiányoznak.
Annyira fáradt vagyok, én ma majdnem sírtam amiatt, mert a zuhanyrózsa összevizezte a zoknim, és le kellett venni, (na tessék még ez is), és aztán valamiért eszembe jutott a mama, már nem tudom miről, de elszégyelltem magam, hogy bezzeg a mama tehenet hajtott ötévesen és mire gondolhatott, minek kell neki ezt a hülyeséget csinálni, de azért fölkelt minden reggel és csinálta és dolgozott egész életében, néhány csendes szónál többet mégsem hallottam erről az időszakról, én bezzeg csapkodok és vonaglok, hogy sokat kell dolgozni (tényleg nagyon sokat). Szóval hülyén éreztem magam, na.
Aztán az jutott eszembe, hogy amikor mamával utoljára találkoztunk, akkor persze még nem tudtam, hogy utoljára, de a lényeg, hogy éreztem ezt valahol és puszilgattam, ahogy soha, nem adtam én a mamának soha olyan igazi puszit az arcára, meg senkinek sem úgy általában, de a lényeg, hogy akkor igen és ő mondta, hogy becsüljem meg a szüleimet, mert tőlük kaptam mindent, és ma elsírtam magam mikor ez eszembe jutott.
Amikor papát utoljára láttam ébren, ő azt mondta, legyek mindig tisztességes.
Fura, hogy 59 évi házasság után mennyire különböző dolgot mondtak.
Vagy ez talán nem is olyan különböző.
Jaj, mama, minden nap eszembe jutsz, ahányszor csak a girbe-gurba nagymama lábamra nézek, ami pont olyan és egyre olyanabb mint a tiéd. Sajnálom Boci, hogy lábfotó szerepel a blogomban, de ilyen ez a nagymama láb, bütykös:
Fura képek
Hallgasd a zenét:
Elaludtam egy kis délutáni szunyókára és olyanokat láttam álmomban, hogy van közte, amit le sem merek írni. Történtek a dolgok, Papa egyszer csak biciklin jött felém, az arca sírós volt, az idő borús, szürke felhőkkel. Olyasmi, mint tegnap, csak inkább viharos. Egy olyan domboldal útpadkáján ültem, amin szerpentines út volt, házak és alatta egy nagy szürke tenger, amin vad hullámok fodrozódtak. Mondtam Papának, hogy üljön mellém, nézzük a tengert. Leült és akkor láttam, hogy a hullámok olyan magasra csapnak, hogy minket is elérnek. Nem féltem, de mondtam, hogy menjünk egy utcával feljebb. Megfordultam és láttam, hogy mögöttem egy hatalmas sárfal van, tudtam, azon kell felmásznom. Elkezdtem megkapaszkodni, csúszott a kezem, a körmöm alá ment a saras föld, de végül felértem, a tetején Papa segített, aki már valahogy feljutott. Visszanéztem és meglepődve láttam, hogy alig fél méteres mélységből másztam ilyen sokáig.
Egy másik kép volt, hogy egy terembe mentem be, ahol fiatalok ültek kanapékon, odarohantam az asztalhoz, hogy elvegyek egy szórólapot, de elébe vágtam valakinek udvariatlanul. Nem kértem elnézést, de éreztem, mennyire bunkó vagyok, azért mondtam, hogy sietek pedig nem is siettem, erre rácsaptak a kézfejemre. Odaléptem egy másik asztalhoz, ahol sört lehetett kapni, ott is betolakodtam valaki elé. Akkor már annyira szégyelltem magam, hogy kirohantam az épületből, de a sört azért kortyolgatva ittam. Ahogy kiértem és mentem pár lépést, egy tér volt előttem, amin félkörben vagy 50 menyasszony állt hófehér ruhában, valami tömeges esküvőnek gondoltam.
Minden kép nagyon fura volt, de annyira csodálatos színviláguk és hangulatuk volt, hogy alig tértem magamhoz ébredés után.
Az álmok soha nem hagynak el, minden éjjel álmodom, és minden alkalommal, amikor alszom. Mindig intenzívek, de nem mindig ilyen furák. Többnyire igen, néha nem.
Elaludtam egy kis délutáni szunyókára és olyanokat láttam álmomban, hogy van közte, amit le sem merek írni. Történtek a dolgok, Papa egyszer csak biciklin jött felém, az arca sírós volt, az idő borús, szürke felhőkkel. Olyasmi, mint tegnap, csak inkább viharos. Egy olyan domboldal útpadkáján ültem, amin szerpentines út volt, házak és alatta egy nagy szürke tenger, amin vad hullámok fodrozódtak. Mondtam Papának, hogy üljön mellém, nézzük a tengert. Leült és akkor láttam, hogy a hullámok olyan magasra csapnak, hogy minket is elérnek. Nem féltem, de mondtam, hogy menjünk egy utcával feljebb. Megfordultam és láttam, hogy mögöttem egy hatalmas sárfal van, tudtam, azon kell felmásznom. Elkezdtem megkapaszkodni, csúszott a kezem, a körmöm alá ment a saras föld, de végül felértem, a tetején Papa segített, aki már valahogy feljutott. Visszanéztem és meglepődve láttam, hogy alig fél méteres mélységből másztam ilyen sokáig.
Egy másik kép volt, hogy egy terembe mentem be, ahol fiatalok ültek kanapékon, odarohantam az asztalhoz, hogy elvegyek egy szórólapot, de elébe vágtam valakinek udvariatlanul. Nem kértem elnézést, de éreztem, mennyire bunkó vagyok, azért mondtam, hogy sietek pedig nem is siettem, erre rácsaptak a kézfejemre. Odaléptem egy másik asztalhoz, ahol sört lehetett kapni, ott is betolakodtam valaki elé. Akkor már annyira szégyelltem magam, hogy kirohantam az épületből, de a sört azért kortyolgatva ittam. Ahogy kiértem és mentem pár lépést, egy tér volt előttem, amin félkörben vagy 50 menyasszony állt hófehér ruhában, valami tömeges esküvőnek gondoltam.
Minden kép nagyon fura volt, de annyira csodálatos színviláguk és hangulatuk volt, hogy alig tértem magamhoz ébredés után.
Az álmok soha nem hagynak el, minden éjjel álmodom, és minden alkalommal, amikor alszom. Mindig intenzívek, de nem mindig ilyen furák. Többnyire igen, néha nem.
Hiábavaló
Akartam még pár szót írni Prágáról, de az élet olyan hirtelen, pillanatok alatt beindult a szünet után, mintha nem is lett volna ez a kirándulás, csak nagyon régen, mint valami halvány emlék.. A dolgok itthon semmit sem változtak – persze 10 nap alatt hogyan is változtak volna. Azért jobb most, könnyedebben tudom venni a dolgokat. Nem tudom, hogy a pihenés teszi-e, vagy csak a jó időnek örülök, a tavasznak nyílok-e így ki, de mindenképpen jó érzés. Gyásszal a szívemben szálltam fel a vonatra, idegesen, minden apróságot túlreagálva. A gyász még most is tart, de a fájdalom helyét átvette valami más, nincs rá jó szó, hogy mi. Sokat gondolkodom a halálon, aminek a ténye mindig ott lebeg az ember mindennapjaiban, mégsem gondolunk rá, vagy ha gondolunk is, néha legyintve, néha elborzadva. Nem tudom, hogy a halál szükségszerű-e, de most úgy érzem, nem ijeszt meg, hogy számolnom kell vele. Mintha teljesen egyértelművé vált volna az élet is, így, hogy tudom, mindenkinek ugyanúgy végződik, persze más halálnemmel, de ugyanazzal az állapottal. Ha innen nézzük az életet, nevetségesnek tűnik minden vergődésünk, ugyanúgy végzi a postás, az eladó, és az igazgató is. Abban, hogy a halál után történik-e velünk valami, nem lehetünk biztosak, így hát megint csak ugyanoda jutottam, hogy a legjobb amit csak tehetünk életünk során, hogy maradéktalanul boldogok próbálunk lenni, és igyekszünk magunkat szüntelenül jól érezni. Minden más hiábavaló.
*
Már nem hallom, ahogy száraz tenyerét kapirgálja, a jellegzetes hangot, amit a templom hátsó sorában megismertél, ha ő elöl ült és köhögött. Mindent múlt időben kell írni. Nem márgyál többet, nem ad a borostával rózsát az arcomra, nem mondja, hogy "haverok vagyunk ám", nem kínál a borral, nem kéri, hogy erőltessem az ivást, ha már eleget ittam. Nem morzsolunk többet együtt kukoricát. Nem meséli el többet a zsidó nő történetét a vacsoraasztalnál.
Azt hittem, nem hiszek a mennyországban. De muszáj bíznom a viszontlátás örömében.
Játszmák
A fejemben cikáznak a fenti szóhoz kapcsolódó történetek, rengeteg van, de mindegyiknek a végén kigyullad egy jelzőlámpa: „Stop”. Az egyiket nem írhatom le, mert a munkatársaimról szól, a másikat azért, mert a főnökömről, a harmadik a barátaimról, a negyedik Papáról, aki a szerelmem, és van még a tesómról, az anyukámról, a sarki boltos néniről és nagyjából mindenkiről egy-egy ilyen témájú sztorim és erre csak most jövök rá, ahogy ezt a mondatot leírom. Az élet folytonos játszmák sorozata – talán közhely -, de kisebb nagyobb mértékben folyton jelen vannak.
Ma a szokásos lesújtó hétfői hangulatban mentem le az irodai étterembe. A többiek beálltak a sorba, én otthonról hoztam levest, így a mikró mellé álltam. Előttem egy srác, akivel épp ebéd előtt voltunk egy közös értekezleten. Rámosolyogtam, jelezve, hogy „hé hát mi épp most voltunk együtt egy közös értekezleten”, de ettől zavarba jött. Melegítette a kajáját, én közben mobiloztam, és mire felnéztem, már ott állt mellette egy nő. Gondolom a kolléganője. Megvontam a vállam, oké, plusz két perc még nem a világ vége, meg tudom várni, míg ő is melegít, addig kommentelek valamit fészbúkon. Aztán a következő pillanatban jött egy másik lány, magas, hosszú szőke copfja volt és szürke szoknyás kosztümben feszített a neonzöld ételhordójával. Egy gyenge „ööhm” hanggal jeleztem, hogy méltatlannak találom, hogy most már ketten is elém pofátlankodtak. Tudom, az én hibám, ha az elején határozottan elküldöm őket az anyjukba, akkor már rég meleg lett volna a levesem. Csakhogy én nem vagyok határozott, hanem tutyimutyi vagyok és nem is akarok másmilyen lenni, de azért zavar mégis ez a dolog. Mert az egyik lány ennyiből is értette, hogy mit szeretnék, és mondta, hogy jó de ezután hadd jöjjön a kolléganő (azaz én). De a szőkét ez láthatóan nem érdekelte és mikor közelebb léptem, hogy melegítsek, még gyorsan bepakolt pár dolgot a mikróba és a srácot is megkérdezte, hogy van-e még melegítenivalója. Nagyon dühös lettem, de ez van, én béna vagyok és egyszerűen akármennyire dühít az ilyesmi, én képtelen vagyok odamondani a szemébe, hogy márpedig itt állok 15 perce és most én fogom betenni a dobozom. Igen, tudom, az erősebb kutya.. na de akkor sem megy. Aztán mikor minden dobozát kivette, azzal a megjegyzéssel ment az asztalához, hogy „mondjuk ez még nem biztos, hogy megmelegedett”. Úgy mondta, hogy halljam.
Csak azon gondolkoztam el később, hogy neki az anyukája nem mondta, hogy mit illik és mit nem? Vagy régen még ő is előzékeny volt, csak már annyiszor taposták el és lökték félre, hogy mára megváltozott?
Miért van az, hogy fiatalként legtöbbször még tudjuk, hogy van illem, meg udvariasság, meg odafigyelés, aztán felnőttként egyszerre megszűnik az ilyesmi és mi is törtető bunkókká válunk? A kettő közötti átmeneti állapotban megtörik valami. Annyi játszmán kell átverekednünk magunkat, hogy úgy érezzük, muszáj a kondér mellett vicsorognunk a másikra, különben az tép szét minket. De vajon aki udvarias, az tényleg gyáva meg gyenge, és tényleg jobb ha elpusztul?
És mikor lesz mindennek vége?
Ki vágja el először a fonalat és marad felnőttként is illedelmes, udvarias és figyelmes? Ki figyel arra, hogy az utána következő generáció végre ne „vér árán” váljon felnőtté?
Tudom, ezek naiv kérdések.
Mert átmeneti állapotban vagyok. Valaki vágja el a fonalat!
Fekete harisnya, te hűtlen ribanc!
Tegnap megint elkapott a migrén, bár most hányás nélkül, de azért elég erős. A zuhanyt megnyitva szinte hasított - sírtam. Ez nem normális, gondoltam. Az élet szar, ez nagyon fáj és egyáltalán nem normális, hogy 24 évesen az élet ilyen legyen. Ilyen hihetetlenül, elképesztően szar.
Korán lefeküdtem, nem is bírtam volna ébren maradni, csak sírni volt erőm. Amikor Papa jött lefeküdni - valamikor éjjel - egy pillanatra megébredtem és éreztem, hogy már nem fáj. Csodálatos érzés, a folyamatos tompa mégis erős fájdalom után érezni, hogy - mit is? Hogy nem érzek semmit. A semmit is lehet érezni.
Reggel picit elaludtunk, csak pár percet, a szundit kinyomtam, valaki az irodából keresett 7:38-kor, telefoncsörgésre ébredtem. A konyhába érve már a redőnyön át láttam, milyen szépen süt a nap - végre! Arra gondoltam, milyen csodálatos lesz, mindjárt főzök egy kávét, tejet melegítek, és végre nem a szürkeségbe, hanem a napsütötte Budapestre fogok kilépni.
Azt is jól kitaláltam, hogy ma szoknyában megyek dolgozni, mostanában nem volt ilyen, túl hideg volt és kedvem sem volt nagyon öltözködni és csinosítgatni magam. De most kitaláltam, hogy ruhát veszek fel, fekete harisnyával.
Aztán itt fordult át rémálomba a reggel. A harisnya megint eltűnt, megint, mint mindig. Mindent átkutattam, tényleg az egész lakást, az összes szekrényt, fiókot, egyesével hajigáltam a ruhákat, benéztem az ágy alá, megnéztem a székek alatt, végigtúrtam a szennyest... Közben hangosan kiabáltam "Fekete harisnya, te rohadt, kibaszott szemét, talán a föld nyelt el? Nem hiszem, akkor meg hol az istenbe' vagy már megint?!", a düh egyre jobban elhatalmasodott rajtam. A fekete harisnyákkal nincs szerencsém, mindig eltüntetem őket, és mindig a legrosszabbkor, épp indulás előtt, épp amikor amúgy is mindjárt lekésem a vonatot, épp amikor semmi más ötletem sincs hogy mit vegyek fel, vagy amikor már kitaláltam egy nagyon jó összeállítást és az csak a fekete harisnyával jó. "Aki tudja, tudja milyen ez."
Rájöttem, hogy el fogok késni és inkább jobb lesz, ha beletörődök a dologba. Elkezdtem felrángatni magamra valami nadrágot, a közben nekiláttam volna a kávénak, de a kávéfőzőbe nem tettem kávét, így csak egy adag forró vizet főztem. Na ekkor elszabadult a pokol...
A metrón állva kellett olvasnom, éreztem, gyűlölöm az összes embert aki abban a pillanatban velem együtt utazik. Sőt az összes többit is.
Az irodai dolgokat nem ecsetelem, a lényeg, hogy rémes napom volt, már hetek óta rémes napjaim vannak, nagy a stressz, mindenki kimerült és mindenki panaszkodik.
Így egész nap azon gondolkoztam, miért ekkora fos az életem. És végtelenül sajnáltam magam. Aztán délutánra valamivel jobb lett, megjött a kedvem a főzéshez is, valamivel vidámabban értem haza.
Porszi (a cica) minden délután, amikor megérkezem lerohan a galéria lépcsőjén, hogy üdvözöljön. Ma nem. Mondom, Porszi, Te aztán igazán lusta vagy. Aztán egy-két óra múlva furcsa lett, megnéztem, igen beteg formája van. A tálban ott a reggel kirakott cicakaja, tehát egész nap nem evett. Ok, gyors telefon az állatorvosnak, aki nem nyugtatott meg, kért, hogy a lehető leggyorsabban vigyem be. Mivel autóm nincs, és háromnegyed kilenckor esélytelen kijutnom Újpestre busszal, ezért mondtam, hogy legkorábban holnap reggel, valahogy megoldom. Közben a neten Papával végignéztük, van-e elérhető közelségben állatorvos, vagy van-e olyan, aki házhoz jön. Hát van; 30 ezer forintért éjszakai ügyelet, vagy házhoz jönnek 13000 forintért, de akkor még csak ránéztek a macskára. Ezek ugyebár akkor nem jöhetnek szóba.
Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a "life is shit" érzés, a bőgést valahogy visszafogtam.
Főzni kezdtem, meg mosogatni. Eszembe jutott anyu, hogy most én vagyok ő, aki este 10kor munka után főz és mosogat, mert muszáj. Mosogatás közben úgy éreztem, hogy nem hagyhatom abba, muszáj csinálnom, különben azonnal megbomlik az elmém, szétesik az életem.
Ez az amiért ezt a napot elmeséltem, a következtetés miatt. Az érzés, hogy a világon semminek nem vagyok ura, rémisztő. Rájöttem, hogy az utóbbi években bármennyire is igyekeztem elkerülni, valahol én is a tipikus "körülmények rabja" lettem. Folyton halogatok dolgokat, elcseszek rengeteg mindent, mert mindig van kifogásom. Mindig van valami, most nem érek rá, most túl fáradt vagyok, most rossz kedvem van... Akkor esett le, hogy valószínűleg ennél sosem leszek kevésbé fáradt - legalább is a közeljövőben nem. Tehát ha mindig felmentem magam, sosem jutok előbbre. Rájöttem, hogy ez hülyeség és már megint csak önmagamat szabotáltam. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy elcsesszem.
Anyura gondoltam megint, hogy olyan fiatalon hogyan bírt velünk. Hogyan bírt 14 - vagy hány - évig a vállalatnál pénzügyi előadó lenni. Azt hiszem, ott is rengeteg seggfej vehette körül, de nem mondhatta, hogy anyátok picsáját én leléptem. Mert felelős volt értünk. Az élet nehéz és az embernek össze kell szednie magát. Nem a túlélés miatt, hanem hogy minden küzdelem ellenére boldog tudjon maradni. Nekem is össze kell szednem magam.
Aztán végeztem a mosogatással meg a rakodással, és gondoltam elrakom a ruháimat. Kihúztam a legalsó fiókot.
Ott volt a harisnya.
inkább tanulnék...
az önmegismerés nem a megbocsátással, hanem az önmagunknak való meg nem bocsátással kezdődik. ez az ami arra ösztönöz, hogy változtassunk, hogy tegyünk valamit, hogy ássunk a dolgok mélyére. nem önmagunk megismerése fájdalmas, nem is a bennünk élő démonokkal való szembenézés, hanem a cselekvéstől való félelem. félünk, hogy nem sikerül, félünk hogy túl sok derül ki, és főleg félünk, hogy nem érünk a végére. ha mindezen túl vagyunk, ha szembenéztünk önmagunkkal és a feszültség cselekvést szült, na, akkor jöhet a megbocsátás.
és: minden ember csak a saját létezésében lehet biztos, hiszen lehet, hogy minden ami körülvesz csak a saját agyunk kitalációja. Ha így van, másokba is csak azt látjuk bele, amit mi magunk érzünk, sőt mások is csak azok amik mi magunk vagyunk. így tehát ami kollektív tudat az valójában egy ember milliónyi megnyilvánulásának összesűrűsödése. emiatt felesleges fejtegetni a "kollektív" okát vagy a létezését, csakis a saját száműzetésed feldolgozásával és az önmagadban szükséges változások elindításával tüntetheted el. de lehet hogy nincs így.
Hiába fürösztöm önmagamban,
De másban is...
Gyerekvasárnap. Itthon a régi szobámban. Most is csak magányra vágyom. (De csak a fényes jövő ígéretével tudom elviselni ezt)
Önmagamba vágyom. Unom a rohasztó emberi illúzióinkat. Még leírni is unom, milyen hazugok, képmutatók és ocsmányak vagyunk. És közben egyértelmű, hogy mégis mennyire függök ettől a rothadástól, meg a többi hülyétől, akikkel együtt nyomatjuk a sok szart...
Mindegy ez.
Tisztaságra vágyom. Fehér falakra, jégkék színekre meg sárga, napszínű fényekre. Mentolos leheletre és tusfürdő illatú bőrre.
Csendre vágyom. Mások zajától távol, mások gondolataitól megszabadulva hallani vélem a saját hangomat. ott belül.
Fehér papírokra írni vágyom... Fekete tollal, így.
Felemelem a tollat, így. Aztán csak folynak a szavak, így.
Bárcsak itt bent is esne az eső. Elfolyna a fekete tinta. Így.
Már vége is az érzésnek, jön a következő.
Mindig így váltják egymást...
Gyerekvasárnap. Itthon a régi szobámban. Most is csak magányra vágyom. (De csak a fényes jövő ígéretével tudom elviselni ezt)
Önmagamba vágyom. Unom a rohasztó emberi illúzióinkat. Még leírni is unom, milyen hazugok, képmutatók és ocsmányak vagyunk. És közben egyértelmű, hogy mégis mennyire függök ettől a rothadástól, meg a többi hülyétől, akikkel együtt nyomatjuk a sok szart...
Mindegy ez.
Tisztaságra vágyom. Fehér falakra, jégkék színekre meg sárga, napszínű fényekre. Mentolos leheletre és tusfürdő illatú bőrre.
Csendre vágyom. Mások zajától távol, mások gondolataitól megszabadulva hallani vélem a saját hangomat. ott belül.
Fehér papírokra írni vágyom... Fekete tollal, így.
Felemelem a tollat, így. Aztán csak folynak a szavak, így.
Bárcsak itt bent is esne az eső. Elfolyna a fekete tinta. Így.
Már vége is az érzésnek, jön a következő.
Mindig így váltják egymást...
Végül is mindenkinek
Egyedül élek itt a szobámban, ha most itt lennél, látnád, hogy lakkozom a körmöm és úgy örülök neki, hogy úgy nézek ki amilyennek érzem magam itt a szobámban és közben azért kicsit szorongok is mert a munkahelyemen ez nem annyira megengedett isten tudja miért és kicsit olyan ez mikor úgy kellett villogni a középiskolában hogy mindenki lássa a vörös körmöket csak a tanár ne vegye valahogy észre mert ott sem volt szabad eleinte persze igazából lehetett volna mindent - ez aztán a hülyeség hogy nem volt annyi eszem hogy ezt korábban észrevegyem hogy a szabad és a lehet között micsoda grandkanyon van, hát mindegy most már legalább most élem meg ezt is talán jobb így talán már több eszem van és ettől más, ez az ész is más persze mint amit általában annak hívnak - "és amiről azt gondolnád hogy én mire gondolok..."
Szóval ha itt lennél látnád azt is hogy felborult cipőkkel van tele a padló jó móka lenne párkeresőt játszani itt, sokáig ellennénk, meg látnád azt is hogy a szekrényből kilógnak a ruhák és nem tudod majd hogy este miben alszom mert az egyetlen ágyneműm a mosásban van látod én ezt is megoldom, nem nehéz elképzelni ha megpróbálod.. :)
Csend van. Béke van most. Még egy ugrásnyi, (előzetes híreszteléseimmel ellentétben még mindig ugrom tüzekbe), amíg fejest ugrok a zsongásba, a város felé indulok, átvonulok az egészen és arra gondolok, hogy még mindig itt ülünk csendben kávézunk aztán eldöntjük hogy ugorjunk fejest együtt a város pezsgésébe, korzózzunk aztán fürödjünk meg a szökőkútban, de inkább majd eszünk egy kolbászt a virágpiacon és az egyik padon én gitározok te meg hegedűn játszol majd és remekül fogunk szórakozni mert én már négy kávét megittam addigra te meg csak úgy simán jól tudod magad érezni de azért ugye te nem bánod hogy én ennyit kávézom?
Szóval ha itt lennél látnád azt is hogy felborult cipőkkel van tele a padló jó móka lenne párkeresőt játszani itt, sokáig ellennénk, meg látnád azt is hogy a szekrényből kilógnak a ruhák és nem tudod majd hogy este miben alszom mert az egyetlen ágyneműm a mosásban van látod én ezt is megoldom, nem nehéz elképzelni ha megpróbálod.. :)
Csend van. Béke van most. Még egy ugrásnyi, (előzetes híreszteléseimmel ellentétben még mindig ugrom tüzekbe), amíg fejest ugrok a zsongásba, a város felé indulok, átvonulok az egészen és arra gondolok, hogy még mindig itt ülünk csendben kávézunk aztán eldöntjük hogy ugorjunk fejest együtt a város pezsgésébe, korzózzunk aztán fürödjünk meg a szökőkútban, de inkább majd eszünk egy kolbászt a virágpiacon és az egyik padon én gitározok te meg hegedűn játszol majd és remekül fogunk szórakozni mert én már négy kávét megittam addigra te meg csak úgy simán jól tudod magad érezni de azért ugye te nem bánod hogy én ennyit kávézom?
Magunkba zárjuk minden szeretetünket, és elfordulunk a világtól. Falakat emelünk, vannak ugyan ablakok a falainkon, de csak hogy elsötétíthessük, hogy bedezkázzuk, és így még jobban fájjon, hogy lássuk, lenne még esély, de mi döntünk, mi választunk magunknak koporsót, mi választjuk meg a halálnemet is, és nem csak a magunkét, azokét is, akik ránk támaszkodnak, akiknek talán csak mi adnánk erőt. Miért? Mert dühösek vagyunk, annyira lefoglal; úgy hisszük, jogunk van ehhez, minket már eltiport az élet, eltiport valaki, jogunk van halálnemet választani, és úgy dönteni, elveszejtjük magunkat, és akik velünk együtt vesznek el, akik elveszítik magukban azt amit mi adtunk nekik, azok majd miattunk lesznek dühösek és miattunk veszejtenek el újabb és újabb embereket. Ez az élet kincsétől való megfosztottság, ez a bosszú, a magány, a düh és a kétségbeesettség borzalmas körforgása, hogy minden koporsó kétszemélyes, és a koporsókban a helyek nem összeadódnak, hanem hatványozódnak.
Befejezhetetlen mondatok hülyeségeink margójára
A reggel mellélöttyent kávéból olvastam ezt ki:
Kibontjuk egymást
Azt hazudjuk hogy van még titkunk amikor nincs egy se'
És ami legbelül van eltakarjuk
Miért
Csak
Egymásba pakolunk - mint valami szatyorba - olyan dolgokat amik soha nem is voltak nálunk
Minek
Bezárjuk egymást magunkba hogy aztán legyen honnan kilökni a másikat majd legyen minek a széléről levetni önmagunkat
Elbújunk a másikban - sohase találjon meg
Sohase lássam magam tükrökben
Sohase lássalak téged odakint
Sohase lássalak téged igazán idebent mert nincs itt hely még nekem sem
Bennem élsz - szűnjek meg hogy te se létezz
Benned élek - szűnj meg hogy ne legyek
Mindegy hogy vagyunk vagy nem
Akkor is mi -
Kibontjuk egymást
Azt hazudjuk hogy van még titkunk amikor nincs egy se'
És ami legbelül van eltakarjuk
Miért
Csak
Egymásba pakolunk - mint valami szatyorba - olyan dolgokat amik soha nem is voltak nálunk
Minek
Bezárjuk egymást magunkba hogy aztán legyen honnan kilökni a másikat majd legyen minek a széléről levetni önmagunkat
Elbújunk a másikban - sohase találjon meg
Sohase lássam magam tükrökben
Sohase lássalak téged odakint
Sohase lássalak téged igazán idebent mert nincs itt hely még nekem sem
Bennem élsz - szűnjek meg hogy te se létezz
Benned élek - szűnj meg hogy ne legyek
Mindegy hogy vagyunk vagy nem
Akkor is mi -
