Gyász

Ilyen képeslapra illő giccsben telt nálunk a vasárnap: Ember ütötte-vágta a házat, kaparta a cementes vakolatot, kalapálta a betont, én kertészkedtem, rózsákat metszettem, nyolcvannégy éves szomszéd Ilonka nénit megszégyenítő módon kapálós pózba merevedve, és hát mi tagadás - kormányváltó hangulatban...





Medi "büszke örökös" testtartással vetett még egy pillantást a birtokra, mi is pózoltunk még egyet Lenkével a sitthalom hátteret pozícionálva, aztán bevágódtunk a kocsiba és elindultunk Bécsbe. Induláskor még meggyőztem Papát, hogy menjünk Pannonhalma felé, mert akarok egy kis videót lőni a tavaszi napsütésben, meg a hegyről megnézném még a kilátást úgy is, hogy végre nem én vezetek. Egyikünk sem sejtette, hogy ez eddigi vezetési élményeinek legrosszabb pillanatait fogja eredményezni - a Pannonhalmi Apátsághoz vezető hegymenetben nyilván a mi oldalunkon parkoltak az autók, a szembe sávban meg folyamatosan özönlöttek a kocsik és gyalogosok, úgyhogy volt anyázás rendesen, szerencsére Medi a jó vidéki levegőtől már a "Nyalka vége" táblánál aludt, úgyhogy most nem kell egyfolytában rettegnem, mikor rukkol elő az újonnan tanult káromkodásokkal. Mindenesetre a videó elkészült:



Amúgy tudtunk volna még maradni, egyrészt egy rakás tennivaló van még a házon belül és kívül is, másrészt olyan flowba kerültünk Papával, amiből nehéz egy csapásra kizökkenni, de mindenképp vissza akartunk érni Bécsbe, nehogy lemaradjunk a szavazásról. Út közben csekkoltam a fészen, mások is büszkén szelfiznek, mindenki elment szavazni, most tényleg mindenki odateszi magát. Bécs belvárosában, a Konzulátus dísztermében ikszeltünk kettőt, érezve a történelmi pillanat súlyát felemeltem a hercegnői környezettől megittasult elsőszülött lányomat, hogy a borítékot dobja csak be szépen ("jó igényessen") az urnába. Képzelhetitek micsoda büszkeség feszítette a mellem, íme az igaz magyar családanya és gyermeke, körülöttünk összemosolygó hivatalnokok, talán maguk is édesanyák, édesapák, és persze maguk is magyarok, ez az, összetartozunk, megcsináljuk, eljött végre a pillanat. Aztán még egy belvárosi győzelmi fagyi is belefért, ha már úgyis ki vagyunk rittyentve, tényleg, tisztára mintha csak a saját gyerekkoromat másoltuk volna, épp hogy csak misére be nem ugrottunk előtte, de hát a vakolatot csak le kellett verni valakinek, a rózsakert sem gyomlálta ki magát, meg különben is... Ezután hazatértünk és kimerülve a tevékeny hétvégétől és egyéb izgalmaktól kb. már kilenckor beestünk az ágyba.


Aztán másnap reggel lett.

Ébredéskor azonnal a mobilom után nyúltam, és minden megváltozott egy pillanat alatt. Ahogy az első szembejövő poszt elolvasásával nyilvánvaló vált, hogy akkor ennyi, az álmainkat kidobhatjuk a szemétbe. Mint ahogy egy ház összedől, úgy omlott össze az előző nap még élénken élő és minket éltető cél - hogy van értelme dolgozni, hogy nem hiába adunk fel mindent, hogy építjük a házunkat, az otthonunkat, nekünk magunknak és a gyerekeinknek. Otthon, Magyarországon! Tudtam, hogy Papa valahol Bécs másik felén szintén most szembesül a dologgal, de nem tudtam elérni, estig nem is tudtunk beszélni. De enélkül is tudtam a véleményét, előre megbeszéltük, hogy bármennyire is hazahúz a szívünk, azért van az a helyzet, ami felülírja a honvágyat. Tudtam, hogy elérkezett ez a pillanat.

Már reggel, első dühömben kiszámoltam, hogy ha eladjuk a házat és összerakjuk a vételárat meg a felújításra szánt pénzt, akkor mennyi eurónk lesz, amiből vehetünk inkább itt valamit. Egyszerűbb is lenne, biztonságosabb, minden szempontból ez a logikus lépés. Közben a lakás romokban hevert, lett volna egy rakat teendőm, de csak ültem a szőnyegen Lenke mellett és sírtam. Zokogtam, mert elképzeltem a házat, amit itt vennénk Ausztriában. Próbáltam vizualizálni és elfogadni a dolgot, de sehogy sem ment, csak összefacsarodott a szívem. Elképzeltem a falut, amiben élnénk, az embereket, akik a szomszédaink lennének. Az embereket, akik a végsőkig korrektek és normálisak, de akikhez soha emlék vagy más érzelem nem fűzött és nem is fog. Elképzeltem, hogy eladjuk valakinek a házunkat, amivel már annyit dolgoztunk. Amiről két éve álmodozom, már tudom mindennek a helyét, hol fogok a gyerekekkel délután játszani, hol iszom majd meg a reggli kávémat, mit hová ültetek majd a kertben. Elképzeltem, hogy továbbra is havonta, kéthavonta találkozom a családommal, a lányok a nagyszüleikkel, hogy továbbra is évi egy-két alkalom jut majd arra, hogy a barátaimmal találkozzam. Hogy innentől örökké idegen nyelven beszéljek az életem nagy részében. Hogy innentől örökké idegen legyek az életem nagy részében.

Egy még meg sem született élet ért véget tegnap reggel a híreket olvasva. Talán ezért lett olyan érzésem, mintha gyászolnék. Mintha valaki meghalt volna tegnap, aki a szívemnek kedves. Érdekes, hogy sokan így élték meg a tegnapi híreket. Mások is, ahogy én is, a gyász klasszikus fázisain mentek keresztül. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió. Elfogadás. Na itt még biztosan nem tartunk.

Én is bújom az internetet, sorra olvasom a híreket, mikor derül ki valami plusz infó, vagy hogy az egész nem igaz, csak egy vicc, áprilisi tréfa. Néha derűlátóbb vagyok, néha belesüppedek még a gyászba. És főleg értetlenül állok - mi történt? Hol és mit rontottunk el?

Olvasom, hogy az eddig otthon maradott ismerőseim is nekivágnak, már nincs többé maradásuk. Nem tudom, hogy ez pillanatnyi düh-e vagy valós elhatározás. De remélem, nem így lesz. 

Mert én már tudom, hogy a menekülés nem megoldás. Hogy kimenni külföldre "csak" az anyagi biztonságot hozza el, a lelki békét nem. Tudom, könnyű nekem - mondják páran. De nem, kurvára nem könnyű. Mert én haza akarok menni, én OTTHON akarok lenni!

Félelem nélkül. Biztonságban. Úgy, hogy ne kelljen attól rettegnem, hogy anyagi csődbe döntöm a családom. Hogy ne kelljen félnem, hogy a gyerekeim esetleg betegek lesznek és nem lesz orvos, aki meggyógyítsa őket. Hogy ne kelljen félnem, hogy az iskolában kizsigerelik őket, vagy gyűlöletre tanítják. Hogy ne kelljen attól félnem, hogy nem lesz jövőjük!

Igen, még nem tartok az elfogadás fázisában és nem tudom, hogy fogok-e valaha ott tartani. Dühös vagyok és elkeseredett! Leírom, mert ma még leírhatom - én nem ilyen országba akarok hazamenni! Nem akarok senkit gyűlölni, se azért mert máshonnan jött, se azért mert mást szeret, se azért mert máshová ikszelt! Nem akarom, hogy a napjaim áldozatként, mások hibáztatásával teljenek! 

Légyszi még ne adjuk fel! Szeressük egymást, és ne hagyjuk, hogy a politikusok kijátszanak minket egymás ellen!

Holnap új nap virrad!