mániás állapotban



Kívül roppanós, belül puha és krémes, már csak akkor lehetne jobb, ha négyszer ennyi kakaóval készült volna, vagy egymilliószor ennyivel. Vagy végtelenszer.

 tésztácska
kakaós csiga univerzum



Majdnem finom lett :)

Amúgy hamarosan szülinapom lesz ám már megint, ha valaki idén esetleg nagyobb ajándékban gondolkozik, annak megköszönném ezt a tavaszi/nyári dior ruhát:


Köszönöm előre is! :)













Sétálj

- Pörköltet főztem, mert tudom, hogy szereted!
- Én is szeretlek!

Semmi értelem nem maradt mára bennem. Cigizek, sörözök, ketchupban nyomom el a csikket.



Van időd szétnézni, csak sétálj!

Második nap. Második nap az ötből, amikor dolgozom, sűrű a hét, sok a vendég. Még a felén sem vagyok túl. Hétkor kelek, valószínűleg van egy őrangyalom, akinek csak az a dolga, hogy az ilyen reggeleken biztonságban eljuttasson a tűzhelyig és vigyázzon, hogy rendben lefőzzem a kotyogósban a kávét. Aztán hirtelen felébred az agyam. A fogmosásnyi, sminkelésnyi időben pont az a nyári dal szól, nosztalgiázom a kávé mellett. Please don't go, please don't go, I love you so, I love you soooo. Tíz perc a munkahelyig, sétálva. Mindig a Josefstädteren. A gyerekek iskolatáskásan ballagnak erre-arra. A csinos osztrákok sietnek a csinos irodáikba. Én is igyekszem csinos lenni, legalább arra a tíz percre, amíg beérek a hotelbe, mert nőnek kell lenni, nőnek kell maradni! Aztán felveszem az egyenruhát és valaki egészen más leszek. Kezdődik. Kezdődik a nyolc-kilenc órán át tartó holtidő, amikor dolgozom. Morgen, morgen, guten morgen! Izgulok, hogy találjak még jó szennyeskocsit. Felpakolok mindenféléből annyit, hogy délig kitartson. Izgulok, hogy elég lesz-e. Ha nem elég, munka közben kell visszajönni és az időkiesés. Liftezés, erste stock office, megkapom a listám, hány abreise, hány bleibe zimmer heute? Megnézem a dienstplant, van-e változás, jövök-e holnap is dolgozni. Aztán liftezés, az ötödikre wagenért, izgulok, hogy ma reggel is ellopták-e a korán érkezők a kocsimról a cuccokat. A kocsi üres, liftezés, második, szappanok, tusfürdők, gumicukrok és miegymás beszerzése, majd izgulok, hogy elég lesz-e. Liftezés, megyek a szintemre, izgulok, hogy mindenhol időben kicsekkoljanak a vendégek, és megnézhessem, van-e ma borravaló, mielőtt a minibaros Lorenzo mindet elcsaklizza. Közben számolgatok, 8 abreise, nyolcszor fél óra, meg 9 bleibe, az kilencszer tíz perc, plusz az ebéd, plusz az ágynemű utánpótlás, plusz 20 perc ami mindig elmegy valamire. Napi húsz perc az életemből nyomtalanul tűnik el, fogalmam sincs hová lesz. Leérek, első szoba választás, kopogok - valami kislányos, idegen hangon mondom, hogy housekeeping, az ingnél felfelé viszem a hangsúlyt, nem is értem, nem is belőlem jön ez a hang. Izgulok, hogy van-e bent valaki. Nincs. Belépek, izgulok, hogy van-e borravaló. Nincs. Izgulok, hogy van-e valami a hűtőben. Néha van.
Aztán fél órán keresztül gépies mozdulatok, a lepedő tökéletesen feszül, húzom, betűröm, húzom, betűröm...
Közben az agyam magától működik, legtöbbször énekelgetek, vagy fütyülök, vagy csak a fejemben belül szólnak valami dalok. Ha sok a munka, akkor mostanában azt, hogy "szaladgál erre arra, szegénynek nincs perc nyugalma, ugráltatják nyakra főre, hampipőke". Általában egy-egy sort éneklek végtelenítve.
Sokadik szoba, úristen bele kell húznom, ha nem akarok estig itt lenni. Dél, egy kis fellélegzés, bár az osztrák  konyhaművészet nem sokat segít. Minden ecetes. Savanyú, ecetes, köményes ételek végtelen sora szerepel az osztrákok étlapján. Nyomok egy automatás kávét, befalom az ételt, közben mosolygok a többiek német viccelődésén, amit többnyire nem értek, néha igen. Ebéd után kimegyünk cigizni. Zamira, az idősebb, valaha szebb napokat látott talán bolgár nő, Aydin, aki török, szabadidejében kendőt visel, és valószínűleg beleverték már rég, hogy az asszonynak motyogni kell. És Viki, a magyar lány, néhány magyar szónyi fellélegzés naponta. Beszélgetnek, mindig ugyanarról. Hány szoba van, ki hányat csinált meg, milyen köcsögök a hausdame-k. Aztán kérdeznek valamit, érzem, hogy na erre most én is mesélnék, de utamat állja a nyelvtan.
Szilárd jól mondta ezt, hogy a fejünkben egy hatalmas gondolatáradat van, és olyan mintha a temérdek gondolatot egy icipici kis csövön kellene kipréselnünk, ami a német. Tőmondatokban beszélek.
Délután, sorban mennek az órák, egyre fáradtabb vagyok, még nyolc szoba, még hét szoba... Utolsó előtti szoba. Nem csinálom, feladom, hazamegyek, megmondom, hogy dolgom van, ez már mégiscsak túlzás, mindjárt végeztem volna, erre még ideadnak plusz szobákat. Pénz, pénz, pénz. Csillogó ruhák, kocsi, saját vállalkozás, lakás, bútorok. Édesanyámra gondolok, és összeszedem magam. Megcsinálom, gyerünk, pénz, ha ezt megcsinálom, az még 5 euró mára. Ha azt megcsinálom, akkor az összesen, ennyi meg annyi euró.
Utolsó szoba, utolsó simítások, csak még ezt meg azt, még egy kis portörlés és kész. Liftezés, felviszem a wagent, összepakolom a talált holmikat és stratégiázok, hogyan rejtsem el a szajrét, amíg leérek. Pedig igazából senkit nem érdekel, de legalább van valami izgalom a dologban. Liftezés, erste stock office, felírom magam a listára, leadom a papírom. Már csak a szemetet kell kivinni, már csak a szennyest kell richtig sortieren! Szembe jön Lorenzo, kedves, mosolyog, mint mindig, hát persze, mert minibar-osként, csak a hűtőfeltöltés a gondja. Kérdezi, hogy komoesztasz, mondanom kell, hogy mujbijen, és akkor örül, hogy grásziász. Kérdez valamit, én felkapom a fejem, bitte? megismétli - örökösen ismételnie kell - hast du viel heute? csak bólogatok, igen, kurva sokat dolgoztam, leszakad a hátam, jézusom mit láttam ma abban a szobában, gondolja az agyam, a kis csövön meg jön, egy ühüm, az nemzetközi. Aztán bis morgen, megyek öltözni.

Most itt vagyok, két és fél órája ülök a gép előtt, pár csetelés, tartom a kapcsolatot az otthoniakkal, zenét hallgatok. Az edények kilencven százaléka mosogatásra vár, de csak most, fél nyolckor érzem, hogy visszatér belém az élet, ennyi idő kell, hogy a munka után újra önmagammá váljak. Főzök, az egyetlen tevékenység, ami maradéktalanul boldoggá tesz.

- Szereti az olasz konyhát?
- Igen, nagyon.
- Kár, mexikóit főztem.

Vadonban

Használt fogkrém áron alul, családi okok miatt sürgősen eladó!!




Ez megy, meg a szokásos hülyeségek..

Tegnap megnéztük Papival az into the wild-ot. Jó volt emlékezni, ismerős hangulat, elfeledett szavak. Elfogott a nosztalgia. Ezt a filmet néztem, mikor elköltöztem otthonról. Ezt a filmet néztem, mikor csomagoltam, hogy na most Pestre költözöm. Bécsbe már lelki támasz nélkül költöztem, csak úgy egyszerűen.
A három évvel ezelőtti önmagamra nézek, és örülök, hogy már más vagyok. Szeretem a három évvel ezelőtti önmagam, de annyi félelmet és kétségbeesést ma már el sem tudok képzelni. Vagy mégis, csak másmilyet. Fene se tudja.

"A tenger csak hullámcsapásokkal ajándékoz meg, és néha erősnek érezheted magad benne. (...) Tudom, hogy az életben nem az a fontos, hogy erős legyél, hanem hogy annak érezhesd magad, hogy legalább egyszer megmérettessél, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények körül találd magad. Hogy egyedül szállj szembe a vak és süket kővel. Amikor senki más nem segít, csak az eszed és a puszta kezed."

Emlékszem, ezt akartam érezni, amikor először ültem a győri albérlet ágyára. A ruháim egy ismeretlen szekrényben, azelőtt 21 évig ugyanabban a szekrényben voltak. Úgy éreztem magam, mint táborozáskor, csak ott volt velem a visszavonhatatlanság élménye is. Megtettem egy lépést, elrugaszkodtam és már soha nem léphetek vissza az akkori lábnyomomba, hogy inkább mégse.

Nem is akarnék. Mindig csak előre szabad nézni. Az álmaimban persze még utazom, éjjel az allianznál jártam. Nem a múltban, azt álmodtam, hogy visszamentem oda, jött a kassaszilvi, kérdezte, hogy tudom-e mennyibe kerül a nemtudommilyen költség, mondtam hogy persze, közben arra gondoltam, jézusom mindent elfelejtettem. Aztán készülődtem, hogy hazamegyek, felöltöztem, közben azon gondolkoztam, hogyan mondjam meg, hogy nem maradok. Ez ismerős érzés volt. Gondoltam, távozás előtt bemegyek a főnökhöz, de volt bent nála valaki. Nem örült nekem igazán, ez rosszul esett. És akkor hirtelen nagyon erős fájdalmat éreztem a bal combomban, odakaptam, éreztem hogy valami hupli van a nadrág alatt. Annyira fájt, hogy összecsuklottam. Emil mondta, hogy ne itt csináljam ezt, mert ott a felesége. Ezt egyáltalán nem értettem, de kimentem. Már a folyosón letoltam a nadrágom, de nem mertem odanézni a combomra, csak sírtam. Közben eljutottam a mosdóig, magamra zártam az ajtót, erre mellettem megjelent egy nő, és láttam, hogy hiába van ajtó, fal az nincs a budin. Együtt megnéztük a combon, egy nagy szétkenődött pók volt ott. Megint a pók. Mi fáj ennyire?

Azt hiszem, bármennyire is boldog vagyok most, mindig hiányozni fog az, ami volt. Emberek és hangulatok nem pótolhatók, ezt is megtanultam. Hiányzik minden, ami otthon volt. Ha hazamennék, persze az hiányozna, ahogyan itt élek. Az új szobám már egyre szebb és otthonosabb. Innen is elmegyek majd egyszer és végleg. Mindig mindent magam mögött hagyok. Vadonról vadonra járok, hogy találjak valami értelmet az életben. Hogy megmérettessek. De még meddig? Mikor állapodhatok én meg? Mikor érzem majd, hogy készen vagyok?

bross egy lakás áráért

Bross. Brosche. Persze ezt is a németek találták ki. Legalább is a német wikipédia szerint. Megjelenése a 15-16. századra tehető, mai formája a 17. században jött divatba - a wiki szerint egy bizonyos Frau von Sévigné-nek köszönhetően. Az internet szerint (márpedig az internet csodálatos) Mme Sévigné tiszteletre méltó hölgy volt, mindenki kedvelte, aki csak ismerte. Itt van róla némi infó.

De amiért ez az egész fontos, hogy azután kutattam ki is volt Josef Hoffmann, és a munkái között csodálatos brosstűket találtam. Itt van például egy gomb 55.200 €-ért:


Meg még egy csodálatos:



De ő tervezte ezt a fotelt is, nagyjából száz éve, ami azért elég hihetetlen:

(Josef Hoffmann; 1870 - 1956)

És a zene:
 

szegény gazdagok


Ha legalább olyanok lennének ezek a gazdagok, hogy kifogástalan módon beszélnek, élnek és cselekednek, akkor... na jó, akkor is biztos elégedetlen lennék és akkor abba kötnék bele. De néha iszonyatosan gusztustalanok/neveletlenek tudnak lenni. Azért ha gazdag lennék is tudnám (talán), hogy a szennyes bugyi az szennyes bugyi és hogy az egyetlen ember akire a szennyes bugyi tartozik, az a tulajdonosa. Idegesít az ilyesmi, de aztán megnyugtatom magam - oké, ezek szerint a pénz nem minden. "Úrnak születni kell" - mondaná az anyukám, neki meg az apukája.

A másik dolog, hogy ezek igazából sóherek! Az önellátó, koliszobás hostelben naponta kaptunk annyi borravalót, mint itt én két hónap alatt (sem). Azért az ingyen sampont begyűjtik.

"A sótartó? Nem, nem, nem, nem, nem! A sótartóból a só? ... Hát ezt még át kell gondolni." :)

Álomfejtőt ide!

Anyuék neked adták a kis házat kerítéssel, de az az enyém is. Nem korholva mondta mindezt a tesóm álmomban, hanem egyenesen nevetve. Milyen kis házat? - kérdeztem én, aztán balra fordítottam a fejem, egy erdőben voltunk, szóval balra fordítottam a fejem és ott volt. A kis ház kerítéssel, ismerősen nézett vissza rám. Szaladni kezdtünk felé. Bárcsak a valóságban is emlékeznék erre a házra, de nem tudom miféle ház lehet az. Álmomban viszont nagyon megörültem, a gyerekkoromra gondoltam. Szaladtunk a kis ház felé Susival, mindent benőtt a gaz, hé itt a hintaágy, itt a kerti asztal. Emlékszel a...? és akkor megindult alattam a kerti asztal, amire felálltam. Akkor vettük észre, hogy mindenütt vastag, csúszós, vörös sárréteg borítja az udvart. Ja persze, már emlékszem a sárra is - gondoltam magamban, de már nem tudom, mi az amire emlékeztem. A sárba ragadt kerti asztalról leugrottam, a lábamra pókok ragadtak, azokat lerúgtam és igyekeztem a bejárati ajtóhoz, ahol Susi állt. Benyitottunk a házba, de nem volt üres, ahogy beléptem láttam, hogy sárnyomokat hagyok, rögtön el is kezdtem mentegetőzni, hogy elnézést csupa sár minden. Tessék? - kérdezte valaki, vagy valami hasonló kizökkentőt mondtak, mert láttam, hogy nincs is a lábam nyomán sár, sőt már az udvaron sincs. Ekkor sok minden történt amire nem emlékszem, majd anyu mondta, hogy most már indulnunk kell, készülődjünk. Viszketett a nyakam, megnéztem a tükörben. Egy kis fekete pötty volt a nyakamon, először azt hittem anyajegy, aztán rájöttem, hogy póktojás. Kétségbeesetten igyekeztem tőle megszabadulni, aztán találtam még vagy ötöt. Pánikoltam. Apura rászólt anyu, hogy siessen. Apu a nagyszobában feküdt az ágy tetején a nagypapámmal meg még valakivel, meztelenek voltak és nagyon röhögtek.

Ez a reggeli álmom volt, még korábban, éjszaka, valami fontosabb történt. Valami étellel kapcsolatos, amit valahogy el kellett készíteni. Borzalmas, ha elfelejted az álmod. Volt benne egy fontos ember, akinek hiányzott az orra, csak egy zöld háromszög volt a helyén.

Nagyon szeretném megérteni az álmokat. Hogy mi ez a csodás, értelmetlennek tűnő és érzelmekkel teli hangulategyveleg, ez a színes látomás, miközben a "valóságban" annyi a problémám, hogy nem találtam a boltban durum lisztet. Miközben a felszínen semmiségeken aggódom, és csinálom, amit mindenki - élem a hétköznapjaimat, addig az agyam éjjelente különös világokban küzd az életben maradásért, jeleket kap és érti is a jeleket, csak a reggeli valóságomban tűnik el az értelmük. Ahogy kinyitom a szemem, már nem emlékszem, miért volt nekem annyira fontos ez a ház. Álmomban tudtam. Tudtam a sarat is, meg hogy min röhögtek apuék. Ott volt a nagypapám. Közel egy éve már csak az álmaimban találkozunk, de mindig olyan eleven és mindig jelentőségteljesebb dolgokat tesz, mint amit életében érzékelhettem.

Ez foglalkoztat most, meg a durum liszt.


Elméletek reggeli kávé mellé

Az első szabad hétfőmön tízkor keltem. "Biztos még csak kilenc... Úristen már tíz óra? Rengeteg dolgom van." Aztán rájöttem, hogy igazából mindegy is, csendben megiszom a kávém. Rengeteg dolgom van, de már semmi sem kötelező, így mindenhez van kedvem. Perpill csak az álmaimmal vagyok elfoglalva. Meg a reggeli kávéval.

Álmomban csúnyán összevesztem a többiekkel. Azért, mert kitalálták, hogy menjünk valahová szórakozni, de nekem nem volt kedvem. Mondtam, hogy bezzeg amikor én találom ki, sosem megyünk. Üvöltöttem, azt tudom, teljesen kikeltem magamból. Aztán kétszer voltam múzeumban álmomban. Először büdösgyurifejjel. Kint havas volt a táj, és ha jól emlékszem bent a múzeum folyosói is tele voltak hóval. Később átvettem a cipőm a kis feketére. Aztán ahogy ott kavarogtunk valami történt, valaki üldözött is, a víz alá merültem a lövöldözés elől. Megint víz, megint az érzelmeim, megint a bujdosás. Mit rejtegetek?
Összefutottam John Travoltával és ölelkeztünk. Vele is bementem a múzeumba, aztán hirtelen ott termett büdösgyurifej és mondta, hogy vele is bementem ám már egyszer. Nem vont kérdőre, csak közölte, hogy ez van. Rájöttem, hogy az előbb nem fizettünk belépőt Travoltával, én viszont bent felejtettem a kis fekete cipőm, úgyhogy még egyszer be kell mennem. Ahogy gázoltam át a havon a bejárat felé, két kiskutya egymást kergette, néha engem. Féltem. Az ajtó bár fának látszott, de valaki kidugta a fejét mögüle, mint valami függöny mögül. Kriszti volt az, és mondta, hogy siessek haza, mert anyunak valami baja van. A következő pillanatban már otthon is voltam. Anyu teljesen kiakadt, mutatta, hogy baleset történt. A karján egy pici horzsolás volt csak, ott ahol a gyerekkori oltás nyoma is van. Nem értettem, mi ez a nagy felhajtás.

Pénteken volt néhány elmélyülős rész, néztünk fraktál videókat, végtelenség érzés járta át az agyam.




Amikor ránézünk egy fraktálra, arra gondolunk, már hogy lenne bármi is ennyire bonyolult. Aztán arra gondoltam, hogy az élet pont ilyen komplex. A reggeli kávém íze, vagy az ébredésem vagy az álmaim meghatározzák, hogy milyen leszek aznap, hogy fogok viselkedni a többi emberrel. És amit én mondok, az hat a többiekre, esetleg meghatározza, hogy ők hogyan viszonyulnak aznap egy élethelyzethez, vagy egy harmadik személyhez. Minden mindennel összefügg és nincsenek véletlenek.

Aztán arra gondolok, mindezt képtelenség irányítani, hiszen engem is a rám ható tényezők irányítanak nagyrészt, külső dolgok, csak azt foghatom meg, ami legbelül van. Nem mondom, hogy ettől zen buddhista lettem, de azért rá tudok feküdni az áramlatra, sodorjon. A mantra sokat segít, éles helyzetekben mormolok, lehet hogy használ, talán csak megnyugtat. És persze semmi vallásos, nem jártam még Indiában, nem az isteneket hívom, csak belemantrázom magam a jó dolgokba. Legtöbbször a félelem hívja elő.

De például ennek értelme is van: