és: minden ember csak a saját létezésében lehet biztos, hiszen lehet, hogy minden ami körülvesz csak a saját agyunk kitalációja. Ha így van, másokba is csak azt látjuk bele, amit mi magunk érzünk, sőt mások is csak azok amik mi magunk vagyunk. így tehát ami kollektív tudat az valójában egy ember milliónyi megnyilvánulásának összesűrűsödése. emiatt felesleges fejtegetni a "kollektív" okát vagy a létezését, csakis a saját száműzetésed feldolgozásával és az önmagadban szükséges változások elindításával tüntetheted el. de lehet hogy nincs így.
inkább tanulnék...
az önmegismerés nem a megbocsátással, hanem az önmagunknak való meg nem bocsátással kezdődik. ez az ami arra ösztönöz, hogy változtassunk, hogy tegyünk valamit, hogy ássunk a dolgok mélyére. nem önmagunk megismerése fájdalmas, nem is a bennünk élő démonokkal való szembenézés, hanem a cselekvéstől való félelem. félünk, hogy nem sikerül, félünk hogy túl sok derül ki, és főleg félünk, hogy nem érünk a végére. ha mindezen túl vagyunk, ha szembenéztünk önmagunkkal és a feszültség cselekvést szült, na, akkor jöhet a megbocsátás.
Waking life
Tehát mik ezek a korlátok, amik visszafognak, hogy meg se közelítsük a képességeink határait? A kérdésre egy másik kérdésben található a válasz, mégpedig, "Mi az ami a legtöbb emberre leginkább jellemző? A félelem, vagy a lustaság?"
Ébredjetek már fel
Boci, Papa!! Nem bírok tanulni, a világ legrosszabb könyvét tartom a kezemben, ez most már biztos.
De talán nem is ez a baj. Sőt biztos. A baj az, hogy muszáj kiürítenem az agyam. A múlt heti vizsgával és az előtte lévő napok sűrűségével megtelt. Annyira felhalmozódott benne minden, hogy a gondolatok moccanni sem bírnak, a rezgés megszűnt és már semmire nem vagyok jó.
Na végre, a megváltó mobilcsörgés! Boci, köszönöm, hogy felébredtél.
Gyerünk szedjük ki a felesleget az agyamból, szűnjön meg minden akadály és bénultság!
A dolgot nehezíti a zene is. Sajnos nem tudom ide kitenni (mert persze a legjobb mixeket sosem lehet rendesen tracklistelni). De hogy emlékezzek, vagy vissza tudjam hallgatni, amikor már elfelejtettem, mit éreztem amikor ezt a bejegyzést írtam ide írom, hogy a 2011 decemberi The Warehouse project promo mixben van Sasha-tól a 18. perc körül.
Rosszul vagyok. Ráz a hideg és kavarog a gyomrom, vagyis a beleim. (Érdeklik önt a belei?)
A fásultság minden idők legrosszabb és legrombolóbb érzése!
Kerülje, aki csak teheti!
De hogyan?
Hát mért nem töltötök teli?
Döntésem végleges - legalább is visszavonásig érvényes:
Bizony mondom nektek, ne legyen a nevem Muskátli Mami, ha még egyszer ilyen haszontalanságokba bonyolódom mint például a Gazdálkodási és menedzsment szak.
Mélységesen szégyellem, lehettem volna sokkal inkább a Bús piros vödör vagy Szösz néne, igaz, nem díszíthetné majd a polcot a szép bársonyos vörös diplomadolgozat, de legalább naponta egyszer gondolhattam volna arra, hogy az vagyok ami igazán vagyok, semmi, csak egy lány a harmadikról, aki furcsákat mond néha. A helyzet az, hogy így sem leszek sokkal több. Ehhez a szaros diplomához még doktori címet sem adnak, emiatt kívülről még csak meg sem látszik majd rajtam, nem néznek össze a nénik a hivatalban, ha aláírok egy hivatalos ügyiratot, hogy akkor most orvos doktor vagy ügyvéd doktor vagyok-e. Bevallom, fájlalom. Ennyit szenvedni a semmiért.
"Üres vagyok és hontalan
Szívembe únos-untalan
Bebú
A bú.
Hisz szép vagyok még és deli,
Hát mért nem töltötök teli?
Ó ért öröm, nem is kevés,
Ivott belőlem fecske és
Füle-
Müle.
Oly ifjú voltam és szeles.
Úsztam a lét mosószeres
Vizén
Biz' én.
Pucoltam pacát, foltot is.
Lehettem volna boldog is.
Vidor.
Vödör.
...
Örökké szomjú kín gyötör,
Vagyok a bús piros vödör.
Szegény
Edény."
(Varró Dani)
Mindennapok
Nem, nem vagyok élhetetlen. „Csak azt érezte, ahogy viszontlátta őt ma délelőtt..”. Új találkozás az én Clarissámmal, az én drága Mrs. Dalloway-emmel. 15 éves koromban olvastam és akkor éreztem a súlyát, sok mindent nem értettem persze, amit most már tisztábban látok, már magam is megéltem, a valóságban is átéltem néhány jelenetét. A döntés, az elválás.. Megvan a magam Sally Seton-ja, a magam Peter Walsh-a…
Nem, nem vagyok élhetetlen. Jogtalan az önostorozás, amikor arra gondolok, gyerekes dolog, hogy nem akarom hajtani ezt a kereket. Hogy nem akarok reggel korán kelni – soha, de soha – maximum úgy látni a hajnalt, hogy ébren talál. Hogy nem akarok minden napnak ugyanabban az órájában és percében leszaladni a lépcsőn, ki az utcára, a megállóba, buszra szállni, ott tolongani, majd mozgólépcsőn le, metróra szállni, ott tolongani. Igen, hercegnő szeretnék lenni, aki akkor kel amikor csak akar és a jó Lucy ágyba hozza a reggelit és elhúzza nekem a függönyt…
Az aluljáróba érve már a táskámon a kezem, benne a könyv. Kinyitom, beleolvadok a szövegbe, szárnyára vesz, magával repít. Reggel még másképp friss az agyam, számban még ott a kávé íze. Csodálatosan át tudom élni ilyenkor a dolgokat, sokkal élénkebben mint este. És már a Klinikáknál összerándul a gyomrom, csak még egy-két oldalt, csak még egy kicsit hagyjatok elmerülve önmagamban. De jön a Nagyvárad tér, csak még pár sort, annyira szép, olyan jó érzés. Népliget. Gyors pillantás a mobilomra – elkéstem? Aztán 8 és fél óra, kitöltve értelmes – értelmetlen dolgokkal. Néhány excel tábla, kihívások, néha játék a számokkal, kollégák, egy két mosoly, olyan kollégás poénok és nevetések. Jön a délután, az agyam egyre zsibbadtabb. Délután négyre úgy érzem nem egészen vagyok önmagam. Délután ötre önmagam árnyékává válok. Nyoma sincs a reggeli varázsnak, mikor tudtam, hol a helyem az életben, mik a céljaim, merre tartok és mit kell hozzá tennem, hogy odaérjek.
Nem, nem vagyok élhetetlen, csak mert nem akarok minden nap háromnegyed hatkor összeroskadni otthon a kanapén, aztán este nyolcig csak jönni menni, mint valami zombi, fel s alá. Nem akarok szorongani, mert eltelnek órák anélkül, hogy valami értelmeset tudnék tenni – számomra értelmeset, olyat, amitől úgy érzem, több vagyok, több a világ. Nem akarok minden este azzal a gondolattal feküdni, hogy milyen kevés időm lesz aludni és kipihenni magam.
Nem, nem vagyok élhetetlen, a világ alkalmatlan. Alapvetően hülyén van kitalálva. „hogy alázatban, gyalázatban se változz, ugyanaz maradj és tedd tovább, vidd tovább, hurcold tovább..." Hogy az ember öröme korlátozott, hogy „csak a gyomor örömeinek él már – kávé, tea és a meleg vizes palack az ágyban”.
És a végén visszanézve ne láss semmit magad után.
Csak hogy: „Az élet futott el, barátom! Hogy perc se múlik nélküled? Halál előtti ez a csend
már: előszobázás. Ismered.”
Megvárjuk a sámánt?
Nem tartok évértékelő beszédet. Vagyis de. Nem! De! Nem! De! Semmiképp sem!
De milyen sámánt?
Neugassámánt!
