Együttállás

Kezdem azt hinni, hogy ahhoz valami pokolian szerencsés bolygó együttállás szükséges, hogy én végre egyszer kialudjam magam. Na, hadd panaszkodjam már egy kicsit.

Az anyaság meg nagyrészt szervezőképesség kérdése. Az, hogy egyszerre aludjon el Medi és Guszti, az a szerencse kérdése (vagy a csillagállásé). Az, hogy abban a kivételes esetben, amikor ez megtörténik ne legyek épp veszettül éhes, vagy ne érezzem úgy, hogy a lakásban eluralkodott ocsmány rendetlenség már elviselhetetlenné vált és tennem kell valamit - na az múlik rajtam.

Reggelre kelünk - így vagy úgy. Azt el kell lassan fogadnom, hogy Guszti a reggeli visszaalvást nem fogja hagyni, ő felébredt, aki nem aludta ki magát az éjszaka, az magára vessen, minek viháncol éjnek évadján. Guszti leleményessége határtalan, ha azt kell kitalálnia, minek a szétcincálásával győzzön meg az előbbiekről. Így hát kelünk, én legalább is. Van egy időintervallum, amiben Medi már megkajált, még békésen elnézelődik egy ideig, mielőtt rájönne, hogy a mami meglógott kávét főzni és épp nem őt ringatja. Addig enni adok az állatoknak, megfőzöm a kávét, és elkezdek felöltözni, fogat mosni stb. A fésülködésre Guszti rájön, hogy megyünk valahová, türelmetlenül csahol, hogy igyekezzek. Hamarosan Medi is rákezd, mert észrevette, hogy nem vagyok a közelben (értsd: tőle 10 centire).

Oh, wait. Medi felébredt, félbeszakítom az írást, mert sír, gondolom éhes és dühös, hogy miért nem egyből cicivel a szájában ébredt. :D

Snitt.

Medi épp boldogan lakmározott a jobb mellemből, amikor valami melegséget éreztem a combomon. Ő egy kicsit nyugtalankodni kezdett, én kíváncsian kezdtem keresgélni a melegség okát. Valami nedves. Én nem tudom, hogy csinálta, de kipisilt a pelenkából, úgy, hogy a pelenka tökéletesen rajta volt végig. Na mindegy. A biztonság kedvéért felbüfizett egy kis tejet a lepedőre. Tisztába tettem, átöltöztettem, aztán gyorsan vissza szopizni, mielőtt éktelen dühbe gurult volna. A pisi és hányás foltokat diszkréten letakartam a pléddel. Esélytelen, hogy én ezt ma kimossam, mert a mosógépben Guszti alvóhelye, amit az utóbbi időben Porszi alomnak használ. Amúgy is, holnapra ugyanígy fog kinézni..

Szóval a reggeli "rutinnál" tartottam, ott, hogy Medi is türelmetlenkedni kezd. Felöltöztetem és valahogy megoldom, hogy egy időben legyek készen, a gyerek megszoptatva, tisztába téve, felöltöztetve legyen, Gusztin hám, póráz, rajtam táska, benne könyv, telefon, pénztárca, babaholmik, kakizacskó. Bármelyik hiánya esetén katasztrófahelyzet lép életbe. Tegnap annyira káosz volt, hogy itthon maradt a pulcsim, a lestrapált kis testem persze azonnal megfázott.. Na de indulunk, Guszti húz, a 800 méter alatt a kutyafuti felé végig nevelnem kell, de "mellém" parancsszó - úgy tűnik - megtanulhatatlan. A futin imádkozom, hogy Guszti a közelemben kakiljon, mert akkor el kell mennem felszedni, és a babát magára kell hagynom, ami még nagyon ijesztő. Háromnegyed óra után hazaindulunk, addigra Medi kezd ébredezni, úgyhogy hazaérve etetnem kell. Az kb egy órát vesz igénybe étvágytól függően. Ekkor még nem ettem egy falatot sem.

Guszti a futi után jobb esetben alszik, rosszabb esetben rág.

Medi a kaja után néha alszik, legtöbbször nem. Mindig kitalál nekem valamit. Amúgy anyuka legyen a talpán, aki a csecsemő kommunikációját dekódolja. Nekem általában halvány lila fingom sincs, mit akar Medi, pedig már hat hete "együtt vagyunk". Legtöbbször kipróbálok mindenfélét, tisztába teszem, etetem, ringatom és az egyikről kiderül utólag, hogy na akkor ez volt a baja.

Amúgy már lát engem, jól meg is néz, ha elég közel van az arcom. Ez elég szórakoztató, pedig nem tűnik nagy dolognak. 

Mennem kell, Medi nyafog, Gusztinak pisilni kell - újabb futi kör.

Én meg várok az együttállásra, addig marad a kialvatlanság :)

Alakulunk

Medi két hetes és öt napos, kezd kialakulni valamiféle napirendszerűség nálunk. Az esti fürdetés fix, kb. hétkor, aztán vacsi, meg még fél tizenegykor egy kis "nasi", majd alvás. Éjjel kétszer kelünk, reggel fél nyolc körül reggeli. Mivel Guszti még mindig őrjöngő üzemmódban van, ezért a reggeli sétát reggeli kutyafutizássá alakítottuk. A procedúra olyan mint egy burleszk, egyik kezemmel egyensúlyozom a babakocsit, a másikkal próbálom kordában tartani Gusztit, aki rémesen húz, nem valami szépen megy a pózáron vezetés. Közben üvöltözöm, hogy "lassabban" meg hogy "micsinál".

De a végeredmény csodás, a hálás eb a reggeli futi után órákra kidől, így míg Medit ringatom nem kell minduntalan a kutya után szaladgálnom, hogy kirángassam a szájából az ellopott melltartómat, vagy a szemetesből kihalászott kakis pelusokat. Legalább is úgy délután kettőig megúszom a dolgot. Alakulunk :) Íme a kidőlt eb:

Na tessék, itt tartunk

Végre elkészülhetett a "lebegő" bögre kép, Medi fogja helyettem :) 35 hetesek voltunk vasárnap. Tegnap megvolt a szóbeli, amennyire lehetett összezavartak, de próbálok pozitív maradni és nem halálra idegesíteni magam a következő egy hónapban, amíg kiderül a tényleges eredmény. Meg még hátravan ugye a magnó, és ahhoz, hogy komolyan vegyem, úgy kell éreznem, hogy van értelme megcsinálni.

Borzalmas szülés parák törnek rám amúgy hullámokban, most egészen kellemes, de pénteken nagyon féltem, hogy távol a kórházamtól, távol a férjtől meg a cuccaimtól, Győrben egyszercsak beindul a szülés. Szétrázott a volán busz és Medi ettől valami fura alakzatot vett föl a hasamban, és megnyomott néhány ideget, amitől nekem teljesen szülésszerű fájdalmaim voltak, vagy lehettek még jósló fájások is, nekem végül is mindegy, de a lényeg, hogy mozdulatlanul feküdtem inkább, hátha bent marad a gyerek, és végül bent is maradt. És megbeszéltük, hogy a magnóig most már bent is marad, utána tőlem jöhet, ha szeretne :)

Az is lehet, hogy csak honvágyam volt, és erre paráztam rá annyira. Négy napot kellett külön töltenem anyuéknál, és akármennyire is jó otthon, a családom nekem már itt van. Ehhez a mamisághoz úgy tűnik, jár a családösszetartó "mamaszita hormon", és a fél napnál hosszabb távollétet ez már nem tolerálja. A külön éjszakázást meg pláne. A négy napos külön hétvége lehet, hogy maradandó károsodást okozott az agyamban.. :)

Tegnap este érkeztem haza, Guszti vonyított az örömtől, annyira ugrált, hogy jól meg is karmolt a nagy lelkesedés közben. A távollét őt is megviselte, mégiscsak együtt töltöttük az elmúlt heteket, most meg hirtelen eltűntem. Amúgy is kamaszodik, de most még inkább belebújt a kisördög. Szegény Vekerdyt is kivégezte például:

Én meg valahogy így nézek ki, szépen kismalacosodik az arcom, amiből azért arra következtetek, hogy hamarosan megérkezik a kis Prinzessin :)

A falka

Szülők vagyunk, négy hónappal a kis hercegnő születése előtt.

Vagyis mi vagyunk 'A falka'.
A kis Guszti színre lépésével ijesztő sötétségbe zuhantunk, olyan világba, ahol semmilyen eddigi élettapasztalatunknak nem vesszük hasznát, a dolgokról alkotott véleményünkről minduntalan kiderül, hogy mindenhol érvényesek, kivéve a falkában.

Az emberi élet törvényei szerint Guszti a barátunk, együtt élünk, ezért megtanítjuk neki, mik ennek a feltételei. Ez eddig a falkában is rendben van. A kommunikációban azonban félresiklik valami.

Én folyton csak ölelgetném Gusztit és ha vacsorához ülök, szívesen megkínálnám az ételemből, hiszen szeretem őt és szeretném, ha kapna egy-két jó falatot. Ez viszont a szemében máris jelzésértékű, azt jelenti, nem kell tisztelnie az én területemet, ahol eszem, az ugyanis a területem. Ha ő zavarhat étkezés közben, akkor felettem áll a rangsorban.

Van ugyanis rangsor. Mi kellene, hogy legyünk a rangsor elején, vagyis Papa mert ő férfi, és csak azután Guszti. És itt nincs helye kedvességnek és szeretgetésnek, mert a kutya nagyon komolyan veszi a rangsort. Nincs mellérendelt viszony, vagy mi irányítunk vagy ő. És ha ő a főnök, jaj nekünk.

Guszti szeret ugatni. Szinte bármi okot adhat neki egy jó kis ugatásra. Például, hogy jön a cica. Vagy hogy megy a cica. Porszi egy darabig tűri, aztán amikor Guszti átlépi a Porszi szerint meghúzott határvonalat, akkor a cica egy jó nagy pofont lekever a kis lüke ebnek. Ez persze megint jó ok az ugatásra. Mi azonnal fegyelmeznénk a kutyát, egy hete szorgalmasan kiabálunk ilyenkor, hogy "Nem szabad! Guszti! Hagyd abba!", de ma utánaolvastunk és kiderült, hogy ez abszolút nem megoldás, sőt, még ront a helyzeten, mert a kutyinak a kiabálás egyenlő az emberi ugatással és mint olyan, csak megerősíti őt abban, hogy "igen, ezt kell csinálni, cimbora". Ezek szerint mi eddig csak biztattuk Gusztit, ahelyett, hogy lebeszéltük volna az ugatásról.

Nagyon nehéz átszoktatni magunkat falka üzemmódra. Semmi sem úgy van, ahogy megszoktuk, ingoványos talajon járunk és folyton hibázunk. Jó tréning ez viszont a babavárás idejére, gondolom szülőnek lenni is majd valami ilyesmi lesz. Újra kell tanulni az életet, új stratégiák kellenek, hogy átvészeljük azt, ami jön. Hiszen kiesünk a kosárból, már nem mi leszünk a "legkisebbek", akiket tenyerén hordoz a föld, akiknek még tanítják a dolgok menetét, hanem szintet lépünk és nekünk kell majd tanítani.

És a felkészülésre esély sincs, olyasmi vár, amit előre nem ismerhet ember. Olyan ez, mint ahogy Kundera is írta. Az egész élet egy óriási főpróba, de az előadásra sosem kerül sor.

Nemalvás

Nem vagyunk a korán kelés hívei. Sem Papa, sem én. Ahogyan hétköznap, úgy hétvégén sem. Nem kelünk a kelő nappal, talán mert éjszaka sokáig ébren vagyunk, vagy csak lustaságból.

Kivéve egy hete. Nem mintha fel akarnánk kelni, de amikor fél hétkor Guszti nyüsszögni kezd, akkor le kell tenni az ágyról, hogy pisilhessen. Utána visszakéredzkedik, de már csak azért, mert szerinte az ágyunkban laknak reggel a rókák, a párnák közt megbújva várják, hogy ő onnan őket kikotorja és jól megharapja. Vagy a hajamban megbújva várnak a rókák. Vagy egyszerűen Gusztinak ébredés után szüksége van valami harapnivalóra, takaró, párna, de még emberi pofa, fül, vagy kisujj is megteszi. Legjobb, ha van kéznél papír zsebkendő, amit millió cafatra lehet szedni, vagy van lábnál egy gumipapucs, az sokáig kitart. De még ha ilyen érdekes dolgok hevernek is a földön, az ágyba azért csak be kell kunyerálni magát az ebnek, legalább tízpercenként, tökéletesen időzítve, hogy még ne legyünk mély alvásban, de már épp elkezdjünk valamit (tovább)álmodni. Akkor neki jönni kell, és harapni. Végül feladjuk és felkelünk, vasárnap is legkésőbb hétkor.

A kiskutya viszont - ha kijátszotta magát, evett, ivott, ürített - alszik. A szakirodalom szerint akár 18-22 órát is. "Ilyenkor ne is zavarjuk meg, hiszen szüksége van a pihenésre." Kár, hogy Guszti nem olvasta az emberekről szóló tanulmányt. Maminak szüksége van a pihenésre, legalább egyszer egy héten hagyjuk 7 órát aludni egyhuzamban.

Azt hiszem soha többé nem fogunk aludni.

Guszti gyorsan fejlődik, okosodik, hamarosan már megtanulja, hogy ne zavarjon fel minket reggelente. Addigra megszületik a kisbaba.

De talán addigra elfelejtjük azt a kisgyerekes hozzáállást, hogy az embernek aludni kell. :)

Gyönyörűen süt a nap, elmegyünk a temetőbe.

Kovalcsik Gusztáv úr

Túl vagyunk az első éjszakán és az első otthonhagyáson. Azonnal rossz szülők vagyunk, ez a helyzet. A temérdek kutyafajta közül kiválasztottuk azt, amelyiknek különleges jelző "húúúú"-zása is van, amit minden részvét és lelkifurdalás nélkül bevet a kicsi beagle, ha 3 másodpercig véletlenül nem vele foglalkozol. Véletlenül, mert amúgy nem lehet nem vele foglalkozni, hiába minden, ő a legérdekesebb dolog most a világon. Akkor is, amikor nem csinál semmit.

De a lényeg, hogy szilárd elhatározással érkeztünk haza Gusztival, mégpedig hogy nem alszik velünk a kutya. De aztán inkább kiköltöztünk a nappaliba aludni. Aztán leoltottuk a lámpát és kezdődött a megszeppent nyüsszögés, majd a keserves sírás, majd a jelző -"húúúúú"-zást is bevetette. Éjjel háromig helyt álltunk, én a mamihormonoktól éber alvásban figyeltem, hogy vesz-e levegőt, miután sikerült végre valahogy elaltatni. Háromkor aztán köhécselt a "gyerek", én meg ellenőriztem, hogy nem halt-e bele, erre persze felébredt és megint kezdte az ugatást. Papi még egyszer megpróbálta a nyugtatós altatást, de sajnos már menthetetlenül felébresztettem. Végül felvettük magunkhoz, ahol azonnal elaludt és teljes nyugalomban aludta át az éjszakát. Szerencsére nem történt meg, amitől féltem, reggelig kibírta pisilés kakilás nélkül.

Reggel építettünk neki kerítést, hogy ne rágjon szét mindent napközben, amíg mi dolgozunk. Miután betettem az új helyére, jött a keserves sírás hadjárat. Ez a kis löfli fülű pontosan tudja, milyen hangot kell kiadni ahhoz, hogy menthetetlenül facsarodjon össze a szívem. Tíz perces késéssel végül el tudtam indulni, aztán egész délelőtt azon gondolkoztam, hogy hogyan rántja magára a ketrecet, megáll a szíve, kiborítja a vizet és szomjan hal, vagy berepül az a bizonyos kőszáli sas és magával ragadja. Vagy hogy 7 órán keresztül vonyít, amire a szomszéd kihívja a helyi teket, akik berontanak a házba és azonnal ártalmatlanítják a magára hagyott ebet.

Természetesen egyik sem történt meg. Hazaérve a boldog, nyugodt lábrágó kutya fogadott, aki aztán konstatálva, hogy újra a fedélzeten vagyunk, ismét belekezdett az ugató hadjáratba, büntetve minket minden egyes külön töltött másodpercért. 

A műsor tehát kizárólag nekünk szól, mi pedig azonnal bedőltünk neki, és újra meg újra bedőlünk, mert a babakutya szupercukiságot vet be a túlélés érdekében.