Napi Elfújta a szél

"Scarlett O'Hara nem volt szépség, de ezt a férfiak aligha tudták megítélni, ha annyira elbűvölte őket, mint a Tarleton ikreket. Arcán túlságosan észrevehetően keveredtek el anyjának, a francia származású partvidéki arisztokrata nőnek finom vonásai pirospozsgás ír apjának paraszti vonásaival. Mégis egyéni volt ez az arc finom állával, szögletes állkapcsával. Szeme világoszöld volt, minden sötétebb árnyalás nélkül, és hosszú, a végén kissé felkunkorodó szempillája valósággal sátort vert fölé. Felette sűrű fekete szemöldöke felfelé ívelt, és meglepő vonalat vágott magnóliaszirom fehérségű homlokába, abba a fehérségbe, amelyet a déli vidékek asszonyai olyan nagyra értékeltek, és kalappal, fátyollal, ernyővel annyira gondosan óvtak a georgai napfénytől.

Festőien szép látvány volt, amint ezen a ragyogó tavaszi délutánon, 1861 áprilisában, Stuart és Brent Tarletonnal ot ült az árnyékban a ház nyitott tornácán Tarán, apja ültetvényén. Zöld virágos új muszlinruhájának tizenkét yardnyi anyaga szélesen terült el körülötte, derekától majdnem a földig, éppen csak alacsony sarkú zöld selyemcipőcskéjét hagyva szabadon, amelyet apja legutóbb hozott neki Atlantából. A ruha remekül érvényesítette tizenhét hüvelyknyi vékony derekát, a legvékonyabbat mind a három déli államban, a fűző domborulata pedig arra vallott, hogy tizenhat éves korához képest melle már szép érett.

De bármilyen illedelmesen terült szét a szoknya, bármennyire is ápoltan csavarodott haja fonatba, s nyugodott kis fehér keze az ölében, igazi énjét mindez csak alig-alig takarta. Az édes arcocskában a zöld szem nyughatatlanul, akaratosan, szenvedélyesen, élettel, elevenséggel telten parázslott, ami nehezen volt összeegyeztethető illedelmes magatartásával.

De hát modorát anyja szelíd korholásai és Mammy, a dajka jóval szigorúbb fegyelme erőszakolta reá, a szemében viszont igazi természete nyilatkozott meg."




 

Igenis a ti hibátok!

A kedvem már valahogy reggel sem volt az igazi, le kellene szoknom arról a rossz szokásról, hogy ébredés után kezembe kapom a mobilom és persze a fészbúk az első, amit benyomok. Talán akkor nem indulna a napom olyan idegborzoló hírekkel, mint ez. Biztos közrejátszik az áprilisi hó is a dologban, (meg az, hogy az ősz óta végre megpucolt ablakon ismét nem lehet kilátni az esőcseppek miatt, szóval egy teljes napi munkám veszett kárba...), mert alapból nem szoktam magam felhúzni politikai híreken. De az is lehet, hogy simán csak öregszem és a következő az "ezek a mai fiatalok" ismételgetése lesz majd, közvetlenül a lassú és fájdalmas fizikai hanyatlás, majd a halál előtt.

Írni meg aztán végképp nem szoktam ilyen témában, de egész nap ez járt a fejemben, és jövet-menet mindig bosszankodtam egy sort azon, hogy akkor most hogyan is van az, hogy mi nem csak migránsok, hanem már rabszolgák is lennénk, és a hanyatló nyugat kizsákmányolásától csak a mi szeretett kormányunkba vetett hit és bizalom menthet meg. Majd amikor végre beérik a termés, és annyi év fáradozás után a hazai "szebb jövő" kárpótol a sok külföldi szenvedésért.

Azt, hogy anno miért jöttünk ki, sokszor sokféle fórumon megbeszéltük már, nem is ragoznám, nyilván a fő motiváció a pénz volt. A dolog működött is, a kezdeti nehézségek után viszonylag hamar elértünk egy olyan életszínvonalat, amire otthon nem tudom mikor és milyen feltételek mellett lett volna lehetőség. Ne tűnjön dicsekvésnek, nyilván ennek is - mint mindennek az életben - ára van. Hamar rájöttünk, hogy a barátságok nagy része nem tartható pusztán skype-os kapcsolattartással, hogy mennyire végtelenül szomorú, ha a családi ebédekről sorozatban csak mi hiányzunk, vagy amikor a kinti új ismerőseinknek, haverjainknak fogalma sincs, miről hadoválunk, amikor a Szomszédokból idézünk :)

Van, aki ezt jobban bírja, van, aki nem. Nálunk akkor pattant el valami, amikor gyerekünk lett, akkor kezdtük el magunkat nagyon egyedül érezni itt kint, és macerásnak érezni a távolságot, meg a nagyszülőkhöz utazgatást. Mi úgy döntöttünk, hogy amint lehet, majd hazamegyünk, pár éven belül mindenképp, mindenesetre biztos, hogy nem maradunk a nyugdíjas éveinkig.

Kaptunk hideget-meleget, sokan nem értik, miért hagyjuk itt az anyagi biztonságot, pusztán érzelmi alapon. Szóval igen, ebből az aspektusból Lázárnak igaza van, ha valaki ezt csak a pénzért csinálja, annak nem fog sikerülni, az nem fogja magát jól érezni külföldön. Van azonban már megint egy óriási adag cinizmus az egész hozzáállásában, ami végtelenül felbosszant. Akkor hadd legyek most én is egy kicsit cinikus...

Egyrészt mi az, hogy "nem éri meg külföldön élni, mert a megélhetés is drágább"? Valóban, így igaz, csak nem mindegy, hogy milyen arányban. Fodrászhoz meg autót javítani én sem ide járok, őrültség lenne egy hajvágásért 70-80 €-t fizetni, mikor otthon megcsinálják 5000 Ft-ért. Az már érdekesebb, hogy miért kerül egy Spar-os vagy Hoferes nagybevásárlás itt ugyanannyiba, mint Magyarországon. És azért a végtelenül egyszerű józan paraszti ész azt mondatja velem, hogy kenyeret mégiscsak többet eszem, mint ahányszor a hajam vágatom. Szóval az élelmiszerek ára nagyjából azonos, ami viszont különbség, hogy itt nem nagyon kell címkéket olvasgatnom, mert a termékek 98 %-a alapból bio, szinte alapkövetelmény, hogy minden biogazdaságokból, helyi termelőktől származik (nyilván nem a kiwi), teljesen nyugodt szívvel vásárolhatok "vakon".

De ez még ugye édeskevés lenne bárkinek is ahhoz, hogy elhagyja az otthonát. Jól van, de akkor "eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól , vízvezetékhálózattól... mit tettek a rómaiak értünk?"

Amikor kijöttünk, nulla nyelvtudással kb. két hét alatt kaptunk munkát, nem volt könnyű munka, de kezdésnek jó volt. Pár hónap alatt találtunk jobbat, megtanultuk a nyelvet és beindultak a dolgok. Fesztiválokra jártunk, sörözni, nyaralni, közben szépen gyűlt a pénz, nem volt gondunk. Ha akartunk a hónap végén mindent elkölthettünk hülyeségekre, mert tudtuk, hogy a következő hónapban úgyis jön a következő fizu, nem kerülünk bajba.

Aztán gyerekünk lett, ami nyilván minden család tartalékait megnyirbálja, de még így is normális körülmények között, és biztonságban teltek a napok. A terhesség hetedik hónapjától itthon voltam, a szülés után három hónapig kaptam a rendes fizumat, és a gyes összege is felért egy magyarországi középvezetői fizetéssel. A vizsgálatokat fizette/fizeti az állam, de ha valakinek a privát orvos a szimpatikusabb, akkor az oda kifizetett díj egy részét visszafizeti a krankenkasse, hiszen a befizetett járulék alapján jogosultak vagyunk az alapellátásra. Úgy rémlik, ez otthon valamivel másképp működik...

A gyerekemet ingyen szültem, egy olyan kórházban, hogy ütötte néhány hotel minőségét, ahol életem során nyaralni voltam. Senkinek a zsebébe nem kellett pénzzel teli borítékot gyömöszölni, hogy foglalkozzanak velem, minden műszer működött, a nővérek kedvesek voltak. A 20 kg-os bőröndömet az öt nap alatt egyszer sem kellett elővennem, mert a beérkezéstől a hazamenetelig, pelenkától a hálóingen át a tápszerig mindent bármekkora mennyiségben adtak, és a napi háromszori étkezés mellett annyiszor jártam a svéd asztalos konyhába nasizni, ahányszor csak akartam.

A gyes alatt kértem és kaptam közel 3000 € támogatást, hogy tanuljak. Elvégezhettem ingyen 4 nyelvtanfolyamot, egy barista képzést és egy államilag elismert bizonyítványt adó szakiskolát, hogy a munkaerőpiacra visszatérve nagyobb eséllyel kapjak újra állást és a két év kiesés után könnyebben beilleszkedjek a régi vagy egy új munkahelyen. Nem kellett semmit aláírnom, nem kellett magam köteleznem, hogy x évig az országban fogok dolgozni.

Amikor Papa munkanélküli lett, egy szó nélkül fizettek segélyt, nem küldték virágágyást gereblyézni. Helyette beíratták nyelvtanfolyamra, szakiskolába, hogy hamarabb kapjon állást. Sőt mivel annyira jó fej volt, hogy hajlandó volt ingyen tanulni, még hozzácsaptak némi plusz pénzt a segélyhez, jutalmazva a szorgalmát.

Így bánnak tehát velünk a "rabszolgatartóink". Ilyen rabszolgák vagyunk mi. És ez még csak pár példa volt.

Öt éve vagyunk itt. Amellett, hogy számos dolgot meg tudtunk venni, minden hónapban tudtunk félretenni. Van életbiztosításunk, autónk, nyaralónk, házunk. Nincs viszont hitelünk. Ha maradnánk, osztrák nyugdíjat kapnánk, ha eljön az ideje, de az alap nyugdíjjárulékon felül valamennyi munkáltatónk fizetett be önkéntes nyugdíjhozzájárulást, amiről negyedévente kapunk tájékoztatást, hogy mennyi gyűlt össze eddig. Ha vásárolni megyek, nem kell centre kiszámolnom, hogy mit és mennyiért teszek a kosárba. Minden évben voltunk külföldön nyaralni, és nem a horvát tengerpartra gondolok. Elnézést, nem dicsekedni akarok, csak érzékeltetni a helyzetet.

Szóval azt, hogy egy kicsit máshogy működnek itt a dolgok, és egyáltalán nem csak a pénz miatt. Itt biztonság van, jólét, szociális háló, normális orvosi ellátás, színvonalas oktatás, nyugdíjrendszer. Ez egyáltalán nem (csak) az euróról szól. Most hogy így összegzem, arra gondolok, hát megbolondultunk mi, hogy ezt itt hagyjuk?

Akkor most tisztázzunk valamit, kedves Lázár úr! Nem azért megyünk haza, mert már nem éri meg kint élni. Azért megyünk haza, mert hiányzik a családunk, az otthon hagyott barátaink. Azért megyünk haza, mert bármennyire is megéri, itt nem vagyunk otthon, nem itt születtünk. Mert akárhányszor hazafelé átlépem a határt, megdobban a szívem, másnak látom a tájat, örülök minden darab kőnek, minden fának. És valahányszor visszajövünk ide csak ürességet érzek. Igen, ennyire szentimentális hülyék vagyunk, mi rabszolgák, akiknek csak a pénz a fontos.

Persze nehéz lehet elvonatkoztatni egy olyan elzárt világból nézve, mint az Öné. Ahol tényleg egyetlen mércéje van a dolgoknak és az a pénz. De meg kell mondjam, sem a pénz, sem más anyagi juttatás nem lehet elég indok, hogy az ember a hazájától és a szeretteitől távol éljen.

Egyetlen dolog van, ami még az Ausztriában maradásra késztet: hogy rettenetesen félek hazatérni egy olyan országba, ahol Önök vannak hatalmon. Se a pénz, se a juttatások hiánya nem rettent vissza, annál inkább a jelenlegi kormányzás ostoba és színvonaltalan lépései, és a félelem, hogy minden egyre csak rosszabb és nehezebb lesz otthon. Hogy nemhogy segíteni nem fog senki, hanem inkább elgáncsolnak, ha haza merünk menni. Mert innen úgy tűnik. Úgy tűnik, hogy nem a nyugat a hibás, hanem igenis a kormány.

Ezért maradunk még kint, ezért várunk és gyűjtögetünk a rabszolgaságból még euróezreket mielőtt hazatérünk, hogy még véletlenül se legyünk kiszolgáltatva egy ilyen vezetésnek, amikor egyszer végre hazatérhetünk.

De addig is izgatottan várom, hogy milyen lépéseket tesznek azért, hogy tovább javítsák az életkörülményeket.


Majdnem félidős szelfi vol.2

Azt gondolná az ember (lánya), hogy ha már végigcsinált egy terhességet, a másodiknál a korábbi tapasztalatok felvértezik minden meglepetéssel szemben. Na most vagy én vagyok átlagon felül béna a terhességhez, vagy teljesen természetes, hogy másodszorra ugyanúgy fingom sincs semmiről, mint először.

A bölcs anyatermészet ugyanis kitalálta a szülés utáni teljes emlékezetkiesést. Különben ki szülne egynél több gyereket, ha emlékezne erre a sok borzalomra? Pedig még blogot is írtam a szenvedéseimről, de az agyam valahogy könnyelműen legyintett, "á nem is volt az olyan rossz! csak túl nyafogós kismama voltál!" és elhessegette a rosszabb emlékek árnyait.

Ékes bizonyítéka ennek, hogy akárhányszor panaszra nyitom a számat, és elkezdem az "én ezt nem fogom túlélni, ilyen borzalmas tünetekkel biztosan belehalok ebbe a második terhességbe" áriámat, Papa nem átall azon nyomban figyelmeztetni, hogy ezt már egyszer betű szerint végigcsináltuk, ugyanígy, ugyanilyen sorrendben. Megjegyzem, azért ez nem fedi száz százalékig a valóságot, de az igaz, hogy halványan dereng valami a reggeli egész napos rosszullétekről, csíkokról, visszérről, meg harminc órás vajúdásról. De nem tudom, elbizonytalanodom. Csak azt tudom, hogy Medi milyen cuki, jó az illata, sokat énekel és tud németül számolni. A többire nem emlékszem. Szóval az agyam ellenem dolgozik. Vagy inkább a vadiúj gyerek mellett...

Mintha valami olyasmi is elővillanna a múlt ködéből, hogy a hasam miatt is folyton piszkáltak legutóbb. Hányszor hallgattam, hogy biztos ikreket várok, meg hogy kitől van a gyerek, mert egyikünk sem ilyen nagydarab... Na most vagy ez a világ legdurvább deja vu érzése, vagy csak szimplán én ilyen görögdinnye méretűre domborodó kismama-típus vagyok, mert szórol szóra ugyanezt kell hallgatnom most is. "Biztos ikrek!", "Jézusom te mindjárt szülni fogsz!", "Szegénykém, hogy fogsz megszülni egy ekkora gyereket???". 

Na, akkor most szólok, hogy 


Augusztus közepén szülök, a gyerek az ultrahang szerint milliméterre hozza a teljesen átlagos szintet, már-már unalmasan normális :)

Ez itt a félidős szelfim Medivel:

Ez meg a mostani 22. hetes:
(Igen, elfelejtettem magam lefotózni a közepén, de kuss legyen, már van egy gyerekem, és örülök, hogy csak két hetes lemaradásban vagyok magamhoz képest :D )


Ugyanakkora!
Normális!

Písz! :)