Fél éves Medi alaposan szemrevételezi a megcsócsált kenyércsücsköt:
Kétnapos sztárfotó:
Először a kiságyban:
Nosztalgia és Photoshop
Megláttam ezt a képet, és elfogott a nosztalgia. Mondtam Papának, hogy de földobnám a fészre, csak szar rajta a fejem, úgyhogy inkább nem. Erre ő megphotoshoppolta :D
Művészet
"- S az élet legmagasabb rendű formája a művészet, mert a művészet a legnagyobb, a legmagasabb rendű életszeretet.
És így folytatta:
- Ügyet se vessetek a mulandó dolgokra, mert az örökkévalóság számára alkottok és az örökkévalóságban álltok. Valami Savonarola nevű szerzetesről beszélnek mostanában. Azt mondják, lázítja a népet és az idők végezetéről prédikál. Én már sokszor hallottam prédikálni az idők végezetéről. Az isteni Donatello azt mondogatta: valahányszor azt hallod, hogy valaki az idők végezetéről prédikál, eredj, végy kezedbe vésőt, alkoss és építs. S ha leomlana a szikla, amely előtt állsz, végy két-három követ és építs új sziklát, talán az kegyelemre talál majd Isten színe előtt. És ha romba dőlne a város, melyet elhagytál, végy fát és vasat és építs új házat magadnak, az emberi kéz alkotása talán kegyelemre talál Isten színe előtt a pusztulás órájában. S ha azt látnád, hogy az emberek kezét elsorvasztja a rémület, tartsd fel kezed magasan az ég felé, talán megkönyörül az Úr alázatod és akaratod mozdulata láttán és nagy kitartásodért elfordítja tőled a pusztulást. Én mindenkor szót fogadtam mesteremnek és barátomnak, az isteni Donatellónak. Midőn Bellerophónómat mintáztam, furcsa álarcosok bukkantak fel Firenze környékén és az idők végezetéről, az Antikrisztus jöveteléről, a csillagok hullásáról beszéltek. Azt mondták, megnyílik majd a föld. Én bronzba öntöttem a szobromat és az én bronzom megmaradt. Magasra ágaskodik a szárnyas paripa, és az ifjú lovas teste a ló erejével viaskodik, ez az én Bellerophónóm. Az én bronzom megmaradt, de azok, akik a világ végét tanították, sehol sincsenek már, az eretnek máglya lángjai emésztették el őket. Midőn a Lovascsatán dolgoztam, rettentő módon elterjedtek mindenféle prédikátorok, akik az Isten harmadik országának eljövetelét, az emberi munka és az emberi igyekezet hiábavalóságát tanították. Én alkottam, ők prédikáltak. Én befejeztem a művem, ők elpusztultak. Sok ehhez hasonlót tudnék mesélni. Soha ne hagyjátok megtéveszteni magatokat az ilyesmiktől. A művészet örök, mert a művészet Isten szerzetesrendje, az élet legmagasabb rendű formája."
Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom
Bertoldo mester tanítása
És így folytatta:
- Ügyet se vessetek a mulandó dolgokra, mert az örökkévalóság számára alkottok és az örökkévalóságban álltok. Valami Savonarola nevű szerzetesről beszélnek mostanában. Azt mondják, lázítja a népet és az idők végezetéről prédikál. Én már sokszor hallottam prédikálni az idők végezetéről. Az isteni Donatello azt mondogatta: valahányszor azt hallod, hogy valaki az idők végezetéről prédikál, eredj, végy kezedbe vésőt, alkoss és építs. S ha leomlana a szikla, amely előtt állsz, végy két-három követ és építs új sziklát, talán az kegyelemre talál majd Isten színe előtt. És ha romba dőlne a város, melyet elhagytál, végy fát és vasat és építs új házat magadnak, az emberi kéz alkotása talán kegyelemre talál Isten színe előtt a pusztulás órájában. S ha azt látnád, hogy az emberek kezét elsorvasztja a rémület, tartsd fel kezed magasan az ég felé, talán megkönyörül az Úr alázatod és akaratod mozdulata láttán és nagy kitartásodért elfordítja tőled a pusztulást. Én mindenkor szót fogadtam mesteremnek és barátomnak, az isteni Donatellónak. Midőn Bellerophónómat mintáztam, furcsa álarcosok bukkantak fel Firenze környékén és az idők végezetéről, az Antikrisztus jöveteléről, a csillagok hullásáról beszéltek. Azt mondták, megnyílik majd a föld. Én bronzba öntöttem a szobromat és az én bronzom megmaradt. Magasra ágaskodik a szárnyas paripa, és az ifjú lovas teste a ló erejével viaskodik, ez az én Bellerophónóm. Az én bronzom megmaradt, de azok, akik a világ végét tanították, sehol sincsenek már, az eretnek máglya lángjai emésztették el őket. Midőn a Lovascsatán dolgoztam, rettentő módon elterjedtek mindenféle prédikátorok, akik az Isten harmadik országának eljövetelét, az emberi munka és az emberi igyekezet hiábavalóságát tanították. Én alkottam, ők prédikáltak. Én befejeztem a művem, ők elpusztultak. Sok ehhez hasonlót tudnék mesélni. Soha ne hagyjátok megtéveszteni magatokat az ilyesmiktől. A művészet örök, mert a művészet Isten szerzetesrendje, az élet legmagasabb rendű formája."
Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom
Bertoldo mester tanítása
Én, a női sofőr
Vérbeli, hamisítatlan női sofőr. De ne ugorjunk ennyire előre...
Múlt pénteken végre megvettük életünk első autóját, egy (szerintem) csúnyácska, ámde megbízható és keveset fogyasztó Volkswagen Polot. A legjobb, hogy piros, én ugyanis úgy kezdtem az autóvásárlást, hogy "bármit, csak pirosat ne". De végül össze kellett csiszolni a vágyakat és a valóságot és ez lett belőle.
A dolog ott kezdődött, hogy megszületett Medi. Mert addig én úgy gondoltam, hogy sosem, vagyis eS.O.Há.A. nem lesz kocsim. Egyrészt mert hét éves jogosítványom dacára nem tudok vezetni (Kocsis Csabi oktató elmondása szerint soha nem látott még ilyen falábú lányt, ami azért megjegyzem, szerintem nem fedi a valóságot, na mindegy), másrészt mert hogy a környezetvédelem és mily' csodás a közösségi közlekedés satöbbi.
Aztán felpakoltam Medit a cuccaival, a babakocsi aljában halmozódtak a hátizsákok, pelenka, ruhák, tengernyi babakütyü, aztán a saját táskáim, itt-ott lógatva a babakocsi különböző kiálló alkatrészein. Bécset még simán teljesítettük, bár még a kifogástalan akadálymentesítéssel sem túl kellemes három különböző metróval eljutni a pályaudvarra. A vonaton szoptatást már meg se említem. Az igazi gondok az átszállásnál kezdődtek, nincs ugyanis közvetlen járat elérhető áron (napi egyet kivéve). Ha Papi nem volt velünk, akkor meg kellett kérni valakit, hogy segítsen. Ha velünk volt, akkor egyik kezével Gusztit rángatva, másikkal a babakocsit egyensúlyozva bénáztuk magunkat föl s le a lépcsőkön. Magyarországra átérve aztán már se lift, se mozgólépcső, csak mi és a temérdek cucc. Kutyát csak pótjegy nélküli vonaton szabad szállítani, babakocsit pedig csak azon lehet, mert csak arra fér fel, és nyilván pótjegyes vonatból van több.
Néhányszor utaztunk telekocsival, de csak olyan autók jöhettek szóba, ahol a sofőr egyedül utazott egy kézitáskával, mert a babakocsi, hátizsákok, mózeskosár, kutya kombóval bizony másnak már nem nagyon maradt hely. És ugye a háztól házig az általában azt jelenti, hogy valamelyik ubahn végállomástól a BAH csomópontig. A pesti babakocsis tömegközlekedésről már írtam egyszer - szívből sajnálom a budapesti anyukákat, mondjuk nem is látni sokat a metrón, szerintem a szerencsésebbek már beszerezték az autót, a többiek meg inkább gyalog mennek, vagy otthon maradnak.
Szóval megérett az idő az autóvásárlásra.
Mint abszolút kezdő, megnéztem az interneten, hogyan kell használt autót venni. A totalcar honlapján van is erről néhány cikk, az egyikben kategorizálják az autóvásárlókat. A hatodik pontban magunkra ismertem:
"Az utolsó csoportba az autózásba későn belevágók tartoznak, akik munkahelyváltás, válás, vagy mondjuk, a család kezelhetetlenné fajult transzportációs igényei miatt kényszerülnek volán mögé harminc-, negyvenegynéhány évesen, és extra PRAKTIKUS, sok férőhelyes, nagy belső terű autóra van szükségük. Ekkora pénzmennyiség birtokában már nekik is csillan halvány reménysugár."
Első körben kiválogattam néhány autót és átpasszoltam a linkeket Szilárdnak, mert ő ért hozzá, mi meg nem. Azonnal kiderült, hogy mint mindent, ezt is érzelmi alapokra helyeztem és persze az alapján választottam ki az autókat, hogy azok külsőre mennyire tetszenek. Mondanom sem kell, hogy egyik sem tartozott a praktikus kategóriába. Kissé lelombozva kezdtem elölről a keresést, most már a praktikumra helyezve a hangsúlyt. Így már sikerült szűkíteni a kört, néhány megfelelő, de még csinosnak mondható darabra. Ezekről is kiderült később, a személyes megtekintés során, hogy kissé bilibe lógott a kezem. A megnézett autók egytől egyik török dürümbürümök által összeeszkábált, rozsdás roncsok voltak, szuperül lefotózva. Újratervezés, végül a valóság talaján megtaláltuk Szasát, és az ő csunyika piros volkswagen-jét, ami egyidős a húgommal és piros, de legalább nagy valószínűséggel nem rohad ki alólam az elkövetkező pár évben.
Múlt pénteken végre megvettük életünk első autóját, egy (szerintem) csúnyácska, ámde megbízható és keveset fogyasztó Volkswagen Polot. A legjobb, hogy piros, én ugyanis úgy kezdtem az autóvásárlást, hogy "bármit, csak pirosat ne". De végül össze kellett csiszolni a vágyakat és a valóságot és ez lett belőle.
A dolog ott kezdődött, hogy megszületett Medi. Mert addig én úgy gondoltam, hogy sosem, vagyis eS.O.Há.A. nem lesz kocsim. Egyrészt mert hét éves jogosítványom dacára nem tudok vezetni (Kocsis Csabi oktató elmondása szerint soha nem látott még ilyen falábú lányt, ami azért megjegyzem, szerintem nem fedi a valóságot, na mindegy), másrészt mert hogy a környezetvédelem és mily' csodás a közösségi közlekedés satöbbi.
Aztán felpakoltam Medit a cuccaival, a babakocsi aljában halmozódtak a hátizsákok, pelenka, ruhák, tengernyi babakütyü, aztán a saját táskáim, itt-ott lógatva a babakocsi különböző kiálló alkatrészein. Bécset még simán teljesítettük, bár még a kifogástalan akadálymentesítéssel sem túl kellemes három különböző metróval eljutni a pályaudvarra. A vonaton szoptatást már meg se említem. Az igazi gondok az átszállásnál kezdődtek, nincs ugyanis közvetlen járat elérhető áron (napi egyet kivéve). Ha Papi nem volt velünk, akkor meg kellett kérni valakit, hogy segítsen. Ha velünk volt, akkor egyik kezével Gusztit rángatva, másikkal a babakocsit egyensúlyozva bénáztuk magunkat föl s le a lépcsőkön. Magyarországra átérve aztán már se lift, se mozgólépcső, csak mi és a temérdek cucc. Kutyát csak pótjegy nélküli vonaton szabad szállítani, babakocsit pedig csak azon lehet, mert csak arra fér fel, és nyilván pótjegyes vonatból van több.
Néhányszor utaztunk telekocsival, de csak olyan autók jöhettek szóba, ahol a sofőr egyedül utazott egy kézitáskával, mert a babakocsi, hátizsákok, mózeskosár, kutya kombóval bizony másnak már nem nagyon maradt hely. És ugye a háztól házig az általában azt jelenti, hogy valamelyik ubahn végállomástól a BAH csomópontig. A pesti babakocsis tömegközlekedésről már írtam egyszer - szívből sajnálom a budapesti anyukákat, mondjuk nem is látni sokat a metrón, szerintem a szerencsésebbek már beszerezték az autót, a többiek meg inkább gyalog mennek, vagy otthon maradnak.
Szóval megérett az idő az autóvásárlásra.
Mint abszolút kezdő, megnéztem az interneten, hogyan kell használt autót venni. A totalcar honlapján van is erről néhány cikk, az egyikben kategorizálják az autóvásárlókat. A hatodik pontban magunkra ismertem:
"Az utolsó csoportba az autózásba későn belevágók tartoznak, akik munkahelyváltás, válás, vagy mondjuk, a család kezelhetetlenné fajult transzportációs igényei miatt kényszerülnek volán mögé harminc-, negyvenegynéhány évesen, és extra PRAKTIKUS, sok férőhelyes, nagy belső terű autóra van szükségük. Ekkora pénzmennyiség birtokában már nekik is csillan halvány reménysugár."
Első körben kiválogattam néhány autót és átpasszoltam a linkeket Szilárdnak, mert ő ért hozzá, mi meg nem. Azonnal kiderült, hogy mint mindent, ezt is érzelmi alapokra helyeztem és persze az alapján választottam ki az autókat, hogy azok külsőre mennyire tetszenek. Mondanom sem kell, hogy egyik sem tartozott a praktikus kategóriába. Kissé lelombozva kezdtem elölről a keresést, most már a praktikumra helyezve a hangsúlyt. Így már sikerült szűkíteni a kört, néhány megfelelő, de még csinosnak mondható darabra. Ezekről is kiderült később, a személyes megtekintés során, hogy kissé bilibe lógott a kezem. A megnézett autók egytől egyik török dürümbürümök által összeeszkábált, rozsdás roncsok voltak, szuperül lefotózva. Újratervezés, végül a valóság talaján megtaláltuk Szasát, és az ő csunyika piros volkswagen-jét, ami egyidős a húgommal és piros, de legalább nagy valószínűséggel nem rohad ki alólam az elkövetkező pár évben.
Ő az egyébként, meg én a büszke tulajdonos :)
Na és én a sofőr:
Kifizettük az autót, átírattuk, megkötöttük a biztit, megkaptuk a kulcsokat. Gondoltam hátra gurulok szépen a szalon mögé, ott megfordulok és szépen hazaviszem a kocsikát. A női sofőr az első kettesnél lefullad. Sebaj, hátragurultam, megpördültem (volna) az autóval, de pont nem sikerült egy ívben, mert egy rohadt nagy konténer utamat állta. Nem baj, korrigálok. Nézem a váltót, egyes-kettes-hármas-négyes-ötös a rükverc meg pont fordítva mint anyu suzukijánál, nem jobbra lent, hanem balra fent. De hol a kis gyűrű a váltóról - aha, ezen nincs. Akkor biztos ezt csak úgy rükvercbe kell tenni és kész. Kuplungolok, váltok, indulok - de előre. Aztán megint. Aztán még ötször, és elfogyott a hely. Kétségbeesve hívom az eladót, hogy nem is működik az autó, azonnal jöjjön vissza. Egy darabig ezen elvitatkozunk, magyarázgatja németül, hogy mit csináljak, én meg bizonygatom, hogy de én azt csinálom, és tudok vezetni, higgye el! Végül feladom, látszik, hogy nem fog visszajönni. Szemlesütve bemegyek segítséget kérni a szalonba. A férfi kijön és szó nélkül beteszi rükvercbe, mint kiderült az egész váltót úgy ahogy van, lefelé kell nyomni. Megköszöntem a segítséget, ő vágott valami pofát, gondolom azóta is ezt a sztorit meséli röhögve a munkatársainak.
Végre elindulunk, az első pirosnál lefulladok. Aztán indulás után közvetlenül megint. Nem baj, megvárjuk ugye a következő zöldet. A terv úgy szólt, hogy nekem hazafelé tökegyenesen kell menni, annyi malőrrel, hogy a másik sávban, az egyirányú utcák miatt tehát előbb kell egy kört tennem, hogy oda átkeveredjek, de onnantól már sima csiga. Ahol viszont balra kanyarodó utcának kellett volna következni, ott csak jobbra kanyarodó volt, így hip-hopp rákeveredtem egy olyan egyirányú útra, ahol csak biciklisáv volt, meg a Bécs végét jelző tábla az autópályára felhajtó úton. Na arra én rá nem megyek, gondoltam, úgyhogy vészvillógóval félreálltam őrjöngeni, meg összeszedni magam. Végül egy kis szabálytalankodással visszakavarodtam a helyes útra, és elindultam hazafelé. A Donaukanal-ig még vagy harmincszor lefulladtam, kábé ötvenezerszer ledudáltak és még ki is röhögött egy csapat diák. Aztán megvilágosodtam, hogy annyira közel van a kettes a négyeshez, hogy én folyton egyesből négyesbe váltok, és ezért kell szégyenszemre vészvillogózni minden egyes piros lámpánál induláskor. Amikor erre rájöttem végre ment minden simán, már csak azt kellett figyelmen kívül hagynom, hogy Medi időközben bekakált és a hátsó ülésen őrjöngött mihaszna anyja tehetetlenségén és a kenguru-benzines verdáján.
Nagyjából háromnegyed óra alatt hazaértünk és akkor már a stressztől végtelenségig kifáradva annyira ki akartam szállni a kocsiból, hogy úgy beparkoltam csont nélkül két kocsi közé, mint még soha, megjegyzem a parkolás művészete szintén nem az erősségem.
A lakásba fölérve aztán jól kibőgtem magam, lefektettem Medit, majd rendeltem egy jutalom pizzát meg egy búzasört és igyekeztem összeszedni magam romjaimból egy kis Szex és New York mellett.
Én vagyok tehát a női sofőrök non plus ultrája, és üzenem a férfiaknak, hogy nem ment el végleg a kedvem a vezetéstől, és addig nem nyugszom, míg antitálentum mazsolából az utak királyává nem válok :D (hahaha).
Egyet jobbra, egyet balra
Medi ma életében először átfordult hátról hasra. Persze nem voltam ott, csak Papi kiabált, hogy Medi megcsinálta, de aztán rögtön megismételte a kedveméért még kétszer, úgyhogy én úgy veszem, hogy láttam az első megfordulás(oka)t.
És mint vérbeli szülőanya, ezután egész délután lesben álltam a fényképezőgéppel, a mutatványt azonban nem sikerült lekapni. Mindig csak a "majdnem" és a "mindjárt" szintig jutottunk el, vagy ezer képet lőttem, Medi meg huncut vigyorokkal jelezte, mennyire élvezi a rivaldafényt :)
A jól bevált esti szertartásunk kábé egy hete felborult. Medi mostanság nyolc körül felébred és nem hajlandó visszaaludni. Csak néz rám a hintából, úgy néz, mintha jelre várna, mintha előre megbeszéltünk volna valamit, és most várná, hogy az következzen. Hogy én lépjek.
Hát én léptem. Ma is felébredt, és én egy hirtelen ötlettől vezérelve betettem a kiságyába, hogy na kérem, itt rend lesz (mondta a nagymama, és...). Néhány korábbi eset alapján előre paráztam, hogy micsoda műsor lesz ebből, de legnagyobb meglepetésemre egy kis hiszti után simán elaludt.
A nagylány a saját ágyában alszik.
Anyának hiányzik az illata. Anya a saját ágyában árválkodik :)
Érzem, ezt a különalvást most jól elkiabálom, túl szép, hogy igaz legyen.
Na de majd meglátjuk. Tudósítok róla! :)
