Mintha nem lett volna
Langy meleg van
de ez kevés."*
*Tarkovsky
i wish i was
Augusztus 30.
Ez a nyár is véget ért (mintha nem lett volna).
Még két hét a pokoli, szünet nélküli melóból.
Aki nyaral, megőrül. Elfelejti mi az illendőség, melyik a jobb és a bal keze.
De most olyan rádiót hallgatok, ahol reggelente ilyen zene szól:
Ez a nyár is véget ért (mintha nem lett volna).
Még két hét a pokoli, szünet nélküli melóból.
Aki nyaral, megőrül. Elfelejti mi az illendőség, melyik a jobb és a bal keze.
De most olyan rádiót hallgatok, ahol reggelente ilyen zene szól:
Bécs király!
Ez a város nyugis, mégis eleven.
Működik.
Az építészet csodálatos, a házak gyönyörűen karbantartva, felújítva.
Imádom, hogy minden harmadik tetőterasz növényekkel, fákkal van tele. Hogy bárhová megyek, mindig van bicikliút. Hogy bárhová megyek, mindig van a közelben egy-két híres ház, amiben híres osztrákok laktak, vagy kisebb-nagyobb múzeumok, vagy csak valami hatalmas régi kastély, háborús emlékhely. Lépten-nyomon.
Imádom, hogy a boltokba bejöhetnek a kutyák! Még az Ikeába is :)
Bécs klasszikus, az ember mindig úgy érzi, ahogy sétál az utcáin, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat egy hegedű, egyszer csak kiszűrődik egy második emeleti ablakból a hang, ahogy egy csipkés ruhás kislány (masnival a hajában) épp egy szonátába kezd a zongoráján.
És van benne egy nagy adag "Hello, Vienna Calling" is :) Valami hátborzongatóan modern, ami egyszerre abszurdan retro és utópisztikus űrlényes budzsilala. A bécsi emberek is ilyenek. Furán konzervatívak és aztán hirtelen előtör belőlük a kisgyerek és bohémebbek, mint egy kocsmányi cseh festő.
Na és még valami: a parkok. Fantasztikus, hogy akárhová költöznék ebben a városban, maximum 10 percnyi sétára ott lenne tőlem egy gigantikus park, szobrokkal és formára nyírt fákkal, ahol a pedánsan gondozott kertekben délutánonként a fél város a fűben hempereg, a másik fele sörözik vagy focizik. Ezt a várost használják, mégsem megy tönkre.
Itt jártunk ma:
Az utolsó előtti egy fura szobor, amit egy fesztivál részeként állítottak ki a Schwarzenbergplatz-on. Elsőre mint egy jövőből idecsöppent fura űrhajó, közelebbről jelentős adag tudatmódosítót fogyasztó alkotók munkája. Mindenképpen nagyon klassz :) És az emberek ezt is használják, örülnek, hogy itt van, nézegetik, hozzáérnek, felcsimpaszkodnak rá, mászókának használják az élő, eleven művészetet. Csudijó.
Bővebb infó: http://www.tba21.org/pavilions/49/overview
Működik.
Az építészet csodálatos, a házak gyönyörűen karbantartva, felújítva.
Imádom, hogy minden harmadik tetőterasz növényekkel, fákkal van tele. Hogy bárhová megyek, mindig van bicikliút. Hogy bárhová megyek, mindig van a közelben egy-két híres ház, amiben híres osztrákok laktak, vagy kisebb-nagyobb múzeumok, vagy csak valami hatalmas régi kastély, háborús emlékhely. Lépten-nyomon.
Imádom, hogy a boltokba bejöhetnek a kutyák! Még az Ikeába is :)
Bécs klasszikus, az ember mindig úgy érzi, ahogy sétál az utcáin, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat egy hegedű, egyszer csak kiszűrődik egy második emeleti ablakból a hang, ahogy egy csipkés ruhás kislány (masnival a hajában) épp egy szonátába kezd a zongoráján.
És van benne egy nagy adag "Hello, Vienna Calling" is :) Valami hátborzongatóan modern, ami egyszerre abszurdan retro és utópisztikus űrlényes budzsilala. A bécsi emberek is ilyenek. Furán konzervatívak és aztán hirtelen előtör belőlük a kisgyerek és bohémebbek, mint egy kocsmányi cseh festő.
Na és még valami: a parkok. Fantasztikus, hogy akárhová költöznék ebben a városban, maximum 10 percnyi sétára ott lenne tőlem egy gigantikus park, szobrokkal és formára nyírt fákkal, ahol a pedánsan gondozott kertekben délutánonként a fél város a fűben hempereg, a másik fele sörözik vagy focizik. Ezt a várost használják, mégsem megy tönkre.
Itt jártunk ma:
Augarten
Az utolsó előtti egy fura szobor, amit egy fesztivál részeként állítottak ki a Schwarzenbergplatz-on. Elsőre mint egy jövőből idecsöppent fura űrhajó, közelebbről jelentős adag tudatmódosítót fogyasztó alkotók munkája. Mindenképpen nagyon klassz :) És az emberek ezt is használják, örülnek, hogy itt van, nézegetik, hozzáérnek, felcsimpaszkodnak rá, mászókának használják az élő, eleven művészetet. Csudijó.
Bővebb infó: http://www.tba21.org/pavilions/49/overview
Valentino 12/13 FW Haute Couture
Gyönyörű ruhák, titokzatos modellek:
Caroline Brasch Nielsen és Frida Gustavsson - nagyon szépek :)
Caroline Brasch Nielsen és Frida Gustavsson - nagyon szépek :)
kontraszt
Life is good: szerda este, irány a Rathaus, ahol Mick Jagger a csinos szőrme kabijában trappol a színpadon (a vásznon) Scorsese koncertfilmjében. Egy-egy banános sör, hatalmas bécsi tömeg hömpölyög, valami nyugodtabb ülőhelyet keresünk. A lelátón meglátunk két éppen felszabaduló helyet, már majdnem le is tudunk ülni, mikor egy idős házaspár az utunkba áll és szép katonás németséggel közlik, hogy márpedig sörrel tilos a lelátóra ülni. Elkullogtunk, eközben Keith Richards a színpadra köpte elszívott cigijét és tombolt a féktelen, szabad rákenroll.
nagymama-láb
Visszatért az álmaimba a régi álombéli nyaraló, ami valahol Keszthely-külvárosban lehet. Amikor Szamiék vettek ott nyaralót, akkor sokszor álmodtam, hogy nekünk is van ott egy. Sokszor visszatért ez a rosszabb kivitelű kis háromszög házikó, aminek a padlóján paradicsom terem a porban, a kertje használhatatlanul kicsi, a szomszéd néni idegesítő.
Ma azt álmodtam, hogy újra ott bosszankodunk, anyu, apu meg én. Nem is maradtunk soká, elindultunk lefelé a domboldalon. Fölöttünk, egy hatalmas sátor és pajta keverékére emlékeztető sárga tető, ami akkora, hogy sparheltek lógnak róla felakasztva a magasban. Anyu mondta, hogy szomjas, míg apuval locsoltuk a földre a két kétliteres flakonból az üdítőt. Egy kúthoz értünk, ahol mohón inni kezdtem, aztán anyunak eszébe jutott (vagy nekem), hogy hátha nem is iható ez a víz és kiköptem.
Nagyjából ennyi lényeges.
Anyu, hiányoztok, mindenkit meglátogatott az anyukája.
Most olyan érzésem van, mint mikor egyedül mentem az ugrálókötél versenyre, mert valami dolgod volt, de a Melindának ott volt az idegesítő anyukája, és mérges lettem, de közben folyton figyelmeztettem magam, hogy nem is lehetek mérges.
Ilyen messzire kellett jönnöm, hogy igazán érezzem, mit jelent a hiányotok. Nekem tényleg ilyen messzire kellett jönnöm, de nem ezért, csak most ez is van.
Mama és Papa is főleg hiányoznak.
Annyira fáradt vagyok, én ma majdnem sírtam amiatt, mert a zuhanyrózsa összevizezte a zoknim, és le kellett venni, (na tessék még ez is), és aztán valamiért eszembe jutott a mama, már nem tudom miről, de elszégyelltem magam, hogy bezzeg a mama tehenet hajtott ötévesen és mire gondolhatott, minek kell neki ezt a hülyeséget csinálni, de azért fölkelt minden reggel és csinálta és dolgozott egész életében, néhány csendes szónál többet mégsem hallottam erről az időszakról, én bezzeg csapkodok és vonaglok, hogy sokat kell dolgozni (tényleg nagyon sokat). Szóval hülyén éreztem magam, na.
Aztán az jutott eszembe, hogy amikor mamával utoljára találkoztunk, akkor persze még nem tudtam, hogy utoljára, de a lényeg, hogy éreztem ezt valahol és puszilgattam, ahogy soha, nem adtam én a mamának soha olyan igazi puszit az arcára, meg senkinek sem úgy általában, de a lényeg, hogy akkor igen és ő mondta, hogy becsüljem meg a szüleimet, mert tőlük kaptam mindent, és ma elsírtam magam mikor ez eszembe jutott.
Amikor papát utoljára láttam ébren, ő azt mondta, legyek mindig tisztességes.
Fura, hogy 59 évi házasság után mennyire különböző dolgot mondtak.
Vagy ez talán nem is olyan különböző.
Jaj, mama, minden nap eszembe jutsz, ahányszor csak a girbe-gurba nagymama lábamra nézek, ami pont olyan és egyre olyanabb mint a tiéd. Sajnálom Boci, hogy lábfotó szerepel a blogomban, de ilyen ez a nagymama láb, bütykös:
Ma azt álmodtam, hogy újra ott bosszankodunk, anyu, apu meg én. Nem is maradtunk soká, elindultunk lefelé a domboldalon. Fölöttünk, egy hatalmas sátor és pajta keverékére emlékeztető sárga tető, ami akkora, hogy sparheltek lógnak róla felakasztva a magasban. Anyu mondta, hogy szomjas, míg apuval locsoltuk a földre a két kétliteres flakonból az üdítőt. Egy kúthoz értünk, ahol mohón inni kezdtem, aztán anyunak eszébe jutott (vagy nekem), hogy hátha nem is iható ez a víz és kiköptem.
Nagyjából ennyi lényeges.
Anyu, hiányoztok, mindenkit meglátogatott az anyukája.
Most olyan érzésem van, mint mikor egyedül mentem az ugrálókötél versenyre, mert valami dolgod volt, de a Melindának ott volt az idegesítő anyukája, és mérges lettem, de közben folyton figyelmeztettem magam, hogy nem is lehetek mérges.
Ilyen messzire kellett jönnöm, hogy igazán érezzem, mit jelent a hiányotok. Nekem tényleg ilyen messzire kellett jönnöm, de nem ezért, csak most ez is van.
Mama és Papa is főleg hiányoznak.
Annyira fáradt vagyok, én ma majdnem sírtam amiatt, mert a zuhanyrózsa összevizezte a zoknim, és le kellett venni, (na tessék még ez is), és aztán valamiért eszembe jutott a mama, már nem tudom miről, de elszégyelltem magam, hogy bezzeg a mama tehenet hajtott ötévesen és mire gondolhatott, minek kell neki ezt a hülyeséget csinálni, de azért fölkelt minden reggel és csinálta és dolgozott egész életében, néhány csendes szónál többet mégsem hallottam erről az időszakról, én bezzeg csapkodok és vonaglok, hogy sokat kell dolgozni (tényleg nagyon sokat). Szóval hülyén éreztem magam, na.
Aztán az jutott eszembe, hogy amikor mamával utoljára találkoztunk, akkor persze még nem tudtam, hogy utoljára, de a lényeg, hogy éreztem ezt valahol és puszilgattam, ahogy soha, nem adtam én a mamának soha olyan igazi puszit az arcára, meg senkinek sem úgy általában, de a lényeg, hogy akkor igen és ő mondta, hogy becsüljem meg a szüleimet, mert tőlük kaptam mindent, és ma elsírtam magam mikor ez eszembe jutott.
Amikor papát utoljára láttam ébren, ő azt mondta, legyek mindig tisztességes.
Fura, hogy 59 évi házasság után mennyire különböző dolgot mondtak.
Vagy ez talán nem is olyan különböző.
Jaj, mama, minden nap eszembe jutsz, ahányszor csak a girbe-gurba nagymama lábamra nézek, ami pont olyan és egyre olyanabb mint a tiéd. Sajnálom Boci, hogy lábfotó szerepel a blogomban, de ilyen ez a nagymama láb, bütykös:
mélypont
And I wonder why, why we didn't try this time
Didn't even try, try to make things right over
Tizenhét
Sasha-t hallgatok, a Warehouse-os mixet megint, ez elég jó. Gyógyítgatom a kis hülye lelkem. Délután még uborkát is tettem a szememre, közben Pavarottit hallgattam, ami borzongatott, aztán elaludtam rajta. Minden csak percekig érdekel.
Végül is a strandra menéssel kezdődött, de az egész a fáradtság miatt van. Tegnap összevesztünk itt mindenkivel, annyira bagatell ("na de hát én vagyok a lektor"), annyira hülyeség, hogy szégyellem magam a kisszerűségéért. Strandra akartam menni, nagyon. Van az a küzdelem, mikor egyetlen cél lebeg a szemed előtt és mindent beáldozol érte, már csak arra tudsz koncentrálni.
17 szobánk van napok óta. Minden nap ugyanannyi. (Ó kedvencem ez itt a tizennyolcadik percnél, de túl rövid, kedves Sasha, ezt elrontottad, alig élem bele magam, már el is illan) Szóval tizenhét. Reggel meglátom a listát, hétfői lista, jó, letoljuk, ma nincs strand. Aztán a keddi lista megint tizenhét. Sikálok, súrolok ezerrel, de túl későn végzünk, vagy valami közbejött, mindegy, vigasz cigi. Szerdai lista, tizenhét. Ez a szám uralja az életem. A nap fényesen sütött tegnap, alkalmas, nagyon is alkalmas strandolásra, főleg itt Bécsben, ahol a hegyi szelek valahogy mindig esőt meg rossz időt kavarnak nyáron. Sikálok, súrolok.
Sikálok, súrolok.
Sikálok, súrolok egészen tizenhétig. Megszállottan, villámgyors mozdulatokkal.
És bumm, megint közbejött valami.
És én tényleg azt hittem itt a világ vége. Olyan erejű düh öntött el, hogy magam is csodálkoztam. A strand miatt.
De valahol érthető ez, ha az embert megfosztják a szabadságtól, abba beleőrül. Ezt most már biztosan tudom, talán még Petőfit is olvasok ezután.
Összekiabáltunk itt, jól megbántódtunk és megbántottunk mindenkit.
Aztán délután négykor nagy duzzogva, puffogva elindultunk a strandra fröcsélni.
Tényleg nincs ilyen szó, aláhúzta a helyesírás-ellenőrzés. :)
A strand megvárt, csodálatos forrón izzott a nap, söröztünk, cigiztünk, olvastam a Gyöngéd barbárokat, és iszonyatosan jól éreztem magam. Na tessék, megint hülye voltál, a dolgokat nem akarni kell, hanem csak tenni. Mindig elfelejtem ezt, hogy a haraggal csak magamat vadítom, akár jól is érezhettem volna magam egész nap. Mindig elfelejtem, hogy a megszállott küzdelem szinte kivétel nélkül célt téveszt.
Csütörtök, tizenhét szoba.
Und so weiter...
Végül is a strandra menéssel kezdődött, de az egész a fáradtság miatt van. Tegnap összevesztünk itt mindenkivel, annyira bagatell ("na de hát én vagyok a lektor"), annyira hülyeség, hogy szégyellem magam a kisszerűségéért. Strandra akartam menni, nagyon. Van az a küzdelem, mikor egyetlen cél lebeg a szemed előtt és mindent beáldozol érte, már csak arra tudsz koncentrálni.
17 szobánk van napok óta. Minden nap ugyanannyi. (Ó kedvencem ez itt a tizennyolcadik percnél, de túl rövid, kedves Sasha, ezt elrontottad, alig élem bele magam, már el is illan) Szóval tizenhét. Reggel meglátom a listát, hétfői lista, jó, letoljuk, ma nincs strand. Aztán a keddi lista megint tizenhét. Sikálok, súrolok ezerrel, de túl későn végzünk, vagy valami közbejött, mindegy, vigasz cigi. Szerdai lista, tizenhét. Ez a szám uralja az életem. A nap fényesen sütött tegnap, alkalmas, nagyon is alkalmas strandolásra, főleg itt Bécsben, ahol a hegyi szelek valahogy mindig esőt meg rossz időt kavarnak nyáron. Sikálok, súrolok.
Sikálok, súrolok.
Sikálok, súrolok egészen tizenhétig. Megszállottan, villámgyors mozdulatokkal.
És bumm, megint közbejött valami.
És én tényleg azt hittem itt a világ vége. Olyan erejű düh öntött el, hogy magam is csodálkoztam. A strand miatt.
De valahol érthető ez, ha az embert megfosztják a szabadságtól, abba beleőrül. Ezt most már biztosan tudom, talán még Petőfit is olvasok ezután.
Összekiabáltunk itt, jól megbántódtunk és megbántottunk mindenkit.
Aztán délután négykor nagy duzzogva, puffogva elindultunk a strandra fröcsélni.
Tényleg nincs ilyen szó, aláhúzta a helyesírás-ellenőrzés. :)
A strand megvárt, csodálatos forrón izzott a nap, söröztünk, cigiztünk, olvastam a Gyöngéd barbárokat, és iszonyatosan jól éreztem magam. Na tessék, megint hülye voltál, a dolgokat nem akarni kell, hanem csak tenni. Mindig elfelejtem ezt, hogy a haraggal csak magamat vadítom, akár jól is érezhettem volna magam egész nap. Mindig elfelejtem, hogy a megszállott küzdelem szinte kivétel nélkül célt téveszt.
Csütörtök, tizenhét szoba.
Und so weiter...
Nagyon, iszonyatosan nehéz gondolkozni
Na jó, ez hülyeség, inkább ezt hallgassátok:
Annyira menő ez a szám, hogy azonnal akarok egy ilyen bundát:
Elie Saab 2012 fall r-t-w
Annyira menő ez a szám, hogy azonnal akarok egy ilyen bundát:
Elie Saab 2012 fall r-t-w
a megváltoztatandók megváltoztatásával
Végtelen számú jelkép között élünk, valószínűleg a jelképek egy ezrelékének sem tudjuk meg a jelentését életünk végéig. Az embereket egyre újabb hatások érik, melyek közül egyik sem egyforma. Ha együtt vagyunk sem érzékeljük ugyanúgy ugyanazt a valóságot, mert két különböző pontból nézzük. Sosem lesz ugyanaz. Az emberek között lehetetlen a teljes egyetértés. A lélek megismételhetetlen.
