Lót mögött pedig a felesége hátranézett, és sóoszloppá vált

Hétvégén sétálgattam Budán és Pesten. Úgy sétálgattam, mintha otthon lennék. Már az olyan otthonos érzés volt, hogy a vonatablakból megpillantottam a kinti sötétségben felvillanó Aréna Plaza feliratot. Tudtam, pár perc és beérünk a Keletibe. Mintha nem is itthonról mennék oda, hanem valahonnan érkeznék meg éppen haza.
Leszálltam a vonatról és a lábam magától vitt. A Moszkvára kellett mennem, és anélkül, hogy bármit végiggondoltam volna, csak lementem a metróhoz és felszálltam a jó oldalon. Pedig életem színterei közül itt laktam a legrövidebb ideig.
Most örömmel töltött el a jegykezelő automata csilingelése, a bkv ellenőrök tekintete, a mozgólépcsőn pofáncsapó büdös menetszél. Bécsben nincs a metróaluljárónak ilyen huzata, biztos van rendes szellőzés, azért.

A Moszkvára érve a kíváncsiság eltérített az eredeti útvonalamtól. Muszáj voltam lesétálni a Retek utcába, megnézni az egykori kapunkat, az ablakot, ahol Porszi bánatosan nézte a Mammutba tartó gyalogosokat. Lementem egészen a körútig, aztán tovább, gondoltam csak szelfizek egyet a távoli Parlamenttel, de telefonnal nem lehet jó képet csinálni este. Gondoltam közelebb megyek, így elindultam a Csalogány utcán lefelé. Mint régen. Vissza akartam fordulni, mert későre járt, de a lábam vitt magától. Közben folyton megálltam, mert teljesen irracionális volt ez a kóválygás, végül mégis megadtam magam, jobban mondva átadtam magam a nosztalgiának. Lesétáltam a Fő utcáig, megnéztem Janóék régi házát. Most döbbentem rá, hogy a kaput soha meg sem néztem rendesen, egyáltalán nem ilyenre emlékeztem, pedig nem telt el azért olyan sok év azóta, hogy utoljára itt jártam. Azt sem tudtam biztosan melyik emelet, melyik ablakok, aztán megláttam a leszakadt redőnyt, ami fura, hogy már rég mások laknak itt, de azóta sem lett megjavítva.
Jó órát sétálgattam, mielőtt felültem a hűvösvölgyi villamosra. Másnap korán keltem, a tanfolyam a "régi környéken" volt, a Podmaniczky utcában. Ugyanúgy ugrottam fel a négyeshatosra mint hajdanán, mintha semmi de semmi nem történt volna az elmúlt hat évben. Jó hat-hét megállónyira voltam, így volt időm kiélvezni az utat. Szememmel próbáltam befogni és rabul ejteni a körutat, a Dunát, a várat és a Parlamentet. Magamba zárni a képet, mintha ezzel elérhetném, hogy megmaradjanak az örökkévalóságnak. Hogy itt soha semmi ne változzon, minden megmaradjon úgy, ahogy az emlékeim közt van, ahogy a szívemben él Budapest.
Arra nem gondoltam, hogy ez eleve csalás, hogy már milyen régóta semmi sem az, mint régen.

Nem tudom, fogok-e valaha úgy leszállni a Keletiben, hogy tudatosul bennem, már csak vendég vagyok a városban. Még nem tudom, mit kell kezdeni ezzel az érzéssel, nem tudom "Hová érkeznek meg a délutánok?"*. Hová érkezik meg az életem? Megérkezik-e valaha? Hiszen boldog vagyok, és minden jó. Minden döntésen helyesnek és megalapozottnak tűnik. De meg lehet-e a szívnek parancsolni, hogy végre felnőjön?







*Ifjú pápa S01E04