Gyerekkorunk kedvence.
Ti is akartatok mindig gyufásskatulyában aludni? :)))
Magunkba zárjuk minden szeretetünket, és elfordulunk a világtól. Falakat emelünk, vannak ugyan ablakok a falainkon, de csak hogy elsötétíthessük, hogy bedezkázzuk, és így még jobban fájjon, hogy lássuk, lenne még esély, de mi döntünk, mi választunk magunknak koporsót, mi választjuk meg a halálnemet is, és nem csak a magunkét, azokét is, akik ránk támaszkodnak, akiknek talán csak mi adnánk erőt. Miért? Mert dühösek vagyunk, annyira lefoglal; úgy hisszük, jogunk van ehhez, minket már eltiport az élet, eltiport valaki, jogunk van halálnemet választani, és úgy dönteni, elveszejtjük magunkat, és akik velünk együtt vesznek el, akik elveszítik magukban azt amit mi adtunk nekik, azok majd miattunk lesznek dühösek és miattunk veszejtenek el újabb és újabb embereket. Ez az élet kincsétől való megfosztottság, ez a bosszú, a magány, a düh és a kétségbeesettség borzalmas körforgása, hogy minden koporsó kétszemélyes, és a koporsókban a helyek nem összeadódnak, hanem hatványozódnak.
Túlságosan zajos magány
Hrabalé a varázsvilág.
"Harmincöt éve dolgozom a papírbegyűjtőben, és ez az én love storym. Harmincöt éve préselek papírhulladékot és könyveket, harmincöt éve kenem magam össze betűkkel, úgyhogy hasonlatos vagyok a lexikonokhoz melyekből ez idő alatt legalább harminc mázsát préseltem össze, korsó vagyok tehát, telve eleven és holt vízzel, elég, ha egy kicsit megbillenek, és csupa szép gondolat dől belőlem, akaratom ellenére vagyok művelt, így hát voltaképpen nem is tudom, mely gondolatok a sajátjaim, és melyeket olvastam ki valahonnan, így aztán ez alatt a harmicöt év alatt összefonódtam magammal és a körülöttem levő világgal, mert én, amikor olvasok, tulajdonképpen nem is olvasok, én felcsippentek egy-egy szép mondatot, és szopogatom, mint a cukorkát, mint egy kupica likőrt, addig kortyolgatom, míg a gondolat szét nem árad bennem, mint az alkohol, s addig szívódik fel bensőmben, míg már nemcsak az agyamban és a szívemben van jelen, hanem ott zakatol összes ereimben a véredények gyökeréig."
"Így feküdtem félálomban, teljesen kiütve valahol a fölöttem neszező könyvrágcsálástól, és mint ebben a ringatódzó álmodozásban mindig, eljött hozzám tejút alakjában a kis cigánylány, fiatalságom szerelme, a csöndes és ártatlan cigánylány, aki, midőn a kocsma előtt várt rám, az egyik lábát előrecsúsztatta, és kifordította, ahogy azt a balett-táncosnők csinálják alapállásban, fiatalságom szépséges szépe, akiről már rég megfeledkeztem. Egész testét pézsma- és pomádéillatú olajos verejték borította, valahányszor megsimogattam, mindig friss vaj érződött ujjaimon, szarvasfaggyúszaga volt mindig ugyanabban a levesekkel és mindenféle mártásokkal összekent konfekcióruhában járt, és ennek a ruhának a háta tele volt mésztől meg korhadt fától származó foltokkal, ahogy a korhadt gerendákat és deszkákat hordta nekem a házbontásokból, emlékszem, hogyan találkoztam először ezzel a cigánylánnyal, a háború vége felé történt, mikor egyszer hazafelé mentem a kocsmából, hozzám csapódott, és állandóan követett, a vállam felett beszélgettem vele, mindig a hátam mögött maradt, sohasem hagyta, hogy bevárjam, vagy hogy elém kerüljön, nesztelen cipőben tipegett mögöttem, igen, kijttem a Horkytól, és a kereszteződésnél mondom, Isten veled, nekem már mennem kell, de ő azt mondta, hogy neki is arra kell mennie, amerre elindultam, befordultam hát a Ludmilla utcába, és a végén mondom, akkor hát Isten veled, nekem haza kell mennem, de ő azt mondta, hogy ugyanabba az irányba megy, és így direkt elmentem egészen a Zertváig, és kezet nyújtottam neki, hogy haza kell mennem, és ő azt monda, hogy ő is arrafelé tart, amerre én, mentünk hát, és ott lent, az Örökkévalóság gátján mondom, hogy már az utcánkban járunk, és hogy búcsúzom, ő pedig, hogy ugyanarra megy, mint én, és így értem a házunk előtt álló gázlámpa alá, hát Isten veled, én már a házunk előtt állok, és ő azt mondta, hogy ő is itt lakik, így hát kaput nyitottam, és előreengedtem, de ő nem akart, lépjek csak be én elsőnek a sötét folyosóra, így hát beléptem, még három bérlő lakott itt, felmentem a lépcsőn az udvarra, és az ajtómhoz léptem, és miután kinyitottam, megfordultam, és mondom Isten veled, én már itthon vagyok, ő meg azt mondta, hogy ő is itthon van, és bejött hozzám, és velem aludt az egyetlen ágyban, és mire felébredtem, már el is tűnt, csak az ágy széle volt tőle meleg..."
"Az ég nem emberséges, de tán van valami, ami több, mint az ég, az együttérzés és a szeretet, amiről már megfeledkeztem, és amit már elfelejtettem."
"És ez az elázott ember a pálya leírása közben belém csimpaszkodot, és én hátat fordítottam a lelkesedésének, otthagytam a részeget a Cizek előtt, átmentem a Károly térre az emberarcú árvácskaágyások díszkertjébe, a napimádók az immár árnyékban lévő padokról átköltöztek a lebukó nap fényében fürdő padokra, újra a Fekete sörfőzdében vagyok, megittam egy pohár ürmöst, rá sört és ismét egy ürmöst, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát, a lombok között a sötét égen már világít az újvárosi torony neonórája..."
Itt sírni kellett.
