Magunkba zárjuk minden szeretetünket, és elfordulunk a világtól. Falakat emelünk, vannak ugyan ablakok a falainkon, de csak hogy elsötétíthessük, hogy bedezkázzuk, és így még jobban fájjon, hogy lássuk, lenne még esély, de mi döntünk, mi választunk magunknak koporsót, mi választjuk meg a halálnemet is, és nem csak a magunkét, azokét is, akik ránk támaszkodnak, akiknek talán csak mi adnánk erőt. Miért? Mert dühösek vagyunk, annyira lefoglal; úgy hisszük, jogunk van ehhez, minket már eltiport az élet, eltiport valaki, jogunk van halálnemet választani, és úgy dönteni, elveszejtjük magunkat, és akik velünk együtt vesznek el, akik elveszítik magukban azt amit mi adtunk nekik, azok majd miattunk lesznek dühösek és miattunk veszejtenek el újabb és újabb embereket. Ez az élet kincsétől való megfosztottság, ez a bosszú, a magány, a düh és a kétségbeesettség borzalmas körforgása, hogy minden koporsó kétszemélyes, és a koporsókban a helyek nem összeadódnak, hanem hatványozódnak.