Az elmúlt három hét nem volt egy fáklyás menet. Lezavartunk két kör influenzát, én megbolondítottam egy háromnapos csalánkiütéssel, Medi és Lenke valami ijesztő hasmenéses vírussal. Kis Medim amúgy sem egy bodybuilder alkat, de most a három hét betegség miatt csontsovány lett, viaszosfehér arcú, karikás szemű kis manó. Egy hete gyakorlatilag nem alszom, mert néhány horrorba illő köhögő-jelenet után éjjelente félálomban figyeltem, hogy Lencse vesz-e rendesen levegőt. A hangja mint egy hatvan éves, láncdohányos bárzongoristáé.
És ehhez még jött a mínusz tíz fok, két hétig szinte ki sem dugtuk az orrunkat a lakásból, ami azért eredményezett némi bomlást az idegrendszeremben.
Szóval nagyon vártuk már, hogy vége legyen ennek az időszaknak és megjöjjön "a régen várt tavasz".
Közben néha bevillant, hogy közeleg a szülinapom, de mindig elhessegettem a gondolatot, messze van az még! És most itt van. Holnap harminc leszek. Holnaptól múlt idő lesz már a "húszas éveim".
Próbáltam elpanaszolni Bocinak, hogy de rossz nekem, de mivel ő már túl van ezen, így lazán kiröhögött, és
Azért nem hagytam magam, és tovább picsogtam, mert milyen méltatlan már, hogy az évek során mindenkit megünnepeltem a baráti és családi körben, aki átlépte ezt a bűvös határt, hát pont nekem ne járna egy kis siránkozás az öregedés felett?
Igazából nem is az öregedés zavar, sokkal jobban szeretek huszonkilenc(!) lenni, mint például tizenkilenc vagy akár huszonegypár éves. Sokkal magabiztosabb vagyok, már megvívtam magammal és a környezetemmel egy csomó csatát, amit meg kellett, és összességében szerintem pont ott vagyok, ahol egy harminc éves nőnek lennie kell (ha van ilyen).
via GIPHY
Például mindig is úgy terveztem, hogy harminc éves koromig két gyerekem lesz, na ezt atomóra pontossággal teljesítettem. Van férjem, gyerekeim, kutyám, családi autóm, házam, nagy tévém. Boci szerint én vagyok a felsorolás a Trainspotting elejéről.
Na és ez eléggé betalált, mondom, pont ettől tartok, hogy ennyi volt. Mármint az izgi rész. Ez az évtized annyira csodálatos volt, és annyi fontos mérföldkövet foglal magában, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy ez überelhető. Össze sem tudom foglalni mi minden történt, de az összes olyan dolog, amiről általában könyvet szoktak írni, vagy az unokáknak elmesélni, meg ilyesmi. Most komolyan, hányan néznétek meg egy olyan filmet, amiben az anyuka szomorú és kialvatlan, mert a gyerekei náthásak, de a végén minden jóra fordul, mert a hétvégén elmennek majd étterembe meg sétálni a parkba. Mert mostanában valahogy mintha csak ennyi történne, és a komolyabb sztorijaink is csak valahogy olyan hétköznapiak. Családosék jönnek mennek, gyerekek, ház, wellness hétvége, satöbbi. Ehhez képest húsz és harminc éves korom között elköltöztem otthonról, aztán Pestre, dolgoztam, buliztam, stoppal kirándultam, fesztiválra jártam, megismertem Papát, külföldre költöztünk, gyerekünk lett, aztán még egy, vettünk házat, vettünk Lada házat, megtanultam vezetni. Csupa izgalom. Csupa életre szóló élmény.
És most itt ülök, a mai nap után, ami ennek a varázslatos évtizednek az utolsó napja, és elképzeltem, hogy na majd ma csinálok valami érdekeset, hogy ezt megünnepeljem, de a nap legizgibb része az volt, hogy ombréra festettem a hajam. Szóval itt ülök és próbálom elképzelni, hogy milyen lesz majd ez az évtized - a harmincas éveim. Ha 2028. március 9.-én ülök majd az ágyamon, vajon mit fogok majd gondolni az elmúlt évtizedről? Vajon tudok-e majd ilyen lelkes lenni, és egy csomó élményt és személyes fejlődési mérföldkövet felsorolni, vagy csak annyit, hogy "hát, megnőttek a gyerekek"?
Próbáltam ma mindenféléket elképzelni, meg fogadalmakat tenni, hogy ezt meg azt majd jól megcsinálom és akkor nem fullad reménytelen középszerűségbe az életem következő tíz éve, de valahogy semmi nem tudott lázba hozni. Aztán eszembe jutott, hogy gondolhatnék arra is, mi minden maradt ki az elmúlt évekből.
Ha csak az eseményeket nézem, nyilván semmi, sőt többet sűrítettem egybe, mint az utólag lehetségesnek tűnik. Viszont van valami, ami az ezerrel pörgés közben nem tűnt fel, hogy mennyit változtam a történtek hatására. Hogy fogalmam sincs önmagamról. Hogy ugyanaz vagyok, mégis valaki egészen más. Mindig is szerettem önmagamat boncolgatni, de ez inkább tépelődés volt, mint igazi befelé figyelés. Igen, azt hiszem talán ez adhatja meg a gyújtást életem elkövetkező szakaszának, hogy meg kell állnom és el kell kezdenem megismerni azt, akivé ez a szuper évtized tett.
De ahogy kedvenc hősnőm, Scarlett O'Hara mondaná - erre majd holnap gondolok, mert a végén még beleőrülök. Végül is, holnap új nap virrad! :)
