A kedvem már valahogy reggel sem volt az igazi, le kellene szoknom arról a rossz szokásról, hogy ébredés után kezembe kapom a mobilom és persze a fészbúk az első, amit benyomok. Talán akkor nem indulna a napom olyan idegborzoló hírekkel, mint ez. Biztos közrejátszik az áprilisi hó is a dologban, (meg az, hogy az ősz óta végre megpucolt ablakon ismét nem lehet kilátni az esőcseppek miatt, szóval egy teljes napi munkám veszett kárba...), mert alapból nem szoktam magam felhúzni politikai híreken. De az is lehet, hogy simán csak öregszem és a következő az "ezek a mai fiatalok" ismételgetése lesz majd, közvetlenül a lassú és fájdalmas fizikai hanyatlás, majd a halál előtt.
Írni meg aztán végképp nem szoktam ilyen témában, de egész nap ez járt a fejemben, és jövet-menet mindig bosszankodtam egy sort azon, hogy akkor most hogyan is van az, hogy mi nem csak migránsok, hanem már rabszolgák is lennénk, és a hanyatló nyugat kizsákmányolásától csak a mi szeretett kormányunkba vetett hit és bizalom menthet meg. Majd amikor végre beérik a termés, és annyi év fáradozás után a hazai "szebb jövő" kárpótol a sok külföldi szenvedésért.
Azt, hogy anno miért jöttünk ki, sokszor sokféle fórumon megbeszéltük már, nem is ragoznám, nyilván a fő motiváció a pénz volt. A dolog működött is, a kezdeti nehézségek után viszonylag hamar elértünk egy olyan életszínvonalat, amire otthon nem tudom mikor és milyen feltételek mellett lett volna lehetőség. Ne tűnjön dicsekvésnek, nyilván ennek is - mint mindennek az életben - ára van. Hamar rájöttünk, hogy a barátságok nagy része nem tartható pusztán skype-os kapcsolattartással, hogy mennyire végtelenül szomorú, ha a családi ebédekről sorozatban csak mi hiányzunk, vagy amikor a kinti új ismerőseinknek, haverjainknak fogalma sincs, miről hadoválunk, amikor a Szomszédokból idézünk :)
Van, aki ezt jobban bírja, van, aki nem. Nálunk akkor pattant el valami, amikor gyerekünk lett, akkor kezdtük el magunkat nagyon egyedül érezni itt kint, és macerásnak érezni a távolságot, meg a nagyszülőkhöz utazgatást. Mi úgy döntöttünk, hogy amint lehet, majd hazamegyünk, pár éven belül mindenképp, mindenesetre biztos, hogy nem maradunk a nyugdíjas éveinkig.
Kaptunk hideget-meleget, sokan nem értik, miért hagyjuk itt az anyagi biztonságot, pusztán érzelmi alapon. Szóval igen, ebből az aspektusból Lázárnak igaza van, ha valaki ezt csak a pénzért csinálja, annak nem fog sikerülni, az nem fogja magát jól érezni külföldön. Van azonban már megint egy óriási adag cinizmus az egész hozzáállásában, ami végtelenül felbosszant. Akkor hadd legyek most én is egy kicsit cinikus...
Egyrészt mi az, hogy "nem éri meg külföldön élni, mert a megélhetés is drágább"? Valóban, így igaz, csak nem mindegy, hogy milyen arányban. Fodrászhoz meg autót javítani én sem ide járok, őrültség lenne egy hajvágásért 70-80 €-t fizetni, mikor otthon megcsinálják 5000 Ft-ért. Az már érdekesebb, hogy miért kerül egy Spar-os vagy Hoferes nagybevásárlás itt ugyanannyiba, mint Magyarországon. És azért a végtelenül egyszerű józan paraszti ész azt mondatja velem, hogy kenyeret mégiscsak többet eszem, mint ahányszor a hajam vágatom. Szóval az élelmiszerek ára nagyjából azonos, ami viszont különbség, hogy itt nem nagyon kell címkéket olvasgatnom, mert a termékek 98 %-a alapból bio, szinte alapkövetelmény, hogy minden biogazdaságokból, helyi termelőktől származik (nyilván nem a kiwi), teljesen nyugodt szívvel vásárolhatok "vakon".
De ez még ugye édeskevés lenne bárkinek is ahhoz, hogy elhagyja az otthonát. Jól van, de akkor "eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól , vízvezetékhálózattól... mit tettek a rómaiak értünk?"
Amikor kijöttünk, nulla nyelvtudással kb. két hét alatt kaptunk munkát, nem volt könnyű munka, de kezdésnek jó volt. Pár hónap alatt találtunk jobbat, megtanultuk a nyelvet és beindultak a dolgok. Fesztiválokra jártunk, sörözni, nyaralni, közben szépen gyűlt a pénz, nem volt gondunk. Ha akartunk a hónap végén mindent elkölthettünk hülyeségekre, mert tudtuk, hogy a következő hónapban úgyis jön a következő fizu, nem kerülünk bajba.
Aztán gyerekünk lett, ami nyilván minden család tartalékait megnyirbálja, de még így is normális körülmények között, és biztonságban teltek a napok. A terhesség hetedik hónapjától itthon voltam, a szülés után három hónapig kaptam a rendes fizumat, és a gyes összege is felért egy magyarországi középvezetői fizetéssel. A vizsgálatokat fizette/fizeti az állam, de ha valakinek a privát orvos a szimpatikusabb, akkor az oda kifizetett díj egy részét visszafizeti a krankenkasse, hiszen a befizetett járulék alapján jogosultak vagyunk az alapellátásra. Úgy rémlik, ez otthon valamivel másképp működik...
A gyerekemet ingyen szültem, egy olyan kórházban, hogy ütötte néhány hotel minőségét, ahol életem során nyaralni voltam. Senkinek a zsebébe nem kellett pénzzel teli borítékot gyömöszölni, hogy foglalkozzanak velem, minden műszer működött, a nővérek kedvesek voltak. A 20 kg-os bőröndömet az öt nap alatt egyszer sem kellett elővennem, mert a beérkezéstől a hazamenetelig, pelenkától a hálóingen át a tápszerig mindent bármekkora mennyiségben adtak, és a napi háromszori étkezés mellett annyiszor jártam a svéd asztalos konyhába nasizni, ahányszor csak akartam.
A gyes alatt kértem és kaptam közel 3000 € támogatást, hogy tanuljak. Elvégezhettem ingyen 4 nyelvtanfolyamot, egy barista képzést és egy államilag elismert bizonyítványt adó szakiskolát, hogy a munkaerőpiacra visszatérve nagyobb eséllyel kapjak újra állást és a két év kiesés után könnyebben beilleszkedjek a régi vagy egy új munkahelyen. Nem kellett semmit aláírnom, nem kellett magam köteleznem, hogy x évig az országban fogok dolgozni.
Amikor Papa munkanélküli lett, egy szó nélkül fizettek segélyt, nem küldték virágágyást gereblyézni. Helyette beíratták nyelvtanfolyamra, szakiskolába, hogy hamarabb kapjon állást. Sőt mivel annyira jó fej volt, hogy hajlandó volt ingyen tanulni, még hozzácsaptak némi plusz pénzt a segélyhez, jutalmazva a szorgalmát.
Így bánnak tehát velünk a "rabszolgatartóink". Ilyen rabszolgák vagyunk mi. És ez még csak pár példa volt.
Öt éve vagyunk itt. Amellett, hogy számos dolgot meg tudtunk venni, minden hónapban tudtunk félretenni. Van életbiztosításunk, autónk, nyaralónk, házunk. Nincs viszont hitelünk. Ha maradnánk, osztrák nyugdíjat kapnánk, ha eljön az ideje, de az alap nyugdíjjárulékon felül valamennyi munkáltatónk fizetett be önkéntes nyugdíjhozzájárulást, amiről negyedévente kapunk tájékoztatást, hogy mennyi gyűlt össze eddig. Ha vásárolni megyek, nem kell centre kiszámolnom, hogy mit és mennyiért teszek a kosárba. Minden évben voltunk külföldön nyaralni, és nem a horvát tengerpartra gondolok. Elnézést, nem dicsekedni akarok, csak érzékeltetni a helyzetet.
Szóval azt, hogy egy kicsit máshogy működnek itt a dolgok, és egyáltalán nem csak a pénz miatt. Itt biztonság van, jólét, szociális háló, normális orvosi ellátás, színvonalas oktatás, nyugdíjrendszer. Ez egyáltalán nem (csak) az euróról szól. Most hogy így összegzem, arra gondolok, hát megbolondultunk mi, hogy ezt itt hagyjuk?
Akkor most tisztázzunk valamit, kedves Lázár úr! Nem azért megyünk haza, mert már nem éri meg kint élni. Azért megyünk haza, mert hiányzik a családunk, az otthon hagyott barátaink. Azért megyünk haza, mert bármennyire is megéri, itt nem vagyunk otthon, nem itt születtünk. Mert akárhányszor hazafelé átlépem a határt, megdobban a szívem, másnak látom a tájat, örülök minden darab kőnek, minden fának. És valahányszor visszajövünk ide csak ürességet érzek. Igen, ennyire szentimentális hülyék vagyunk, mi rabszolgák, akiknek csak a pénz a fontos.
Persze nehéz lehet elvonatkoztatni egy olyan elzárt világból nézve, mint az Öné. Ahol tényleg egyetlen mércéje van a dolgoknak és az a pénz. De meg kell mondjam, sem a pénz, sem más anyagi juttatás nem lehet elég indok, hogy az ember a hazájától és a szeretteitől távol éljen.
Egyetlen dolog van, ami még az Ausztriában maradásra késztet: hogy rettenetesen félek hazatérni egy olyan országba, ahol Önök vannak hatalmon. Se a pénz, se a juttatások hiánya nem rettent vissza, annál inkább a jelenlegi kormányzás ostoba és színvonaltalan lépései, és a félelem, hogy minden egyre csak rosszabb és nehezebb lesz otthon. Hogy nemhogy segíteni nem fog senki, hanem inkább elgáncsolnak, ha haza merünk menni. Mert innen úgy tűnik. Úgy tűnik, hogy nem a nyugat a hibás, hanem igenis a kormány.
Ezért maradunk még kint, ezért várunk és gyűjtögetünk a rabszolgaságból még euróezreket mielőtt hazatérünk, hogy még véletlenül se legyünk kiszolgáltatva egy ilyen vezetésnek, amikor egyszer végre hazatérhetünk.
De addig is izgatottan várom, hogy milyen lépéseket tesznek azért, hogy tovább javítsák az életkörülményeket.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bécs. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bécs. Összes bejegyzés megjelenítése
Sznobizmus 5 négyzetméteren - avagy Anyu Grand Jus-t főz
Hamarosan itt a szakácsvizsga-előkészítő tanfolyam vége, és vele együtt a próbavizsgák ideje. Életemben talán először nem az utolsó pillanatban kezdtem a tanulást - hanem az utolsó előttiben. Jó másfél hónapja nyúzom magam a "Küchenmanagement" tankönyvvel, az eredeti célkitűzés szerint az összefoglaló óráig (dec. 1) kétszer kellett volna a teljes tananyagot átvennem, ez napi 15 oldal átnézését jelentette volna. Aztán az első oldalak után rá kellett jönnöm, hogy németül érteni és németül tanulni két különböző dolog, pláne ha szaknyelvről van szó. A tervet így nem sikerült tartani, ettől függetlenül így is büszke vagyok, az első könyv tananyagát már egyszer átvettem és elérkeztem a "Grundrezepte" részhez. Ez egyrészt azt jelenti, hogy kezdhetem elölről, másrészt pedig, hogy most következne a főzés.
Nem számoltam meg, hány receptet kellene összesen elkészítenem, nem is lesz időm mindre, de szerencsére sok az átfedés, illetve a vizsga előtt egy-két héttel megkapjuk a "Warenkorb"-ot (egy lista a felhasználható alapanyagokról), így jó esetben lesz időm gyakorolni a négy fogásos menüt, amit majd a vizsgán el kell készítenem.
A hétvégét a főzésnek és tanulásnak szenteltem, szombat reggel elmentünk a Brunnenmarkt-ra, amit nem szeretek a miliő miatt, viszont töredékáron hozzá lehet jutni remek husikákhoz.
A receptek közül az alapokkal kezdtem, ma két alaplevet főztem, egy Bouillon blanc-t (fehér alaplé), és egy Grand Jus-t (barna alaplé). Imádom ezeket a francia szavakat, legszívesebben mindet megtanulnám, és akkor senki nem értené miről beszélek, miközben csak annyiról volt szó, hogy "nya, feldobtam a csirkeperkeltet rotyogni". De ennyi sznobizmus belefér :)
Amúgy a fehér alaplevet főleg krémlevesekhez fogom használni, utóbbi pedig remek sült húsokhoz való szószok és mártások elkészítéséhez. Persze ezeken kívül még egy csomó mindenre jó, úgy kell elképzelni, mint a leveskocka házi, egészségesebb változatát. Eredetileg azt gondoltam, hogy gazdaságosabb is, de ahhoz nagy üzemi mennyiséget érdemes előállítani, és főleg inkább csontból, kevés hússal, nem úgy mint én, a megalomán, sok húsos, zsíros marhából és borjúból, rengeteg zöldséggel. Még az ideális hőfokot is ki kell kísérletezni, mert bár azt írják, hogy folyamatosan forrnia kell a lének, és szükség esetén pótolni kell a vizet, de így nagyon sok lé elfőtt, és higítani meg nem mertem nagyon, mert féltem, hogy nem lesz elég intenzív. Így viszont másfél kiló húsos csontból, fél kiló zöldségből és kb. 4 liter vízből végül összesen alig másfél liter alaplevet főztem.
De remek lesz majd, amikor legközelebb főzök, és nem kell magam előtt szégyenkezve félrepillantanom, miközben a kezem a szekrényben leveskocka után kutat. Mert van nekem szép, ízes alaplevem. Amiért pedig külön díjat érdemelnék, hogy ilyen horderejű projekteket lebonyolítok az öt négyzetméteres konyhában, ahol nem hogy asztal, de még valamire való konyhapult sincs. Persze mindent meg lehet szokni és minden csak gyakorlat kérdése.
Nem számoltam meg, hány receptet kellene összesen elkészítenem, nem is lesz időm mindre, de szerencsére sok az átfedés, illetve a vizsga előtt egy-két héttel megkapjuk a "Warenkorb"-ot (egy lista a felhasználható alapanyagokról), így jó esetben lesz időm gyakorolni a négy fogásos menüt, amit majd a vizsgán el kell készítenem.
A hétvégét a főzésnek és tanulásnak szenteltem, szombat reggel elmentünk a Brunnenmarkt-ra, amit nem szeretek a miliő miatt, viszont töredékáron hozzá lehet jutni remek husikákhoz.
A receptek közül az alapokkal kezdtem, ma két alaplevet főztem, egy Bouillon blanc-t (fehér alaplé), és egy Grand Jus-t (barna alaplé). Imádom ezeket a francia szavakat, legszívesebben mindet megtanulnám, és akkor senki nem értené miről beszélek, miközben csak annyiról volt szó, hogy "nya, feldobtam a csirkeperkeltet rotyogni". De ennyi sznobizmus belefér :)
Amúgy a fehér alaplevet főleg krémlevesekhez fogom használni, utóbbi pedig remek sült húsokhoz való szószok és mártások elkészítéséhez. Persze ezeken kívül még egy csomó mindenre jó, úgy kell elképzelni, mint a leveskocka házi, egészségesebb változatát. Eredetileg azt gondoltam, hogy gazdaságosabb is, de ahhoz nagy üzemi mennyiséget érdemes előállítani, és főleg inkább csontból, kevés hússal, nem úgy mint én, a megalomán, sok húsos, zsíros marhából és borjúból, rengeteg zöldséggel. Még az ideális hőfokot is ki kell kísérletezni, mert bár azt írják, hogy folyamatosan forrnia kell a lének, és szükség esetén pótolni kell a vizet, de így nagyon sok lé elfőtt, és higítani meg nem mertem nagyon, mert féltem, hogy nem lesz elég intenzív. Így viszont másfél kiló húsos csontból, fél kiló zöldségből és kb. 4 liter vízből végül összesen alig másfél liter alaplevet főztem.
De remek lesz majd, amikor legközelebb főzök, és nem kell magam előtt szégyenkezve félrepillantanom, miközben a kezem a szekrényben leveskocka után kutat. Mert van nekem szép, ízes alaplevem. Amiért pedig külön díjat érdemelnék, hogy ilyen horderejű projekteket lebonyolítok az öt négyzetméteres konyhában, ahol nem hogy asztal, de még valamire való konyhapult sincs. Persze mindent meg lehet szokni és minden csak gyakorlat kérdése.
Aranykalitka
Bécs kifújt, nálunk legalább is.
Hogy ez mit jelent? Lehet, hogy csak azt, hogy mi alapvetően elégedetlenkedő, panaszkodó, gyökértelen savanyújóskák vagyunk, akiknek egyszerűen nem lehet a kedvére tenni.
Mikor otthon voltunk, szerettünk volna külföldön lenni. Most hogy itt vagyunk, szeretnénk hazamenni.
De mi változott? Mi történt?
Alapvetően semmi. Több, mint két éve élünk Bécsben. Ezalatt megtanultuk a nyelvet, ha nem is anyanyelvi, de legalább erős középszinten. Kiismerjük magunkat, boldogulunk az ügyintézéssel, berendezkedtünk. Itt van a lakásunk, a biztosításunk, a bankszámlánk. Itt született a kislányunk. Innen kapjuk a fizetést, a gyest, a családi pótlékot. Ez itt a létérdekeink központja, hogy hivatalosan fejezzem ki magam.
Akkor mi a baj? Mi kellhet még az embernek?
A kiköltözést követő kezdeti sokk után azonnal belevetettük magunkat a bécsi életbe. Szórakozni jártunk, várost nézni és barátkoztunk. Német tanfolyamon, munkahelyen, bulikban, interneten. Igyekeztünk osztrák barátokat szerezni, egyrészt a nyelvgyakorlás miatt, másrészt a kaland kedvéért. Jól alakultak a dolgok, sokáig reménykedtünk, hogy ezekből lesz valami maradandó kapcsolat, esetleg barátság. Az osztrákok nagyon kedvesek, előzékenyek, udvariasak. Örömmel megisznak az emberrel pár sört, elhívnak bulizni, vidám és lelkes társaság.
Aztán idővel rá kellett jönnünk, milyen felszínesek ezek az ismeretségek. Igen, lehet, hogy valami belénk kódolt kisebbrendűségi érzés mondatja ezt velünk, de minden kedvesség ellenére is valahogy mindig ott lógott a levegőben az az "idegen-érzés". Hogy nem vagyunk egyenlőek, mert mi vagyunk a szegény szomszédok, és a mi életünk az bizony csupa jaj meg juj.
Valószínűleg ez abszolút nem tudatos, de tátong köztünk valami szakadék. Egyszerűen másban nőttünk fel. Másrészt főleg kommunikációs szakadékról van szó. Akármilyen sokat tanulunk is, egy emberélet is kevés lenne ahhoz, hogy a nyelv finom rezzenéseit egy idegen országban nem hogy használjuk, de legalább megértsük. Megtanultuk mi a hóhdojcsot, de ez nem Németország, hanem Ausztria, annak is a fővárosa, ahol a környező vidékről idetelepült osztrákok "hegyi ember" akcentusa évtizedek óta keveredik a bevándorlók (törökök, albánok, szerbek, macedónok, szlovákok, magyarok stb.) lebutított, merő jóindulattal is csak közepesnek ítélhető németjével. Szóval eleve sokszor nem értjük mit beszélnek, így a poénok se nekik se nekünk nem csattannak olyan nagyot. A poént magyarázni pedig...
Vannak témák, amikről már tudunk beszélgetni, van egy adott szókincsünk, azt bőszen használjuk, a többi esetben pedig kukán ülünk. Érthető, hogy nem mi vagyunk a legszórakoztatóbb társaság.
Pedig mi tudjuk, hogy jó fejek vagyunk, de minél inkább be akarjuk bizonyítani, annál kétségbeesettebbeknek tűnünk. És azok is vagyunk.
Lassan két és fél éve, hogy búcsút intettünk a hazánknak, az új lehetőségek reményében elhagytuk a családunkat és évtizedes barátságokat. Azt gondoltuk, az igaz barátság majd legyőz minden akadályt (haha), de ha nem lehet hozzánk felugrani egy sörre, vagy nem tudunk leugrani (érdekes mennyit ugráltunk mi annak idején), szóval ha nem tudunk leugrani a Factoryba elröhögcsélni a napi hülyeségeken, már nem olyan érdekes az egész. A régi emlékek egyre megkopnak, a helyüket pedig nem töltik be újak. Egyre laposabbak a beszélgetések, egyre ritkábbak a hívások. "Majd jövünk" mondják, "majd jövünk" mondjuk, de már akkor tudjuk, hogy ebből megint nem lesz semmi. Mert mindig a jelenlévők a fontosak, mi meg nem vagyunk jelen. Nincs ezen mit szépíteni, mára két-három ember maradt az egykor két lakást is megtöltő baráti társaságból.
Ez még mindig elég lenne, ha legalább velük meg lehetne inni egy sört, el lehetne szívni egy cigit, de nem lehet, maradt a skype.
Barátok nélkül pedig nem megy. Sivár a terep.
Akkor jöjjünk haza! (haha) - gondolta Adri, aztán a tovagurította a babakocsit Pest kátyús járdáin, úton az akadálymentesítetlen tömegközlekedés felé, ami elvitte a pótjegyes gyorsvonathoz. Vígan feldobta a peronról az egy méter magasan lévő vonatra a babakocsit, vagyis dobta volna, de babakocsi szállítására kialakított vagon ajtajában a három lépcsőfok mellé még keresztrudat is tettek nehezítésként (vagy kihívásként?). Így nem törődve az amúgy is rosszallóan néző utasok véleményével, vaskos káromkodások közepette felküzdötte a gyereket a büdös, ótvaros vonatra és hazadöcögött az ordító csöppséggel.
Otthon(?) - Bécsben - elolvasta az Indexen a friss híreket: mutyi, botrány, tüntetés, netadó.
Jó, akkor maradjunk itt. Végül is nagyon jó itt...
Gyesen vagyok, de gondoltam, tanulok, vagy valami, hogy javítsam az esélyeimet a gyes utáni visszatérésre. Elsétáltam a helyi "támogató alap"-hoz, és mondtam, hogy szeretnék elvégezni egy tanfolyamot. A "Beraterin" kikérdezett, és tájékoztatott, hogy mivel gyesen lévő anyuka vagyok, jár nekem 2700 € támogatás, ha ez több mint a tanfolyam ára, akkor a különbözetet használjam fel arra, hogy a németemen javítsak.
Bár az itteni árakhoz képest nem valami sok a gyes összege, de azért bőségesen el lehet belőle éldegélni, emellett bár nem vagyok osztrák állampolgár, simán jár nekem az esély és egy halom pénz a továbbtanulásra és ingyen megtanítanak németül is, hogy minél nagyobb hasznára legyek majd az osztrák államnak, dacára, hogy én a frissen szerzett tudásommal lehet, hogy azonnal hazaszökök. Nincs röghöz kötés, nekik ez így is simán megéri. Szerintük ez jár, nemzetiségtől függetlenül. Ha jobban meggondolom, szerintem is. Csak azt nem tudom, hogy a hazám szerint miért nem.
Szóval hülye lennék hazamenni. Ennek - mint ahogy mindennek - nyilván ára van.
Itt ülök az aranykalitkámban egy halom pénzzel és lehetőséggel, a tökéletes szociális hálót élvezve, ami akkor sem vetne ki magából, ha a legelvetemültebb ráutazós külföldi lennék, és közben arról álmodozom, hogy leugrok a Factoryba ezt elmesélni valakinek. Csak az innen három órányira van. Négy, mert Pesten mindig dugó van.
Puff neki.
Hogy ez mit jelent? Lehet, hogy csak azt, hogy mi alapvetően elégedetlenkedő, panaszkodó, gyökértelen savanyújóskák vagyunk, akiknek egyszerűen nem lehet a kedvére tenni.
Mikor otthon voltunk, szerettünk volna külföldön lenni. Most hogy itt vagyunk, szeretnénk hazamenni.
De mi változott? Mi történt?
Alapvetően semmi. Több, mint két éve élünk Bécsben. Ezalatt megtanultuk a nyelvet, ha nem is anyanyelvi, de legalább erős középszinten. Kiismerjük magunkat, boldogulunk az ügyintézéssel, berendezkedtünk. Itt van a lakásunk, a biztosításunk, a bankszámlánk. Itt született a kislányunk. Innen kapjuk a fizetést, a gyest, a családi pótlékot. Ez itt a létérdekeink központja, hogy hivatalosan fejezzem ki magam.
Akkor mi a baj? Mi kellhet még az embernek?
A kiköltözést követő kezdeti sokk után azonnal belevetettük magunkat a bécsi életbe. Szórakozni jártunk, várost nézni és barátkoztunk. Német tanfolyamon, munkahelyen, bulikban, interneten. Igyekeztünk osztrák barátokat szerezni, egyrészt a nyelvgyakorlás miatt, másrészt a kaland kedvéért. Jól alakultak a dolgok, sokáig reménykedtünk, hogy ezekből lesz valami maradandó kapcsolat, esetleg barátság. Az osztrákok nagyon kedvesek, előzékenyek, udvariasak. Örömmel megisznak az emberrel pár sört, elhívnak bulizni, vidám és lelkes társaság.
Aztán idővel rá kellett jönnünk, milyen felszínesek ezek az ismeretségek. Igen, lehet, hogy valami belénk kódolt kisebbrendűségi érzés mondatja ezt velünk, de minden kedvesség ellenére is valahogy mindig ott lógott a levegőben az az "idegen-érzés". Hogy nem vagyunk egyenlőek, mert mi vagyunk a szegény szomszédok, és a mi életünk az bizony csupa jaj meg juj.
Valószínűleg ez abszolút nem tudatos, de tátong köztünk valami szakadék. Egyszerűen másban nőttünk fel. Másrészt főleg kommunikációs szakadékról van szó. Akármilyen sokat tanulunk is, egy emberélet is kevés lenne ahhoz, hogy a nyelv finom rezzenéseit egy idegen országban nem hogy használjuk, de legalább megértsük. Megtanultuk mi a hóhdojcsot, de ez nem Németország, hanem Ausztria, annak is a fővárosa, ahol a környező vidékről idetelepült osztrákok "hegyi ember" akcentusa évtizedek óta keveredik a bevándorlók (törökök, albánok, szerbek, macedónok, szlovákok, magyarok stb.) lebutított, merő jóindulattal is csak közepesnek ítélhető németjével. Szóval eleve sokszor nem értjük mit beszélnek, így a poénok se nekik se nekünk nem csattannak olyan nagyot. A poént magyarázni pedig...
Vannak témák, amikről már tudunk beszélgetni, van egy adott szókincsünk, azt bőszen használjuk, a többi esetben pedig kukán ülünk. Érthető, hogy nem mi vagyunk a legszórakoztatóbb társaság.
Pedig mi tudjuk, hogy jó fejek vagyunk, de minél inkább be akarjuk bizonyítani, annál kétségbeesettebbeknek tűnünk. És azok is vagyunk.
Lassan két és fél éve, hogy búcsút intettünk a hazánknak, az új lehetőségek reményében elhagytuk a családunkat és évtizedes barátságokat. Azt gondoltuk, az igaz barátság majd legyőz minden akadályt (haha), de ha nem lehet hozzánk felugrani egy sörre, vagy nem tudunk leugrani (érdekes mennyit ugráltunk mi annak idején), szóval ha nem tudunk leugrani a Factoryba elröhögcsélni a napi hülyeségeken, már nem olyan érdekes az egész. A régi emlékek egyre megkopnak, a helyüket pedig nem töltik be újak. Egyre laposabbak a beszélgetések, egyre ritkábbak a hívások. "Majd jövünk" mondják, "majd jövünk" mondjuk, de már akkor tudjuk, hogy ebből megint nem lesz semmi. Mert mindig a jelenlévők a fontosak, mi meg nem vagyunk jelen. Nincs ezen mit szépíteni, mára két-három ember maradt az egykor két lakást is megtöltő baráti társaságból.
Ez még mindig elég lenne, ha legalább velük meg lehetne inni egy sört, el lehetne szívni egy cigit, de nem lehet, maradt a skype.
Barátok nélkül pedig nem megy. Sivár a terep.
Akkor jöjjünk haza! (haha) - gondolta Adri, aztán a tovagurította a babakocsit Pest kátyús járdáin, úton az akadálymentesítetlen tömegközlekedés felé, ami elvitte a pótjegyes gyorsvonathoz. Vígan feldobta a peronról az egy méter magasan lévő vonatra a babakocsit, vagyis dobta volna, de babakocsi szállítására kialakított vagon ajtajában a három lépcsőfok mellé még keresztrudat is tettek nehezítésként (vagy kihívásként?). Így nem törődve az amúgy is rosszallóan néző utasok véleményével, vaskos káromkodások közepette felküzdötte a gyereket a büdös, ótvaros vonatra és hazadöcögött az ordító csöppséggel.
Otthon(?) - Bécsben - elolvasta az Indexen a friss híreket: mutyi, botrány, tüntetés, netadó.
Jó, akkor maradjunk itt. Végül is nagyon jó itt...
Gyesen vagyok, de gondoltam, tanulok, vagy valami, hogy javítsam az esélyeimet a gyes utáni visszatérésre. Elsétáltam a helyi "támogató alap"-hoz, és mondtam, hogy szeretnék elvégezni egy tanfolyamot. A "Beraterin" kikérdezett, és tájékoztatott, hogy mivel gyesen lévő anyuka vagyok, jár nekem 2700 € támogatás, ha ez több mint a tanfolyam ára, akkor a különbözetet használjam fel arra, hogy a németemen javítsak.
Bár az itteni árakhoz képest nem valami sok a gyes összege, de azért bőségesen el lehet belőle éldegélni, emellett bár nem vagyok osztrák állampolgár, simán jár nekem az esély és egy halom pénz a továbbtanulásra és ingyen megtanítanak németül is, hogy minél nagyobb hasznára legyek majd az osztrák államnak, dacára, hogy én a frissen szerzett tudásommal lehet, hogy azonnal hazaszökök. Nincs röghöz kötés, nekik ez így is simán megéri. Szerintük ez jár, nemzetiségtől függetlenül. Ha jobban meggondolom, szerintem is. Csak azt nem tudom, hogy a hazám szerint miért nem.
Szóval hülye lennék hazamenni. Ennek - mint ahogy mindennek - nyilván ára van.
Itt ülök az aranykalitkámban egy halom pénzzel és lehetőséggel, a tökéletes szociális hálót élvezve, ami akkor sem vetne ki magából, ha a legelvetemültebb ráutazós külföldi lennék, és közben arról álmodozom, hogy leugrok a Factoryba ezt elmesélni valakinek. Csak az innen három órányira van. Négy, mert Pesten mindig dugó van.
Puff neki.
Ez a hét
Jöhetne már a tavasz. Az a meleg napsütéses, hűvös szellős tavasz. Az a virágok nyílnak a nagymamám kertjében tavasz. Eszembe jutott ma ébredés után a nagymamám, meg a nagypapám. A sírjuk az utcánkra néz, testük a föld alatt, lassan két éve, ma már talán nincs is testük. Tudom, illetlenség ilyesmire gondolni, de néha eszembe jut, hogy mi van odalent.
Jöhetne már a tavasz. Meg a mosógép - mondja Papa. Ezen a héten egyszerűen semmi nem jött össze. Kedd óta vadászunk mosógépre. Először lefoglaltunk egyet a willhabenen, el is mentünk érte, ide is zötyögtünk vele egy török segédmunkással. Bedugtuk, nem működött. A török gyorsan szétkapta, közben kilátszott a fekete, szőrös segge a nadrágból. Az áramot visszahozta a gépbe, rákötöttük a vízre és összevissza nyomkodta, de az a szerencsétlen "voll funktionsfähig" masina csak nem tudott centrifugázni. Ettől ő is zavarba jött, mondta, hogy itt hagyja a csodagépet gratis, én meg gondoltam, hogy takarodj innen a szaroddal, és reméltem, hogy nem csap agyon a csavarhúzóval. De szerencsére megszabadultunk tőle.
Na jó, akkor rendeljünk újat, mégiscsak mosógép, illik szépnek, jónak lennie, kiváltképp egy babás lakásban, meg akkor nincs idegeskedés a szállítással sem. Azon nyomban megrendeltük még kedd este, 24 órás lieferunggal, azóta is várjuk. A dolog hozadéka, hogy megtanultam németül telefonon ügyet intézni, illetve üvölteni a telefonba, és megírtam életem első panaszlevelét is németül. Azt hinné az ember, hogy az osztrákoknál ilyesmire nem lehet szükség, de hát semmi sem tökéletes.
Közben dolgozom is, még mindig nyomom a heti 40 órát, igaz, most már "könnyített munkakörben". Hogy mi a könnyebbség, azon lehet vitatkozni. Mindenesetre nem a konyhában vagyok, hanem kint a pincérekkel. Igazából minden nagyon jól van. Megtanultam például, hogy melyik kávét hogyan kell szervírozni - őrület, hogy hányféle kávét isznak az emberek. Kis eszpresszót, nagy eszpresszót, hosszú kávét, feketét, tejszínest, meleg tejest, hideg tejest, alkoholost meg tejhabosat, na meg tejszínhabosat. Nem mindegy itt a mennyiség, na meg a hőmérséklet, és hogy melyiket hány cukorral, milyen csészébe, milyen alátéttel, melyik kiskanállal adjuk. És jönnek még a teák, vizek, üdítők, gyümölcslevek. A vizet is ezerféleképpen lehet inni.
Valójában nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy memóriajáték, minden nap egy kicsivel több dolgot kell megjegyezni. Eleinte egy kávé összerakása is percekig tartott, most már három-négy dolgot meg tudok jegyezni. A pincérek persze ennél jóval többet, főleg a tapasztaltabbak. Papír nélkül járják az asztalokat, amiket sorszámok szerint jegyeznek meg és egyszerre több rendelés van a fejükben. Jönnek-mennek és kiabálják, hogy "a huszonötösre egy kleine braune, mit großem wasser, negyvenötös fizetni szeretne és lesz még egy früschtück a tizenkettesen". Olyan mint egy Hrabal regényben. Altalában azt játszom magamban, hogy mi vagyunk a Párizs szálló kávézója, örülnék, ha lenne nálunk egy Skrivánek főúr, aki már a belépéskor meg tudja állapítani, hogy mit fog rendelni a vendég. Bár néha kicsit olyan azért.
Vannak például törzsvendégek. Az állítólag büdös architekt, egy idős bácsi, aki egész nap nálunk ül és nézi az olimpiát, közben úgy tesz, mintha mérges lenne a pincérnőkre, de valójában imád velük kokettálni. Fogja az esernyőjét és úgy csinál, mintha géppisztollyal lövöldözne Marcelara, a szőke főpincérnőre. Van az a magas, medvearcú férfi, mindig előre ül, keveset beszél, újságot olvas és minden délelőtt megiszik négy nagy pohár sört. Van, akit szívesen látunk, és van akinek az érkezésétől rettegünk. A fekete boszorkány minden nap délután érkezik, amikor mi már kitisztítottuk a narancsfacsaró gépet, és frissen facsart narancslevet kér. Az étel sosem elég jó, ahogy az italok hőmérséklete sem és mindig extra kívánsággal él, amit aztán nem akar kifizetni. Mégis mindig jön. Valószínűleg nincs más aki elviselje a tűrhetetlen természetét, így oda jár, ahol a pénzéért cserébe udvariasságot kap. Szomorú ez azért néha.
Szóval ilyen helyen vagyok most, még pár hétig biztosan, aztán jön a jól megérdemelt mami szabadság, hogy még utoljára kialudhassam magam néhányszor, mielőtt megérkezik a kis Prinzessin :)
A kicsi lányunk egy rugdosó világbajnok, tegnapelőtt néztük a Walking Deadet és míg feszülten figyeltem az aktuális zombitámadást, egy hatalmasat rúgott belém Medi, amitől majd összekakiltam magam :)
Most süt a nap, hallgassunk zenét, holnap jelentkezem egy vadiújsággal :)
"Open the window man to smell the peach blossom,
The tiger lily, the marigold"
Jöhetne már a tavasz. Meg a mosógép - mondja Papa. Ezen a héten egyszerűen semmi nem jött össze. Kedd óta vadászunk mosógépre. Először lefoglaltunk egyet a willhabenen, el is mentünk érte, ide is zötyögtünk vele egy török segédmunkással. Bedugtuk, nem működött. A török gyorsan szétkapta, közben kilátszott a fekete, szőrös segge a nadrágból. Az áramot visszahozta a gépbe, rákötöttük a vízre és összevissza nyomkodta, de az a szerencsétlen "voll funktionsfähig" masina csak nem tudott centrifugázni. Ettől ő is zavarba jött, mondta, hogy itt hagyja a csodagépet gratis, én meg gondoltam, hogy takarodj innen a szaroddal, és reméltem, hogy nem csap agyon a csavarhúzóval. De szerencsére megszabadultunk tőle.
Na jó, akkor rendeljünk újat, mégiscsak mosógép, illik szépnek, jónak lennie, kiváltképp egy babás lakásban, meg akkor nincs idegeskedés a szállítással sem. Azon nyomban megrendeltük még kedd este, 24 órás lieferunggal, azóta is várjuk. A dolog hozadéka, hogy megtanultam németül telefonon ügyet intézni, illetve üvölteni a telefonba, és megírtam életem első panaszlevelét is németül. Azt hinné az ember, hogy az osztrákoknál ilyesmire nem lehet szükség, de hát semmi sem tökéletes.
Közben dolgozom is, még mindig nyomom a heti 40 órát, igaz, most már "könnyített munkakörben". Hogy mi a könnyebbség, azon lehet vitatkozni. Mindenesetre nem a konyhában vagyok, hanem kint a pincérekkel. Igazából minden nagyon jól van. Megtanultam például, hogy melyik kávét hogyan kell szervírozni - őrület, hogy hányféle kávét isznak az emberek. Kis eszpresszót, nagy eszpresszót, hosszú kávét, feketét, tejszínest, meleg tejest, hideg tejest, alkoholost meg tejhabosat, na meg tejszínhabosat. Nem mindegy itt a mennyiség, na meg a hőmérséklet, és hogy melyiket hány cukorral, milyen csészébe, milyen alátéttel, melyik kiskanállal adjuk. És jönnek még a teák, vizek, üdítők, gyümölcslevek. A vizet is ezerféleképpen lehet inni.
Valójában nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy memóriajáték, minden nap egy kicsivel több dolgot kell megjegyezni. Eleinte egy kávé összerakása is percekig tartott, most már három-négy dolgot meg tudok jegyezni. A pincérek persze ennél jóval többet, főleg a tapasztaltabbak. Papír nélkül járják az asztalokat, amiket sorszámok szerint jegyeznek meg és egyszerre több rendelés van a fejükben. Jönnek-mennek és kiabálják, hogy "a huszonötösre egy kleine braune, mit großem wasser, negyvenötös fizetni szeretne és lesz még egy früschtück a tizenkettesen". Olyan mint egy Hrabal regényben. Altalában azt játszom magamban, hogy mi vagyunk a Párizs szálló kávézója, örülnék, ha lenne nálunk egy Skrivánek főúr, aki már a belépéskor meg tudja állapítani, hogy mit fog rendelni a vendég. Bár néha kicsit olyan azért.
Vannak például törzsvendégek. Az állítólag büdös architekt, egy idős bácsi, aki egész nap nálunk ül és nézi az olimpiát, közben úgy tesz, mintha mérges lenne a pincérnőkre, de valójában imád velük kokettálni. Fogja az esernyőjét és úgy csinál, mintha géppisztollyal lövöldözne Marcelara, a szőke főpincérnőre. Van az a magas, medvearcú férfi, mindig előre ül, keveset beszél, újságot olvas és minden délelőtt megiszik négy nagy pohár sört. Van, akit szívesen látunk, és van akinek az érkezésétől rettegünk. A fekete boszorkány minden nap délután érkezik, amikor mi már kitisztítottuk a narancsfacsaró gépet, és frissen facsart narancslevet kér. Az étel sosem elég jó, ahogy az italok hőmérséklete sem és mindig extra kívánsággal él, amit aztán nem akar kifizetni. Mégis mindig jön. Valószínűleg nincs más aki elviselje a tűrhetetlen természetét, így oda jár, ahol a pénzéért cserébe udvariasságot kap. Szomorú ez azért néha.
Szóval ilyen helyen vagyok most, még pár hétig biztosan, aztán jön a jól megérdemelt mami szabadság, hogy még utoljára kialudhassam magam néhányszor, mielőtt megérkezik a kis Prinzessin :)
A kicsi lányunk egy rugdosó világbajnok, tegnapelőtt néztük a Walking Deadet és míg feszülten figyeltem az aktuális zombitámadást, egy hatalmasat rúgott belém Medi, amitől majd összekakiltam magam :)
Most süt a nap, hallgassunk zenét, holnap jelentkezem egy vadiújsággal :)
"Open the window man to smell the peach blossom,
The tiger lily, the marigold"
Mindjárt jön a cica
Na, most igazán szar idő van. Tegnap elhatározás született bennem. Keretet adok a hétköznapjaimnak és reggelente eljárok futni, naponta azonos időpontban, este pedig időben lefekszem, még éjfél előtt. Hétfő a tökéletes kezdet. Kipihentem magam a hétvégén, és ma van a napja, hogy minden másként legyen. Felébredtem hét körül, mikor Papi dolgozni indult, és már akkor hallottam a frontesőt, úgyhogy vissza is aludtam. Megpróbálok nem túl szigorúan állni a dologhoz - de ennyit az elhatározásokról.
Álmomban a tűzhely szikrázni kezdett, de nem ám véletlenül, hanem mert apu egy csepp vért csöpögtetett rá.
Tegnap szinte még nyár volt. Az időjárás is tud időzíteni. A hétvége erejéig még megadta nekünk a nyár maradék melengető napsugarait, még kaptunk egy lehetőséget kiélvezni a nyári örömöket, hogy most jöhessen valami borzongató ezzel a hétfővel.
Bár tegnap nem volt már nyár, s nem volt még ősz sem. A burgoknál a sörsátras mulatságon még mindenki rövidujjúban itta a sört, de már mustot árultak a sarokban.
Tudod, az a fajta idő, amikor folyton föl-le kell venned a pulóvert.
Szombaton kirándulni voltunk Papival, eredetileg egy egészen északra lévő hegycsúcsot céloztunk meg, de közben elcsalinkáztunk és jó volt így. Először megálltunk a Duna parton, ahol a nudisták szerint még egyértelműen nyár volt. Dobáltam kacsakövet, ittunk radlert, hideg vízbe mártottuk a lábikónkat és néztük, ahogy az idegen kutyák régi jó barátként harapdálják egymás nyakát. Nyári örömök.
Aztán továbbindultunk, de valahogy bekeveredtünk Klosterneuburgba, és megláttuk a kupolákat, amit feltétlenül meg kellett néznünk. Itt is épp sörsátras mulatság volt, de mi egy olyan udvart is találtunk, ahol osztrák népviseletbe öltözött fiatalok bizony elektronikus zenére lötyögtek.
Végül azért felkaptattunk az egyik hegyre, hogy legyen meg a koronája a napnak. Akárhol legyen is az ember, mindig érdemes megkeresni a hozzá eső legmagasabb pontot, mert nincs szebb mint azt meghódítani és onnan nézni szét.
Álmomban a tűzhely szikrázni kezdett, de nem ám véletlenül, hanem mert apu egy csepp vért csöpögtetett rá.
Tegnap szinte még nyár volt. Az időjárás is tud időzíteni. A hétvége erejéig még megadta nekünk a nyár maradék melengető napsugarait, még kaptunk egy lehetőséget kiélvezni a nyári örömöket, hogy most jöhessen valami borzongató ezzel a hétfővel.
Bár tegnap nem volt már nyár, s nem volt még ősz sem. A burgoknál a sörsátras mulatságon még mindenki rövidujjúban itta a sört, de már mustot árultak a sarokban.
Tudod, az a fajta idő, amikor folyton föl-le kell venned a pulóvert.
Szombaton kirándulni voltunk Papival, eredetileg egy egészen északra lévő hegycsúcsot céloztunk meg, de közben elcsalinkáztunk és jó volt így. Először megálltunk a Duna parton, ahol a nudisták szerint még egyértelműen nyár volt. Dobáltam kacsakövet, ittunk radlert, hideg vízbe mártottuk a lábikónkat és néztük, ahogy az idegen kutyák régi jó barátként harapdálják egymás nyakát. Nyári örömök.
Aztán továbbindultunk, de valahogy bekeveredtünk Klosterneuburgba, és megláttuk a kupolákat, amit feltétlenül meg kellett néznünk. Itt is épp sörsátras mulatság volt, de mi egy olyan udvart is találtunk, ahol osztrák népviseletbe öltözött fiatalok bizony elektronikus zenére lötyögtek.
Végül azért felkaptattunk az egyik hegyre, hogy legyen meg a koronája a napnak. Akárhol legyen is az ember, mindig érdemes megkeresni a hozzá eső legmagasabb pontot, mert nincs szebb mint azt meghódítani és onnan nézni szét.
Induló kép
Papa az induló képemet parodizálja
Duna part Klosterneuburg előtt
Papa feltöltődik a kolostor kertjében lévő energia ponton.
A két kupola amit messziről láttunk.
Népviseletben a dj
Na egyrészt erről van itt szó, amikor hegytetőről beszélek.
Másrészt erről. Hegytetőn lévő réten hemperegni pompás mulatság.
az új mechanizmus
Nos erről van itt szó, hogy ilyen bizony a német nyelv. És nekem ezen a nyelven kell nap mint nap beszélnem. Megszoktam már, sőt meg is szerettem. Meg lehet szeretni.
A nyaralás előtt Papival ültünk az ágyon és magunkba roskadva mérlegeltük a lehetőségeket. Majdnem egy éve vagyunk itt - még mindig idegenként. Nem beszélni jól német, a munkánk ugródeszka, és nem ismerünk még mindig senkit a munkatársainkon kívül. Eljött az ideje, hogy átgondoljuk, hol is tartunk, vagy inkább hová. Mintha ördögi körben lennénk, nem tudunk munkahelyet váltani és feljebb lépni, mert nem tudunk még elég jól németül, de nem tudunk jobbak lenni a németben, mert a melónk túl megerőltető és estére semmi energiánk tanulni. Akkor mit csináljunk? Én például sírtam, jobbat nem tudtam kitalálni. Ki kellett mondanunk, ami már hónapok óta a levegőben volt, hogy a "súlyos kapcsolati mínusz" szétzilálja a hétköznapjainkat, semmivé porlasztja a kint elért sikereinket, és ahogy korábban mindenünk megvolt, csak pénzünk nem, most csak pénzünk van és minden más hiányzik. Valamit tenni kell, valamit tenni kell.
Persze azonnal fülünkben csengett a "barátok" intő szava, a sok negatív vélemény, hogy "jaj ez így nem jó, úgy nem jó". Ezek gyorsan még mélyebbre húztak, és csak abban bízhattunk, hogy "hepe után biztosan hupa jön".
Megegyeztünk, hogy nem megyünk haza. Hogy bármi legyen is, végigcsináljuk amit elkezdtünk, mégpedig jól csináljuk végig. A nyaralás végéig adtunk magunknak haladékot, hogy aztán az "új mechanizmus kulcsemberei" legyünk, akik tetterősek, sikeresek, szépek és rengeteg barátjuk van. :)
Most itt vagyunk az út elején, a nyaralás napjai lassan feledésbe merülnek. Hétfőn találkoztunk Michiékkel (volt chef), elmentünk sörözni és ez kezdőlökésnek remek volt. Előző este Papa telekocsival jött haza, a sofőr szintén egy nagy megmondó ember lehetett, aki bár egyáltalán nem abban él, amiben mi, mégis határozott véleménye van arról, amit mi csinálunk és "szerencsére" azok közé tartozik, akik dacára, hogy először látnak, készséggel el is mondják neked, hogy miért csinálod rosszul az életet. Papa olyan állapotban jött haza, hogy azt hittem dugába dőlnek a terveink. Ez a pasas azt mondta, hogy aki idegen, az mindig idegen is marad. Rettentő szomorú jövőkép.
Ezt elmeséltük Michiéknek, akik mindhárman egyszerre vágták rá, hogy ekkora marhaságot még nem hallottak. Még korábban, mikor panaszoltam, hogy mennyi negatív véleményt hallgatunk nap mint nap, Michi csak annyit mondott, hogy ezek nem barátok, és egyáltalán minek figyelek az ilyesmire?
És tényleg minek? Most úgy látom, hogy mi magyarok azért is vagyunk olyan melankolikusak, mert egyfolytában a mások véleményétől rettegünk. Tök mindegy, hogy szimpatikusak-e a körülöttünk élő emberek, mindig nagyon figyelünk, hogy jó véleményük legyen rólunk. Mit szól a szomszéd? Mit szól a haverom haverja? Mit szólnak majd a munkatársaim?
De végül is mit számít azoknak a véleménye, akiket amúgy sem kedvelünk? Talán kevesebb lenne bennünk a frusztráció és több a tetterő, ha kevesebbet foglalkoznánk a "jóakaróink" véleményével.
Azt is mondták a srácok, hogy itt kint bármi lehetséges, csak a nyelvet kell tudni hozzá. Ez nagyon fontos, hiszen enélkül nem tudunk kommunikálni. Mi azt hittük, hogy az osztrákok nem befogadóak, és fenn hordják az orrukat, és ebben persze lehet is némi igazság, de ahogy most visszapörgetem az ittlétünk óta történt találkozásokat, tényleg minden osztrák csak azt hangsúlyozta, hogy légyszi tanuljunk meg németül, ami tulajdonképpen tök logikus.
Így most hétfő óta Papával is szinte csak németül beszélünk, együtt tanulunk és németül nézünk filmet. Nagyon fura, mert olyan, mintha más személyiségünk lenne, amikor németül szólalunk meg, és most újra meg kell szoknunk egymást, újra meg kell ismernünk egymást ezzel az új, német/osztrák identitásunkkal.
Megcsináljuk, mert mi vagyunk az új mechanizmus kulcsemberei :) És legyintünk azokra, akik azt mondják, nem fog sikerülni. Az emberek sajnos hajlamosak arra, hogy a saját életük kudarcait kivetítsék a többi emberre, de hülyék lennénk ennek bedőlni. Bármi lehetséges, csak akarni kell!
Például megnézhetem a Frequency fesztiválon a Major Lazert :))
Ominózus grillezés
Újabb tapasztalaton alapuló bizonyosság: Bécsben nem sütnek nyáron szalonnát, nem csöpögtetnek szalonnazsírt a kenyérre. Elmentünk Ottakringbe, hamburger hozzávalókkal a hátizsákunkban. Kerestük a tökéletes tisztást, ahol szabad grillplatzok epedve várják, hogy kisütögessük a házilag ízesített hambihusikat. Végtelennek tűnő séták a saras dzsindzsásban, a fákról lelógó kukacokba akadtunk minduntalan. Két óra kutatás után másodszor haladtunk el a kis tó mellett, úgyhogy a legális grillplatz felé vettük az irányt, hátha lehet ott is egy rendes csirkász tüzet gyújtani, ami legalább kihívás, de a grillzoneban elénk táruló látvány elvette a kedvünket. Körös körül több száz török kis ezüst teafőzőkkel és grillsütő készülékekkel meg az egísz caláddal, százéves szőnyegekkel vonult ki, szóval nem mertünk ott a hús alá gyújtani.
Hazasiettünk, hogy végül is itt a kert, grillsütő itt is van, jó, a férfiak fitogtathatják férfiasságukat a tűzgyújtási képességeikkel. A Problem az, hogy a grillsütő névleg a sudetiasok birtokában van, tőlük kell megkérdezni, használhatjuk-e. Meg is kérdeztük a rendkívül készséges, de nagyon hadaró osztrák fiatalembert, aki mondta, hogy nem szabad túl gyakran használni a grillt, például ma sem, de majd megkérdezi a jövő hétre. Szerencsére hazafelé vettünk három kiló gyújtóst.
De a lényeg, hogy annyira szigorúság van itt, hogy az ember nem megy ki csak úgy a szabadba, nem gyűjt fát, nem csinál parázsbázist, hogy aztán a már meglévő bázisra pakolja a száraz fahasábokat, majd azon süsse ki a kisütnivalót, hogy minden ízes, parazsas, füstöt aromát kapjon.
Helyette ott a grillbegyújtó aroma, vagy a gázon sült házi hamburger hús :)
Hazasiettünk, hogy végül is itt a kert, grillsütő itt is van, jó, a férfiak fitogtathatják férfiasságukat a tűzgyújtási képességeikkel. A Problem az, hogy a grillsütő névleg a sudetiasok birtokában van, tőlük kell megkérdezni, használhatjuk-e. Meg is kérdeztük a rendkívül készséges, de nagyon hadaró osztrák fiatalembert, aki mondta, hogy nem szabad túl gyakran használni a grillt, például ma sem, de majd megkérdezi a jövő hétre. Szerencsére hazafelé vettünk három kiló gyújtóst.
De a lényeg, hogy annyira szigorúság van itt, hogy az ember nem megy ki csak úgy a szabadba, nem gyűjt fát, nem csinál parázsbázist, hogy aztán a már meglévő bázisra pakolja a száraz fahasábokat, majd azon süsse ki a kisütnivalót, hogy minden ízes, parazsas, füstöt aromát kapjon.
Helyette ott a grillbegyújtó aroma, vagy a gázon sült házi hamburger hús :)
ilyen szép az erdő meg a kistó
csipet csapat
Például ezen a réten nem volt egy kijelölt grillező hely sem.
Így sül a serpenyőben a különleges grillhamburgerhús. Grilling me softly.
Szünidőzés
Avagy a tökéletes nap nem létezik - vagy mégis?
Fél három, szabadnapom van, a "to do" listám 10 %-át sikerült eddig teljesítenem. A "hétfőtől minden nap reggelizem" és az "egészségesen fogok élni" részek már eleve halálra voltak ma ítélve. Reggel ugye szarrá égettem a brötchent. Most sörözök, a "csak ebéd után egy cigi" sem jött össze, eleve délben reggeliztem.. :)
De a csodás cukkinis-húsos lasagne már a sütőben, mégis alakul a nap. Közben számolgatok - pénzt, napokat, éveket. Megkérdeztem pénteken a munkahelyemen, van-e egyáltalán arra esély, hogy lehrling legyek az oberlaaban. A lehrling egy tanoncprogram Ausztriában, Németországban és Svájcban, mindenhol kicsit máshogy működik, itt három évig tart, 1 nap suli, a többi gyakorlat az étteremben. Michi mosolyogva fogadta az ötletet, szuper, akkor ő lesz a tanárom. Megörültünk egymásnak. Kapva kapott a felvetésen, momentán neki úgysincs kedve tojáskrémet keverni, meg palacsintát sütni a frittatensuppe-hoz, úgyhogy "akarsz szakács lenni vagy nem?" kérdéssel jelezte, hogy zuhanjak neki a főzésnek. Én pedig örömmel nekiálltam. Első lecke: a konyhában amit csak tudsz, a kezeddel keverj ki. Tipp: dolgozz gyorsabban! :) A rögtönzött vizsgafeladatot 80% százalékos sikerrel teljesítettem, a palacsintát a világ legnagyobb serpenyőjében - amit ötvenkilós jómagam bizony csak két kézzel bír el - lapát nélkül kellett megfordítanom. Done.
A rossz hír, hogy a lehrling ugyan kap fizetést, de a jelenlegi fizumnak az első évben csak a felét kapom, a következő években is csak valamivel többre számíthatok mint a fele. Úgyhogy kellett most egy kis költség-újratervezés. Meg aztán ott az a hülye biológiai óra, nem vagyok ugyan még semmiről lecsúszva, de ha jövő ősszel kezdem a sulit, és három év alatt végzem el, bizony igencsak közel állok majd a harminchoz, mire újsütetű szakmám kezemhez kapva kiléphetek az "iskolakapun" és kezdhetek valamit az életemmel - immáron valami olyasmit, amit nemcsak "úgy ahogy" kedvvel, hanem minden szenvedélyemet beleadva csinálhatok. És csak remélem, hogy a következő négy évben nem változom már olyan gyökeresen, mint az elmúlt négy évben egyfolytában.
De most ez a terv, haladok előre, lesz ami lesz, belevágok. Kimondhatatlanul izgulok.
Fél három, szabadnapom van, a "to do" listám 10 %-át sikerült eddig teljesítenem. A "hétfőtől minden nap reggelizem" és az "egészségesen fogok élni" részek már eleve halálra voltak ma ítélve. Reggel ugye szarrá égettem a brötchent. Most sörözök, a "csak ebéd után egy cigi" sem jött össze, eleve délben reggeliztem.. :)
De a csodás cukkinis-húsos lasagne már a sütőben, mégis alakul a nap. Közben számolgatok - pénzt, napokat, éveket. Megkérdeztem pénteken a munkahelyemen, van-e egyáltalán arra esély, hogy lehrling legyek az oberlaaban. A lehrling egy tanoncprogram Ausztriában, Németországban és Svájcban, mindenhol kicsit máshogy működik, itt három évig tart, 1 nap suli, a többi gyakorlat az étteremben. Michi mosolyogva fogadta az ötletet, szuper, akkor ő lesz a tanárom. Megörültünk egymásnak. Kapva kapott a felvetésen, momentán neki úgysincs kedve tojáskrémet keverni, meg palacsintát sütni a frittatensuppe-hoz, úgyhogy "akarsz szakács lenni vagy nem?" kérdéssel jelezte, hogy zuhanjak neki a főzésnek. Én pedig örömmel nekiálltam. Első lecke: a konyhában amit csak tudsz, a kezeddel keverj ki. Tipp: dolgozz gyorsabban! :) A rögtönzött vizsgafeladatot 80% százalékos sikerrel teljesítettem, a palacsintát a világ legnagyobb serpenyőjében - amit ötvenkilós jómagam bizony csak két kézzel bír el - lapát nélkül kellett megfordítanom. Done.
A rossz hír, hogy a lehrling ugyan kap fizetést, de a jelenlegi fizumnak az első évben csak a felét kapom, a következő években is csak valamivel többre számíthatok mint a fele. Úgyhogy kellett most egy kis költség-újratervezés. Meg aztán ott az a hülye biológiai óra, nem vagyok ugyan még semmiről lecsúszva, de ha jövő ősszel kezdem a sulit, és három év alatt végzem el, bizony igencsak közel állok majd a harminchoz, mire újsütetű szakmám kezemhez kapva kiléphetek az "iskolakapun" és kezdhetek valamit az életemmel - immáron valami olyasmit, amit nemcsak "úgy ahogy" kedvvel, hanem minden szenvedélyemet beleadva csinálhatok. És csak remélem, hogy a következő négy évben nem változom már olyan gyökeresen, mint az elmúlt négy évben egyfolytában.
De most ez a terv, haladok előre, lesz ami lesz, belevágok. Kimondhatatlanul izgulok.
Szokásos kedd
Ezerrel pörög az élet, a régi dolgokon rágódás okozta ráncok összefolynak a ma örömeinek szájszélen megbúvó mosolyával. Zsibbadt gerinc, zsibbadt agy, ami ma felhőtlen röhögés, holnap drámai, nosztalgikus érzelemhullám.
Tegnap Évi - a fogatlan mosogatótársnőm - buzgalmában kiöntött egy óriási adag schokit, teljes káoszt okozva ezzel a placcon. Mindenki rohangált, ő teljes stresszben próbálta menteni a menthetőt, mi meg csak mondtuk neki mindannyian, hogy ez mindenkivel előfordul, kein Stress, de Évi csak stresszelt, mi meg röhögtünk, hogy minden csupa kakaó. Annyira vicces volt, hogy még ma is egész nap ezen nevettünk, aztán jött Kevin - magas, vékony, keresztharapásos, rendkívül jószívű pincérsrác, aki olyan jóízűen tud nevetni, hogy azonnal elfelejted minden gondodat - szóval jött Kevin, hogy prezentálja a schokikatasztrófát, és megint nevettünk és senki nem gondolta, hogy mi fog történni, aztán meg mégis mi lett, hogy megint szétesett a schokitartó üveg, és minden csupa kakaófröccsenés lett, a padlót elárasztotta a sűrű massza. És ebből megint brutális röhögés lett, hogy mostantól minden nap ezt csináljuk úgy tűnik.
Ma nem lehetett zenét hallgatni, mert egy főfőfőOberlás hölgy volt nálunk leltárügyben, és ügyelni kellett a rendre. Michit ez annyira kiborította, hogy délután háromtól folyamatosan a kilencvenes évek legbuzisabb zenéit énekelte, nekem meg vokálozni kellett, mert én nem ismertem a dalszövegeket. A katarzis a wannabenél csúcsosodott, az are you for real résznél, annyira durván toltuk, hogy a lemon treevel kellett kipihenni.
Így telnek a napok, a hullafáradtságot maximálisan kompenzálja a benti hangulat.
Friendship never ends.
Hoffentlich.
:)
Ez a hétfő délelőtt
Szabad vagyok ma, a legjobbkor sütött ki a nap. Fél órája bukóra nyitva az ablak, és még nem fagytam jéggé, ez igen, ezt nevezem! Még nyújtom a percet, iszom a reggeli kávém, olvasgatok. Szeretem az ilyen napokat, hogy tulajdonképpen ha nem csinálnék semmit, akkor sem történne katasztrófa. De azért rengeteg a dolgom és erőt is érzek hozzá, meg lelkesedést - talán több is a lelkesedés mint az erő - de azért még húzom az időt.
Például itt a német, májusban nyelvvizsga, szakmai - két teljes szintet kell lépnem addig a tudásomban. Egyelőre nem félek, nagyon izgatott vagyok, hogy mennyit sikerül ebből teljesíteni munka mellett. Btw a munka még mindig csodás, egyre jobb. Én vagyok a kis Mausi, Stefan a 19 éves bátyám. És legfőbb tanítómesterem a konyhában. Ő a legjobb tanár, akivel eddigi életemben találkoztam. Végtelen türelemmel és nagy figyelemmel tanít. Néha tálalni, néha főzni, legtöbbször a németemet javítja. Ha rosszul mondok valamit, azonnal javítja, de nem elégszik meg ennyivel, ismételnem kell és időnként kikérdez. Türelmesen várja, hogy kinyögjek egy-egy halálosan egyszerű mondatot. Tulajdonképpen egy tizenkilenc éves suhanc, hip-hopot hallgat, ugrabugrál, komolytalan, mégis olyan természetes könnyedséggel árad belőle az intelligencia. A rosszindulatnak még semmilyen jelét nem láttam nála. Azt mondja, amit gondol. Nem sajnálja a dicséretet, tudja, hogy nem lesz tőle kevesebb. Sajnos akármennyire hülyén hangzik, sok embernél láttam, hogy úgy érezték, ha mást dicsérnek, akkor valamiképpen alulmaradnak a másikkal szemben, pedig ez ugye butaság... Ha Stefan nevet a németemen, tudom, hogy nem kinevet, csak mulattatja amit mondok. Szóval jó, hogy így összeakadtunk.
Na elkezdem a napot, vettem egy csomó iratrendezőt, mániás állapotba fogok kerülni, már látom :)
Susi megajándékozott a Freud könyvvel, talán közelebb kerülök végre az álmaim jelentéséhez. Ma hajnalban egy titkos ajtón mentem be, az ajtó után rögtön lécső jött, de olyan volt, mintha ki lett volna fordítva, a fokok valahogy befelé hajoltak, tehát lépni nem is lehetett csak csúszni, és tudtam, hogy ezen visszafelé már nem fogok tudni menni. Gondoltam, hogy most bajba kerülök, a lépcső alján mindkét ajtó zárva volt, de aztán megfordultam és egy kis résen átfértem egy másik folyosóra. Egy ajtón bementem ott valami konferenciaszerűség zajlott. Nagy négyszögletű asztal, különböző ételekkel. Tudtam, hogy engem ide nem hívtak meg, de reméltem, hogy nem bukom le, igyekeztem észrevétlenül megenni egy levest. Többre nem is igen emlékszem.
Anyu szerint nincs az ilyesminek jelentősége, vagyis túlságosan érdeklődöm, ezért az agyam már gyártja az ilyen álmokat, hogy táplálja az érdeklődésem. Ez lehetséges. Minden lehetséges. Azért mégis elolvasom én ezt a Freud könyvet, a legrosszabb ami történhet, hogy megőrülök. De hát a világ így is tele van őrültekkel, lehetnék én az egyik. Az őrült macskás nő. Persze ezt nem hiszem igaziból, szerintem is úgy van az, hogy ha utat találok az álmaim jelentéséhez, utat találok a tudatalattimhoz. Nem hiszem, hogy kontrollálhatom, de figyelhetek rá és ha jól figyelek, talán megérthetek valamit, amit addig nem értettem. Én ebben hiszek. De olvasok és majd meglátjuk.
Például itt a német, májusban nyelvvizsga, szakmai - két teljes szintet kell lépnem addig a tudásomban. Egyelőre nem félek, nagyon izgatott vagyok, hogy mennyit sikerül ebből teljesíteni munka mellett. Btw a munka még mindig csodás, egyre jobb. Én vagyok a kis Mausi, Stefan a 19 éves bátyám. És legfőbb tanítómesterem a konyhában. Ő a legjobb tanár, akivel eddigi életemben találkoztam. Végtelen türelemmel és nagy figyelemmel tanít. Néha tálalni, néha főzni, legtöbbször a németemet javítja. Ha rosszul mondok valamit, azonnal javítja, de nem elégszik meg ennyivel, ismételnem kell és időnként kikérdez. Türelmesen várja, hogy kinyögjek egy-egy halálosan egyszerű mondatot. Tulajdonképpen egy tizenkilenc éves suhanc, hip-hopot hallgat, ugrabugrál, komolytalan, mégis olyan természetes könnyedséggel árad belőle az intelligencia. A rosszindulatnak még semmilyen jelét nem láttam nála. Azt mondja, amit gondol. Nem sajnálja a dicséretet, tudja, hogy nem lesz tőle kevesebb. Sajnos akármennyire hülyén hangzik, sok embernél láttam, hogy úgy érezték, ha mást dicsérnek, akkor valamiképpen alulmaradnak a másikkal szemben, pedig ez ugye butaság... Ha Stefan nevet a németemen, tudom, hogy nem kinevet, csak mulattatja amit mondok. Szóval jó, hogy így összeakadtunk.
Na elkezdem a napot, vettem egy csomó iratrendezőt, mániás állapotba fogok kerülni, már látom :)
Susi megajándékozott a Freud könyvvel, talán közelebb kerülök végre az álmaim jelentéséhez. Ma hajnalban egy titkos ajtón mentem be, az ajtó után rögtön lécső jött, de olyan volt, mintha ki lett volna fordítva, a fokok valahogy befelé hajoltak, tehát lépni nem is lehetett csak csúszni, és tudtam, hogy ezen visszafelé már nem fogok tudni menni. Gondoltam, hogy most bajba kerülök, a lépcső alján mindkét ajtó zárva volt, de aztán megfordultam és egy kis résen átfértem egy másik folyosóra. Egy ajtón bementem ott valami konferenciaszerűség zajlott. Nagy négyszögletű asztal, különböző ételekkel. Tudtam, hogy engem ide nem hívtak meg, de reméltem, hogy nem bukom le, igyekeztem észrevétlenül megenni egy levest. Többre nem is igen emlékszem.
Anyu szerint nincs az ilyesminek jelentősége, vagyis túlságosan érdeklődöm, ezért az agyam már gyártja az ilyen álmokat, hogy táplálja az érdeklődésem. Ez lehetséges. Minden lehetséges. Azért mégis elolvasom én ezt a Freud könyvet, a legrosszabb ami történhet, hogy megőrülök. De hát a világ így is tele van őrültekkel, lehetnék én az egyik. Az őrült macskás nő. Persze ezt nem hiszem igaziból, szerintem is úgy van az, hogy ha utat találok az álmaim jelentéséhez, utat találok a tudatalattimhoz. Nem hiszem, hogy kontrollálhatom, de figyelhetek rá és ha jól figyelek, talán megérthetek valamit, amit addig nem értettem. Én ebben hiszek. De olvasok és majd meglátjuk.
"Őrület! - mondta Antoine."
Őrület.
Mennyi minden történik. Az elmúlt két hétbe hónapok zsúfolódtak be. Hónapok munkája és erőfeszítései térülnek meg és már-már ijesztővé válik a megvalósult maradéktalan boldogság.
És minden percben jön valami új, valami nagyszerű, néha arra gondolok, "mi lesz ebből? milyen árat kell fizetnem ezért?"*
Újabban Jim Morrison fordít ki önmagamból, szerelmes vagyok, borzongok, forr a vérem, például amikor ezt hallgatom:
Before you slip into unconsciousness
És minden számot fejből énekel. Ha forró edényt tesz valahová, szól, hogy meg ne égessem magam, ha nehéz a szemét, leviszi helyettem, ha túl sok a munkám, segít törölgetni. Pedig akár le is szarhatna. Észre sem kellene vennie, hogy ott vagyok. Mégis olyan minden mintha nem is munkahelyen lennénk, hanem valami táborban, vagy klubdélutánon. És működik a dolog, mindig rend van, mindenki teszi a dolgát, minden időben elkészül, szinte sosem úszik a konyha. Azt mondom, ez az, végre, pozitív megerősítés, hogy nem csak idióta, hatalommániás főnökök vannak és undok, áskálódó kollégák. Mert az utóbbi hónapokban ebből igazán elegem lett. Az étteremvezető fél óránként benéz, hogy mosolyogva megkérdezze, minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Ha elfelejtem a főkötőt, vagy nem políroztam elég villát, mosolyogva szól, hogy csináljam meg.
A srácokkal saját pacsink van, ezt igazán szeretem. Tegnap Stefan megtanított, hogyan gyakoroljam a szeletelést, hogy majd egyszer én is olyan gyorsan vágjak paprikát mint ő. Azt is megtanította, hogy ha szószt készítek, és belemerítem a kanalat, akkor a kanálon lévő szósz megfújásával tudom ellenőrizni, hogy tökéletes-e már a szósz állaga.
Álmodni sem lehetne tökéletesebb munkahelyet :)
És ettől minden megszépül, úgy érzem, mintha álomból ébrednék, mintha kétszeres lüktetéssel tért volna vissza az ereimbe a forró vér.
*A napfény íze
Mennyi minden történik. Az elmúlt két hétbe hónapok zsúfolódtak be. Hónapok munkája és erőfeszítései térülnek meg és már-már ijesztővé válik a megvalósult maradéktalan boldogság.
És minden percben jön valami új, valami nagyszerű, néha arra gondolok, "mi lesz ebből? milyen árat kell fizetnem ezért?"*
Újabban Jim Morrison fordít ki önmagamból, szerelmes vagyok, borzongok, forr a vérem, például amikor ezt hallgatom:
Before you slip into unconsciousness
I'd like to have another kiss
Another flashing chance at bliss
Another kiss, another kiss
Ez egyszerűen gyönyörű!
Ruhetag van ma, valami havas/esőcsöpögős szürkeség látható az ablakomból. Nem vagyok túlságosan felpörögve. Az elmúlt öt napon rágódom, akaratlanul mosolyra húzódik időnként a szám, most van időm feldolgozni a kapott impulzusokat. (Hogy utáltam ezt a szót mindig is, talán túl fellengzős a hangzása.) Péntektől egyedül voltam a konyhában mint kisegítő, a foghíjas Eva (liebe schatzi) hazautazott Szlovákiába a hétvégére. Puszival búcsúztunk, bis Mittwoch.
Általában Andrikának szólít, néha Andricka vagyok, ritkán még Veronika is :)
Stefan, a fiatalabbik chef (sous chef) megállás nélkül hülyéskedik, high five-ot nyújt a hátam mögött könyékig csirkesalátás kézzel, azt kiabálja "ich bin Pista, Hufnágel Pista", és az összes kedvenc filmjelenetemet eljátssza németül. Folyton köpköd, de mivel mondtam, hogy ez scheisse, ezért ha ott vagyok, félrevonul köpni. Szerintem ez nagyon kedves dolog :D
Michi picit idősebb, egész nap táncol és énekel, és ha nem követjük a ritmust, akkor előénekel, mint egy koncerten és a refréntől együtt kell énekelni. Biztos egy nap háromszor meghallgatjuk a teljes The Baseballs albumot, ez itt zum Beispiel a munkahelyi zene:
És minden számot fejből énekel. Ha forró edényt tesz valahová, szól, hogy meg ne égessem magam, ha nehéz a szemét, leviszi helyettem, ha túl sok a munkám, segít törölgetni. Pedig akár le is szarhatna. Észre sem kellene vennie, hogy ott vagyok. Mégis olyan minden mintha nem is munkahelyen lennénk, hanem valami táborban, vagy klubdélutánon. És működik a dolog, mindig rend van, mindenki teszi a dolgát, minden időben elkészül, szinte sosem úszik a konyha. Azt mondom, ez az, végre, pozitív megerősítés, hogy nem csak idióta, hatalommániás főnökök vannak és undok, áskálódó kollégák. Mert az utóbbi hónapokban ebből igazán elegem lett. Az étteremvezető fél óránként benéz, hogy mosolyogva megkérdezze, minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Ha elfelejtem a főkötőt, vagy nem políroztam elég villát, mosolyogva szól, hogy csináljam meg.
A srácokkal saját pacsink van, ezt igazán szeretem. Tegnap Stefan megtanított, hogyan gyakoroljam a szeletelést, hogy majd egyszer én is olyan gyorsan vágjak paprikát mint ő. Azt is megtanította, hogy ha szószt készítek, és belemerítem a kanalat, akkor a kanálon lévő szósz megfújásával tudom ellenőrizni, hogy tökéletes-e már a szósz állaga.
Álmodni sem lehetne tökéletesebb munkahelyet :)
És ettől minden megszépül, úgy érzem, mintha álomból ébrednék, mintha kétszeres lüktetéssel tért volna vissza az ereimbe a forró vér.
*A napfény íze
Fordult a szél
Megvan az új pápa, Bocinak a szakvizsgája, az új munkahelyem pedig annyira csodálatos, hogy el sem merem egyelőre hinni. A főnökkel puszilkodó, ölelkező, dárenbézre táncoló szakácsfiúk, fogatlan mosogatónéni, akinek a kedvessége minden képzeletet felülmúl. És úgy tűnik, annyira jó vagyok a konyhában, hogy nem hitték el, hogy eddig nem ott dolgoztam. Persze még csak mosogatok, de pénteken már egyedül leszek kisegítő, és hozzáférek a kajákhoz is.
Új barátok, tavasz, gutes Geld.
A konyhában dolgozás egyébként a legvadabb álmaimban sem látott nehézségi szintet is megütötte, total kaputt vagyok. De a nehézségek ellenére elvarázsolt a konyha, minden percét imádtam.
Ha lesz még erőm a héten, írok még a fogatlan néniről.
Szétfolyhatna már a táj!
Új barátok, tavasz, gutes Geld.
A konyhában dolgozás egyébként a legvadabb álmaimban sem látott nehézségi szintet is megütötte, total kaputt vagyok. De a nehézségek ellenére elvarázsolt a konyha, minden percét imádtam.
Ha lesz még erőm a héten, írok még a fogatlan néniről.
Szétfolyhatna már a táj!
Idegen itthon, idegen otthon
Pfú, március. Nyolc nap és vége annak, hogy "hé, nemrég múltam húsz", hogy átadja helyét ennek: "hú, mindjárt harminc leszek". Igazából élvezem, szeretek idősödni. Csak fura, mert az ember valahogy tényleg nem hiszi el, hogy végül ugyanaz a sorsa mint mindenki másnak - megöregedni és meghalni. Mintha nem is velem történne, mintha én még mindig az a kislány lennék belül, aki tizenkét évesen azt írta a naplójába, hogy mikor lesz már tizenhat, hogy végre komolyan vegyék, és hihetetlen, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az idő, hogy több telt el azóta, mint amennyit addig éltem.
De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)
Aki tudja, tudja.
Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció
Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.
Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.
Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.
A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.
Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.
Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.
De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)
Aki tudja, tudja.
Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció
Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.
Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.
Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.
A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.
Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.
Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.
bross egy lakás áráért
Bross. Brosche. Persze ezt is a németek találták ki. Legalább is a német wikipédia szerint. Megjelenése a 15-16. századra tehető, mai formája a 17. században jött divatba - a wiki szerint egy bizonyos Frau von Sévigné-nek köszönhetően. Az internet szerint (márpedig az internet csodálatos) Mme Sévigné tiszteletre méltó hölgy volt, mindenki kedvelte, aki csak ismerte. Itt van róla némi infó.
De amiért ez az egész fontos, hogy azután kutattam ki is volt Josef Hoffmann, és a munkái között csodálatos brosstűket találtam. Itt van például egy gomb 55.200 €-ért:
De amiért ez az egész fontos, hogy azután kutattam ki is volt Josef Hoffmann, és a munkái között csodálatos brosstűket találtam. Itt van például egy gomb 55.200 €-ért:
Meg még egy csodálatos:
De ő tervezte ezt a fotelt is, nagyjából száz éve, ami azért elég hihetetlen:
(Josef Hoffmann; 1870 - 1956)
És a zene:
Vasárnapi kunszt
Már csak azért kíváncsiak voltunk erre, mert a fészbúkon nagy port kavart a plakát. Rengeteg ember (akik egyébként nem nézték meg a kiállítást, de még csak utána sem néztek, hogy miről szólt) felháborodva írta, hogy ez micsoda dolog, pöcsös pasik a plakáton, a gyereket meg nem tudja hová rejteni előle. Merthogy miez a buzipromózás? Hihetetlen, hogy még mindig ennyire prűd legyen egy csomó ember. És közben a kiállítás teljesen ártatlan. Van néhány terem, ahol zavarba jöttem, de ez nem a művek, vagy a művészek hiányossága, bennem vannak talán még kérdések a meztelenséggel, vagy a szexualitással kapcsolatban. És mennyivel egyszerűbb lenne, ha rezzenéstelen arccal, vagy kisebb félelemmel tudnék elgondolkozni erről a témáról. A kiállításnak talán pont ez a célja, hogy feszegesse a határainkat, hogy megmutassa, talán még van mit fejlesztenünk a nyitottságunkon, ha egy idős férfi meztelen testére nem merünk ránézni. Mert van neki, van a bácsinak is kukija, sok bácsi használja is erre-arra. És attól, hogy én elfordítom a fejem, ez még így marad.
A múzeum előtti téren van az óriás pucér pasi, neki is van kukija. Vagyis volt eddig, mert a felháborodott tömeg (?) már rég lekaparta. Kuki nincs. A herét ott hagyták. Ki érti ezt? Gyere fiam, most megmutatom, hogy ha valamivel nem tudsz mit kezdeni, azt tedd tönkre és akkor olyan mintha nem lenne. Jó, hogy elfojtásra tanítjuk a gyerekeinket, ahelyett, hogy elmagyaráznánk nekik néhány dolgot a testünkről.
Pont.
A Näckte Männeren kívül volt még az állandó Schiele kiállítás is, de ami igazán tetszett, az a múzeum gyűjteménye, különböző alkotóktól. Annyi nevet felírtam, hogy hónapokig adott kutatni valót a hely. És a nevek harmadát sem ismertem, ami azért durva, hogy ennyi információt elbír az agyam, és mennyire csekély az, amit például a festészetről hallottam eddig.
Néhány képet ide is teszek, aztán majd még foglalkozom ezzel a témával, mert tényleg nagyon sok szuper műalkotást fedeztem fel.
Albin Egger-Lienz: Finale
Koloman Moser: Venus in der Grotte
Albert Birkle
Elmgreen & Dragset
Kétnapos sörsznobizmus
Elmúlt a hétvége, Fazi és Janó már valószínűleg a railjeten, vége a nyaralásnak beillő két napnak, bár a kiváló sörök és ételek ízét még a számban érzem. Nincsenek képeim, hiszen a fényképezőm Blaninál pihen, még egészen szerdáig. A szokásos dőlés mellett sörkóstolósra sikerült a hétvége, tegnap este végigkóstoltuk a Sieben Stern házi főzésű söreit, én egy jó korsó Prager Dunklest és két kis pohár 7 Stern Märzent ittam, senki ne várjon mélyenszántó gondolatokat, nem vagyok sörkritikus, azt viszont még laikusként is megjegyezhetem, micsoda ízrobbanás egy ilyen sör az átlag sörökhöz képest.
Ma az 1516 éttermében és sörfőzdéjében reggeliztünk, ahol éppen előttünk sétált be az ajtón Conrad Seidl, az osztrák "Sörpápa", osztrák népviseletben, akinek a létezéséről persze se én, se Papa nem tudtunk korábban, de Janó mesélt róla és így már átéreztük a jelentőségét, hogy vele lehetünk egy helyiségben. Mármint Janóval. :) A Folyékonykenyér blog kb. egy éve készített a Sörpápával interjút, itt elolvashatjátok. Jót ettünk, jót ittunk a hely saját főzésű söreiből, én búzasört ittam, mit mondhatnék, nemes egyszerűséggel remek volt! :)
Tegnap burgereztünk a die Burgermacherben, lóhúsból készült hambit toltunk, és egy házi paradicsomszószt, ami annyira mennyei volt, hogy azonnal le kell utánozzam, holnap pizzasütés házi szósszal :)
A lóhús mellé is a búza dukált, Kuchlbauert ittam, ami egy bajor búzasör, persze azonnal elrontottam a sörsznobizmust, mert nem megfelelő pohárba töltöttem, amit a körülöttem ülő sznobok meg a pincérlány is kétségbeesetten nyugtázott, ő még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy ezt a hibát korrigáljuk, kérdezte, hogy áttöltsük-e megfelelő alakúba, de én igazi paraszt módjára mondtam, hogy kein problem, nekem megfelel így is :)
Csudajó volt összességében, megint megjött a kedvem ahhoz, hogy milliomos legyek és egy csomó pénzt költsek ételre és italra. Rengeteg pénzre van szükség!! :D
De a lényeg az egészben annyi, hogy ha Bécsben jártok, ezeket a helyeket érdemes meglátogatni, ha minőségi ivászatra szottyan kedvetek!
Na de az is volt, hogy Ági javasolta, hallgassam meg Madonna Erotica című albumát, én ezt még nem is ismertem, de ütött, ez a szám főleg:
Madonna elképesztő dolgokat művelt egy időben, most kezdem csak újra felfedezni, mennyire klassz az ő munkája.
Ma az 1516 éttermében és sörfőzdéjében reggeliztünk, ahol éppen előttünk sétált be az ajtón Conrad Seidl, az osztrák "Sörpápa", osztrák népviseletben, akinek a létezéséről persze se én, se Papa nem tudtunk korábban, de Janó mesélt róla és így már átéreztük a jelentőségét, hogy vele lehetünk egy helyiségben. Mármint Janóval. :) A Folyékonykenyér blog kb. egy éve készített a Sörpápával interjút, itt elolvashatjátok. Jót ettünk, jót ittunk a hely saját főzésű söreiből, én búzasört ittam, mit mondhatnék, nemes egyszerűséggel remek volt! :)
Tegnap burgereztünk a die Burgermacherben, lóhúsból készült hambit toltunk, és egy házi paradicsomszószt, ami annyira mennyei volt, hogy azonnal le kell utánozzam, holnap pizzasütés házi szósszal :)
A lóhús mellé is a búza dukált, Kuchlbauert ittam, ami egy bajor búzasör, persze azonnal elrontottam a sörsznobizmust, mert nem megfelelő pohárba töltöttem, amit a körülöttem ülő sznobok meg a pincérlány is kétségbeesetten nyugtázott, ő még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy ezt a hibát korrigáljuk, kérdezte, hogy áttöltsük-e megfelelő alakúba, de én igazi paraszt módjára mondtam, hogy kein problem, nekem megfelel így is :)
Csudajó volt összességében, megint megjött a kedvem ahhoz, hogy milliomos legyek és egy csomó pénzt költsek ételre és italra. Rengeteg pénzre van szükség!! :D
De a lényeg az egészben annyi, hogy ha Bécsben jártok, ezeket a helyeket érdemes meglátogatni, ha minőségi ivászatra szottyan kedvetek!
Na de az is volt, hogy Ági javasolta, hallgassam meg Madonna Erotica című albumát, én ezt még nem is ismertem, de ütött, ez a szám főleg:
Madonna elképesztő dolgokat művelt egy időben, most kezdem csak újra felfedezni, mennyire klassz az ő munkája.
Hol voltam a hétvégén?
Es a hó, es a hó. Amíg megiszom a kávét, még van egy kis egérutam a mai nap elől. Nem vagyok szabin. Spätdienst. Délután ötre megyek, kb. nyolcig dolgozom. Senki nem kérdezte, hogy akarom-e. Na de nem fogok megint panaszkodni, csak szimplán elmesélem, hogy mennek itt kint a dolgok.
Másfél hete dolgozom új munkahelyemen, ami első látásra sokkal szebbnek tűnt, mint a korábbi. Kedves munkatársak, kedves főnökök, és ha befejeztem az aznapi feladataimat, mehetek haza, a tíz percnyire lévő otthonunkba. Az első három nap betanulási idő, fele gázsiért. Nem gond, ez csak természetes. Az első napom simán telt, a második napon már kevésbé, fél háromkor befejeztük a párommal a munkát, akkor szólt a főnöknő, hogy kell egy kis segítség másoknak is. Aznap hatra értem haza. Másnap ugyanez. De hát én vagyok az új mädchen, gondolom nekem kell most szívni, rendben.
Kaptam egy nap szabit, hogy rápihenjek az elsejei hajtásra, a szilveszter így csendben telt, nincs is ezzel baj, erdőt jártunk Papival, l'art pour l'art-t néztünk, meg éjfélkor tűzijátékot, háromnegyed egykor alvás.
Az ezt követő napok viszonylag normálisan teltek, csak egy-két óra túlórával. Jól haladtam a szobákkal, már egész gyorsan dolgoztam. Pénteken viszont beütött valami. Reggel fraudzsozi vihogva közölte, hogy több szobát kapok, hogy megnézzék mit tudok. A másik frau, fraubrankica egész nap jött utánam, mindent újracsináltatott, így délután kettőre még a felénél sem tartottam. Ekkor kedvesen közölte, (tényleg kedvesen), hogy úgyis hatig ott leszek ma, utána maradjak még egy órácskát, meg kell tanulnom még valamit. Hogy mit, azt nem mondta meg. Este hatkor utolsó energiáimat összeszedve mentem az irodába. Abdecken service, ezt kellett megtanulnom, de továbbra sem kaptam magyarázatot, hogy mi az, és miért nekem kell tíz óra munka után megtanulni. Egy bolgár hölgy mondta, hogy menjek vele, ő sem tudja elmagyarázni, hogy mi ez, de majd megmutatja. Sikerült belőle kiszednem, hogy ez egy három órás munka, és hogy kifizetik, akkor jó, gondoltam, mehetünk is. A dolog nem bonyolult, tulajdonképpen annyit kell tenni, hogy este körbe kell járni az egész épületet és néhány kivételes vendégnek, egy lista alapján, elő kell készíteni a szobáját az esti lefekvésre. Micsoda kényelem. Lábtörlő a duskabin előtt, borotválkozó tükör fény bekapcsolva, paplan úgy beállítva, hogy a vendég csak befeküdjön az ágyba és egy mozdulattal magára ránthassa a takarót, tévéújság az adott napnál kinyitva, távirányítóval együtt az éjjeliszekrényre készítve, függönyök behúzva. Csodás lehet nálunk kivételes vendégnek lenni.
A bolgár hölgy elmondta, hogy ő most visszamegy Bulgáriába egy hónapra és nem tudja, utána mi lesz, mert nincsenek papírjai. Remek, gondoltam, akkor ezek szerint ezt a munkát én most valószínűleg véglegesen kapom.
Másnap tízre kellett mennem, merthogy úgyis megint este nyolcig ott leszek. Temérdek szobát sóztak rám megint, de gondoltam, erős leszek és megcsinálom. Fraubrankica délután szólt, hogy csak 11 abdeckserv szobám van, ami kevés, ezért utána még csináljak meg három rendes szobát is, nehogy előbb menjek haza. Ugyanez vasárnap. Közben elkészült az e heti beosztás, amin végig délutános vagyok és csak az abdeckserv szerepelt. Kérdeztem, hogy ez most mi, és hogy fogok így pénzt keresni, ha csak napi három órát dolgozom. fraubrankica megértően ingatta szőke hajas fejét, "tudom, tudom, persze, megoldjuk". Magyarázatot továbbra sem kaptam, a kérdéseimre mindig kitérő választ kapok, mivel csak egy bevándorló vagyok, örüljek, hogy kaptam munkát, és lehetőleg csendben végezzem azt, kérdések nélkül.
Végül rájöttem, hogy nem gond, lesz most pár napom kipihenni a hétvégi borzalmakat, igaz, hogy eddig egyik nap sem a szerződésemben lévő hat órát dolgoztam le és az 5 Tage pro Woche is sántít így, hogy múlt hét péntektől egészen e hét péntekig be vagyok osztva munkára, de nem kérdezek, dolgozom.
Vasárnap este teljesen összetörve értem haza a három napos hajtástól. A testem fellázadt, 25 éves, erős, fiatal lány létemre úgy éreztem, a csontjaim és izmaim 90 évesek, a kisujjamat sem bírtam mozdítani. A kezem mint egy bokszolóé, a csontok mentén felrepedt és kipirosodott, az ujjaim kiszáradtak, a körömágyaim elváltak a körömtől, a körmeim lereszelődtek a gyilkos tempótól. Az egész testem is kiszáradt, a szám, az arcom lángolt a hidratáló krém alatt. Harmadik napja nem volt egy gondolatom sem este, csak lefürödtem és ágyba dőltem.
Most arra gondolok, hogy bírják ezt ép ésszel mások egész életükben csinálni. Az idősebb szerb és bolgár nők, nekik ez nem is nehéz, örülnek ennek a munkának és remélik, hogy sosem kell hazamenniük. Mi lehet ott, ahonnan jöttek, ha ez nekik jó?
Tegnap megvolt az első önálló abdecken service-s napom, délutánra mentem, azért két szobát meg kellett így is csinálnom, mert fraubrankica a 27 abdeck-es szobát is kevésnek ítélte. Miután azzal végeztem, elindultam az esti körútra. Voltak üres szobáim, meg olyanok is, amiben már laktak, de épp vacsoráztak, vagy koktélt iszogattak valahol a vendégek. Az egyik ilyen szobába belépve kezdtem a szokásos menetet az ágyazással, amikor mögöttem egyszer csak megszólalt valaki: "Sorry?!". Hátrafordulva láttam, hogy a wc ajtó résnyire, mögötte áll valaki. Szerencsére a wc ajtó mellett ott a fürdőszoba tükör, ami teljes életnagyságban mutatta a teljesen meztelen kínai nőt, akit épp a pisilésben vagy kakilásban zavartam meg, és nem gondolta, hogy tükröződik. Annyira megijedtem, hogy csak egy csudigung jött ki a számon (entschuldigung), és kiszaladtam a szobából. Micsoda kalandok!
Most itthon vagyok, még az ágyban fekszem de már felöltözve, hamarosan kimegyek a második kávéért. Nézem hóesést, és latolgatom, meddig tart ez még. Közben német tanfolyamot keresek, hogy Papával beiratkozhassunk minél előbb. Mert ez nem embernek való. És közben még mindig itt a korábbi dilemma, hogy én majd tovább lépek, de valaki mindig lesz ebben a hotelben, egy csomó nőt továbbra is így foglalkoztatnak majd. És úgy látszik az eddigi tapasztalatok alapján, hogy Bécsben ez általános, eddig csak Papa tapasztalt korrektséget a mostani munkahelyén, ott a munka tényleg nyolckor kezdődik és tényleg fél ötig tart, minden a szerződése szerint. Persze neki is megvolt a "kötelező" próbanapos köre, amikor tizenegy órán át dolgoztatták egy étteremben és utána még csak fel sem hívták, hogy nem őt választották. Állítólag ez itt szokásos gyakorlat, a cégek így spórolnak pár heti munkabért, minden napra behívnak egy-egy embert próbanapra, de előre tudják, hogy senkit sem vesznek fel közülük. Magam is voltam ilyen próbanapon, és borzalmasan átverve éreztem magam, amikor a csupamosoly főnököt felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy döntött, és azt válaszolta, hogy ő nekem nem tud se igent, se nemet mondani. Ez meg milyen válasz?
A meridienben Dorinával 35 órára voltunk bejelentve, és órabérre, ehelyett negyven órát dolgoztunk és a fizetést szobánként kaptuk. Reggel kaptunk maximum tíz szobát, ami az ígért kereset felét jelentette, és ha végeztünk is kettőkor, nem kaphattunk több szobát, de haza sem mehettünk, hanem ott kellett ülni fél négyig. Szilárd harminc órára volt bejelentve az előző munkahelyén és összesen kb 48 órát dolgozott hetente, egy szabadnappal egy héten, hétfőtől szombatig délelőtt és este is be kellett mennie.
Az igazság az, hogy az ember itt egyszerűen nincs alkupozícióban. Nemhogy jóban, de semmilyenben. Még tavaly véletlenül megismerkedtünk a bécsi konzullal, aki szerint havonta ötezer magyar érkezik Bécsbe. Ez óriási szám, most már tényleg az a helyzet, az ember örülhet, ha kap itt kint munkát. Hatalmas a verseny. Még tapasztalattal és viszonylag biztos nyelvtudással is másfél hónapba telt, mire ezt a szart megtaláltam.
A másik oldal viszont az, hogy ezer euró nem kevés pénz, pontosan kétszer annyi, mint amennyit otthon kerestem, irodai munkával. A költségek meg ugyanazok. Tanulság: kussolj és tedd el a pénzt!
Közben Porszi boldogan marcangolja szét az elé kerülő veszélyes papírzsebkendőket:
Másfél hete dolgozom új munkahelyemen, ami első látásra sokkal szebbnek tűnt, mint a korábbi. Kedves munkatársak, kedves főnökök, és ha befejeztem az aznapi feladataimat, mehetek haza, a tíz percnyire lévő otthonunkba. Az első három nap betanulási idő, fele gázsiért. Nem gond, ez csak természetes. Az első napom simán telt, a második napon már kevésbé, fél háromkor befejeztük a párommal a munkát, akkor szólt a főnöknő, hogy kell egy kis segítség másoknak is. Aznap hatra értem haza. Másnap ugyanez. De hát én vagyok az új mädchen, gondolom nekem kell most szívni, rendben.
Kaptam egy nap szabit, hogy rápihenjek az elsejei hajtásra, a szilveszter így csendben telt, nincs is ezzel baj, erdőt jártunk Papival, l'art pour l'art-t néztünk, meg éjfélkor tűzijátékot, háromnegyed egykor alvás.
Az ezt követő napok viszonylag normálisan teltek, csak egy-két óra túlórával. Jól haladtam a szobákkal, már egész gyorsan dolgoztam. Pénteken viszont beütött valami. Reggel fraudzsozi vihogva közölte, hogy több szobát kapok, hogy megnézzék mit tudok. A másik frau, fraubrankica egész nap jött utánam, mindent újracsináltatott, így délután kettőre még a felénél sem tartottam. Ekkor kedvesen közölte, (tényleg kedvesen), hogy úgyis hatig ott leszek ma, utána maradjak még egy órácskát, meg kell tanulnom még valamit. Hogy mit, azt nem mondta meg. Este hatkor utolsó energiáimat összeszedve mentem az irodába. Abdecken service, ezt kellett megtanulnom, de továbbra sem kaptam magyarázatot, hogy mi az, és miért nekem kell tíz óra munka után megtanulni. Egy bolgár hölgy mondta, hogy menjek vele, ő sem tudja elmagyarázni, hogy mi ez, de majd megmutatja. Sikerült belőle kiszednem, hogy ez egy három órás munka, és hogy kifizetik, akkor jó, gondoltam, mehetünk is. A dolog nem bonyolult, tulajdonképpen annyit kell tenni, hogy este körbe kell járni az egész épületet és néhány kivételes vendégnek, egy lista alapján, elő kell készíteni a szobáját az esti lefekvésre. Micsoda kényelem. Lábtörlő a duskabin előtt, borotválkozó tükör fény bekapcsolva, paplan úgy beállítva, hogy a vendég csak befeküdjön az ágyba és egy mozdulattal magára ránthassa a takarót, tévéújság az adott napnál kinyitva, távirányítóval együtt az éjjeliszekrényre készítve, függönyök behúzva. Csodás lehet nálunk kivételes vendégnek lenni.
A bolgár hölgy elmondta, hogy ő most visszamegy Bulgáriába egy hónapra és nem tudja, utána mi lesz, mert nincsenek papírjai. Remek, gondoltam, akkor ezek szerint ezt a munkát én most valószínűleg véglegesen kapom.
Másnap tízre kellett mennem, merthogy úgyis megint este nyolcig ott leszek. Temérdek szobát sóztak rám megint, de gondoltam, erős leszek és megcsinálom. Fraubrankica délután szólt, hogy csak 11 abdeckserv szobám van, ami kevés, ezért utána még csináljak meg három rendes szobát is, nehogy előbb menjek haza. Ugyanez vasárnap. Közben elkészült az e heti beosztás, amin végig délutános vagyok és csak az abdeckserv szerepelt. Kérdeztem, hogy ez most mi, és hogy fogok így pénzt keresni, ha csak napi három órát dolgozom. fraubrankica megértően ingatta szőke hajas fejét, "tudom, tudom, persze, megoldjuk". Magyarázatot továbbra sem kaptam, a kérdéseimre mindig kitérő választ kapok, mivel csak egy bevándorló vagyok, örüljek, hogy kaptam munkát, és lehetőleg csendben végezzem azt, kérdések nélkül.
Végül rájöttem, hogy nem gond, lesz most pár napom kipihenni a hétvégi borzalmakat, igaz, hogy eddig egyik nap sem a szerződésemben lévő hat órát dolgoztam le és az 5 Tage pro Woche is sántít így, hogy múlt hét péntektől egészen e hét péntekig be vagyok osztva munkára, de nem kérdezek, dolgozom.
Vasárnap este teljesen összetörve értem haza a három napos hajtástól. A testem fellázadt, 25 éves, erős, fiatal lány létemre úgy éreztem, a csontjaim és izmaim 90 évesek, a kisujjamat sem bírtam mozdítani. A kezem mint egy bokszolóé, a csontok mentén felrepedt és kipirosodott, az ujjaim kiszáradtak, a körömágyaim elváltak a körömtől, a körmeim lereszelődtek a gyilkos tempótól. Az egész testem is kiszáradt, a szám, az arcom lángolt a hidratáló krém alatt. Harmadik napja nem volt egy gondolatom sem este, csak lefürödtem és ágyba dőltem.
Most arra gondolok, hogy bírják ezt ép ésszel mások egész életükben csinálni. Az idősebb szerb és bolgár nők, nekik ez nem is nehéz, örülnek ennek a munkának és remélik, hogy sosem kell hazamenniük. Mi lehet ott, ahonnan jöttek, ha ez nekik jó?
Tegnap megvolt az első önálló abdecken service-s napom, délutánra mentem, azért két szobát meg kellett így is csinálnom, mert fraubrankica a 27 abdeck-es szobát is kevésnek ítélte. Miután azzal végeztem, elindultam az esti körútra. Voltak üres szobáim, meg olyanok is, amiben már laktak, de épp vacsoráztak, vagy koktélt iszogattak valahol a vendégek. Az egyik ilyen szobába belépve kezdtem a szokásos menetet az ágyazással, amikor mögöttem egyszer csak megszólalt valaki: "Sorry?!". Hátrafordulva láttam, hogy a wc ajtó résnyire, mögötte áll valaki. Szerencsére a wc ajtó mellett ott a fürdőszoba tükör, ami teljes életnagyságban mutatta a teljesen meztelen kínai nőt, akit épp a pisilésben vagy kakilásban zavartam meg, és nem gondolta, hogy tükröződik. Annyira megijedtem, hogy csak egy csudigung jött ki a számon (entschuldigung), és kiszaladtam a szobából. Micsoda kalandok!
Most itthon vagyok, még az ágyban fekszem de már felöltözve, hamarosan kimegyek a második kávéért. Nézem hóesést, és latolgatom, meddig tart ez még. Közben német tanfolyamot keresek, hogy Papával beiratkozhassunk minél előbb. Mert ez nem embernek való. És közben még mindig itt a korábbi dilemma, hogy én majd tovább lépek, de valaki mindig lesz ebben a hotelben, egy csomó nőt továbbra is így foglalkoztatnak majd. És úgy látszik az eddigi tapasztalatok alapján, hogy Bécsben ez általános, eddig csak Papa tapasztalt korrektséget a mostani munkahelyén, ott a munka tényleg nyolckor kezdődik és tényleg fél ötig tart, minden a szerződése szerint. Persze neki is megvolt a "kötelező" próbanapos köre, amikor tizenegy órán át dolgoztatták egy étteremben és utána még csak fel sem hívták, hogy nem őt választották. Állítólag ez itt szokásos gyakorlat, a cégek így spórolnak pár heti munkabért, minden napra behívnak egy-egy embert próbanapra, de előre tudják, hogy senkit sem vesznek fel közülük. Magam is voltam ilyen próbanapon, és borzalmasan átverve éreztem magam, amikor a csupamosoly főnököt felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy döntött, és azt válaszolta, hogy ő nekem nem tud se igent, se nemet mondani. Ez meg milyen válasz?
A meridienben Dorinával 35 órára voltunk bejelentve, és órabérre, ehelyett negyven órát dolgoztunk és a fizetést szobánként kaptuk. Reggel kaptunk maximum tíz szobát, ami az ígért kereset felét jelentette, és ha végeztünk is kettőkor, nem kaphattunk több szobát, de haza sem mehettünk, hanem ott kellett ülni fél négyig. Szilárd harminc órára volt bejelentve az előző munkahelyén és összesen kb 48 órát dolgozott hetente, egy szabadnappal egy héten, hétfőtől szombatig délelőtt és este is be kellett mennie.
Az igazság az, hogy az ember itt egyszerűen nincs alkupozícióban. Nemhogy jóban, de semmilyenben. Még tavaly véletlenül megismerkedtünk a bécsi konzullal, aki szerint havonta ötezer magyar érkezik Bécsbe. Ez óriási szám, most már tényleg az a helyzet, az ember örülhet, ha kap itt kint munkát. Hatalmas a verseny. Még tapasztalattal és viszonylag biztos nyelvtudással is másfél hónapba telt, mire ezt a szart megtaláltam.
A másik oldal viszont az, hogy ezer euró nem kevés pénz, pontosan kétszer annyi, mint amennyit otthon kerestem, irodai munkával. A költségek meg ugyanazok. Tanulság: kussolj és tedd el a pénzt!
Közben Porszi boldogan marcangolja szét az elé kerülő veszélyes papírzsebkendőket:
Minden egyben
Sütöttem egy újabb adag croissant, a dolog tökéletesítése végett, most ezt a receptet használtam: Francia Croissant. Készítettem kovászt. Egész délután készült a tészta, sok pihentetéssel, hogy habkönnyű legyen. Íme a végeredmény, láthatóan szebb mint az előző:
Ezt visszük magunkkal kirándulni az erdőbe. Ilyen ez a reggel:
Csütörtökön voltam a Powerserv irodánál, kint a Praternél. Az egyes villamos visz el odáig, azt viszont nem tudtam, hogy nem a központban tesz ki, hanem a pratersterni erdő közepén. Fél órás séta volt a jutalmam. Ezeket fotóztam a fagyos reggelen:
Metrószerencsétlenséggel álmodtam, egy nyitott liftben meghúzódva néztem, ahogy repülnek az égő metródarabok. A lift ajtaja egyszer csak bezárult, a lift elindult lefelé. Pár emelettel lejjebb kinyílt az ajtó, és egy Tirion szerű törpe lépett be. Mondtam, hogy kisiklott a metró, de csak nevetett, és mondta, hogy nyomjam meg a hármas gombot. Megnyomtam, közben összevissza beszéltem az izgatottságtól, és aztán láttam, hogy nem a hármas gomb világít, hanem a kettes. Megnyomtam a hármast, de ötös lett belőle. A hármast csak harmadszorra találtam el, elindult a lift.
Ezt visszük magunkkal kirándulni az erdőbe. Ilyen ez a reggel:
Csütörtökön voltam a Powerserv irodánál, kint a Praternél. Az egyes villamos visz el odáig, azt viszont nem tudtam, hogy nem a központban tesz ki, hanem a pratersterni erdő közepén. Fél órás séta volt a jutalmam. Ezeket fotóztam a fagyos reggelen:
Praterstern
Még a markológép játékok is leálltak a kitermeléssel.
Minden mozdulatlan
Metrószerencsétlenséggel álmodtam, egy nyitott liftben meghúzódva néztem, ahogy repülnek az égő metródarabok. A lift ajtaja egyszer csak bezárult, a lift elindult lefelé. Pár emelettel lejjebb kinyílt az ajtó, és egy Tirion szerű törpe lépett be. Mondtam, hogy kisiklott a metró, de csak nevetett, és mondta, hogy nyomjam meg a hármas gombot. Megnyomtam, közben összevissza beszéltem az izgatottságtól, és aztán láttam, hogy nem a hármas gomb világít, hanem a kettes. Megnyomtam a hármast, de ötös lett belőle. A hármast csak harmadszorra találtam el, elindult a lift.
