Aranykalitka

Bécs kifújt, nálunk legalább is.

Hogy ez mit jelent? Lehet, hogy csak azt, hogy mi alapvetően elégedetlenkedő, panaszkodó, gyökértelen savanyújóskák vagyunk, akiknek egyszerűen nem lehet a kedvére tenni.

Mikor otthon voltunk, szerettünk volna külföldön lenni. Most hogy itt vagyunk, szeretnénk hazamenni.

De mi változott? Mi történt?

Alapvetően semmi. Több, mint két éve élünk Bécsben. Ezalatt megtanultuk a nyelvet, ha nem is anyanyelvi, de legalább erős középszinten. Kiismerjük magunkat, boldogulunk az ügyintézéssel, berendezkedtünk. Itt van a lakásunk, a biztosításunk, a bankszámlánk. Itt született a kislányunk. Innen kapjuk a fizetést, a gyest, a családi pótlékot. Ez itt a létérdekeink központja, hogy hivatalosan fejezzem ki magam.

Akkor mi a baj? Mi kellhet még az embernek?

A kiköltözést követő kezdeti sokk után azonnal belevetettük magunkat a bécsi életbe. Szórakozni jártunk, várost nézni és barátkoztunk. Német tanfolyamon, munkahelyen, bulikban, interneten. Igyekeztünk osztrák barátokat szerezni, egyrészt a nyelvgyakorlás miatt, másrészt a kaland kedvéért. Jól alakultak a dolgok, sokáig reménykedtünk, hogy ezekből lesz valami maradandó kapcsolat, esetleg barátság. Az osztrákok nagyon kedvesek, előzékenyek, udvariasak. Örömmel megisznak az emberrel pár sört, elhívnak bulizni, vidám és lelkes társaság.
Aztán idővel rá kellett jönnünk, milyen felszínesek ezek az ismeretségek. Igen, lehet, hogy valami belénk kódolt kisebbrendűségi érzés mondatja ezt velünk, de minden kedvesség ellenére is valahogy mindig ott lógott a levegőben az az "idegen-érzés". Hogy nem vagyunk egyenlőek, mert mi vagyunk a szegény szomszédok, és a mi életünk az bizony csupa jaj meg juj.
Valószínűleg ez abszolút nem tudatos, de tátong köztünk valami szakadék. Egyszerűen másban nőttünk fel. Másrészt főleg kommunikációs szakadékról van szó. Akármilyen sokat tanulunk is, egy emberélet is kevés lenne ahhoz, hogy a nyelv finom rezzenéseit egy idegen országban nem hogy használjuk, de legalább megértsük. Megtanultuk mi a hóhdojcsot, de ez nem Németország, hanem Ausztria, annak is a fővárosa, ahol a környező vidékről idetelepült osztrákok "hegyi ember" akcentusa évtizedek óta keveredik a bevándorlók (törökök, albánok, szerbek, macedónok, szlovákok, magyarok stb.) lebutított, merő jóindulattal is csak közepesnek ítélhető németjével. Szóval eleve sokszor nem értjük mit beszélnek, így a poénok se nekik se nekünk nem csattannak olyan nagyot. A poént magyarázni pedig...
Vannak témák, amikről már tudunk beszélgetni, van egy adott szókincsünk, azt bőszen használjuk, a többi esetben pedig kukán ülünk. Érthető, hogy nem mi vagyunk a legszórakoztatóbb társaság.

Pedig mi tudjuk, hogy jó fejek vagyunk, de minél inkább be akarjuk bizonyítani, annál kétségbeesettebbeknek tűnünk. És azok is vagyunk.

Lassan két és fél éve, hogy búcsút intettünk a hazánknak, az új lehetőségek reményében elhagytuk a családunkat és évtizedes barátságokat. Azt gondoltuk, az igaz barátság majd legyőz minden akadályt (haha), de ha nem lehet hozzánk felugrani egy sörre, vagy nem tudunk leugrani (érdekes mennyit ugráltunk mi annak idején), szóval ha nem tudunk leugrani a Factoryba elröhögcsélni a napi hülyeségeken, már nem olyan érdekes az egész. A régi emlékek egyre megkopnak, a helyüket pedig nem töltik be újak. Egyre laposabbak a beszélgetések, egyre ritkábbak a hívások. "Majd jövünk" mondják, "majd jövünk" mondjuk, de már akkor tudjuk, hogy ebből megint nem lesz semmi. Mert mindig a jelenlévők a fontosak, mi meg nem vagyunk jelen. Nincs ezen mit szépíteni, mára két-három ember maradt az egykor két lakást is megtöltő baráti társaságból.
Ez még mindig elég lenne, ha legalább velük meg lehetne inni egy sört, el lehetne szívni egy cigit, de nem lehet, maradt a skype.

Barátok nélkül pedig nem megy. Sivár a terep.

Akkor jöjjünk haza! (haha) - gondolta Adri, aztán a tovagurította a babakocsit Pest kátyús járdáin, úton az akadálymentesítetlen tömegközlekedés felé, ami elvitte a pótjegyes gyorsvonathoz. Vígan feldobta a peronról az egy méter magasan lévő vonatra a babakocsit, vagyis dobta volna, de babakocsi szállítására kialakított vagon ajtajában a három lépcsőfok mellé még keresztrudat is tettek nehezítésként (vagy kihívásként?). Így nem törődve az amúgy is rosszallóan néző utasok véleményével, vaskos káromkodások közepette felküzdötte a gyereket a büdös, ótvaros vonatra és hazadöcögött az ordító csöppséggel.

Otthon(?) - Bécsben - elolvasta az Indexen a friss híreket: mutyi, botrány, tüntetés, netadó.

Jó, akkor maradjunk itt. Végül is nagyon jó itt...

Gyesen vagyok, de gondoltam, tanulok, vagy valami, hogy javítsam az esélyeimet a gyes utáni visszatérésre. Elsétáltam a helyi "támogató alap"-hoz, és mondtam, hogy szeretnék elvégezni egy tanfolyamot. A "Beraterin" kikérdezett, és tájékoztatott, hogy mivel gyesen lévő anyuka vagyok, jár nekem 2700 € támogatás, ha ez több mint a tanfolyam ára, akkor a különbözetet használjam fel arra, hogy a németemen javítsak.

Bár az itteni árakhoz képest nem valami sok a gyes összege, de azért bőségesen el lehet belőle éldegélni, emellett bár nem vagyok osztrák állampolgár, simán jár nekem az esély és egy halom pénz a továbbtanulásra és ingyen megtanítanak németül is, hogy minél nagyobb hasznára legyek majd az osztrák államnak, dacára, hogy én a frissen szerzett tudásommal lehet, hogy azonnal hazaszökök. Nincs röghöz kötés, nekik ez így is simán megéri. Szerintük ez jár, nemzetiségtől függetlenül. Ha jobban meggondolom, szerintem is. Csak azt nem tudom, hogy a hazám szerint miért nem.

Szóval hülye lennék hazamenni. Ennek - mint ahogy mindennek - nyilván ára van.

Itt ülök az aranykalitkámban egy halom pénzzel és lehetőséggel, a tökéletes szociális hálót élvezve, ami akkor sem vetne ki magából, ha a legelvetemültebb ráutazós külföldi lennék, és közben arról álmodozom, hogy leugrok a Factoryba ezt elmesélni valakinek. Csak az innen három órányira van. Négy, mert Pesten mindig dugó van.

Puff neki.