Szülők vagyunk, négy hónappal a kis hercegnő születése előtt.
Vagyis mi vagyunk 'A falka'.
A kis Guszti színre lépésével ijesztő sötétségbe zuhantunk, olyan világba, ahol semmilyen eddigi élettapasztalatunknak nem vesszük hasznát, a dolgokról alkotott véleményünkről minduntalan kiderül, hogy mindenhol érvényesek, kivéve a falkában.
Az emberi élet törvényei szerint Guszti a barátunk, együtt élünk, ezért megtanítjuk neki, mik ennek a feltételei. Ez eddig a falkában is rendben van. A kommunikációban azonban félresiklik valami.
Én folyton csak ölelgetném Gusztit és ha vacsorához ülök, szívesen megkínálnám az ételemből, hiszen szeretem őt és szeretném, ha kapna egy-két jó falatot. Ez viszont a szemében máris jelzésértékű, azt jelenti, nem kell tisztelnie az én területemet, ahol eszem, az ugyanis a területem. Ha ő zavarhat étkezés közben, akkor felettem áll a rangsorban.
Van ugyanis rangsor. Mi kellene, hogy legyünk a rangsor elején, vagyis Papa mert ő férfi, és csak azután Guszti. És itt nincs helye kedvességnek és szeretgetésnek, mert a kutya nagyon komolyan veszi a rangsort. Nincs mellérendelt viszony, vagy mi irányítunk vagy ő. És ha ő a főnök, jaj nekünk.
Guszti szeret ugatni. Szinte bármi okot adhat neki egy jó kis ugatásra. Például, hogy jön a cica. Vagy hogy megy a cica. Porszi egy darabig tűri, aztán amikor Guszti átlépi a Porszi szerint meghúzott határvonalat, akkor a cica egy jó nagy pofont lekever a kis lüke ebnek. Ez persze megint jó ok az ugatásra. Mi azonnal fegyelmeznénk a kutyát, egy hete szorgalmasan kiabálunk ilyenkor, hogy "Nem szabad! Guszti! Hagyd abba!", de ma utánaolvastunk és kiderült, hogy ez abszolút nem megoldás, sőt, még ront a helyzeten, mert a kutyinak a kiabálás egyenlő az emberi ugatással és mint olyan, csak megerősíti őt abban, hogy "igen, ezt kell csinálni, cimbora". Ezek szerint mi eddig csak biztattuk Gusztit, ahelyett, hogy lebeszéltük volna az ugatásról.
Nagyon nehéz átszoktatni magunkat falka üzemmódra. Semmi sem úgy van, ahogy megszoktuk, ingoványos talajon járunk és folyton hibázunk. Jó tréning ez viszont a babavárás idejére, gondolom szülőnek lenni is majd valami ilyesmi lesz. Újra kell tanulni az életet, új stratégiák kellenek, hogy átvészeljük azt, ami jön. Hiszen kiesünk a kosárból, már nem mi leszünk a "legkisebbek", akiket tenyerén hordoz a föld, akiknek még tanítják a dolgok menetét, hanem szintet lépünk és nekünk kell majd tanítani.
És a felkészülésre esély sincs, olyasmi vár, amit előre nem ismerhet ember. Olyan ez, mint ahogy Kundera is írta. Az egész élet egy óriási főpróba, de az előadásra sosem kerül sor.
Nemalvás
Nem vagyunk a korán kelés hívei. Sem Papa, sem én. Ahogyan hétköznap, úgy hétvégén sem. Nem kelünk a kelő nappal, talán mert éjszaka sokáig ébren vagyunk, vagy csak lustaságból.
Kivéve egy hete. Nem mintha fel akarnánk kelni, de amikor fél hétkor Guszti nyüsszögni kezd, akkor le kell tenni az ágyról, hogy pisilhessen. Utána visszakéredzkedik, de már csak azért, mert szerinte az ágyunkban laknak reggel a rókák, a párnák közt megbújva várják, hogy ő onnan őket kikotorja és jól megharapja. Vagy a hajamban megbújva várnak a rókák. Vagy egyszerűen Gusztinak ébredés után szüksége van valami harapnivalóra, takaró, párna, de még emberi pofa, fül, vagy kisujj is megteszi. Legjobb, ha van kéznél papír zsebkendő, amit millió cafatra lehet szedni, vagy van lábnál egy gumipapucs, az sokáig kitart. De még ha ilyen érdekes dolgok hevernek is a földön, az ágyba azért csak be kell kunyerálni magát az ebnek, legalább tízpercenként, tökéletesen időzítve, hogy még ne legyünk mély alvásban, de már épp elkezdjünk valamit (tovább)álmodni. Akkor neki jönni kell, és harapni. Végül feladjuk és felkelünk, vasárnap is legkésőbb hétkor.
A kiskutya viszont - ha kijátszotta magát, evett, ivott, ürített - alszik. A szakirodalom szerint akár 18-22 órát is. "Ilyenkor ne is zavarjuk meg, hiszen szüksége van a pihenésre." Kár, hogy Guszti nem olvasta az emberekről szóló tanulmányt. Maminak szüksége van a pihenésre, legalább egyszer egy héten hagyjuk 7 órát aludni egyhuzamban.
Azt hiszem soha többé nem fogunk aludni.
Guszti gyorsan fejlődik, okosodik, hamarosan már megtanulja, hogy ne zavarjon fel minket reggelente. Addigra megszületik a kisbaba.
De talán addigra elfelejtjük azt a kisgyerekes hozzáállást, hogy az embernek aludni kell. :)
Gyönyörűen süt a nap, elmegyünk a temetőbe.
Kivéve egy hete. Nem mintha fel akarnánk kelni, de amikor fél hétkor Guszti nyüsszögni kezd, akkor le kell tenni az ágyról, hogy pisilhessen. Utána visszakéredzkedik, de már csak azért, mert szerinte az ágyunkban laknak reggel a rókák, a párnák közt megbújva várják, hogy ő onnan őket kikotorja és jól megharapja. Vagy a hajamban megbújva várnak a rókák. Vagy egyszerűen Gusztinak ébredés után szüksége van valami harapnivalóra, takaró, párna, de még emberi pofa, fül, vagy kisujj is megteszi. Legjobb, ha van kéznél papír zsebkendő, amit millió cafatra lehet szedni, vagy van lábnál egy gumipapucs, az sokáig kitart. De még ha ilyen érdekes dolgok hevernek is a földön, az ágyba azért csak be kell kunyerálni magát az ebnek, legalább tízpercenként, tökéletesen időzítve, hogy még ne legyünk mély alvásban, de már épp elkezdjünk valamit (tovább)álmodni. Akkor neki jönni kell, és harapni. Végül feladjuk és felkelünk, vasárnap is legkésőbb hétkor.
A kiskutya viszont - ha kijátszotta magát, evett, ivott, ürített - alszik. A szakirodalom szerint akár 18-22 órát is. "Ilyenkor ne is zavarjuk meg, hiszen szüksége van a pihenésre." Kár, hogy Guszti nem olvasta az emberekről szóló tanulmányt. Maminak szüksége van a pihenésre, legalább egyszer egy héten hagyjuk 7 órát aludni egyhuzamban.
Azt hiszem soha többé nem fogunk aludni.
Guszti gyorsan fejlődik, okosodik, hamarosan már megtanulja, hogy ne zavarjon fel minket reggelente. Addigra megszületik a kisbaba.
De talán addigra elfelejtjük azt a kisgyerekes hozzáállást, hogy az embernek aludni kell. :)
Gyönyörűen süt a nap, elmegyünk a temetőbe.
Kovalcsik Gusztáv úr
Túl vagyunk az első éjszakán és az első otthonhagyáson. Azonnal rossz szülők vagyunk, ez a helyzet. A temérdek kutyafajta közül kiválasztottuk azt, amelyiknek különleges jelző "húúúú"-zása is van, amit minden részvét és lelkifurdalás nélkül bevet a kicsi beagle, ha 3 másodpercig véletlenül nem vele foglalkozol. Véletlenül, mert amúgy nem lehet nem vele foglalkozni, hiába minden, ő a legérdekesebb dolog most a világon. Akkor is, amikor nem csinál semmit.
De a lényeg, hogy szilárd elhatározással érkeztünk haza Gusztival, mégpedig hogy nem alszik velünk a kutya. De aztán inkább kiköltöztünk a nappaliba aludni. Aztán leoltottuk a lámpát és kezdődött a megszeppent nyüsszögés, majd a keserves sírás, majd a jelző -"húúúúú"-zást is bevetette. Éjjel háromig helyt álltunk, én a mamihormonoktól éber alvásban figyeltem, hogy vesz-e levegőt, miután sikerült végre valahogy elaltatni. Háromkor aztán köhécselt a "gyerek", én meg ellenőriztem, hogy nem halt-e bele, erre persze felébredt és megint kezdte az ugatást. Papi még egyszer megpróbálta a nyugtatós altatást, de sajnos már menthetetlenül felébresztettem. Végül felvettük magunkhoz, ahol azonnal elaludt és teljes nyugalomban aludta át az éjszakát. Szerencsére nem történt meg, amitől féltem, reggelig kibírta pisilés kakilás nélkül.
Reggel építettünk neki kerítést, hogy ne rágjon szét mindent napközben, amíg mi dolgozunk. Miután betettem az új helyére, jött a keserves sírás hadjárat. Ez a kis löfli fülű pontosan tudja, milyen hangot kell kiadni ahhoz, hogy menthetetlenül facsarodjon össze a szívem. Tíz perces késéssel végül el tudtam indulni, aztán egész délelőtt azon gondolkoztam, hogy hogyan rántja magára a ketrecet, megáll a szíve, kiborítja a vizet és szomjan hal, vagy berepül az a bizonyos kőszáli sas és magával ragadja. Vagy hogy 7 órán keresztül vonyít, amire a szomszéd kihívja a helyi teket, akik berontanak a házba és azonnal ártalmatlanítják a magára hagyott ebet.
Természetesen egyik sem történt meg. Hazaérve a boldog, nyugodt lábrágó kutya fogadott, aki aztán konstatálva, hogy újra a fedélzeten vagyunk, ismét belekezdett az ugató hadjáratba, büntetve minket minden egyes külön töltött másodpercért.
A műsor tehát kizárólag nekünk szól, mi pedig azonnal bedőltünk neki, és újra meg újra bedőlünk, mert a babakutya szupercukiságot vet be a túlélés érdekében.
Ez a hét
Jöhetne már a tavasz. Az a meleg napsütéses, hűvös szellős tavasz. Az a virágok nyílnak a nagymamám kertjében tavasz. Eszembe jutott ma ébredés után a nagymamám, meg a nagypapám. A sírjuk az utcánkra néz, testük a föld alatt, lassan két éve, ma már talán nincs is testük. Tudom, illetlenség ilyesmire gondolni, de néha eszembe jut, hogy mi van odalent.
Jöhetne már a tavasz. Meg a mosógép - mondja Papa. Ezen a héten egyszerűen semmi nem jött össze. Kedd óta vadászunk mosógépre. Először lefoglaltunk egyet a willhabenen, el is mentünk érte, ide is zötyögtünk vele egy török segédmunkással. Bedugtuk, nem működött. A török gyorsan szétkapta, közben kilátszott a fekete, szőrös segge a nadrágból. Az áramot visszahozta a gépbe, rákötöttük a vízre és összevissza nyomkodta, de az a szerencsétlen "voll funktionsfähig" masina csak nem tudott centrifugázni. Ettől ő is zavarba jött, mondta, hogy itt hagyja a csodagépet gratis, én meg gondoltam, hogy takarodj innen a szaroddal, és reméltem, hogy nem csap agyon a csavarhúzóval. De szerencsére megszabadultunk tőle.
Na jó, akkor rendeljünk újat, mégiscsak mosógép, illik szépnek, jónak lennie, kiváltképp egy babás lakásban, meg akkor nincs idegeskedés a szállítással sem. Azon nyomban megrendeltük még kedd este, 24 órás lieferunggal, azóta is várjuk. A dolog hozadéka, hogy megtanultam németül telefonon ügyet intézni, illetve üvölteni a telefonba, és megírtam életem első panaszlevelét is németül. Azt hinné az ember, hogy az osztrákoknál ilyesmire nem lehet szükség, de hát semmi sem tökéletes.
Közben dolgozom is, még mindig nyomom a heti 40 órát, igaz, most már "könnyített munkakörben". Hogy mi a könnyebbség, azon lehet vitatkozni. Mindenesetre nem a konyhában vagyok, hanem kint a pincérekkel. Igazából minden nagyon jól van. Megtanultam például, hogy melyik kávét hogyan kell szervírozni - őrület, hogy hányféle kávét isznak az emberek. Kis eszpresszót, nagy eszpresszót, hosszú kávét, feketét, tejszínest, meleg tejest, hideg tejest, alkoholost meg tejhabosat, na meg tejszínhabosat. Nem mindegy itt a mennyiség, na meg a hőmérséklet, és hogy melyiket hány cukorral, milyen csészébe, milyen alátéttel, melyik kiskanállal adjuk. És jönnek még a teák, vizek, üdítők, gyümölcslevek. A vizet is ezerféleképpen lehet inni.
Valójában nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy memóriajáték, minden nap egy kicsivel több dolgot kell megjegyezni. Eleinte egy kávé összerakása is percekig tartott, most már három-négy dolgot meg tudok jegyezni. A pincérek persze ennél jóval többet, főleg a tapasztaltabbak. Papír nélkül járják az asztalokat, amiket sorszámok szerint jegyeznek meg és egyszerre több rendelés van a fejükben. Jönnek-mennek és kiabálják, hogy "a huszonötösre egy kleine braune, mit großem wasser, negyvenötös fizetni szeretne és lesz még egy früschtück a tizenkettesen". Olyan mint egy Hrabal regényben. Altalában azt játszom magamban, hogy mi vagyunk a Párizs szálló kávézója, örülnék, ha lenne nálunk egy Skrivánek főúr, aki már a belépéskor meg tudja állapítani, hogy mit fog rendelni a vendég. Bár néha kicsit olyan azért.
Vannak például törzsvendégek. Az állítólag büdös architekt, egy idős bácsi, aki egész nap nálunk ül és nézi az olimpiát, közben úgy tesz, mintha mérges lenne a pincérnőkre, de valójában imád velük kokettálni. Fogja az esernyőjét és úgy csinál, mintha géppisztollyal lövöldözne Marcelara, a szőke főpincérnőre. Van az a magas, medvearcú férfi, mindig előre ül, keveset beszél, újságot olvas és minden délelőtt megiszik négy nagy pohár sört. Van, akit szívesen látunk, és van akinek az érkezésétől rettegünk. A fekete boszorkány minden nap délután érkezik, amikor mi már kitisztítottuk a narancsfacsaró gépet, és frissen facsart narancslevet kér. Az étel sosem elég jó, ahogy az italok hőmérséklete sem és mindig extra kívánsággal él, amit aztán nem akar kifizetni. Mégis mindig jön. Valószínűleg nincs más aki elviselje a tűrhetetlen természetét, így oda jár, ahol a pénzéért cserébe udvariasságot kap. Szomorú ez azért néha.
Szóval ilyen helyen vagyok most, még pár hétig biztosan, aztán jön a jól megérdemelt mami szabadság, hogy még utoljára kialudhassam magam néhányszor, mielőtt megérkezik a kis Prinzessin :)
A kicsi lányunk egy rugdosó világbajnok, tegnapelőtt néztük a Walking Deadet és míg feszülten figyeltem az aktuális zombitámadást, egy hatalmasat rúgott belém Medi, amitől majd összekakiltam magam :)
Most süt a nap, hallgassunk zenét, holnap jelentkezem egy vadiújsággal :)
"Open the window man to smell the peach blossom,
The tiger lily, the marigold"
Jöhetne már a tavasz. Meg a mosógép - mondja Papa. Ezen a héten egyszerűen semmi nem jött össze. Kedd óta vadászunk mosógépre. Először lefoglaltunk egyet a willhabenen, el is mentünk érte, ide is zötyögtünk vele egy török segédmunkással. Bedugtuk, nem működött. A török gyorsan szétkapta, közben kilátszott a fekete, szőrös segge a nadrágból. Az áramot visszahozta a gépbe, rákötöttük a vízre és összevissza nyomkodta, de az a szerencsétlen "voll funktionsfähig" masina csak nem tudott centrifugázni. Ettől ő is zavarba jött, mondta, hogy itt hagyja a csodagépet gratis, én meg gondoltam, hogy takarodj innen a szaroddal, és reméltem, hogy nem csap agyon a csavarhúzóval. De szerencsére megszabadultunk tőle.
Na jó, akkor rendeljünk újat, mégiscsak mosógép, illik szépnek, jónak lennie, kiváltképp egy babás lakásban, meg akkor nincs idegeskedés a szállítással sem. Azon nyomban megrendeltük még kedd este, 24 órás lieferunggal, azóta is várjuk. A dolog hozadéka, hogy megtanultam németül telefonon ügyet intézni, illetve üvölteni a telefonba, és megírtam életem első panaszlevelét is németül. Azt hinné az ember, hogy az osztrákoknál ilyesmire nem lehet szükség, de hát semmi sem tökéletes.
Közben dolgozom is, még mindig nyomom a heti 40 órát, igaz, most már "könnyített munkakörben". Hogy mi a könnyebbség, azon lehet vitatkozni. Mindenesetre nem a konyhában vagyok, hanem kint a pincérekkel. Igazából minden nagyon jól van. Megtanultam például, hogy melyik kávét hogyan kell szervírozni - őrület, hogy hányféle kávét isznak az emberek. Kis eszpresszót, nagy eszpresszót, hosszú kávét, feketét, tejszínest, meleg tejest, hideg tejest, alkoholost meg tejhabosat, na meg tejszínhabosat. Nem mindegy itt a mennyiség, na meg a hőmérséklet, és hogy melyiket hány cukorral, milyen csészébe, milyen alátéttel, melyik kiskanállal adjuk. És jönnek még a teák, vizek, üdítők, gyümölcslevek. A vizet is ezerféleképpen lehet inni.
Valójában nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy memóriajáték, minden nap egy kicsivel több dolgot kell megjegyezni. Eleinte egy kávé összerakása is percekig tartott, most már három-négy dolgot meg tudok jegyezni. A pincérek persze ennél jóval többet, főleg a tapasztaltabbak. Papír nélkül járják az asztalokat, amiket sorszámok szerint jegyeznek meg és egyszerre több rendelés van a fejükben. Jönnek-mennek és kiabálják, hogy "a huszonötösre egy kleine braune, mit großem wasser, negyvenötös fizetni szeretne és lesz még egy früschtück a tizenkettesen". Olyan mint egy Hrabal regényben. Altalában azt játszom magamban, hogy mi vagyunk a Párizs szálló kávézója, örülnék, ha lenne nálunk egy Skrivánek főúr, aki már a belépéskor meg tudja állapítani, hogy mit fog rendelni a vendég. Bár néha kicsit olyan azért.
Vannak például törzsvendégek. Az állítólag büdös architekt, egy idős bácsi, aki egész nap nálunk ül és nézi az olimpiát, közben úgy tesz, mintha mérges lenne a pincérnőkre, de valójában imád velük kokettálni. Fogja az esernyőjét és úgy csinál, mintha géppisztollyal lövöldözne Marcelara, a szőke főpincérnőre. Van az a magas, medvearcú férfi, mindig előre ül, keveset beszél, újságot olvas és minden délelőtt megiszik négy nagy pohár sört. Van, akit szívesen látunk, és van akinek az érkezésétől rettegünk. A fekete boszorkány minden nap délután érkezik, amikor mi már kitisztítottuk a narancsfacsaró gépet, és frissen facsart narancslevet kér. Az étel sosem elég jó, ahogy az italok hőmérséklete sem és mindig extra kívánsággal él, amit aztán nem akar kifizetni. Mégis mindig jön. Valószínűleg nincs más aki elviselje a tűrhetetlen természetét, így oda jár, ahol a pénzéért cserébe udvariasságot kap. Szomorú ez azért néha.
Szóval ilyen helyen vagyok most, még pár hétig biztosan, aztán jön a jól megérdemelt mami szabadság, hogy még utoljára kialudhassam magam néhányszor, mielőtt megérkezik a kis Prinzessin :)
A kicsi lányunk egy rugdosó világbajnok, tegnapelőtt néztük a Walking Deadet és míg feszülten figyeltem az aktuális zombitámadást, egy hatalmasat rúgott belém Medi, amitől majd összekakiltam magam :)
Most süt a nap, hallgassunk zenét, holnap jelentkezem egy vadiújsággal :)
"Open the window man to smell the peach blossom,
The tiger lily, the marigold"
Tanulós szombat este
Nekem, mint varázslatos kivirágzással kísért női kiteljesedésemet épp megélő kismamának (sic!) persze nem illik ilyesmire gondolnom, de az jutott eszembe, ahogy itt a gazdasági nyelvvizsga tankönyv felett ülök, hogy milyen rég volt az, amikor úgy istenigazából buliztam egy jót. Tudod, egy-két feles, meg néhány sör, és van az a része a részegségnek, amikor megszólal a - bármilyen - zene és úgy érzed, tombolnod kell, tiéd a világ, és őrületesen jól táncolsz, ezért most meg is teszed. Társul hozzá olyan is például, hogy mindenki aki nem táncol, az nyomi és elrontja az egész életét. Meg hogy most kell rátölteni a piára, mert ez kiráááály. Az ilyen esték utáni hajnali hazaséták felejthetetlenek. Plusz pont, ha tél van, de akkor is ha nyár, nem is beszélve a tavaszról.
Na de tanulok. Ha majd nem dolgozom, például jövő vasárnap, akkor írok majd a babáról is, aki a hasamban alieneskedik. Vagy most. Tegnap hallgattunk például Pavarottit, és vagy nagyon utálta vagy nagyon szerette, de most először csinált olyat, hogy kívülről látható módon belém rúgott (belülről).
Ez nagyon izgalmas például.
A székrekedés például kevésbé. Én álmomban sem gondoltam, hogy így örülhet ember a kakilásnak.
Megint illetlent írtam.
De hát ugye sokkal többet tudnánk a világról, ha az emberek nem szégyellnék elmondani az igazat.
Sei froh, bleib cool. :)
