Hétvégén sétálgattam Budán és Pesten. Úgy sétálgattam, mintha otthon lennék. Már az olyan otthonos érzés volt, hogy a vonatablakból megpillantottam a kinti sötétségben felvillanó Aréna Plaza feliratot. Tudtam, pár perc és beérünk a Keletibe. Mintha nem is itthonról mennék oda, hanem valahonnan érkeznék meg éppen haza.
Leszálltam a vonatról és a lábam magától vitt. A Moszkvára kellett mennem, és anélkül, hogy bármit végiggondoltam volna, csak lementem a metróhoz és felszálltam a jó oldalon. Pedig életem színterei közül itt laktam a legrövidebb ideig.
Most örömmel töltött el a jegykezelő automata csilingelése, a bkv ellenőrök tekintete, a mozgólépcsőn pofáncsapó büdös menetszél. Bécsben nincs a metróaluljárónak ilyen huzata, biztos van rendes szellőzés, azért.
A Moszkvára érve a kíváncsiság eltérített az eredeti útvonalamtól. Muszáj voltam lesétálni a Retek utcába, megnézni az egykori kapunkat, az ablakot, ahol Porszi bánatosan nézte a Mammutba tartó gyalogosokat. Lementem egészen a körútig, aztán tovább, gondoltam csak szelfizek egyet a távoli Parlamenttel, de telefonnal nem lehet jó képet csinálni este. Gondoltam közelebb megyek, így elindultam a Csalogány utcán lefelé. Mint régen. Vissza akartam fordulni, mert későre járt, de a lábam vitt magától. Közben folyton megálltam, mert teljesen irracionális volt ez a kóválygás, végül mégis megadtam magam, jobban mondva átadtam magam a nosztalgiának. Lesétáltam a Fő utcáig, megnéztem Janóék régi házát. Most döbbentem rá, hogy a kaput soha meg sem néztem rendesen, egyáltalán nem ilyenre emlékeztem, pedig nem telt el azért olyan sok év azóta, hogy utoljára itt jártam. Azt sem tudtam biztosan melyik emelet, melyik ablakok, aztán megláttam a leszakadt redőnyt, ami fura, hogy már rég mások laknak itt, de azóta sem lett megjavítva.
Jó órát sétálgattam, mielőtt felültem a hűvösvölgyi villamosra. Másnap korán keltem, a tanfolyam a "régi környéken" volt, a Podmaniczky utcában. Ugyanúgy ugrottam fel a négyeshatosra mint hajdanán, mintha semmi de semmi nem történt volna az elmúlt hat évben. Jó hat-hét megállónyira voltam, így volt időm kiélvezni az utat. Szememmel próbáltam befogni és rabul ejteni a körutat, a Dunát, a várat és a Parlamentet. Magamba zárni a képet, mintha ezzel elérhetném, hogy megmaradjanak az örökkévalóságnak. Hogy itt soha semmi ne változzon, minden megmaradjon úgy, ahogy az emlékeim közt van, ahogy a szívemben él Budapest.
Arra nem gondoltam, hogy ez eleve csalás, hogy már milyen régóta semmi sem az, mint régen.
Nem tudom, fogok-e valaha úgy leszállni a Keletiben, hogy tudatosul bennem, már csak vendég vagyok a városban. Még nem tudom, mit kell kezdeni ezzel az érzéssel, nem tudom "Hová érkeznek meg a délutánok?"*. Hová érkezik meg az életem? Megérkezik-e valaha? Hiszen boldog vagyok, és minden jó. Minden döntésen helyesnek és megalapozottnak tűnik. De meg lehet-e a szívnek parancsolni, hogy végre felnőjön?
*Ifjú pápa S01E04
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: úton. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: úton. Összes bejegyzés megjelenítése
Huszonéves életem utolsó óráiban
Bizony holnap harminc leszek. Mágikus szavak ezek - legalább is itt a "harmincas évek" kapujában. Eddig tökéletesen leszartam, hogy egyszer majd az én életemben is eljön ez a nap. Most meg itt állok előtte és latolgatom, ízlelgetem, mindenféle érzések közt őrlődve valójában nem is tudom, mit érzek. Mit érezzek?
Az elmúlt három hét nem volt egy fáklyás menet. Lezavartunk két kör influenzát, én megbolondítottam egy háromnapos csalánkiütéssel, Medi és Lenke valami ijesztő hasmenéses vírussal. Kis Medim amúgy sem egy bodybuilder alkat, de most a három hét betegség miatt csontsovány lett, viaszosfehér arcú, karikás szemű kis manó. Egy hete gyakorlatilag nem alszom, mert néhány horrorba illő köhögő-jelenet után éjjelente félálomban figyeltem, hogy Lencse vesz-e rendesen levegőt. A hangja mint egy hatvan éves, láncdohányos bárzongoristáé.
És ehhez még jött a mínusz tíz fok, két hétig szinte ki sem dugtuk az orrunkat a lakásból, ami azért eredményezett némi bomlást az idegrendszeremben.
Szóval nagyon vártuk már, hogy vége legyen ennek az időszaknak és megjöjjön "a régen várt tavasz".
Közben néha bevillant, hogy közeleg a szülinapom, de mindig elhessegettem a gondolatot, messze van az még! És most itt van. Holnap harminc leszek. Holnaptól múlt idő lesz már a "húszas éveim".
Próbáltam elpanaszolni Bocinak, hogy de rossz nekem, de mivel ő már túl van ezen, így lazán kiröhögött, ésmaró gúnnyal szeretetteljesen megjegyezte, hogy húszasnak lenni amúgy sem menő, már senki nem az! :)
Azért nem hagytam magam, és tovább picsogtam, mert milyen méltatlan már, hogy az évek során mindenkit megünnepeltem a baráti és családi körben, aki átlépte ezt a bűvös határt, hát pont nekem ne járna egy kis siránkozás az öregedés felett?
Igazából nem is az öregedés zavar, sokkal jobban szeretek huszonkilenc(!) lenni, mint például tizenkilenc vagy akár huszonegypár éves. Sokkal magabiztosabb vagyok, már megvívtam magammal és a környezetemmel egy csomó csatát, amit meg kellett, és összességében szerintem pont ott vagyok, ahol egy harminc éves nőnek lennie kell (ha van ilyen).
via GIPHY
Például mindig is úgy terveztem, hogy harminc éves koromig két gyerekem lesz, na ezt atomóra pontossággal teljesítettem. Van férjem, gyerekeim, kutyám, családi autóm, házam, nagy tévém. Boci szerint én vagyok a felsorolás a Trainspotting elejéről.
Na és ez eléggé betalált, mondom, pont ettől tartok, hogy ennyi volt. Mármint az izgi rész. Ez az évtized annyira csodálatos volt, és annyi fontos mérföldkövet foglal magában, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy ez überelhető. Össze sem tudom foglalni mi minden történt, de az összes olyan dolog, amiről általában könyvet szoktak írni, vagy az unokáknak elmesélni, meg ilyesmi. Most komolyan, hányan néznétek meg egy olyan filmet, amiben az anyuka szomorú és kialvatlan, mert a gyerekei náthásak, de a végén minden jóra fordul, mert a hétvégén elmennek majd étterembe meg sétálni a parkba. Mert mostanában valahogy mintha csak ennyi történne, és a komolyabb sztorijaink is csak valahogy olyan hétköznapiak. Családosék jönnek mennek, gyerekek, ház, wellness hétvége, satöbbi. Ehhez képest húsz és harminc éves korom között elköltöztem otthonról, aztán Pestre, dolgoztam, buliztam, stoppal kirándultam, fesztiválra jártam, megismertem Papát, külföldre költöztünk, gyerekünk lett, aztán még egy, vettünk házat, vettünk Lada házat, megtanultam vezetni. Csupa izgalom. Csupa életre szóló élmény.
És most itt ülök, a mai nap után, ami ennek a varázslatos évtizednek az utolsó napja, és elképzeltem, hogy na majd ma csinálok valami érdekeset, hogy ezt megünnepeljem, de a nap legizgibb része az volt, hogy ombréra festettem a hajam. Szóval itt ülök és próbálom elképzelni, hogy milyen lesz majd ez az évtized - a harmincas éveim. Ha 2028. március 9.-én ülök majd az ágyamon, vajon mit fogok majd gondolni az elmúlt évtizedről? Vajon tudok-e majd ilyen lelkes lenni, és egy csomó élményt és személyes fejlődési mérföldkövet felsorolni, vagy csak annyit, hogy "hát, megnőttek a gyerekek"?
Próbáltam ma mindenféléket elképzelni, meg fogadalmakat tenni, hogy ezt meg azt majd jól megcsinálom és akkor nem fullad reménytelen középszerűségbe az életem következő tíz éve, de valahogy semmi nem tudott lázba hozni. Aztán eszembe jutott, hogy gondolhatnék arra is, mi minden maradt ki az elmúlt évekből.
Ha csak az eseményeket nézem, nyilván semmi, sőt többet sűrítettem egybe, mint az utólag lehetségesnek tűnik. Viszont van valami, ami az ezerrel pörgés közben nem tűnt fel, hogy mennyit változtam a történtek hatására. Hogy fogalmam sincs önmagamról. Hogy ugyanaz vagyok, mégis valaki egészen más. Mindig is szerettem önmagamat boncolgatni, de ez inkább tépelődés volt, mint igazi befelé figyelés. Igen, azt hiszem talán ez adhatja meg a gyújtást életem elkövetkező szakaszának, hogy meg kell állnom és el kell kezdenem megismerni azt, akivé ez a szuper évtized tett.
De ahogy kedvenc hősnőm, Scarlett O'Hara mondaná - erre majd holnap gondolok, mert a végén még beleőrülök. Végül is, holnap új nap virrad! :)
Az elmúlt három hét nem volt egy fáklyás menet. Lezavartunk két kör influenzát, én megbolondítottam egy háromnapos csalánkiütéssel, Medi és Lenke valami ijesztő hasmenéses vírussal. Kis Medim amúgy sem egy bodybuilder alkat, de most a három hét betegség miatt csontsovány lett, viaszosfehér arcú, karikás szemű kis manó. Egy hete gyakorlatilag nem alszom, mert néhány horrorba illő köhögő-jelenet után éjjelente félálomban figyeltem, hogy Lencse vesz-e rendesen levegőt. A hangja mint egy hatvan éves, láncdohányos bárzongoristáé.
És ehhez még jött a mínusz tíz fok, két hétig szinte ki sem dugtuk az orrunkat a lakásból, ami azért eredményezett némi bomlást az idegrendszeremben.
Szóval nagyon vártuk már, hogy vége legyen ennek az időszaknak és megjöjjön "a régen várt tavasz".
Közben néha bevillant, hogy közeleg a szülinapom, de mindig elhessegettem a gondolatot, messze van az még! És most itt van. Holnap harminc leszek. Holnaptól múlt idő lesz már a "húszas éveim".
Próbáltam elpanaszolni Bocinak, hogy de rossz nekem, de mivel ő már túl van ezen, így lazán kiröhögött, és
Azért nem hagytam magam, és tovább picsogtam, mert milyen méltatlan már, hogy az évek során mindenkit megünnepeltem a baráti és családi körben, aki átlépte ezt a bűvös határt, hát pont nekem ne járna egy kis siránkozás az öregedés felett?
Igazából nem is az öregedés zavar, sokkal jobban szeretek huszonkilenc(!) lenni, mint például tizenkilenc vagy akár huszonegypár éves. Sokkal magabiztosabb vagyok, már megvívtam magammal és a környezetemmel egy csomó csatát, amit meg kellett, és összességében szerintem pont ott vagyok, ahol egy harminc éves nőnek lennie kell (ha van ilyen).
via GIPHY
Például mindig is úgy terveztem, hogy harminc éves koromig két gyerekem lesz, na ezt atomóra pontossággal teljesítettem. Van férjem, gyerekeim, kutyám, családi autóm, házam, nagy tévém. Boci szerint én vagyok a felsorolás a Trainspotting elejéről.
Na és ez eléggé betalált, mondom, pont ettől tartok, hogy ennyi volt. Mármint az izgi rész. Ez az évtized annyira csodálatos volt, és annyi fontos mérföldkövet foglal magában, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy ez überelhető. Össze sem tudom foglalni mi minden történt, de az összes olyan dolog, amiről általában könyvet szoktak írni, vagy az unokáknak elmesélni, meg ilyesmi. Most komolyan, hányan néznétek meg egy olyan filmet, amiben az anyuka szomorú és kialvatlan, mert a gyerekei náthásak, de a végén minden jóra fordul, mert a hétvégén elmennek majd étterembe meg sétálni a parkba. Mert mostanában valahogy mintha csak ennyi történne, és a komolyabb sztorijaink is csak valahogy olyan hétköznapiak. Családosék jönnek mennek, gyerekek, ház, wellness hétvége, satöbbi. Ehhez képest húsz és harminc éves korom között elköltöztem otthonról, aztán Pestre, dolgoztam, buliztam, stoppal kirándultam, fesztiválra jártam, megismertem Papát, külföldre költöztünk, gyerekünk lett, aztán még egy, vettünk házat, vettünk Lada házat, megtanultam vezetni. Csupa izgalom. Csupa életre szóló élmény.
És most itt ülök, a mai nap után, ami ennek a varázslatos évtizednek az utolsó napja, és elképzeltem, hogy na majd ma csinálok valami érdekeset, hogy ezt megünnepeljem, de a nap legizgibb része az volt, hogy ombréra festettem a hajam. Szóval itt ülök és próbálom elképzelni, hogy milyen lesz majd ez az évtized - a harmincas éveim. Ha 2028. március 9.-én ülök majd az ágyamon, vajon mit fogok majd gondolni az elmúlt évtizedről? Vajon tudok-e majd ilyen lelkes lenni, és egy csomó élményt és személyes fejlődési mérföldkövet felsorolni, vagy csak annyit, hogy "hát, megnőttek a gyerekek"?
Próbáltam ma mindenféléket elképzelni, meg fogadalmakat tenni, hogy ezt meg azt majd jól megcsinálom és akkor nem fullad reménytelen középszerűségbe az életem következő tíz éve, de valahogy semmi nem tudott lázba hozni. Aztán eszembe jutott, hogy gondolhatnék arra is, mi minden maradt ki az elmúlt évekből.
Ha csak az eseményeket nézem, nyilván semmi, sőt többet sűrítettem egybe, mint az utólag lehetségesnek tűnik. Viszont van valami, ami az ezerrel pörgés közben nem tűnt fel, hogy mennyit változtam a történtek hatására. Hogy fogalmam sincs önmagamról. Hogy ugyanaz vagyok, mégis valaki egészen más. Mindig is szerettem önmagamat boncolgatni, de ez inkább tépelődés volt, mint igazi befelé figyelés. Igen, azt hiszem talán ez adhatja meg a gyújtást életem elkövetkező szakaszának, hogy meg kell állnom és el kell kezdenem megismerni azt, akivé ez a szuper évtized tett.
De ahogy kedvenc hősnőm, Scarlett O'Hara mondaná - erre majd holnap gondolok, mert a végén még beleőrülök. Végül is, holnap új nap virrad! :)
Mennyire szívás szülőnek lenni?
- kérdezte tőlem egy ismerősöm pár napja, persze nem pont ezekkel a szavakkal, de nagyjából ez volt a lényeg. Konkrétan úgy hangzott a kérdés, hogy milyen volt az élet gyerek előtt és milyen utána? A háttérben azzal a burkolt vívódással, hogy vajon érdemes-e, lehet-e, szabad-e neki belevágni a gyerekvállalásba, ha önmagát még nem érzi késznek vagy elég önzetlennek hozzá.
Na ez annyira összetett kérdés, hogy nem bejegyzést, hanem doktori disszertációt kellene írni róla. És nem nekem! :) De mint kiderült, nem a habosbabos oldalról szeretne véleményt, na mondom, akkor lehet, hogy mégis menni fog a dolog! :D
Azért csalódást kell okozzak, mert elsőre nagyrészt nekem is csak rózsaszín tollal írt közhelyek ugranak be a témában; babahaj illatú gyerekszoba, szupercuki dundi babahájak, puha talpacskák, tyetyetye meg tyutyutyu, később életem legjobb poénjai, amik csak egy hároméves szájából hangozhatnak el. Satöbbi.
A másik meg, hogy nálunk a vállalás nem egészen hagyományos értelemben vett, mert Medi - csodagyerek lévén - kiválasztott minket és kérdés, kérés vagy bármilyen konkrét tervezés nélkül érkezett. Szóval mi ezt a dolgot kaptuk, váratlanul, felkészületlenül, bár utólag azt gondolom, hogy talán pont így volt jó, mert ha csak rajtunk múlik, ki tudja mikor szedjük össze a bátorságunkat egy ilyen gyerek-projekthez, lehet, hogy most én kérdeznék másokat harmincévesen, hogy legyen-e vagy ne legyen gyerekem és nem fordítva.
Voltak egészen konkrét kérdések is, például hogy bűnöztem-e terhesen (kávé, alkohol, cigi), vagy hogy mennyire támogatott a párom, meg hasonlók. Elkezdtem ezekre tételesen válaszolgatni, de közben végig éreztem, hogy nem ez a lényeg. (Mindig a nemez a lényeg). Nyilván mielőtt az embernek gyereke születik ilyesmik foglalkoztatják, mert ahogy én arra nem emlékszem, milyen volt az élet a gyerekek előtt, úgy képtelenség elképzelni egy gyerektelennek, hogy milyen az élet szülőként. Hogy teljesen átértékelődnek dolgok, ami azelőtt életbevágóan fontosnak tűnt, az most mennyire eszembe se jut. Még mikor Medivel voltam terhes, rettegtem a testem változásaitól, hogy mást ne mondjak, az alváshiánytól vagy például emlékszem, hogy mennyire durva volt a váltás a bulis hétköznapokból a terhes hétköznapokba - egy csomószor mondtam Papának, hogy ha végre kinyomtam a gyereket, a szülés után azonnal rágyújtok és iszom egy páleszt, mert ezt nem lehet bírni. Papa meg röhögött, hogy "ja, és megetetni ki fogja?!" Mondom, no problem, majd lefejem a tejem, sitty-sutty, piff-puff, aztán megvárja a gyerek, míg anya kibulizza magát. És ezt teljesen komolyan elhittem, hogy így lesz! Azóta is szakadok ezen, hogy lehettem ennyire naiv. Egyrészt a 30 órás horrorszülés után egy teljes napig a fejemet sem mozdíthattam meg, aztán a következő négy-öt napban az egyedül felülés, egyik oldalamról a másikra fordulás önállóan, katéter nélküli pisilés, kakilás, szétvágott hassal önállóan sétálás voltak a teljesítendő challenge-ek, másrészt mindemellett teljesen meglepő módon ott volt egy kisbaba, egy teljesen vadiúj ember, akit nekem kellett ellátni (a szemét nővérek nem voltak hajlandók :)), és akinek én voltam a minden. Persze biztos sok anya már a terhesség alatt is rájön, hogy a dudorból emberi lény fog majd kijönni, de talán a dolog váratlansága és előre nem tervezettsége miatt nekem a terhesség nem volt áldott állapot, nem nagyon sikerült Medivel már az anyaméhben felvenni a kontaktot, pedig becsszó, hogy hallgattattam a hasammal a Best of Mozart Baby Sleep and Bedtime music videót a youtubeon, meg egyébként nem volt az érkezése ellen kifogásom, attól függetlenül, hogy nem jelentkezett be előre!
Szóval a lényeg, hogy abban a pillanatban viszont, hogy kibújt (így vagy úgy), az agyamban felkapcsoltak egy villanyt egy addig kivilágítatlan szobában, és anya lettem. Nem tökéletes, de anya. Nem tudtam azonnal mindent, rengeteget bénáztam, de ez így volt rendjén, mert - és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni - a szülőségre nem lehet felkészülni! Hiába olvasol el száz könyvet, kérdezel meg minden ismerős szülőt, szakembert, fingod sem lesz arról, hogy mi vár rád. Se a jó részről, se a szívásról. Bele kell állni, meg kell élni, és megnyugtatlak, ha igazán jó anya vagy, közben is végig azt fogod érezni, hogy fingod sincs, hogy szarul csinálod, hogy lehetne jobban, de ebből tanulsz, ez visz előre, ettől fejlődsz.
Igen, szülés után átértékelődtek a dolgok. Nem mondom, hogy eszembe se jutott rágyújtani, vagy hogy többé nem érdekelt, hogy mikor lesz a lity-löty testemből megint valami nő formájú dolog, de ezeket már felülírta az, hogy ellássam a kispicit, aki legjobban csak rám számíthatott, és akinek én voltam és vagyok a legfontosabb a világon. Nekem meg ő. Vagyis most már ők. Azt is meg kell mondjam, hogy bár friss szülőként sokszor vért izzadtunk Medivel, mióta két gyerekem van, úgy tűnik, az egygyerekes szülőség sima ügy. (mint a keresztre feszítés). A kétgyerekes lét meg olyan, hogy az első három hónapban komolyan küzdöttem, hogy ne bomoljon meg az elmém, de erről már írtam. Lehet, még egyet kéne vállalnunk, hogy a két gyerek ne tűnjön már olyan nehéznek! (Höhö)
De most jön a durván nyálas rész! Mivel tudod, én nem szoktam hazudni, sőt inkább a rózsaszín ködös, szivárvány pónis megközelítéssel ellentétes oldalon szoktam állni, hidd el, nem túlzok most sem. Mondjuk képzeld el, hogy van egy párod, a szerelmed, gondolj arra mennyire szereted vagy mennyire szeretted amikor összejöttetek és még a kapcsolat elején voltatok és szorozd meg végtelennel. Ilyen intenzitású az érzelem a gyereked iránt, csak nem múlik el egy hét, egy hónap vagy egy év után, hanem mindig ilyen és tudod, hogy soha nem is fog elmúlni. És képzeld el, hogy nem kell aggódnod, hogy viszontszeret-e, nem kell ötpercenként csekkolnod a messengert, hogy írt-e, a barátnőiddel elemezgetni mikor mit mondott, és akkor ez alapján biztos lehetsz-e az érzéseiben, mert a gyereked feltétel nélkül imád és rajong érted. Persze a kamaszkorig, de odáig még nem jutottunk el, szóval akkor majd update-elek! :) De úgy értem, hogy a gyereked nem nézi, hogy ki vagy-e sminkelve, hogy trendi-e a telefonod, hogy rajtad van-e még az az öt kiló felesleg, hogy tiszta-e a lakásod, vagy hogy lediplomáztál-e. A gyereked száz százalékosan téged lát és téged szeret.
Azt kell mondjam se a gyereked iránt érzett szeretetet, se azt a szeretetet amit tőle kapsz, soha semmilyen más dologgal nem tudod az életben pótolni vagy helyettesíteni, semmi sem adja ugyanazt az élményt, annyira különleges.
Tovább megyek, szerintem nincs olyan, hogy valakinek nem való az anyaság, mert anyának nem lehet születni, anyává válni kell. És aki szeretne babát, az anyává tud válni, akármit csinált vagy gondolt is azelőtt, akármilyen lemondásokkal jár is a gyerekvállalás. Mert nem titok, hogy sokszor (nagyon sokszor) szívás és lemondásokkal jár. Szerintem épp elég posztban ecseteltem már ezt a részt. Mégis, ha előkerül ez a téma, mindig azt mondom, hogy a szülőséget nem érdemes kihagyni. Akármilyen ciki, csatlakoznom kell a turbószülők táborához, mert szerintem is lehet gyerek nélkül élni, csak nem érdemes. Lehet valaki gyerek nélkül maradéktalanul boldog, de ha valakinek már van gyereke, el sem tudja képzelni, hogyan élhetne nélküle/nélkülük. Mondom, van valami üvegfal a két létállapot között, tejüvegből, valami derengés van, de igazán egyik oldalról sem lehet átlátni a másikra.
Amúgy nem kedvencem Palya Bea, de volt egy tökéletesen betalált dalszövege, hogy a gyerek a nőnek a fejében fogan vagy valami ilyesmi. Szerintem érzi azt egy nő, hogy szeretne gyereket vagy sem. És ha ott már megfogant, akkor minden aggodalom csak megoldandó feladat, minden aggály csak megválaszolandó és megválaszolható kérdés lesz.
Na ez annyira összetett kérdés, hogy nem bejegyzést, hanem doktori disszertációt kellene írni róla. És nem nekem! :) De mint kiderült, nem a habosbabos oldalról szeretne véleményt, na mondom, akkor lehet, hogy mégis menni fog a dolog! :D
Azért csalódást kell okozzak, mert elsőre nagyrészt nekem is csak rózsaszín tollal írt közhelyek ugranak be a témában; babahaj illatú gyerekszoba, szupercuki dundi babahájak, puha talpacskák, tyetyetye meg tyutyutyu, később életem legjobb poénjai, amik csak egy hároméves szájából hangozhatnak el. Satöbbi.
A másik meg, hogy nálunk a vállalás nem egészen hagyományos értelemben vett, mert Medi - csodagyerek lévén - kiválasztott minket és kérdés, kérés vagy bármilyen konkrét tervezés nélkül érkezett. Szóval mi ezt a dolgot kaptuk, váratlanul, felkészületlenül, bár utólag azt gondolom, hogy talán pont így volt jó, mert ha csak rajtunk múlik, ki tudja mikor szedjük össze a bátorságunkat egy ilyen gyerek-projekthez, lehet, hogy most én kérdeznék másokat harmincévesen, hogy legyen-e vagy ne legyen gyerekem és nem fordítva.
Voltak egészen konkrét kérdések is, például hogy bűnöztem-e terhesen (kávé, alkohol, cigi), vagy hogy mennyire támogatott a párom, meg hasonlók. Elkezdtem ezekre tételesen válaszolgatni, de közben végig éreztem, hogy nem ez a lényeg. (Mindig a nemez a lényeg). Nyilván mielőtt az embernek gyereke születik ilyesmik foglalkoztatják, mert ahogy én arra nem emlékszem, milyen volt az élet a gyerekek előtt, úgy képtelenség elképzelni egy gyerektelennek, hogy milyen az élet szülőként. Hogy teljesen átértékelődnek dolgok, ami azelőtt életbevágóan fontosnak tűnt, az most mennyire eszembe se jut. Még mikor Medivel voltam terhes, rettegtem a testem változásaitól, hogy mást ne mondjak, az alváshiánytól vagy például emlékszem, hogy mennyire durva volt a váltás a bulis hétköznapokból a terhes hétköznapokba - egy csomószor mondtam Papának, hogy ha végre kinyomtam a gyereket, a szülés után azonnal rágyújtok és iszom egy páleszt, mert ezt nem lehet bírni. Papa meg röhögött, hogy "ja, és megetetni ki fogja?!" Mondom, no problem, majd lefejem a tejem, sitty-sutty, piff-puff, aztán megvárja a gyerek, míg anya kibulizza magát. És ezt teljesen komolyan elhittem, hogy így lesz! Azóta is szakadok ezen, hogy lehettem ennyire naiv. Egyrészt a 30 órás horrorszülés után egy teljes napig a fejemet sem mozdíthattam meg, aztán a következő négy-öt napban az egyedül felülés, egyik oldalamról a másikra fordulás önállóan, katéter nélküli pisilés, kakilás, szétvágott hassal önállóan sétálás voltak a teljesítendő challenge-ek, másrészt mindemellett teljesen meglepő módon ott volt egy kisbaba, egy teljesen vadiúj ember, akit nekem kellett ellátni (a szemét nővérek nem voltak hajlandók :)), és akinek én voltam a minden. Persze biztos sok anya már a terhesség alatt is rájön, hogy a dudorból emberi lény fog majd kijönni, de talán a dolog váratlansága és előre nem tervezettsége miatt nekem a terhesség nem volt áldott állapot, nem nagyon sikerült Medivel már az anyaméhben felvenni a kontaktot, pedig becsszó, hogy hallgattattam a hasammal a Best of Mozart Baby Sleep and Bedtime music videót a youtubeon, meg egyébként nem volt az érkezése ellen kifogásom, attól függetlenül, hogy nem jelentkezett be előre!
Szóval a lényeg, hogy abban a pillanatban viszont, hogy kibújt (így vagy úgy), az agyamban felkapcsoltak egy villanyt egy addig kivilágítatlan szobában, és anya lettem. Nem tökéletes, de anya. Nem tudtam azonnal mindent, rengeteget bénáztam, de ez így volt rendjén, mert - és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni - a szülőségre nem lehet felkészülni! Hiába olvasol el száz könyvet, kérdezel meg minden ismerős szülőt, szakembert, fingod sem lesz arról, hogy mi vár rád. Se a jó részről, se a szívásról. Bele kell állni, meg kell élni, és megnyugtatlak, ha igazán jó anya vagy, közben is végig azt fogod érezni, hogy fingod sincs, hogy szarul csinálod, hogy lehetne jobban, de ebből tanulsz, ez visz előre, ettől fejlődsz.
Igen, szülés után átértékelődtek a dolgok. Nem mondom, hogy eszembe se jutott rágyújtani, vagy hogy többé nem érdekelt, hogy mikor lesz a lity-löty testemből megint valami nő formájú dolog, de ezeket már felülírta az, hogy ellássam a kispicit, aki legjobban csak rám számíthatott, és akinek én voltam és vagyok a legfontosabb a világon. Nekem meg ő. Vagyis most már ők. Azt is meg kell mondjam, hogy bár friss szülőként sokszor vért izzadtunk Medivel, mióta két gyerekem van, úgy tűnik, az egygyerekes szülőség sima ügy. (mint a keresztre feszítés). A kétgyerekes lét meg olyan, hogy az első három hónapban komolyan küzdöttem, hogy ne bomoljon meg az elmém, de erről már írtam. Lehet, még egyet kéne vállalnunk, hogy a két gyerek ne tűnjön már olyan nehéznek! (Höhö)
De most jön a durván nyálas rész! Mivel tudod, én nem szoktam hazudni, sőt inkább a rózsaszín ködös, szivárvány pónis megközelítéssel ellentétes oldalon szoktam állni, hidd el, nem túlzok most sem. Mondjuk képzeld el, hogy van egy párod, a szerelmed, gondolj arra mennyire szereted vagy mennyire szeretted amikor összejöttetek és még a kapcsolat elején voltatok és szorozd meg végtelennel. Ilyen intenzitású az érzelem a gyereked iránt, csak nem múlik el egy hét, egy hónap vagy egy év után, hanem mindig ilyen és tudod, hogy soha nem is fog elmúlni. És képzeld el, hogy nem kell aggódnod, hogy viszontszeret-e, nem kell ötpercenként csekkolnod a messengert, hogy írt-e, a barátnőiddel elemezgetni mikor mit mondott, és akkor ez alapján biztos lehetsz-e az érzéseiben, mert a gyereked feltétel nélkül imád és rajong érted. Persze a kamaszkorig, de odáig még nem jutottunk el, szóval akkor majd update-elek! :) De úgy értem, hogy a gyereked nem nézi, hogy ki vagy-e sminkelve, hogy trendi-e a telefonod, hogy rajtad van-e még az az öt kiló felesleg, hogy tiszta-e a lakásod, vagy hogy lediplomáztál-e. A gyereked száz százalékosan téged lát és téged szeret.
Azt kell mondjam se a gyereked iránt érzett szeretetet, se azt a szeretetet amit tőle kapsz, soha semmilyen más dologgal nem tudod az életben pótolni vagy helyettesíteni, semmi sem adja ugyanazt az élményt, annyira különleges.
Tovább megyek, szerintem nincs olyan, hogy valakinek nem való az anyaság, mert anyának nem lehet születni, anyává válni kell. És aki szeretne babát, az anyává tud válni, akármit csinált vagy gondolt is azelőtt, akármilyen lemondásokkal jár is a gyerekvállalás. Mert nem titok, hogy sokszor (nagyon sokszor) szívás és lemondásokkal jár. Szerintem épp elég posztban ecseteltem már ezt a részt. Mégis, ha előkerül ez a téma, mindig azt mondom, hogy a szülőséget nem érdemes kihagyni. Akármilyen ciki, csatlakoznom kell a turbószülők táborához, mert szerintem is lehet gyerek nélkül élni, csak nem érdemes. Lehet valaki gyerek nélkül maradéktalanul boldog, de ha valakinek már van gyereke, el sem tudja képzelni, hogyan élhetne nélküle/nélkülük. Mondom, van valami üvegfal a két létállapot között, tejüvegből, valami derengés van, de igazán egyik oldalról sem lehet átlátni a másikra.
Amúgy nem kedvencem Palya Bea, de volt egy tökéletesen betalált dalszövege, hogy a gyerek a nőnek a fejében fogan vagy valami ilyesmi. Szerintem érzi azt egy nő, hogy szeretne gyereket vagy sem. És ha ott már megfogant, akkor minden aggodalom csak megoldandó feladat, minden aggály csak megválaszolandó és megválaszolható kérdés lesz.
"Rágondol csak és már meg lesz,
Nem számít, hogy az ura mit tesz"
Íme, kinyilatkoztattam, szóval a méhetek járjon, ne a szátok!
Mindjárt vége
3... 2... 1.
Minél kényszeresebben kattog az agyam azon, hogy mi értelmeset lehetne még besűríteni az egyre fogyó itthon töltött időbe, annál léhábban bánok a percekkel. Csak folyik az idő, mint por az ujjaim közt, pazarlón, könnyedén.
Az agyam egyik fele tombol és pánikol - mennyi mindent elmulasztottam. A tábornok. Parancsol.
A másik fele meg egy alaposan beszívott hippi, csendben ücsörög egy képzeletbeli kanapén, és kissé unottan, de teljes nyugalomban bámulja a plafont.
A parancsnok üvölt, ez az utolsó lehetőséged!
A hippi meg csak ül, tüntetőleg, hogy csak azért sem!
A kettő között őrlődöm én. Most már különben úgyis mindegy. Visszafordulni nem lehet, és úgysem lenne értelme. Próbálok előre nézni, a jövőbe tekinteni. A jelenben nincs semmi, csak a jelen. Talán érdemes lenne inkább itt letáborozni. Remények, vágyak és értelmetlen önostorozás nélkül.
Medi felébredt és engem hív. Ez van a jelenben. Türelmetlenül szólongató kislányhang, aki nem tűr se tábornokot, se hippit. Ő maga a legélőbb, legjelenvalóbb diktátora az életemnek, aki előtt a leghűségesebb észak-koreai elvtársat megszégyenítő lelkesedéssel hajolok meg, és dobom félre a képzeletbeli hadszíntér minden gondját és kérdését, mert feladatom van, nincs idő felesleges agyalásra. Feladatom van - tovább menni, tovább élni, tovább csinálni.
"A körhinta sosem szűnik meg forogni."
Minél kényszeresebben kattog az agyam azon, hogy mi értelmeset lehetne még besűríteni az egyre fogyó itthon töltött időbe, annál léhábban bánok a percekkel. Csak folyik az idő, mint por az ujjaim közt, pazarlón, könnyedén.
Az agyam egyik fele tombol és pánikol - mennyi mindent elmulasztottam. A tábornok. Parancsol.
A másik fele meg egy alaposan beszívott hippi, csendben ücsörög egy képzeletbeli kanapén, és kissé unottan, de teljes nyugalomban bámulja a plafont.
A parancsnok üvölt, ez az utolsó lehetőséged!
A hippi meg csak ül, tüntetőleg, hogy csak azért sem!
A kettő között őrlődöm én. Most már különben úgyis mindegy. Visszafordulni nem lehet, és úgysem lenne értelme. Próbálok előre nézni, a jövőbe tekinteni. A jelenben nincs semmi, csak a jelen. Talán érdemes lenne inkább itt letáborozni. Remények, vágyak és értelmetlen önostorozás nélkül.
Medi felébredt és engem hív. Ez van a jelenben. Türelmetlenül szólongató kislányhang, aki nem tűr se tábornokot, se hippit. Ő maga a legélőbb, legjelenvalóbb diktátora az életemnek, aki előtt a leghűségesebb észak-koreai elvtársat megszégyenítő lelkesedéssel hajolok meg, és dobom félre a képzeletbeli hadszíntér minden gondját és kérdését, mert feladatom van, nincs idő felesleges agyalásra. Feladatom van - tovább menni, tovább élni, tovább csinálni.
"A körhinta sosem szűnik meg forogni."
A tökéletes nap...
...amikor a hosszú tél után először érzed, hogy a nap végre nem hidegen és fénytelenül süt, hanem meleg sugaraival simogatja az arcod, a tavasz első virágzó ígéretét nyújtva. Először érzed a levegő rezgését, a felengedett föld illatát, minden bársonyos, letisztult, friss.
A gyerek boldog, elkókad az élettel teli kipárolgástól, el-elszunnyad a hintában. Mindenki kedves, mosolygós, éledezik az emberek szívében a jóindulat. A küzdelmeknek vége, vagy legalább új erőt merítünk az ébredező föld energiáiból.
Anya tökéletes ebédet főz a semmiből ezen a lusta vasárnapi délelőttön.
Jó cupákos marhalábszár, koncentrált marha íz, zsírtól maszatos ujjak és ajkak. Zöldségek, édes és sűrű mártás, fancy fusilli lunghi. :)
A gyerek boldog, elkókad az élettel teli kipárolgástól, el-elszunnyad a hintában. Mindenki kedves, mosolygós, éledezik az emberek szívében a jóindulat. A küzdelmeknek vége, vagy legalább új erőt merítünk az ébredező föld energiáiból.
Anya tökéletes ebédet főz a semmiből ezen a lusta vasárnapi délelőttön.
Jó cupákos marhalábszár, koncentrált marha íz, zsírtól maszatos ujjak és ajkak. Zöldségek, édes és sűrű mártás, fancy fusilli lunghi. :)
Szombat délutáni merengés a négysávos zajában
Csendes szombat délután van, amolyan családi semmittevés. Medi Gusztit szekálja a földön (bámulatos, milyen hamar megtanulta, hogy a kötéllel lehet a kutyát a legjobban cukkolni), mi meg blogolunk. A zúza a hűtőben pihen, várja, hogy megpörköljük, de csak nem akaródzik egyikünknek sem nekiállni. Egész délelőtt vásároltunk, vettünk néhány dolgot a Lada ház szépítgetéséhez. Bizony öregszünk, a szombat délelőtt már nem sorozatnézéssel, vagy kávéházi teraszos henyéléssel telik, hanem A Család felkerekedik és elrobog a Polo-val a Bauhausba körülnézni.
Aztán a török piacra mentünk, a Brunnen Markt-ra, hogy olcsón jó zúzát vegyünk, meg néhány piaci apróságot. Imádok piacozni, de ezt a helyet ki nem állhatom. Bár a húsok és a zöldségek szépek, néhány standon csodaszép halat lehet kapni, és Papa örömére van három bűzfelhővel körülvett Bergkäse árus is. Az áruért azonban meg kell küzdeni. Nem mintha vég nélkül kellene alkudozni vagy ilyesmi, inkább az a kihívás, hogy az ember átküzdje magát a proli-tömegen, és a mosolygó gyümölcsöket mustrálva mindig időben kapja el a tekintetét a "szarság"-árusok pultjairól. Rengeteg az ócska holmi, műanyag kacatok, 100% polietilénből készült, bugyirózsaszín, fidres-fodros párnahuzat és társai. Kosz és cigicsikkek milliószám. Valahogy nem az a hangulat, amit az ember egy piactól elvár. Vagy amit én elvárok. Persze lehet, hogy az én elvárásaim túl magasak.
Egy hirtelen elhatározásból választott könyvet olvasok most, Elizabeth Bard-tól a Piknik Provence-bant. Röviden annyi a lényeg, hogy az írónő és férje egy provence-i kiránduláson beleszeret egy házba, és csak úgy sitty-sutty feladják a párizsi életüket, hogy vidékre költözzenek. Nagyon kellemes és könnyed könyv amúgy, sok érdekes recepttel, amihez a mediterrán hozzávalókat itt a zord Bécsben szinte lehetetlen beszerezni, de már rajta vagyok, hogy találjak egy francia élelmiszerboltot. Viszont ahogy Bard a helyi falusi piacról ír újra és újra, attól szó szerint csorog az ember nyála. Nem beszélve a helyi specialitásokról, és arról a romantikus elképzelésről, hogy a saját provence-i kertedben termett fügével ízesíted a piskótád. Meg hogy nincs más dolgod egész nap, mint hogy bevásárolj a piacon, beszélgess a szomszédokkal, majd süss és főzz óraszám, miközben a táj gyönyörű, az idő szinte mindig jó, a bor mindig gondosan választott.
Az utóbbi hónapokban egész sokat tudtam olvasni, hála a Könyvkihívásnak, amit bár előre tudom, hogy nem fogom tudni teljesíteni, mégis végigcsinálom, csak a vicc kedvéért. Most viszont elakadtam, ezzel a könyvvel. Nagyon tetszik, túlságosan is. Nem a stílusa miatt, vagy mert olyan fajsúlyos, hanem az alapgondolata miatt. Beleolvasok és azt érzem, hogy most azonnal kiszaladok a Währinger Parkba és felásom a kutyafuti melletti pázsitot, hogy saját bazsalikomot ültessek bele, meg ötféle paradicsomot, hogy én is újra átélhessem, milyen igazi zöldséget (vagy gyümölcsöt) enni. Tehát nagyjából percenként megszakad a szívem, miközben olvasom.
Hozzáteszem, épp "lakásválságban" vagyunk Papával, egyszerűen utáljuk már, hogy az ablakunk egy négysávos útra néz, előttünk zúg el az U-bahn is, meg még néhány villamos, amik épp a mellettünk lévő villamos rendező pályaudvarra tartanak. Ha Gusztit nincs időnk külön sétáltatni, akkor őrjöng és elkezdi szétszedni a lakást. Medinek is szeretnénk megadni, ami nekünk megadatott - hogy tavasztól őszig a kertben "molyolhasson", egyesével nézegethesse a fűszálakat, hallgathassa a szélsusogást.
Ez persze kissé álszent - attól függetlenül, hogy tényleg szeretnénk ezt neki biztosítani -, mert valójában az a vágyunk, hogy mi magunk is heverészhessünk a saját kertünkben, és ne kelljen kirándulni mennünk, ha a természetbe vágyunk.
Annyira gyötör minket a vágy, hogy másról sem tudunk most beszélni, csak arról, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. Ugyanis a dolog nem egyszerű - miért lenne egyáltalán az? Felnőttnek kell lenni (már megint), vacillálni, számolgatni és döntéseket hozni. Kompromisszumokat kötni - nyilván ez a legnehezebb része.
De az elhatározás már megszületett, már nem tagadhatjuk le magunk előtt, hogy merrefelé tartunk. Egyelőre álmodozgatunk és tervezgetjük a jövőt, jelentéktelen és apró részleteket mesélünk egymásnak a jövőbeli (és képzeletbeli) kertünkről, hová kerüljön a grillplatz, milyen gyümölcsfáink legyenek... De eddig minden sikerült, valahogy majd csak formába öntjük most is a vágyainkat.
Addig meg Lada házazunk, abban éljük ki magunkat. Jövő hétvégén is megyünk, majd igyekszem írni arról, hogy mi lett kész és mi sem.
Egy régi kedvenc merengéshez:
Egy régi kedvenc merengéshez:
No meg a bor
Rég írtam, túl sok dolog történt.
Papa lelépett fiúbulizni, Medi már alszik, így egy pohár átlagos fehérbor társaságában keresek ihletet. Bár jól esne nekem is egy kis bulika, mégis lassan kortyolom, mert hagyni kell a holnapi ebédhez, házi ravioli lesz, ha sikerül, fehérboros mártással. Ha elég lassan kortyolom.
Elkezdődött a suli, életemben először szakácskabátot öltöttem és életemben talán először, én vagyok a nyomi a csoportban. Nem személyiségemet illetően, itt nincs is akkora jelentősége, hogy ki milyen ember, hanem szakmailag. A kabátom, a nadrágom és a cipőm hófehéren világít, lerí róluk, hogy sosem voltak viselve, míg a többiek szedett-vedett, gyűrött holmijai sok-sok izzasztó konyhai órát sejtetnek.
Ettől még azért - szerencsémre - mindenki ugyanolyan zavarban van Herr König előtt a konyhában. Ő a gyakorlat tanárunk, echte wienerisch akcentusával szépen kerekíti a sok "ocht, mocht, jo"-t (valójában acht, macht, ja). De jó fej, osztrák humora van.
Heti kétszer kell menni általában, de ezen a héten háromszor, és elkezdtem egy német tanfolyamot is, szóval nem unatkozom. De ha nem lenne a suli, gyanítom, akkor sem unatkoznék, mert a kis Medici állandó ellátó- és szórakoztatószemélyzetet kíván. Nagy örömömre.
És most már nem az van, hogy leteszem a lakás egy tetszőleges pontjára és visszatérve ugyanott találom. Jön, megy, felfedez. Persze egyelőre csak kúszva, de azt nagyon gyorsan. Közben egyre cukibb, de sajnos a kortyok mennyiségének növekedésével fordított arányosságban áll az ihlet mennyisége, úgyhogy erről majd máskor. Talán rossz ötlet volt, lehet, hogy a magányos estém megint Szex és New York nézésbe torkollik. :)
Papa lelépett fiúbulizni, Medi már alszik, így egy pohár átlagos fehérbor társaságában keresek ihletet. Bár jól esne nekem is egy kis bulika, mégis lassan kortyolom, mert hagyni kell a holnapi ebédhez, házi ravioli lesz, ha sikerül, fehérboros mártással. Ha elég lassan kortyolom.
Elkezdődött a suli, életemben először szakácskabátot öltöttem és életemben talán először, én vagyok a nyomi a csoportban. Nem személyiségemet illetően, itt nincs is akkora jelentősége, hogy ki milyen ember, hanem szakmailag. A kabátom, a nadrágom és a cipőm hófehéren világít, lerí róluk, hogy sosem voltak viselve, míg a többiek szedett-vedett, gyűrött holmijai sok-sok izzasztó konyhai órát sejtetnek.
Ettől még azért - szerencsémre - mindenki ugyanolyan zavarban van Herr König előtt a konyhában. Ő a gyakorlat tanárunk, echte wienerisch akcentusával szépen kerekíti a sok "ocht, mocht, jo"-t (valójában acht, macht, ja). De jó fej, osztrák humora van.
Heti kétszer kell menni általában, de ezen a héten háromszor, és elkezdtem egy német tanfolyamot is, szóval nem unatkozom. De ha nem lenne a suli, gyanítom, akkor sem unatkoznék, mert a kis Medici állandó ellátó- és szórakoztatószemélyzetet kíván. Nagy örömömre.
És most már nem az van, hogy leteszem a lakás egy tetszőleges pontjára és visszatérve ugyanott találom. Jön, megy, felfedez. Persze egyelőre csak kúszva, de azt nagyon gyorsan. Közben egyre cukibb, de sajnos a kortyok mennyiségének növekedésével fordított arányosságban áll az ihlet mennyisége, úgyhogy erről majd máskor. Talán rossz ötlet volt, lehet, hogy a magányos estém megint Szex és New York nézésbe torkollik. :)
Én, a női sofőr
Vérbeli, hamisítatlan női sofőr. De ne ugorjunk ennyire előre...
Múlt pénteken végre megvettük életünk első autóját, egy (szerintem) csúnyácska, ámde megbízható és keveset fogyasztó Volkswagen Polot. A legjobb, hogy piros, én ugyanis úgy kezdtem az autóvásárlást, hogy "bármit, csak pirosat ne". De végül össze kellett csiszolni a vágyakat és a valóságot és ez lett belőle.
A dolog ott kezdődött, hogy megszületett Medi. Mert addig én úgy gondoltam, hogy sosem, vagyis eS.O.Há.A. nem lesz kocsim. Egyrészt mert hét éves jogosítványom dacára nem tudok vezetni (Kocsis Csabi oktató elmondása szerint soha nem látott még ilyen falábú lányt, ami azért megjegyzem, szerintem nem fedi a valóságot, na mindegy), másrészt mert hogy a környezetvédelem és mily' csodás a közösségi közlekedés satöbbi.
Aztán felpakoltam Medit a cuccaival, a babakocsi aljában halmozódtak a hátizsákok, pelenka, ruhák, tengernyi babakütyü, aztán a saját táskáim, itt-ott lógatva a babakocsi különböző kiálló alkatrészein. Bécset még simán teljesítettük, bár még a kifogástalan akadálymentesítéssel sem túl kellemes három különböző metróval eljutni a pályaudvarra. A vonaton szoptatást már meg se említem. Az igazi gondok az átszállásnál kezdődtek, nincs ugyanis közvetlen járat elérhető áron (napi egyet kivéve). Ha Papi nem volt velünk, akkor meg kellett kérni valakit, hogy segítsen. Ha velünk volt, akkor egyik kezével Gusztit rángatva, másikkal a babakocsit egyensúlyozva bénáztuk magunkat föl s le a lépcsőkön. Magyarországra átérve aztán már se lift, se mozgólépcső, csak mi és a temérdek cucc. Kutyát csak pótjegy nélküli vonaton szabad szállítani, babakocsit pedig csak azon lehet, mert csak arra fér fel, és nyilván pótjegyes vonatból van több.
Néhányszor utaztunk telekocsival, de csak olyan autók jöhettek szóba, ahol a sofőr egyedül utazott egy kézitáskával, mert a babakocsi, hátizsákok, mózeskosár, kutya kombóval bizony másnak már nem nagyon maradt hely. És ugye a háztól házig az általában azt jelenti, hogy valamelyik ubahn végállomástól a BAH csomópontig. A pesti babakocsis tömegközlekedésről már írtam egyszer - szívből sajnálom a budapesti anyukákat, mondjuk nem is látni sokat a metrón, szerintem a szerencsésebbek már beszerezték az autót, a többiek meg inkább gyalog mennek, vagy otthon maradnak.
Szóval megérett az idő az autóvásárlásra.
Mint abszolút kezdő, megnéztem az interneten, hogyan kell használt autót venni. A totalcar honlapján van is erről néhány cikk, az egyikben kategorizálják az autóvásárlókat. A hatodik pontban magunkra ismertem:
"Az utolsó csoportba az autózásba későn belevágók tartoznak, akik munkahelyváltás, válás, vagy mondjuk, a család kezelhetetlenné fajult transzportációs igényei miatt kényszerülnek volán mögé harminc-, negyvenegynéhány évesen, és extra PRAKTIKUS, sok férőhelyes, nagy belső terű autóra van szükségük. Ekkora pénzmennyiség birtokában már nekik is csillan halvány reménysugár."
Első körben kiválogattam néhány autót és átpasszoltam a linkeket Szilárdnak, mert ő ért hozzá, mi meg nem. Azonnal kiderült, hogy mint mindent, ezt is érzelmi alapokra helyeztem és persze az alapján választottam ki az autókat, hogy azok külsőre mennyire tetszenek. Mondanom sem kell, hogy egyik sem tartozott a praktikus kategóriába. Kissé lelombozva kezdtem elölről a keresést, most már a praktikumra helyezve a hangsúlyt. Így már sikerült szűkíteni a kört, néhány megfelelő, de még csinosnak mondható darabra. Ezekről is kiderült később, a személyes megtekintés során, hogy kissé bilibe lógott a kezem. A megnézett autók egytől egyik török dürümbürümök által összeeszkábált, rozsdás roncsok voltak, szuperül lefotózva. Újratervezés, végül a valóság talaján megtaláltuk Szasát, és az ő csunyika piros volkswagen-jét, ami egyidős a húgommal és piros, de legalább nagy valószínűséggel nem rohad ki alólam az elkövetkező pár évben.
Múlt pénteken végre megvettük életünk első autóját, egy (szerintem) csúnyácska, ámde megbízható és keveset fogyasztó Volkswagen Polot. A legjobb, hogy piros, én ugyanis úgy kezdtem az autóvásárlást, hogy "bármit, csak pirosat ne". De végül össze kellett csiszolni a vágyakat és a valóságot és ez lett belőle.
A dolog ott kezdődött, hogy megszületett Medi. Mert addig én úgy gondoltam, hogy sosem, vagyis eS.O.Há.A. nem lesz kocsim. Egyrészt mert hét éves jogosítványom dacára nem tudok vezetni (Kocsis Csabi oktató elmondása szerint soha nem látott még ilyen falábú lányt, ami azért megjegyzem, szerintem nem fedi a valóságot, na mindegy), másrészt mert hogy a környezetvédelem és mily' csodás a közösségi közlekedés satöbbi.
Aztán felpakoltam Medit a cuccaival, a babakocsi aljában halmozódtak a hátizsákok, pelenka, ruhák, tengernyi babakütyü, aztán a saját táskáim, itt-ott lógatva a babakocsi különböző kiálló alkatrészein. Bécset még simán teljesítettük, bár még a kifogástalan akadálymentesítéssel sem túl kellemes három különböző metróval eljutni a pályaudvarra. A vonaton szoptatást már meg se említem. Az igazi gondok az átszállásnál kezdődtek, nincs ugyanis közvetlen járat elérhető áron (napi egyet kivéve). Ha Papi nem volt velünk, akkor meg kellett kérni valakit, hogy segítsen. Ha velünk volt, akkor egyik kezével Gusztit rángatva, másikkal a babakocsit egyensúlyozva bénáztuk magunkat föl s le a lépcsőkön. Magyarországra átérve aztán már se lift, se mozgólépcső, csak mi és a temérdek cucc. Kutyát csak pótjegy nélküli vonaton szabad szállítani, babakocsit pedig csak azon lehet, mert csak arra fér fel, és nyilván pótjegyes vonatból van több.
Néhányszor utaztunk telekocsival, de csak olyan autók jöhettek szóba, ahol a sofőr egyedül utazott egy kézitáskával, mert a babakocsi, hátizsákok, mózeskosár, kutya kombóval bizony másnak már nem nagyon maradt hely. És ugye a háztól házig az általában azt jelenti, hogy valamelyik ubahn végállomástól a BAH csomópontig. A pesti babakocsis tömegközlekedésről már írtam egyszer - szívből sajnálom a budapesti anyukákat, mondjuk nem is látni sokat a metrón, szerintem a szerencsésebbek már beszerezték az autót, a többiek meg inkább gyalog mennek, vagy otthon maradnak.
Szóval megérett az idő az autóvásárlásra.
Mint abszolút kezdő, megnéztem az interneten, hogyan kell használt autót venni. A totalcar honlapján van is erről néhány cikk, az egyikben kategorizálják az autóvásárlókat. A hatodik pontban magunkra ismertem:
"Az utolsó csoportba az autózásba későn belevágók tartoznak, akik munkahelyváltás, válás, vagy mondjuk, a család kezelhetetlenné fajult transzportációs igényei miatt kényszerülnek volán mögé harminc-, negyvenegynéhány évesen, és extra PRAKTIKUS, sok férőhelyes, nagy belső terű autóra van szükségük. Ekkora pénzmennyiség birtokában már nekik is csillan halvány reménysugár."
Első körben kiválogattam néhány autót és átpasszoltam a linkeket Szilárdnak, mert ő ért hozzá, mi meg nem. Azonnal kiderült, hogy mint mindent, ezt is érzelmi alapokra helyeztem és persze az alapján választottam ki az autókat, hogy azok külsőre mennyire tetszenek. Mondanom sem kell, hogy egyik sem tartozott a praktikus kategóriába. Kissé lelombozva kezdtem elölről a keresést, most már a praktikumra helyezve a hangsúlyt. Így már sikerült szűkíteni a kört, néhány megfelelő, de még csinosnak mondható darabra. Ezekről is kiderült később, a személyes megtekintés során, hogy kissé bilibe lógott a kezem. A megnézett autók egytől egyik török dürümbürümök által összeeszkábált, rozsdás roncsok voltak, szuperül lefotózva. Újratervezés, végül a valóság talaján megtaláltuk Szasát, és az ő csunyika piros volkswagen-jét, ami egyidős a húgommal és piros, de legalább nagy valószínűséggel nem rohad ki alólam az elkövetkező pár évben.
Ő az egyébként, meg én a büszke tulajdonos :)
Na és én a sofőr:
Kifizettük az autót, átírattuk, megkötöttük a biztit, megkaptuk a kulcsokat. Gondoltam hátra gurulok szépen a szalon mögé, ott megfordulok és szépen hazaviszem a kocsikát. A női sofőr az első kettesnél lefullad. Sebaj, hátragurultam, megpördültem (volna) az autóval, de pont nem sikerült egy ívben, mert egy rohadt nagy konténer utamat állta. Nem baj, korrigálok. Nézem a váltót, egyes-kettes-hármas-négyes-ötös a rükverc meg pont fordítva mint anyu suzukijánál, nem jobbra lent, hanem balra fent. De hol a kis gyűrű a váltóról - aha, ezen nincs. Akkor biztos ezt csak úgy rükvercbe kell tenni és kész. Kuplungolok, váltok, indulok - de előre. Aztán megint. Aztán még ötször, és elfogyott a hely. Kétségbeesve hívom az eladót, hogy nem is működik az autó, azonnal jöjjön vissza. Egy darabig ezen elvitatkozunk, magyarázgatja németül, hogy mit csináljak, én meg bizonygatom, hogy de én azt csinálom, és tudok vezetni, higgye el! Végül feladom, látszik, hogy nem fog visszajönni. Szemlesütve bemegyek segítséget kérni a szalonba. A férfi kijön és szó nélkül beteszi rükvercbe, mint kiderült az egész váltót úgy ahogy van, lefelé kell nyomni. Megköszöntem a segítséget, ő vágott valami pofát, gondolom azóta is ezt a sztorit meséli röhögve a munkatársainak.
Végre elindulunk, az első pirosnál lefulladok. Aztán indulás után közvetlenül megint. Nem baj, megvárjuk ugye a következő zöldet. A terv úgy szólt, hogy nekem hazafelé tökegyenesen kell menni, annyi malőrrel, hogy a másik sávban, az egyirányú utcák miatt tehát előbb kell egy kört tennem, hogy oda átkeveredjek, de onnantól már sima csiga. Ahol viszont balra kanyarodó utcának kellett volna következni, ott csak jobbra kanyarodó volt, így hip-hopp rákeveredtem egy olyan egyirányú útra, ahol csak biciklisáv volt, meg a Bécs végét jelző tábla az autópályára felhajtó úton. Na arra én rá nem megyek, gondoltam, úgyhogy vészvillógóval félreálltam őrjöngeni, meg összeszedni magam. Végül egy kis szabálytalankodással visszakavarodtam a helyes útra, és elindultam hazafelé. A Donaukanal-ig még vagy harmincszor lefulladtam, kábé ötvenezerszer ledudáltak és még ki is röhögött egy csapat diák. Aztán megvilágosodtam, hogy annyira közel van a kettes a négyeshez, hogy én folyton egyesből négyesbe váltok, és ezért kell szégyenszemre vészvillogózni minden egyes piros lámpánál induláskor. Amikor erre rájöttem végre ment minden simán, már csak azt kellett figyelmen kívül hagynom, hogy Medi időközben bekakált és a hátsó ülésen őrjöngött mihaszna anyja tehetetlenségén és a kenguru-benzines verdáján.
Nagyjából háromnegyed óra alatt hazaértünk és akkor már a stressztől végtelenségig kifáradva annyira ki akartam szállni a kocsiból, hogy úgy beparkoltam csont nélkül két kocsi közé, mint még soha, megjegyzem a parkolás művészete szintén nem az erősségem.
A lakásba fölérve aztán jól kibőgtem magam, lefektettem Medit, majd rendeltem egy jutalom pizzát meg egy búzasört és igyekeztem összeszedni magam romjaimból egy kis Szex és New York mellett.
Én vagyok tehát a női sofőrök non plus ultrája, és üzenem a férfiaknak, hogy nem ment el végleg a kedvem a vezetéstől, és addig nem nyugszom, míg antitálentum mazsolából az utak királyává nem válok :D (hahaha).
Ez a hét
Jöhetne már a tavasz. Az a meleg napsütéses, hűvös szellős tavasz. Az a virágok nyílnak a nagymamám kertjében tavasz. Eszembe jutott ma ébredés után a nagymamám, meg a nagypapám. A sírjuk az utcánkra néz, testük a föld alatt, lassan két éve, ma már talán nincs is testük. Tudom, illetlenség ilyesmire gondolni, de néha eszembe jut, hogy mi van odalent.
Jöhetne már a tavasz. Meg a mosógép - mondja Papa. Ezen a héten egyszerűen semmi nem jött össze. Kedd óta vadászunk mosógépre. Először lefoglaltunk egyet a willhabenen, el is mentünk érte, ide is zötyögtünk vele egy török segédmunkással. Bedugtuk, nem működött. A török gyorsan szétkapta, közben kilátszott a fekete, szőrös segge a nadrágból. Az áramot visszahozta a gépbe, rákötöttük a vízre és összevissza nyomkodta, de az a szerencsétlen "voll funktionsfähig" masina csak nem tudott centrifugázni. Ettől ő is zavarba jött, mondta, hogy itt hagyja a csodagépet gratis, én meg gondoltam, hogy takarodj innen a szaroddal, és reméltem, hogy nem csap agyon a csavarhúzóval. De szerencsére megszabadultunk tőle.
Na jó, akkor rendeljünk újat, mégiscsak mosógép, illik szépnek, jónak lennie, kiváltképp egy babás lakásban, meg akkor nincs idegeskedés a szállítással sem. Azon nyomban megrendeltük még kedd este, 24 órás lieferunggal, azóta is várjuk. A dolog hozadéka, hogy megtanultam németül telefonon ügyet intézni, illetve üvölteni a telefonba, és megírtam életem első panaszlevelét is németül. Azt hinné az ember, hogy az osztrákoknál ilyesmire nem lehet szükség, de hát semmi sem tökéletes.
Közben dolgozom is, még mindig nyomom a heti 40 órát, igaz, most már "könnyített munkakörben". Hogy mi a könnyebbség, azon lehet vitatkozni. Mindenesetre nem a konyhában vagyok, hanem kint a pincérekkel. Igazából minden nagyon jól van. Megtanultam például, hogy melyik kávét hogyan kell szervírozni - őrület, hogy hányféle kávét isznak az emberek. Kis eszpresszót, nagy eszpresszót, hosszú kávét, feketét, tejszínest, meleg tejest, hideg tejest, alkoholost meg tejhabosat, na meg tejszínhabosat. Nem mindegy itt a mennyiség, na meg a hőmérséklet, és hogy melyiket hány cukorral, milyen csészébe, milyen alátéttel, melyik kiskanállal adjuk. És jönnek még a teák, vizek, üdítők, gyümölcslevek. A vizet is ezerféleképpen lehet inni.
Valójában nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy memóriajáték, minden nap egy kicsivel több dolgot kell megjegyezni. Eleinte egy kávé összerakása is percekig tartott, most már három-négy dolgot meg tudok jegyezni. A pincérek persze ennél jóval többet, főleg a tapasztaltabbak. Papír nélkül járják az asztalokat, amiket sorszámok szerint jegyeznek meg és egyszerre több rendelés van a fejükben. Jönnek-mennek és kiabálják, hogy "a huszonötösre egy kleine braune, mit großem wasser, negyvenötös fizetni szeretne és lesz még egy früschtück a tizenkettesen". Olyan mint egy Hrabal regényben. Altalában azt játszom magamban, hogy mi vagyunk a Párizs szálló kávézója, örülnék, ha lenne nálunk egy Skrivánek főúr, aki már a belépéskor meg tudja állapítani, hogy mit fog rendelni a vendég. Bár néha kicsit olyan azért.
Vannak például törzsvendégek. Az állítólag büdös architekt, egy idős bácsi, aki egész nap nálunk ül és nézi az olimpiát, közben úgy tesz, mintha mérges lenne a pincérnőkre, de valójában imád velük kokettálni. Fogja az esernyőjét és úgy csinál, mintha géppisztollyal lövöldözne Marcelara, a szőke főpincérnőre. Van az a magas, medvearcú férfi, mindig előre ül, keveset beszél, újságot olvas és minden délelőtt megiszik négy nagy pohár sört. Van, akit szívesen látunk, és van akinek az érkezésétől rettegünk. A fekete boszorkány minden nap délután érkezik, amikor mi már kitisztítottuk a narancsfacsaró gépet, és frissen facsart narancslevet kér. Az étel sosem elég jó, ahogy az italok hőmérséklete sem és mindig extra kívánsággal él, amit aztán nem akar kifizetni. Mégis mindig jön. Valószínűleg nincs más aki elviselje a tűrhetetlen természetét, így oda jár, ahol a pénzéért cserébe udvariasságot kap. Szomorú ez azért néha.
Szóval ilyen helyen vagyok most, még pár hétig biztosan, aztán jön a jól megérdemelt mami szabadság, hogy még utoljára kialudhassam magam néhányszor, mielőtt megérkezik a kis Prinzessin :)
A kicsi lányunk egy rugdosó világbajnok, tegnapelőtt néztük a Walking Deadet és míg feszülten figyeltem az aktuális zombitámadást, egy hatalmasat rúgott belém Medi, amitől majd összekakiltam magam :)
Most süt a nap, hallgassunk zenét, holnap jelentkezem egy vadiújsággal :)
"Open the window man to smell the peach blossom,
The tiger lily, the marigold"
Jöhetne már a tavasz. Meg a mosógép - mondja Papa. Ezen a héten egyszerűen semmi nem jött össze. Kedd óta vadászunk mosógépre. Először lefoglaltunk egyet a willhabenen, el is mentünk érte, ide is zötyögtünk vele egy török segédmunkással. Bedugtuk, nem működött. A török gyorsan szétkapta, közben kilátszott a fekete, szőrös segge a nadrágból. Az áramot visszahozta a gépbe, rákötöttük a vízre és összevissza nyomkodta, de az a szerencsétlen "voll funktionsfähig" masina csak nem tudott centrifugázni. Ettől ő is zavarba jött, mondta, hogy itt hagyja a csodagépet gratis, én meg gondoltam, hogy takarodj innen a szaroddal, és reméltem, hogy nem csap agyon a csavarhúzóval. De szerencsére megszabadultunk tőle.
Na jó, akkor rendeljünk újat, mégiscsak mosógép, illik szépnek, jónak lennie, kiváltképp egy babás lakásban, meg akkor nincs idegeskedés a szállítással sem. Azon nyomban megrendeltük még kedd este, 24 órás lieferunggal, azóta is várjuk. A dolog hozadéka, hogy megtanultam németül telefonon ügyet intézni, illetve üvölteni a telefonba, és megírtam életem első panaszlevelét is németül. Azt hinné az ember, hogy az osztrákoknál ilyesmire nem lehet szükség, de hát semmi sem tökéletes.
Közben dolgozom is, még mindig nyomom a heti 40 órát, igaz, most már "könnyített munkakörben". Hogy mi a könnyebbség, azon lehet vitatkozni. Mindenesetre nem a konyhában vagyok, hanem kint a pincérekkel. Igazából minden nagyon jól van. Megtanultam például, hogy melyik kávét hogyan kell szervírozni - őrület, hogy hányféle kávét isznak az emberek. Kis eszpresszót, nagy eszpresszót, hosszú kávét, feketét, tejszínest, meleg tejest, hideg tejest, alkoholost meg tejhabosat, na meg tejszínhabosat. Nem mindegy itt a mennyiség, na meg a hőmérséklet, és hogy melyiket hány cukorral, milyen csészébe, milyen alátéttel, melyik kiskanállal adjuk. És jönnek még a teák, vizek, üdítők, gyümölcslevek. A vizet is ezerféleképpen lehet inni.
Valójában nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy memóriajáték, minden nap egy kicsivel több dolgot kell megjegyezni. Eleinte egy kávé összerakása is percekig tartott, most már három-négy dolgot meg tudok jegyezni. A pincérek persze ennél jóval többet, főleg a tapasztaltabbak. Papír nélkül járják az asztalokat, amiket sorszámok szerint jegyeznek meg és egyszerre több rendelés van a fejükben. Jönnek-mennek és kiabálják, hogy "a huszonötösre egy kleine braune, mit großem wasser, negyvenötös fizetni szeretne és lesz még egy früschtück a tizenkettesen". Olyan mint egy Hrabal regényben. Altalában azt játszom magamban, hogy mi vagyunk a Párizs szálló kávézója, örülnék, ha lenne nálunk egy Skrivánek főúr, aki már a belépéskor meg tudja állapítani, hogy mit fog rendelni a vendég. Bár néha kicsit olyan azért.
Vannak például törzsvendégek. Az állítólag büdös architekt, egy idős bácsi, aki egész nap nálunk ül és nézi az olimpiát, közben úgy tesz, mintha mérges lenne a pincérnőkre, de valójában imád velük kokettálni. Fogja az esernyőjét és úgy csinál, mintha géppisztollyal lövöldözne Marcelara, a szőke főpincérnőre. Van az a magas, medvearcú férfi, mindig előre ül, keveset beszél, újságot olvas és minden délelőtt megiszik négy nagy pohár sört. Van, akit szívesen látunk, és van akinek az érkezésétől rettegünk. A fekete boszorkány minden nap délután érkezik, amikor mi már kitisztítottuk a narancsfacsaró gépet, és frissen facsart narancslevet kér. Az étel sosem elég jó, ahogy az italok hőmérséklete sem és mindig extra kívánsággal él, amit aztán nem akar kifizetni. Mégis mindig jön. Valószínűleg nincs más aki elviselje a tűrhetetlen természetét, így oda jár, ahol a pénzéért cserébe udvariasságot kap. Szomorú ez azért néha.
Szóval ilyen helyen vagyok most, még pár hétig biztosan, aztán jön a jól megérdemelt mami szabadság, hogy még utoljára kialudhassam magam néhányszor, mielőtt megérkezik a kis Prinzessin :)
A kicsi lányunk egy rugdosó világbajnok, tegnapelőtt néztük a Walking Deadet és míg feszülten figyeltem az aktuális zombitámadást, egy hatalmasat rúgott belém Medi, amitől majd összekakiltam magam :)
Most süt a nap, hallgassunk zenét, holnap jelentkezem egy vadiújsággal :)
"Open the window man to smell the peach blossom,
The tiger lily, the marigold"
az új mechanizmus
Nos erről van itt szó, hogy ilyen bizony a német nyelv. És nekem ezen a nyelven kell nap mint nap beszélnem. Megszoktam már, sőt meg is szerettem. Meg lehet szeretni.
A nyaralás előtt Papival ültünk az ágyon és magunkba roskadva mérlegeltük a lehetőségeket. Majdnem egy éve vagyunk itt - még mindig idegenként. Nem beszélni jól német, a munkánk ugródeszka, és nem ismerünk még mindig senkit a munkatársainkon kívül. Eljött az ideje, hogy átgondoljuk, hol is tartunk, vagy inkább hová. Mintha ördögi körben lennénk, nem tudunk munkahelyet váltani és feljebb lépni, mert nem tudunk még elég jól németül, de nem tudunk jobbak lenni a németben, mert a melónk túl megerőltető és estére semmi energiánk tanulni. Akkor mit csináljunk? Én például sírtam, jobbat nem tudtam kitalálni. Ki kellett mondanunk, ami már hónapok óta a levegőben volt, hogy a "súlyos kapcsolati mínusz" szétzilálja a hétköznapjainkat, semmivé porlasztja a kint elért sikereinket, és ahogy korábban mindenünk megvolt, csak pénzünk nem, most csak pénzünk van és minden más hiányzik. Valamit tenni kell, valamit tenni kell.
Persze azonnal fülünkben csengett a "barátok" intő szava, a sok negatív vélemény, hogy "jaj ez így nem jó, úgy nem jó". Ezek gyorsan még mélyebbre húztak, és csak abban bízhattunk, hogy "hepe után biztosan hupa jön".
Megegyeztünk, hogy nem megyünk haza. Hogy bármi legyen is, végigcsináljuk amit elkezdtünk, mégpedig jól csináljuk végig. A nyaralás végéig adtunk magunknak haladékot, hogy aztán az "új mechanizmus kulcsemberei" legyünk, akik tetterősek, sikeresek, szépek és rengeteg barátjuk van. :)
Most itt vagyunk az út elején, a nyaralás napjai lassan feledésbe merülnek. Hétfőn találkoztunk Michiékkel (volt chef), elmentünk sörözni és ez kezdőlökésnek remek volt. Előző este Papa telekocsival jött haza, a sofőr szintén egy nagy megmondó ember lehetett, aki bár egyáltalán nem abban él, amiben mi, mégis határozott véleménye van arról, amit mi csinálunk és "szerencsére" azok közé tartozik, akik dacára, hogy először látnak, készséggel el is mondják neked, hogy miért csinálod rosszul az életet. Papa olyan állapotban jött haza, hogy azt hittem dugába dőlnek a terveink. Ez a pasas azt mondta, hogy aki idegen, az mindig idegen is marad. Rettentő szomorú jövőkép.
Ezt elmeséltük Michiéknek, akik mindhárman egyszerre vágták rá, hogy ekkora marhaságot még nem hallottak. Még korábban, mikor panaszoltam, hogy mennyi negatív véleményt hallgatunk nap mint nap, Michi csak annyit mondott, hogy ezek nem barátok, és egyáltalán minek figyelek az ilyesmire?
És tényleg minek? Most úgy látom, hogy mi magyarok azért is vagyunk olyan melankolikusak, mert egyfolytában a mások véleményétől rettegünk. Tök mindegy, hogy szimpatikusak-e a körülöttünk élő emberek, mindig nagyon figyelünk, hogy jó véleményük legyen rólunk. Mit szól a szomszéd? Mit szól a haverom haverja? Mit szólnak majd a munkatársaim?
De végül is mit számít azoknak a véleménye, akiket amúgy sem kedvelünk? Talán kevesebb lenne bennünk a frusztráció és több a tetterő, ha kevesebbet foglalkoznánk a "jóakaróink" véleményével.
Azt is mondták a srácok, hogy itt kint bármi lehetséges, csak a nyelvet kell tudni hozzá. Ez nagyon fontos, hiszen enélkül nem tudunk kommunikálni. Mi azt hittük, hogy az osztrákok nem befogadóak, és fenn hordják az orrukat, és ebben persze lehet is némi igazság, de ahogy most visszapörgetem az ittlétünk óta történt találkozásokat, tényleg minden osztrák csak azt hangsúlyozta, hogy légyszi tanuljunk meg németül, ami tulajdonképpen tök logikus.
Így most hétfő óta Papával is szinte csak németül beszélünk, együtt tanulunk és németül nézünk filmet. Nagyon fura, mert olyan, mintha más személyiségünk lenne, amikor németül szólalunk meg, és most újra meg kell szoknunk egymást, újra meg kell ismernünk egymást ezzel az új, német/osztrák identitásunkkal.
Megcsináljuk, mert mi vagyunk az új mechanizmus kulcsemberei :) És legyintünk azokra, akik azt mondják, nem fog sikerülni. Az emberek sajnos hajlamosak arra, hogy a saját életük kudarcait kivetítsék a többi emberre, de hülyék lennénk ennek bedőlni. Bármi lehetséges, csak akarni kell!
Például megnézhetem a Frequency fesztiválon a Major Lazert :))
Boldogok a heringek
Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Jó de mikor?
Szerintem a jók nem győznek, vagy legalábbis nem nyernek semmit. Azok pedig, akik egész életükben helyezkednek, lesik, hogy kit mikor hogyan gáncsoljanak el - nos, ők megtalálják a módját, hogy érvényesítsék a saját igazukat. Persze többféle igazság létezik, és két egymással ellentétes dolog két nézőpontból ugyanúgy igaz lehet. Ahogyan Feldmár tanácsolta, ha valaki nekem rosszat tesz, vagy számomra érthetetlen módon viselkedik, akkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mi kellene, hogy velem történjen ahhoz, hogy én is ugyanígy viselkedjek. Merthogy a dolgok és az emberek nem feketék és fehérek. De én nem tudom elképzelni. Hogy félelemből, vagy puszta szórakozásból például folyamatosan szekáljak valakit.
Ezt az eddigi 25 évem alatt sohasem értettem, nem is gyakoroltam, nem vagyok jó abban sem, hogy csak a saját boldogulásommal legyek elfoglalva és ezért másokon átgázoljak. Eddig azt hittem, hogy ha sok mást nem is, de ezt legalább jól csinálom, kedves vagyok és szelíd és szelídnek lenni erény.
De most már nem hiszek ebben többé. A világban többre értékelik, hogy többet jár a szád, mint a kezed, mert nem a tettekből ítélnek az emberek, hanem a szavakból. Sajnálhatom magam, de ettől nem változik semmi, nem lesz világméretű "ahá", amikor az emberek végre felfogják, hogy nem muszáj egymást bántani, hogy mindenkinek könnyebb lenne enélkül. Úgy érzem, elszúrtam valamit, nem tanultam meg jól a leckét, valami hamis vágyálomba ringattam magam, ami ígéretével eltakarta szemem elől a valóságot. Inkább ügyeskedni kellett volna, inkább mielőbb megtanulni ezt a játékot, mert a természet törvénye, hogy az erősebb fennmarad, a gyengébbet felfalják. A szelídség többé nem erény a szememben, hanem gyengeség, mert a játékot igenis játsszák, csak én nem tudok játszani, mert nem ismerem a szabályokat. Így hát elhullok, hagyom hogy az évek alatt az erősek elfogyasszák rólam a jó részeket, aztán életem végére megtörten, szétszedve múlok majd el.
Nem hiszek az erkölcsi győzelemben, és hogy enyém lesz a föld.
Szerintem az égvilágon semmit sem kapok cserébe, míg az erőseké lesz minden, a jó helyek a nézőtéren, a jó állások, a kevesebb munka, a zsíros falatok.
Nekem csak annyi marad, hogy a többi gyengével legalább megértésben éljünk addig is, és az egymással töltött békeidők kis szigetekként még kiélvezhetők lesznek.
De ha valakinek van jobb receptje arra, hogyan kell kiállnunk magunkért a gonosz törtetőkkel szemben úgy, hogy közben szelídek maradjunk, az ossza meg velem :)
Blessed are the cheesemakers.
Zene:
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Jó de mikor?
Szerintem a jók nem győznek, vagy legalábbis nem nyernek semmit. Azok pedig, akik egész életükben helyezkednek, lesik, hogy kit mikor hogyan gáncsoljanak el - nos, ők megtalálják a módját, hogy érvényesítsék a saját igazukat. Persze többféle igazság létezik, és két egymással ellentétes dolog két nézőpontból ugyanúgy igaz lehet. Ahogyan Feldmár tanácsolta, ha valaki nekem rosszat tesz, vagy számomra érthetetlen módon viselkedik, akkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mi kellene, hogy velem történjen ahhoz, hogy én is ugyanígy viselkedjek. Merthogy a dolgok és az emberek nem feketék és fehérek. De én nem tudom elképzelni. Hogy félelemből, vagy puszta szórakozásból például folyamatosan szekáljak valakit.
Ezt az eddigi 25 évem alatt sohasem értettem, nem is gyakoroltam, nem vagyok jó abban sem, hogy csak a saját boldogulásommal legyek elfoglalva és ezért másokon átgázoljak. Eddig azt hittem, hogy ha sok mást nem is, de ezt legalább jól csinálom, kedves vagyok és szelíd és szelídnek lenni erény.
De most már nem hiszek ebben többé. A világban többre értékelik, hogy többet jár a szád, mint a kezed, mert nem a tettekből ítélnek az emberek, hanem a szavakból. Sajnálhatom magam, de ettől nem változik semmi, nem lesz világméretű "ahá", amikor az emberek végre felfogják, hogy nem muszáj egymást bántani, hogy mindenkinek könnyebb lenne enélkül. Úgy érzem, elszúrtam valamit, nem tanultam meg jól a leckét, valami hamis vágyálomba ringattam magam, ami ígéretével eltakarta szemem elől a valóságot. Inkább ügyeskedni kellett volna, inkább mielőbb megtanulni ezt a játékot, mert a természet törvénye, hogy az erősebb fennmarad, a gyengébbet felfalják. A szelídség többé nem erény a szememben, hanem gyengeség, mert a játékot igenis játsszák, csak én nem tudok játszani, mert nem ismerem a szabályokat. Így hát elhullok, hagyom hogy az évek alatt az erősek elfogyasszák rólam a jó részeket, aztán életem végére megtörten, szétszedve múlok majd el.
Nem hiszek az erkölcsi győzelemben, és hogy enyém lesz a föld.
Szerintem az égvilágon semmit sem kapok cserébe, míg az erőseké lesz minden, a jó helyek a nézőtéren, a jó állások, a kevesebb munka, a zsíros falatok.
Nekem csak annyi marad, hogy a többi gyengével legalább megértésben éljünk addig is, és az egymással töltött békeidők kis szigetekként még kiélvezhetők lesznek.
De ha valakinek van jobb receptje arra, hogyan kell kiállnunk magunkért a gonosz törtetőkkel szemben úgy, hogy közben szelídek maradjunk, az ossza meg velem :)
Blessed are the cheesemakers.
Zene:
Szünidőzés
Avagy a tökéletes nap nem létezik - vagy mégis?
Fél három, szabadnapom van, a "to do" listám 10 %-át sikerült eddig teljesítenem. A "hétfőtől minden nap reggelizem" és az "egészségesen fogok élni" részek már eleve halálra voltak ma ítélve. Reggel ugye szarrá égettem a brötchent. Most sörözök, a "csak ebéd után egy cigi" sem jött össze, eleve délben reggeliztem.. :)
De a csodás cukkinis-húsos lasagne már a sütőben, mégis alakul a nap. Közben számolgatok - pénzt, napokat, éveket. Megkérdeztem pénteken a munkahelyemen, van-e egyáltalán arra esély, hogy lehrling legyek az oberlaaban. A lehrling egy tanoncprogram Ausztriában, Németországban és Svájcban, mindenhol kicsit máshogy működik, itt három évig tart, 1 nap suli, a többi gyakorlat az étteremben. Michi mosolyogva fogadta az ötletet, szuper, akkor ő lesz a tanárom. Megörültünk egymásnak. Kapva kapott a felvetésen, momentán neki úgysincs kedve tojáskrémet keverni, meg palacsintát sütni a frittatensuppe-hoz, úgyhogy "akarsz szakács lenni vagy nem?" kérdéssel jelezte, hogy zuhanjak neki a főzésnek. Én pedig örömmel nekiálltam. Első lecke: a konyhában amit csak tudsz, a kezeddel keverj ki. Tipp: dolgozz gyorsabban! :) A rögtönzött vizsgafeladatot 80% százalékos sikerrel teljesítettem, a palacsintát a világ legnagyobb serpenyőjében - amit ötvenkilós jómagam bizony csak két kézzel bír el - lapát nélkül kellett megfordítanom. Done.
A rossz hír, hogy a lehrling ugyan kap fizetést, de a jelenlegi fizumnak az első évben csak a felét kapom, a következő években is csak valamivel többre számíthatok mint a fele. Úgyhogy kellett most egy kis költség-újratervezés. Meg aztán ott az a hülye biológiai óra, nem vagyok ugyan még semmiről lecsúszva, de ha jövő ősszel kezdem a sulit, és három év alatt végzem el, bizony igencsak közel állok majd a harminchoz, mire újsütetű szakmám kezemhez kapva kiléphetek az "iskolakapun" és kezdhetek valamit az életemmel - immáron valami olyasmit, amit nemcsak "úgy ahogy" kedvvel, hanem minden szenvedélyemet beleadva csinálhatok. És csak remélem, hogy a következő négy évben nem változom már olyan gyökeresen, mint az elmúlt négy évben egyfolytában.
De most ez a terv, haladok előre, lesz ami lesz, belevágok. Kimondhatatlanul izgulok.
Fél három, szabadnapom van, a "to do" listám 10 %-át sikerült eddig teljesítenem. A "hétfőtől minden nap reggelizem" és az "egészségesen fogok élni" részek már eleve halálra voltak ma ítélve. Reggel ugye szarrá égettem a brötchent. Most sörözök, a "csak ebéd után egy cigi" sem jött össze, eleve délben reggeliztem.. :)
De a csodás cukkinis-húsos lasagne már a sütőben, mégis alakul a nap. Közben számolgatok - pénzt, napokat, éveket. Megkérdeztem pénteken a munkahelyemen, van-e egyáltalán arra esély, hogy lehrling legyek az oberlaaban. A lehrling egy tanoncprogram Ausztriában, Németországban és Svájcban, mindenhol kicsit máshogy működik, itt három évig tart, 1 nap suli, a többi gyakorlat az étteremben. Michi mosolyogva fogadta az ötletet, szuper, akkor ő lesz a tanárom. Megörültünk egymásnak. Kapva kapott a felvetésen, momentán neki úgysincs kedve tojáskrémet keverni, meg palacsintát sütni a frittatensuppe-hoz, úgyhogy "akarsz szakács lenni vagy nem?" kérdéssel jelezte, hogy zuhanjak neki a főzésnek. Én pedig örömmel nekiálltam. Első lecke: a konyhában amit csak tudsz, a kezeddel keverj ki. Tipp: dolgozz gyorsabban! :) A rögtönzött vizsgafeladatot 80% százalékos sikerrel teljesítettem, a palacsintát a világ legnagyobb serpenyőjében - amit ötvenkilós jómagam bizony csak két kézzel bír el - lapát nélkül kellett megfordítanom. Done.
A rossz hír, hogy a lehrling ugyan kap fizetést, de a jelenlegi fizumnak az első évben csak a felét kapom, a következő években is csak valamivel többre számíthatok mint a fele. Úgyhogy kellett most egy kis költség-újratervezés. Meg aztán ott az a hülye biológiai óra, nem vagyok ugyan még semmiről lecsúszva, de ha jövő ősszel kezdem a sulit, és három év alatt végzem el, bizony igencsak közel állok majd a harminchoz, mire újsütetű szakmám kezemhez kapva kiléphetek az "iskolakapun" és kezdhetek valamit az életemmel - immáron valami olyasmit, amit nemcsak "úgy ahogy" kedvvel, hanem minden szenvedélyemet beleadva csinálhatok. És csak remélem, hogy a következő négy évben nem változom már olyan gyökeresen, mint az elmúlt négy évben egyfolytában.
De most ez a terv, haladok előre, lesz ami lesz, belevágok. Kimondhatatlanul izgulok.
"Őrület! - mondta Antoine."
Őrület.
Mennyi minden történik. Az elmúlt két hétbe hónapok zsúfolódtak be. Hónapok munkája és erőfeszítései térülnek meg és már-már ijesztővé válik a megvalósult maradéktalan boldogság.
És minden percben jön valami új, valami nagyszerű, néha arra gondolok, "mi lesz ebből? milyen árat kell fizetnem ezért?"*
Újabban Jim Morrison fordít ki önmagamból, szerelmes vagyok, borzongok, forr a vérem, például amikor ezt hallgatom:
Before you slip into unconsciousness
És minden számot fejből énekel. Ha forró edényt tesz valahová, szól, hogy meg ne égessem magam, ha nehéz a szemét, leviszi helyettem, ha túl sok a munkám, segít törölgetni. Pedig akár le is szarhatna. Észre sem kellene vennie, hogy ott vagyok. Mégis olyan minden mintha nem is munkahelyen lennénk, hanem valami táborban, vagy klubdélutánon. És működik a dolog, mindig rend van, mindenki teszi a dolgát, minden időben elkészül, szinte sosem úszik a konyha. Azt mondom, ez az, végre, pozitív megerősítés, hogy nem csak idióta, hatalommániás főnökök vannak és undok, áskálódó kollégák. Mert az utóbbi hónapokban ebből igazán elegem lett. Az étteremvezető fél óránként benéz, hogy mosolyogva megkérdezze, minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Ha elfelejtem a főkötőt, vagy nem políroztam elég villát, mosolyogva szól, hogy csináljam meg.
A srácokkal saját pacsink van, ezt igazán szeretem. Tegnap Stefan megtanított, hogyan gyakoroljam a szeletelést, hogy majd egyszer én is olyan gyorsan vágjak paprikát mint ő. Azt is megtanította, hogy ha szószt készítek, és belemerítem a kanalat, akkor a kanálon lévő szósz megfújásával tudom ellenőrizni, hogy tökéletes-e már a szósz állaga.
Álmodni sem lehetne tökéletesebb munkahelyet :)
És ettől minden megszépül, úgy érzem, mintha álomból ébrednék, mintha kétszeres lüktetéssel tért volna vissza az ereimbe a forró vér.
*A napfény íze
Mennyi minden történik. Az elmúlt két hétbe hónapok zsúfolódtak be. Hónapok munkája és erőfeszítései térülnek meg és már-már ijesztővé válik a megvalósult maradéktalan boldogság.
És minden percben jön valami új, valami nagyszerű, néha arra gondolok, "mi lesz ebből? milyen árat kell fizetnem ezért?"*
Újabban Jim Morrison fordít ki önmagamból, szerelmes vagyok, borzongok, forr a vérem, például amikor ezt hallgatom:
Before you slip into unconsciousness
I'd like to have another kiss
Another flashing chance at bliss
Another kiss, another kiss
Ez egyszerűen gyönyörű!
Ruhetag van ma, valami havas/esőcsöpögős szürkeség látható az ablakomból. Nem vagyok túlságosan felpörögve. Az elmúlt öt napon rágódom, akaratlanul mosolyra húzódik időnként a szám, most van időm feldolgozni a kapott impulzusokat. (Hogy utáltam ezt a szót mindig is, talán túl fellengzős a hangzása.) Péntektől egyedül voltam a konyhában mint kisegítő, a foghíjas Eva (liebe schatzi) hazautazott Szlovákiába a hétvégére. Puszival búcsúztunk, bis Mittwoch.
Általában Andrikának szólít, néha Andricka vagyok, ritkán még Veronika is :)
Stefan, a fiatalabbik chef (sous chef) megállás nélkül hülyéskedik, high five-ot nyújt a hátam mögött könyékig csirkesalátás kézzel, azt kiabálja "ich bin Pista, Hufnágel Pista", és az összes kedvenc filmjelenetemet eljátssza németül. Folyton köpköd, de mivel mondtam, hogy ez scheisse, ezért ha ott vagyok, félrevonul köpni. Szerintem ez nagyon kedves dolog :D
Michi picit idősebb, egész nap táncol és énekel, és ha nem követjük a ritmust, akkor előénekel, mint egy koncerten és a refréntől együtt kell énekelni. Biztos egy nap háromszor meghallgatjuk a teljes The Baseballs albumot, ez itt zum Beispiel a munkahelyi zene:
És minden számot fejből énekel. Ha forró edényt tesz valahová, szól, hogy meg ne égessem magam, ha nehéz a szemét, leviszi helyettem, ha túl sok a munkám, segít törölgetni. Pedig akár le is szarhatna. Észre sem kellene vennie, hogy ott vagyok. Mégis olyan minden mintha nem is munkahelyen lennénk, hanem valami táborban, vagy klubdélutánon. És működik a dolog, mindig rend van, mindenki teszi a dolgát, minden időben elkészül, szinte sosem úszik a konyha. Azt mondom, ez az, végre, pozitív megerősítés, hogy nem csak idióta, hatalommániás főnökök vannak és undok, áskálódó kollégák. Mert az utóbbi hónapokban ebből igazán elegem lett. Az étteremvezető fél óránként benéz, hogy mosolyogva megkérdezze, minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Ha elfelejtem a főkötőt, vagy nem políroztam elég villát, mosolyogva szól, hogy csináljam meg.
A srácokkal saját pacsink van, ezt igazán szeretem. Tegnap Stefan megtanított, hogyan gyakoroljam a szeletelést, hogy majd egyszer én is olyan gyorsan vágjak paprikát mint ő. Azt is megtanította, hogy ha szószt készítek, és belemerítem a kanalat, akkor a kanálon lévő szósz megfújásával tudom ellenőrizni, hogy tökéletes-e már a szósz állaga.
Álmodni sem lehetne tökéletesebb munkahelyet :)
És ettől minden megszépül, úgy érzem, mintha álomból ébrednék, mintha kétszeres lüktetéssel tért volna vissza az ereimbe a forró vér.
*A napfény íze
Félúton
Húsz és harminc között. Jól érzem magam. Iszom a wiener coffee-m, élevezem az ízét :)
Megyek dolgozni, ma utoljára. Persze nem egész életemben utoljára, csak ezen a munkahelyen. Elmélkednem illene most, a mögöttem hagyott időről, vagy álmodozni az előttem állóról, de egy picit bágyadt vagyok ehhez. Nagypapámra gondolok. Tavaly ilyenkor került be a kórházba, mennyire más volt akkor minden, még reméltem, hogy ezt is túléli. Huszonnégy voltam, szombat volt, morcosan ébredtem. Összeírtam, hogy mi mindent akarok harminc éves koromig megvalósítani, amolyan bakancslistát, gondoltam, tökmindegy úgysem csinálok meg egy pontot sem. Ha akkor egy villanásra látom a mai önmagam, nem hiszek a szememnek. Egy év rövid idő, mégis mennyi minden változhat meg. Két szerettünket temettük el, a barátnőmnek kisbabája született (olyan hihetetlen, ha ma visszaülnénk az iskolapadba, szerintem ugyanott tudnánk folytatni, ahol abbahagytuk. De nem ülünk már iskolapadba).
Kivéve, hogy én igen.
Németórára járok, heti négyszer három órát, az erőm legjava ott emésztődik fel.
Megnéztem a tavalyi bakancslistám, másfél dolog plusz egy teljesítve. A többi már lehet, hogy nem is érdekel. Megfordult a szél.
De minden nagyon jól van, ez biztos. Amíg azt érzem egy rántotta elkészítésekor is, hogy én vagyok az univerzum chefistennője, addig sínen vagyok úgy hiszem :)
Semmi másra nem vágyom, csak arra ami épp velem történik. 24 év után mostanra végre megtaláltam azt, amiben tökéletesen elmerülhetek, amivel áramlatba kerülök. Ott vagyok, ahol lennem kell, azzal, akit szeretek, aki társam mindenben, még a hülyeségben is. Szerintem ez több, mint elég.
Boldog vagyok, csak úgy egyszerűen :)
És izgatottan várom, egy év múlva vajon milyen lesz az életem. Gondolom még itt leszek Bécsben, az is valószínű, hogy ugyanebben a lakásban. Reményeim szerint ugyanazt a munkát fogom végezni, mint három nap múlva. Lehet, hogy meg fog állni az idő?
Megyek dolgozni, ma utoljára. Persze nem egész életemben utoljára, csak ezen a munkahelyen. Elmélkednem illene most, a mögöttem hagyott időről, vagy álmodozni az előttem állóról, de egy picit bágyadt vagyok ehhez. Nagypapámra gondolok. Tavaly ilyenkor került be a kórházba, mennyire más volt akkor minden, még reméltem, hogy ezt is túléli. Huszonnégy voltam, szombat volt, morcosan ébredtem. Összeírtam, hogy mi mindent akarok harminc éves koromig megvalósítani, amolyan bakancslistát, gondoltam, tökmindegy úgysem csinálok meg egy pontot sem. Ha akkor egy villanásra látom a mai önmagam, nem hiszek a szememnek. Egy év rövid idő, mégis mennyi minden változhat meg. Két szerettünket temettük el, a barátnőmnek kisbabája született (olyan hihetetlen, ha ma visszaülnénk az iskolapadba, szerintem ugyanott tudnánk folytatni, ahol abbahagytuk. De nem ülünk már iskolapadba).
Kivéve, hogy én igen.
Németórára járok, heti négyszer három órát, az erőm legjava ott emésztődik fel.
Megnéztem a tavalyi bakancslistám, másfél dolog plusz egy teljesítve. A többi már lehet, hogy nem is érdekel. Megfordult a szél.
De minden nagyon jól van, ez biztos. Amíg azt érzem egy rántotta elkészítésekor is, hogy én vagyok az univerzum chefistennője, addig sínen vagyok úgy hiszem :)
Semmi másra nem vágyom, csak arra ami épp velem történik. 24 év után mostanra végre megtaláltam azt, amiben tökéletesen elmerülhetek, amivel áramlatba kerülök. Ott vagyok, ahol lennem kell, azzal, akit szeretek, aki társam mindenben, még a hülyeségben is. Szerintem ez több, mint elég.
Boldog vagyok, csak úgy egyszerűen :)
És izgatottan várom, egy év múlva vajon milyen lesz az életem. Gondolom még itt leszek Bécsben, az is valószínű, hogy ugyanebben a lakásban. Reményeim szerint ugyanazt a munkát fogom végezni, mint három nap múlva. Lehet, hogy meg fog állni az idő?
Idegen itthon, idegen otthon
Pfú, március. Nyolc nap és vége annak, hogy "hé, nemrég múltam húsz", hogy átadja helyét ennek: "hú, mindjárt harminc leszek". Igazából élvezem, szeretek idősödni. Csak fura, mert az ember valahogy tényleg nem hiszi el, hogy végül ugyanaz a sorsa mint mindenki másnak - megöregedni és meghalni. Mintha nem is velem történne, mintha én még mindig az a kislány lennék belül, aki tizenkét évesen azt írta a naplójába, hogy mikor lesz már tizenhat, hogy végre komolyan vegyék, és hihetetlen, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az idő, hogy több telt el azóta, mint amennyit addig éltem.
De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)
Aki tudja, tudja.
Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció
Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.
Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.
Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.
A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.
Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.
Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.
De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)
Aki tudja, tudja.
Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció
Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.
Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.
Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.
A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.
Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.
Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.
Vadonban
Használt fogkrém áron alul, családi okok miatt sürgősen eladó!!
Ez megy, meg a szokásos hülyeségek..
Tegnap megnéztük Papival az into the wild-ot. Jó volt emlékezni, ismerős hangulat, elfeledett szavak. Elfogott a nosztalgia. Ezt a filmet néztem, mikor elköltöztem otthonról. Ezt a filmet néztem, mikor csomagoltam, hogy na most Pestre költözöm. Bécsbe már lelki támasz nélkül költöztem, csak úgy egyszerűen.
A három évvel ezelőtti önmagamra nézek, és örülök, hogy már más vagyok. Szeretem a három évvel ezelőtti önmagam, de annyi félelmet és kétségbeesést ma már el sem tudok képzelni. Vagy mégis, csak másmilyet. Fene se tudja.
"A tenger csak hullámcsapásokkal ajándékoz meg, és néha erősnek érezheted magad benne. (...) Tudom, hogy az életben nem az a fontos, hogy erős legyél, hanem hogy annak érezhesd magad, hogy legalább egyszer megmérettessél, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények körül találd magad. Hogy egyedül szállj szembe a vak és süket kővel. Amikor senki más nem segít, csak az eszed és a puszta kezed."
Emlékszem, ezt akartam érezni, amikor először ültem a győri albérlet ágyára. A ruháim egy ismeretlen szekrényben, azelőtt 21 évig ugyanabban a szekrényben voltak. Úgy éreztem magam, mint táborozáskor, csak ott volt velem a visszavonhatatlanság élménye is. Megtettem egy lépést, elrugaszkodtam és már soha nem léphetek vissza az akkori lábnyomomba, hogy inkább mégse.
Ez megy, meg a szokásos hülyeségek..
Tegnap megnéztük Papival az into the wild-ot. Jó volt emlékezni, ismerős hangulat, elfeledett szavak. Elfogott a nosztalgia. Ezt a filmet néztem, mikor elköltöztem otthonról. Ezt a filmet néztem, mikor csomagoltam, hogy na most Pestre költözöm. Bécsbe már lelki támasz nélkül költöztem, csak úgy egyszerűen.
A három évvel ezelőtti önmagamra nézek, és örülök, hogy már más vagyok. Szeretem a három évvel ezelőtti önmagam, de annyi félelmet és kétségbeesést ma már el sem tudok képzelni. Vagy mégis, csak másmilyet. Fene se tudja.
"A tenger csak hullámcsapásokkal ajándékoz meg, és néha erősnek érezheted magad benne. (...) Tudom, hogy az életben nem az a fontos, hogy erős legyél, hanem hogy annak érezhesd magad, hogy legalább egyszer megmérettessél, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények körül találd magad. Hogy egyedül szállj szembe a vak és süket kővel. Amikor senki más nem segít, csak az eszed és a puszta kezed."
Emlékszem, ezt akartam érezni, amikor először ültem a győri albérlet ágyára. A ruháim egy ismeretlen szekrényben, azelőtt 21 évig ugyanabban a szekrényben voltak. Úgy éreztem magam, mint táborozáskor, csak ott volt velem a visszavonhatatlanság élménye is. Megtettem egy lépést, elrugaszkodtam és már soha nem léphetek vissza az akkori lábnyomomba, hogy inkább mégse.
Nem is akarnék. Mindig csak előre szabad nézni. Az álmaimban persze még utazom, éjjel az allianznál jártam. Nem a múltban, azt álmodtam, hogy visszamentem oda, jött a kassaszilvi, kérdezte, hogy tudom-e mennyibe kerül a nemtudommilyen költség, mondtam hogy persze, közben arra gondoltam, jézusom mindent elfelejtettem. Aztán készülődtem, hogy hazamegyek, felöltöztem, közben azon gondolkoztam, hogyan mondjam meg, hogy nem maradok. Ez ismerős érzés volt. Gondoltam, távozás előtt bemegyek a főnökhöz, de volt bent nála valaki. Nem örült nekem igazán, ez rosszul esett. És akkor hirtelen nagyon erős fájdalmat éreztem a bal combomban, odakaptam, éreztem hogy valami hupli van a nadrág alatt. Annyira fájt, hogy összecsuklottam. Emil mondta, hogy ne itt csináljam ezt, mert ott a felesége. Ezt egyáltalán nem értettem, de kimentem. Már a folyosón letoltam a nadrágom, de nem mertem odanézni a combomra, csak sírtam. Közben eljutottam a mosdóig, magamra zártam az ajtót, erre mellettem megjelent egy nő, és láttam, hogy hiába van ajtó, fal az nincs a budin. Együtt megnéztük a combon, egy nagy szétkenődött pók volt ott. Megint a pók. Mi fáj ennyire?
Azt hiszem, bármennyire is boldog vagyok most, mindig hiányozni fog az, ami volt. Emberek és hangulatok nem pótolhatók, ezt is megtanultam. Hiányzik minden, ami otthon volt. Ha hazamennék, persze az hiányozna, ahogyan itt élek. Az új szobám már egyre szebb és otthonosabb. Innen is elmegyek majd egyszer és végleg. Mindig mindent magam mögött hagyok. Vadonról vadonra járok, hogy találjak valami értelmet az életben. Hogy megmérettessek. De még meddig? Mikor állapodhatok én meg? Mikor érzem majd, hogy készen vagyok?
két hét átmenet
Nem tudom, nem tudom nem elmondani az igazat. A valódit. De hallgatok.
Okádnom kell, ha az EBKM-re gondolok. Nem is egyszerű hányinger ez, tíz éve tartó émelygés, rá sem bírok nézni, a gondolatára is... Okádék...
Pori folytatja reménytelen küzdelmét az elhúzható ajtóval. Néha sikerül kiszabadulnia a szobából, de akkor jön a könyörtelen gazdanő, én, és rendreutasítom: Pori, ne bosszants! Szegény állat, ő csak teszi, amit az ösztöne diktál. Vég nélkül kaparja az ajtót, nem bánja, ha karma szakad is bele, csak kapar, kapar. Kérdések nélkül.
Én nem tudok így élni, nekem mindig kérdeznem kell, miért pont így, miért pont úgy. Ki használja ma egyáltalán a döntési fák módszerét? Miért kell nekem újra és újra visszaülnöm az epifánikus budira?
Álmodtam ezt a múlt héten, Bocival találgattuk, mit találgattuk, fejtettük, hogy mit jelent az álom. Epifánikus toalettem volt, azon kakiltam, egy faház teraszán, néztem az előttem elterülő, szürkés, aranyfoltos tengerpartot, hallgattam a hullámok susogását, olvastam a sárga könyvet és közben kakiltam. (Tudom, nem illik ilyet írni, hogy kaki). Egyszer ott ült mellettem egy férfi és kérdezte, hogy miért kakilok itt a teraszon. Tényleg, miért? - gondoltam. Körülnéztem, a tengerpart megtelt fürdőző, rohangáló gyerekekkel meg felnőttekkel. Elindultam, de rájöttem, hogy nekem még kakilnom kell. Leültem, majd újra és újra elindultam, de mindig rájöttem, hogy vissza kell ülnöm.
Ott van előttem a tengerpart, aranyló és szürke árnyalataival, gyönyörű nyugodtságában, és én nem tudok elindulni. A megemésztetlen dolgok, a kikakilatlan EBKM meg nyereségküszöb elemzések visszatartanak. Vajon meddig még? Nem boldogít semmi, az okádhatnékot nem enyhítik már a Jamie Oliver videók, meg a sous vide technika iránti sóvárgás sem. Ott akarok lenni, ahol kezdődik az életem. És közben rettenetesen félek, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg odaérek és nem lesz jó.
A félelem meghatároz. Elszívok még egy cigit, megmosom a hajam és bízom a pozitív gondolatokban. Talán, ha az EBKM nem lesz többé, már nem is fogok félni. Végre fejest ugorhatok.
Okádnom kell, ha az EBKM-re gondolok. Nem is egyszerű hányinger ez, tíz éve tartó émelygés, rá sem bírok nézni, a gondolatára is... Okádék...
Pori folytatja reménytelen küzdelmét az elhúzható ajtóval. Néha sikerül kiszabadulnia a szobából, de akkor jön a könyörtelen gazdanő, én, és rendreutasítom: Pori, ne bosszants! Szegény állat, ő csak teszi, amit az ösztöne diktál. Vég nélkül kaparja az ajtót, nem bánja, ha karma szakad is bele, csak kapar, kapar. Kérdések nélkül.
Én nem tudok így élni, nekem mindig kérdeznem kell, miért pont így, miért pont úgy. Ki használja ma egyáltalán a döntési fák módszerét? Miért kell nekem újra és újra visszaülnöm az epifánikus budira?
Álmodtam ezt a múlt héten, Bocival találgattuk, mit találgattuk, fejtettük, hogy mit jelent az álom. Epifánikus toalettem volt, azon kakiltam, egy faház teraszán, néztem az előttem elterülő, szürkés, aranyfoltos tengerpartot, hallgattam a hullámok susogását, olvastam a sárga könyvet és közben kakiltam. (Tudom, nem illik ilyet írni, hogy kaki). Egyszer ott ült mellettem egy férfi és kérdezte, hogy miért kakilok itt a teraszon. Tényleg, miért? - gondoltam. Körülnéztem, a tengerpart megtelt fürdőző, rohangáló gyerekekkel meg felnőttekkel. Elindultam, de rájöttem, hogy nekem még kakilnom kell. Leültem, majd újra és újra elindultam, de mindig rájöttem, hogy vissza kell ülnöm.
Ott van előttem a tengerpart, aranyló és szürke árnyalataival, gyönyörű nyugodtságában, és én nem tudok elindulni. A megemésztetlen dolgok, a kikakilatlan EBKM meg nyereségküszöb elemzések visszatartanak. Vajon meddig még? Nem boldogít semmi, az okádhatnékot nem enyhítik már a Jamie Oliver videók, meg a sous vide technika iránti sóvárgás sem. Ott akarok lenni, ahol kezdődik az életem. És közben rettenetesen félek, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg odaérek és nem lesz jó.
A félelem meghatároz. Elszívok még egy cigit, megmosom a hajam és bízom a pozitív gondolatokban. Talán, ha az EBKM nem lesz többé, már nem is fogok félni. Végre fejest ugorhatok.
Régi év
Es muss sein. Es muss sein. Muss es sein?
Imádom az új évet, imádom a hétfőket. Új álmok, új kezdetek. Kár, hogy még a régi év van, és holnap dolgozom, ráadásul kedd lesz. Na de ugyan már! :) Motivációs könyvet olvasok, Susitól kaptam karácsonyra, így számomra már nincs lehetetlen! :)
Vicces, általában azért az ilyen megmondókönyvek két perc alatt íródnak, és a tartalmuk bárki által kitalálható lenne. Mégis felrázó, van benne valami. Ahogy olvasom, érzem, hogy na igen, azért sok hülyeséget követek el, és íme, ezek szerint annyira iskolapéldákat, hogy motivációs könyvben a helyük.
Az utóbbi években bezárkóztam. Elegem lett a hülyékből, meg a nyomikból, és úgy döntöttem, jobb nekem azzal a maréknyi normális emberrel barátkozni, mint vesződni a hülyékkel. Elfelejtettem, hogy a nullából mindig nulla lesz, a százból viszont már talán akadhat egy.
Most minden szétesett, a régi barátokat már rég másfelé sodorta az élet, (vagy talán inkább engem), az újonnan jötteket is, a még újabban jötteket pedig éppen most sodorja. A maroknyi csapat három-négy főre csökkent. Az igazán fontosak. És ebből is többen több száz kilométerre tőlem. Itt Bécsben már csak négyen maradtunk. Mert ugyan milyen normális bécsi fiatal szeretne auslanderekkel barátkozni? Hogy lenne úgy felhőtlen hangulatú a sörözés, ha közben szótár kell a beszélgetéshez? A decembert így a kanapéhoz szögezve töltöttük, esténként egymást szórakoztatva a szokásos hülyeséggel. Ennek is megvan a hangulata, persze, csak végül kifullad ez is.
Holnap új év, de a változások bennem már korábban kezdődtek. Érzem, le kell szállnom a magas lóról, és minden alkalmat megragadni az emberi kontaktusra. Biztos sok hülyével fogok majd találkozni, de ha csak egy új emberrel találkozom, aki ugyanúgy látja a dolgokat, mint én, akinek van humora például és kellemes, szerethető személyisége, akkor azt hiszem megéri.
Sok gondolatom támadt még újév kapcsán. Például, hogy jövőre megpróbálok kevesebbet pazarolni. Pénzt is, ételt is. Olyasmit nem fogadok meg, hogy rendet tartok magam körül, mert ahhoz még nem vagyok elég érett :) Azt viszont megfogadhatom, hogy odafigyelek a testemre. Nem kínzom a reggeli kávé után délutánig éheztetéssel, talán megpróbálkozom, egy kevés reggelivel. Nem kínzom álmatlan éjszakákkal, amit az esti mértéktelen evés okoz. Megajándékozom viszont a mozgással, erre nagyon vágyom.
És a hosszútávú célok! Erről most még nem írok részletesen, de a fejemben és a szívemben már megszületett a terv, a vágy. Miközben a munkahelyemen vagyok, sikálok, súrolok, közben erre gondolok. Ha szívatnak a a felettem állók, erre gondolok. Közben "mantrázom", alles muss tip-top sein, alles muss trocken sein. Es muss sein, es muss sein. Ezerszer elhangzik ez bennem, miközben görnyedezem, a testemet kényszerítem munkára. De minden meglesz, ennek is meg kell lennie, küzdelem árán, így még szebb. Es muss sein. Ezt mondogatom naphosszat.
Az új fogadalmam, hogy minden sikerül. Jövőre minden sikerül. Mert nincs lehetetlen. Aki elhiszi, hogy bármit megtehet, az bármit megtehet!
Boldog 2013-at! :)
Imádom az új évet, imádom a hétfőket. Új álmok, új kezdetek. Kár, hogy még a régi év van, és holnap dolgozom, ráadásul kedd lesz. Na de ugyan már! :) Motivációs könyvet olvasok, Susitól kaptam karácsonyra, így számomra már nincs lehetetlen! :)
Vicces, általában azért az ilyen megmondókönyvek két perc alatt íródnak, és a tartalmuk bárki által kitalálható lenne. Mégis felrázó, van benne valami. Ahogy olvasom, érzem, hogy na igen, azért sok hülyeséget követek el, és íme, ezek szerint annyira iskolapéldákat, hogy motivációs könyvben a helyük.
Az utóbbi években bezárkóztam. Elegem lett a hülyékből, meg a nyomikból, és úgy döntöttem, jobb nekem azzal a maréknyi normális emberrel barátkozni, mint vesződni a hülyékkel. Elfelejtettem, hogy a nullából mindig nulla lesz, a százból viszont már talán akadhat egy.
Most minden szétesett, a régi barátokat már rég másfelé sodorta az élet, (vagy talán inkább engem), az újonnan jötteket is, a még újabban jötteket pedig éppen most sodorja. A maroknyi csapat három-négy főre csökkent. Az igazán fontosak. És ebből is többen több száz kilométerre tőlem. Itt Bécsben már csak négyen maradtunk. Mert ugyan milyen normális bécsi fiatal szeretne auslanderekkel barátkozni? Hogy lenne úgy felhőtlen hangulatú a sörözés, ha közben szótár kell a beszélgetéshez? A decembert így a kanapéhoz szögezve töltöttük, esténként egymást szórakoztatva a szokásos hülyeséggel. Ennek is megvan a hangulata, persze, csak végül kifullad ez is.
Holnap új év, de a változások bennem már korábban kezdődtek. Érzem, le kell szállnom a magas lóról, és minden alkalmat megragadni az emberi kontaktusra. Biztos sok hülyével fogok majd találkozni, de ha csak egy új emberrel találkozom, aki ugyanúgy látja a dolgokat, mint én, akinek van humora például és kellemes, szerethető személyisége, akkor azt hiszem megéri.
Sok gondolatom támadt még újév kapcsán. Például, hogy jövőre megpróbálok kevesebbet pazarolni. Pénzt is, ételt is. Olyasmit nem fogadok meg, hogy rendet tartok magam körül, mert ahhoz még nem vagyok elég érett :) Azt viszont megfogadhatom, hogy odafigyelek a testemre. Nem kínzom a reggeli kávé után délutánig éheztetéssel, talán megpróbálkozom, egy kevés reggelivel. Nem kínzom álmatlan éjszakákkal, amit az esti mértéktelen evés okoz. Megajándékozom viszont a mozgással, erre nagyon vágyom.
És a hosszútávú célok! Erről most még nem írok részletesen, de a fejemben és a szívemben már megszületett a terv, a vágy. Miközben a munkahelyemen vagyok, sikálok, súrolok, közben erre gondolok. Ha szívatnak a a felettem állók, erre gondolok. Közben "mantrázom", alles muss tip-top sein, alles muss trocken sein. Es muss sein, es muss sein. Ezerszer elhangzik ez bennem, miközben görnyedezem, a testemet kényszerítem munkára. De minden meglesz, ennek is meg kell lennie, küzdelem árán, így még szebb. Es muss sein. Ezt mondogatom naphosszat.
Az új fogadalmam, hogy minden sikerül. Jövőre minden sikerül. Mert nincs lehetetlen. Aki elhiszi, hogy bármit megtehet, az bármit megtehet!
Boldog 2013-at! :)
Zárul az év
Megvan végre, megvan a Job. Kedves csapat, jó fizu, mindez két utcányira innen. Vége a rinyálásnak, huhúú :) A legolcsóbb bécsi pezsgővel és házi pizzával ünnepeltünk.
És mivel hála minden szenteknek végre véget ér ez a kínkeserves év, és megint páratlan év lesz (ha lesz), rá kellett kapcsolnom a tavaly szilveszteri fogadalmaimmal, hogy ne legyen bűntudatom. Az étkezési szokásaimmal kapcsolatos fogadalmakra gondolok itt legfőképp, idén megkóstoltam a garnélát, a fekete kagylót, a lazacot és a pontyot, és ma Dorinbé és Szilárd jóvoltából megkoronáztam az idei évet a csigával!
Ezt teljesen önállóan fogyasztottam el, annyira nagykirály vagyok :) Jöhet a karácsonyi nagytakarítás, és este ünneplés, karácsonyi vacsival, tosájlikőrrel, és Reszkessetek betörők nézéssel!
Az új kedvencem Daniel Waples, aki nem csak iszonyúan tehetséges, de még szép is:
És mivel hála minden szenteknek végre véget ér ez a kínkeserves év, és megint páratlan év lesz (ha lesz), rá kellett kapcsolnom a tavaly szilveszteri fogadalmaimmal, hogy ne legyen bűntudatom. Az étkezési szokásaimmal kapcsolatos fogadalmakra gondolok itt legfőképp, idén megkóstoltam a garnélát, a fekete kagylót, a lazacot és a pontyot, és ma Dorinbé és Szilárd jóvoltából megkoronáztam az idei évet a csigával!
Az új kedvencem Daniel Waples, aki nem csak iszonyúan tehetséges, de még szép is:
Folytatása következett
Obwohl uns Ihre Bewerbung gut gefallen hat, müssen wir Ihnen doch mitteilen, dass...
Elküldesz napi 4-5 e-mailt, felhívsz naponta egy-két munkáltatót, elmész heti egy próbanapra. Eredmény: egy csomó energiád megy el, felesleges köröket futsz, csupán rengeteg "tapasztalat" a nyereményed és havi egy válasz e-mail a következőkkel: Noha önéletrajza elnyerte tetszésünket, mégis... a folytatást tudjátok.
Hát ez van még mindig, levelezések, munkaügyi hivatalos sorban állások, és soha ki nem fizetett próbanapok. Közben meg küzdeni kell a mindent jobban tudó "barátokkal" is. Btw. néhány rossz barát nem barát többé.
Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy konyhai melót bizony csak tapasztalattal lehet szerezni, úgyhogy a Kochschule-ig jegelnem kell a dolgot. Addig meg csinálom, amit dob a gép. Ma minden bátorságomat összeszedve bementem a legközelebbi Bipa-ba, hogy jelentkezzek eladónak. Tökéletes nyelvtudást kérnek, úgyhogy gondoltam bemegyek, leégetem magam, és kijövök, gyakorlásnak jó lesz :)
Az üzletvezető nő sehogy sem akarta megérteni, miért akarok én - csupa gazdasági iskolát végzett fiatal lány - egy Bipában dolgozni. Jó lehet úgy élni, hogy ez érthetetlennek tűnik. Elmagyaráztam neki, hogy otthon most kicsit ciki a helyzet és én itt szeretnék élni, még akkor is, ha Bipa-ban kell dolgoznom. Ezen túlléptünk. Ő teljesen normális módon úgy irányította a beszélgetést, hogy a munka minden rossz oldaláról még időben tájékoztasson, én meg csak bólogattam, alles klar, alles in ordnung. Szerintem el sem tudta képzelni, hogy ez nekem még így is messzemenőkig jobb munka, mint amit a jelenlegi helyzetemmel kifoghatok itt vagy bárhol.
De a lényeg, hogy a gyér nyelvtudásom ellenére kaptam egy esélyt, hétfőn megyek próbanapra.
Nem adom fel, mert feladni nem szabad. Én tudom, mit akarok és szerencsére a legtöbb embernek a környezetemben ez elég ahhoz, hogy mellettem álljon. Szerencsére nem tartozom magyarázattal senkinek, de vannak barátaim, akiknek szívesen kitárom a szívem. Szűkül a kör, de talán így van jól.
Elküldesz napi 4-5 e-mailt, felhívsz naponta egy-két munkáltatót, elmész heti egy próbanapra. Eredmény: egy csomó energiád megy el, felesleges köröket futsz, csupán rengeteg "tapasztalat" a nyereményed és havi egy válasz e-mail a következőkkel: Noha önéletrajza elnyerte tetszésünket, mégis... a folytatást tudjátok.
Hát ez van még mindig, levelezések, munkaügyi hivatalos sorban állások, és soha ki nem fizetett próbanapok. Közben meg küzdeni kell a mindent jobban tudó "barátokkal" is. Btw. néhány rossz barát nem barát többé.
Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy konyhai melót bizony csak tapasztalattal lehet szerezni, úgyhogy a Kochschule-ig jegelnem kell a dolgot. Addig meg csinálom, amit dob a gép. Ma minden bátorságomat összeszedve bementem a legközelebbi Bipa-ba, hogy jelentkezzek eladónak. Tökéletes nyelvtudást kérnek, úgyhogy gondoltam bemegyek, leégetem magam, és kijövök, gyakorlásnak jó lesz :)
Az üzletvezető nő sehogy sem akarta megérteni, miért akarok én - csupa gazdasági iskolát végzett fiatal lány - egy Bipában dolgozni. Jó lehet úgy élni, hogy ez érthetetlennek tűnik. Elmagyaráztam neki, hogy otthon most kicsit ciki a helyzet és én itt szeretnék élni, még akkor is, ha Bipa-ban kell dolgoznom. Ezen túlléptünk. Ő teljesen normális módon úgy irányította a beszélgetést, hogy a munka minden rossz oldaláról még időben tájékoztasson, én meg csak bólogattam, alles klar, alles in ordnung. Szerintem el sem tudta képzelni, hogy ez nekem még így is messzemenőkig jobb munka, mint amit a jelenlegi helyzetemmel kifoghatok itt vagy bárhol.
De a lényeg, hogy a gyér nyelvtudásom ellenére kaptam egy esélyt, hétfőn megyek próbanapra.
Nem adom fel, mert feladni nem szabad. Én tudom, mit akarok és szerencsére a legtöbb embernek a környezetemben ez elég ahhoz, hogy mellettem álljon. Szerencsére nem tartozom magyarázattal senkinek, de vannak barátaim, akiknek szívesen kitárom a szívem. Szűkül a kör, de talán így van jól.
