Aztán a török piacra mentünk, a Brunnen Markt-ra, hogy olcsón jó zúzát vegyünk, meg néhány piaci apróságot. Imádok piacozni, de ezt a helyet ki nem állhatom. Bár a húsok és a zöldségek szépek, néhány standon csodaszép halat lehet kapni, és Papa örömére van három bűzfelhővel körülvett Bergkäse árus is. Az áruért azonban meg kell küzdeni. Nem mintha vég nélkül kellene alkudozni vagy ilyesmi, inkább az a kihívás, hogy az ember átküzdje magát a proli-tömegen, és a mosolygó gyümölcsöket mustrálva mindig időben kapja el a tekintetét a "szarság"-árusok pultjairól. Rengeteg az ócska holmi, műanyag kacatok, 100% polietilénből készült, bugyirózsaszín, fidres-fodros párnahuzat és társai. Kosz és cigicsikkek milliószám. Valahogy nem az a hangulat, amit az ember egy piactól elvár. Vagy amit én elvárok. Persze lehet, hogy az én elvárásaim túl magasak.
Egy hirtelen elhatározásból választott könyvet olvasok most, Elizabeth Bard-tól a Piknik Provence-bant. Röviden annyi a lényeg, hogy az írónő és férje egy provence-i kiránduláson beleszeret egy házba, és csak úgy sitty-sutty feladják a párizsi életüket, hogy vidékre költözzenek. Nagyon kellemes és könnyed könyv amúgy, sok érdekes recepttel, amihez a mediterrán hozzávalókat itt a zord Bécsben szinte lehetetlen beszerezni, de már rajta vagyok, hogy találjak egy francia élelmiszerboltot. Viszont ahogy Bard a helyi falusi piacról ír újra és újra, attól szó szerint csorog az ember nyála. Nem beszélve a helyi specialitásokról, és arról a romantikus elképzelésről, hogy a saját provence-i kertedben termett fügével ízesíted a piskótád. Meg hogy nincs más dolgod egész nap, mint hogy bevásárolj a piacon, beszélgess a szomszédokkal, majd süss és főzz óraszám, miközben a táj gyönyörű, az idő szinte mindig jó, a bor mindig gondosan választott.
Az utóbbi hónapokban egész sokat tudtam olvasni, hála a Könyvkihívásnak, amit bár előre tudom, hogy nem fogom tudni teljesíteni, mégis végigcsinálom, csak a vicc kedvéért. Most viszont elakadtam, ezzel a könyvvel. Nagyon tetszik, túlságosan is. Nem a stílusa miatt, vagy mert olyan fajsúlyos, hanem az alapgondolata miatt. Beleolvasok és azt érzem, hogy most azonnal kiszaladok a Währinger Parkba és felásom a kutyafuti melletti pázsitot, hogy saját bazsalikomot ültessek bele, meg ötféle paradicsomot, hogy én is újra átélhessem, milyen igazi zöldséget (vagy gyümölcsöt) enni. Tehát nagyjából percenként megszakad a szívem, miközben olvasom.
Hozzáteszem, épp "lakásválságban" vagyunk Papával, egyszerűen utáljuk már, hogy az ablakunk egy négysávos útra néz, előttünk zúg el az U-bahn is, meg még néhány villamos, amik épp a mellettünk lévő villamos rendező pályaudvarra tartanak. Ha Gusztit nincs időnk külön sétáltatni, akkor őrjöng és elkezdi szétszedni a lakást. Medinek is szeretnénk megadni, ami nekünk megadatott - hogy tavasztól őszig a kertben "molyolhasson", egyesével nézegethesse a fűszálakat, hallgathassa a szélsusogást.
Ez persze kissé álszent - attól függetlenül, hogy tényleg szeretnénk ezt neki biztosítani -, mert valójában az a vágyunk, hogy mi magunk is heverészhessünk a saját kertünkben, és ne kelljen kirándulni mennünk, ha a természetbe vágyunk.
Annyira gyötör minket a vágy, hogy másról sem tudunk most beszélni, csak arról, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. Ugyanis a dolog nem egyszerű - miért lenne egyáltalán az? Felnőttnek kell lenni (már megint), vacillálni, számolgatni és döntéseket hozni. Kompromisszumokat kötni - nyilván ez a legnehezebb része.
De az elhatározás már megszületett, már nem tagadhatjuk le magunk előtt, hogy merrefelé tartunk. Egyelőre álmodozgatunk és tervezgetjük a jövőt, jelentéktelen és apró részleteket mesélünk egymásnak a jövőbeli (és képzeletbeli) kertünkről, hová kerüljön a grillplatz, milyen gyümölcsfáink legyenek... De eddig minden sikerült, valahogy majd csak formába öntjük most is a vágyainkat.
Addig meg Lada házazunk, abban éljük ki magunkat. Jövő hétvégén is megyünk, majd igyekszem írni arról, hogy mi lett kész és mi sem.
Egy régi kedvenc merengéshez:
Egy régi kedvenc merengéshez:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése