Idegen itthon, idegen otthon

Pfú, március. Nyolc nap és vége annak, hogy "hé, nemrég múltam húsz", hogy átadja helyét ennek: "hú, mindjárt harminc leszek". Igazából élvezem, szeretek idősödni. Csak fura, mert az ember valahogy tényleg nem hiszi el, hogy végül ugyanaz a sorsa mint mindenki másnak - megöregedni és meghalni. Mintha nem is velem történne, mintha én még mindig az a kislány lennék belül, aki tizenkét évesen azt írta a naplójába, hogy mikor lesz már tizenhat, hogy végre komolyan vegyék, és hihetetlen, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az idő, hogy több telt el azóta, mint amennyit addig éltem.

De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)

Aki tudja, tudja.

Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció

Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.

Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.

Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.

A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.

Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.

Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.

Egy másik szombat

Itthon vagyok. A második helyen. Tegnap éjjel a Blahán vártuk a négyeshatost, néztem a támolygó, buliból jövő vagy oda épp induló fiatal lányokat és fiúkat, ahogy pezseg bennük a vér, boldogok, élnek. Örültem nekik, de a szívem megtelt szomorúsággal, és a kívülállóság érzésével, én itthon vagyok, de már csak látogatóban. A kombínó üvegére tapadva bámultam az ismerős megállókat - a wesselényin a hunniázásokra emlékeztem, a király utcában arra az egy hónapra amíg ott laktam, az oktogonnál elszorult a torkom, itthon, itthon, itthon vagyok, a nyugatinál a podmaniczky utcára néztem, ott van, arra van az én lakásom, az én drága kis kuckóm, amiben egy fiú lakik meg egy lány. Egy fiú, akivel véletlenül egy asztalnál ültem három éve a Rómerben egy alternatívás megbeszélésen, azt hiszem fröccsöt ittam, akkor épp menyasszony voltam és fogalmam sem volt az életről, arról végképp nem, hogy pár év alatt az életem kétszer háromszor is megfordít a tengelyem körül, a fent lentre kerül, a kint bentre és fordítva...
A Margit-hídi megállónál bámultam a Parlament sárgás fényeit, legutóbb mikor ott söröztünk, tervezgettük a bécsi életet és örültünk, hogy ott leszünk. Ma sincs ez másképp. Bécsben is otthon vagyok már egy kicsit.
De a szívem tele van érzésekkel, amiket Pesten gyűjtöttem bele, az éjszakázások, a hajnalok, a forró délutánok alatt. Amikor először nyilallt belém: itt vagyok, Pesten, ez az én városom, itt élek.

Tudom miért hagytalak el, és tudom, hogy jó döntést hoztam. Nem tudom mikor térek vissza, vagy visszatérek-e egyáltalán, de azt tudom, hogy visszavonhatatlanul az otthonom lettél. Szeretlek! :)





Amúgy csak kuckózás van Janónál, egész reggel úgy éreztem, elfelejtettem valamit, pedig csak fura, hogy nincs mit tennem, nincs más dolgom, mint itt lenni.

Tegnap ezt találtam a vonatra várva, hát megörökítettem:

Multinélküliség

Ezt a számot az ágy-asztal-tv-n találtam, nagyon tetszik:


Kedd óta munkanélküli vagyok, hétfő este még azt hittem, nem fog menni, és bevallom eléggé féltem a gondolattól, hogy az életem keretei, amik három évig szüntelenül a minden hétköznap korán kelés és 8 órát dolgozás voltak, most teljesen megszűnnek. De aztán jött az első fél 11-ig alvás és rájöttem, hogy nagyon is megy nekem a semmit tevés! Rendbe raktam a ruháimat, főztem, rubintrékáztam, és dacára, hogy államvizsgára készülök, azért nagyon kellemesen telik a multinélküliség...

Ma délelőtt napozni voltam, nagyon feelinges volt, csak nyuggerok voltak rajtam kívül, hiszen csütörtök délelőtt van :)

Nincs is jobb mint elnyúlni a réten egy jó könyv társaságában:

:))))) Azért félig így is élvezhető volt a délelőtt.

Most is csak tíz percem van, megiszom a hideg kávém, és próbálom összeszedni a gondolataimat. 33 fok van idebenn, a falak bizony melegek. Két ablakom van, kereszthuzatot csinálunk, de hol az egyik, hol a másik szomszédom üvöltözik a gyerekével meg az anyjával. Ilyen ez a ház, sok a szerencsétlen sorsú ember, meg a hangos. Cerka anyuka tegnap felajánlotta, hogy tegeződjünk, ami meglepő volt elsőre, egy éve itt lakunk és eddig nem jutott eszébe, de aztán megkérdezte, hogy tudnék-e kölcsönadni egy ezrest pár hétre, így megmagyarázható a hirtelen barátkozás. Nem tudnék.

Munkanélküli vagyok.

A munka hőse bedobja a törcsit, avagy szakítás a multival

Nem indulok, még korán van. Korábban keltem. Meg tudom tenni, hozzá vagyok szokva valamelyest. Igaz, a nyolcadik szundira sikerült kiverni a kutyás álmot a szememből. Üldöztek, sikátorban álltam, lélegzetvisszafojtva. Korábban a régi ált sulim hátsó lépcsőjénél álltunk többen. Gyerekek mentek fel a lépcsőn kettesével, kézen fogva, ünneplőben. Mindegyik cigizett. Azt gondoltam: "Ez igen". Én is cigiztem, a csikket a szemetesbe dobtam, a szemét kigyulladt, de nem csak úgy füstölt, hanem pattogott, mint valami tűzijáték.

Nem hagynak az álmok.

De végre is felébredtem, fehér inget húztam, a hajam simára vasalva, az ebédem előre csomagolva a hűtőben. 33 hónapja minden reggel dolgozni megyek. Persze nem mindig így, ilyen rendezetten. Eleinte, vagyis az első egy évben folyton elkéstem. Nehezen szoktam hozzá a rendszerességhez, fél órán át gondolkoztam mit vegyek fel, a kávét kiöntöttem, lefőztem kávé vagy víz nélkül, a macskákat simogatva valahogy eltelt az idő. Ma is kiöntöm a kávét, de ma már időn belül fel tudom takarítani. Az agyam alkalmazkodott a rendszerhez, időkorlátok közé szorítva magát. Nem baj ez persze, csak csodálkozom.

Most mindennek vége, egy hónap múlva nem dolgozom a trösztnél, a szokások viszont maradnak. Felnőtt maradok, soha többé nem lehet visszacsinálni. Nem bánom ezt sem, csak baromi furcsa érzés. Közel három év, hová lett? Mit csináltam addig? És hogyan lett ebből a lányból ez a nő?

És hogy közben ez hogy sikerült, azt végképp nem értem :D S.A szakmai asszisztens kisasszony, búcsúzom, sok sikert az élethez :)

Esőnapi összefoglaló

A szokásos esőnapi felvidító budzsila :)

Reggel óta esik, folyamatosan, hosszú cseppekben. Tanuló szabin vagyok, de semmi nem fér a fejembe. A szürkeség mindentől elveszi a kedvem, még pisilni sem akarok kimenni, mert túl uncsi.

Találtam egy oldalt:
http://inezandvinoodh.com

Inez van Lamsweerde és Vinoodh Matadin több mint húsz éve fotóznak a legnagyobb magazinoknak, és én még csak nem is hallottam eddig róluk.
Ezt a csodálatos videót is ők hozták össze:
http://vimeo.com/38503816

Emlékeztető: róluk többet kell megtudnom!

Amúgy voltunk sok helyen bicajjal, pl a városligeti Kertem nevű helyen, ami egy klassz kis kerthelyiség bringásoknak és úgy amúgy mindenkinek. A tér két részre van osztva, az egyik oldalon dohányzó anyukák és kikapcsolódni vágyó szülők rengeteg rohangáló csemetével körülvéve, a másik oldalon meg a gyerektelenek. Kellemes zene szól, amit ha nem a gyerekes oldalra ülsz, hallhatsz is :)

Ilyen hely a Kertem:

Ezeken kívül nincs semmi, vagyis nem túl sok. Szombaton vizsgázom termék- és árpolitikából, amihez perpill semmi kedvem, és úgy érzem soha nem is lesz... De a vizsgaidőszak már csak ilyen - mindig minden jobban érdekel annál, mint amit tanulnod kellene és a vizsga napján azt gondolod, bárcsak egy nappal többet tanulhattam volna. Ha szombaton ezt mondom, akkor a mai napra fogok gondolni.

És van még valami, de arról még nem beszélhetek.
Nem várok babát. :) Másról van szó.

A tavasz örömei

Hát szóval vettem egy bringát, ami azt jelenti, hogy éjjel-nappal bringázunk, igaziból kényszeresen tekerek, mindenhová! Munkába, piacra, ide-oda. Ő az, a kis kék szerelmem:

 Népligeten keresztül megyünk dolgozni :)

Meg a Városligeten..

Ez meg itt az ecseri :)

Trágárság

Anyu újabban olvasgatja a blogomat. Mondta, hogy szerinte élvezhető a stílusom, kivéve, hogy szerinte nem kéne csúnya szavakat használnom. Olyanokat, mint a ribanc. Nos, anyu vállalkozó és nem tudja, milyen feszített most a tempó egy alkalmazott számára. (Igen, tudom, a vállalkozói lét idegőrlő, de én most nem arról fogok beszélni...)

Ha anyu is alkalmazott lenne, ő is kapott volna a kormánytól Erzsébet-utalványt, meg SZÉP kártyát. Kapott volna, a januári cafeteria összeget például most, február végén. Anyu valószínűleg megtalálta volna a neten, hogy hol az elfogadóhelyek listája, talán kevésbé gyorsan mint én.

Nos, én megtaláltam, viszonylag gyorsan, és levontam a következtetéseket. A teljesség igénye nélkül:

A korábbi 18 ezer forinthoz képest, amit meleg és hideg étel vásárlására is szinte mindenhol elfogadtak, most kaphattam max 5 ezer forint értékű Erzsébet utalványt, ami hideg étel vásárlásra való és SZÉP kártyát, feltöltve 10 ezer forinttal, ami meg meleg étel vásárlásra van kitalálva.

Az elfogadóhelyek listája hosszú, az utalványnál CBA és Honi nyilván előnyben. Tesco, Match és Spar kiesik. A Szép kártyára csak vendéglátás részt kértem (még szállás és pihenés kapható), az elfogadóhelyek kizárólag éttermek. Szerencsére van közte Burger King, mert a többit nem tudom megfizetni.

A munkahelyemen még nincs az elfogadáshoz szükséges terminál, nem tudják, hogy mikor lesz, tehát használni ott sem tudom a kártyát.

Az üzenete a dolognak tehát az, hogy az étteremben evés nagyobb támogatottságot kap, mint az otthon főzés (igaz magyar alapanyagokból).

Ezen túltettem magam, mint ahogy azon is, hogy míg Tesco-ban nem fogadják el az utalványt, addig egy belvárosi szivar és brandy márkaboltban igen. Nos, ez is érdekes, de lehet, hogy csak nekem.

Ma esedékes volt a bevásárlás, úgyhogy tettem egy próbát. Köztudott, hogy vásárolni éhes gyomorral nem szabad, ezért elmentem a Burgerbe bedobni egy sajtburit, amit az újdonsült kártyámmal terveztem kifizetni. A történet a szokásos. A pult másik oldalán álló fiatal srác elbizonytalanodik, mikor megkérdezem, elfogadják-e a kártyámat, mert a honlapon az állt, hogy igen. Aztán hívja a műszakvezetőt. Ő gyorsan hoz egy szemre 30 oldalas útmutatót. Lehúzzák a kártyát egyszer - Elutasítva. Kétszer - elutasítva. Közben lázas lapozás az útmutatóban és pénztárgépnyomkodás. Eltelik tíz perc, a műszakvezető sűrű elnézéskérés közepette felajánlja, hogy inkább vigyem el ingyen a burgert. Mondtam, hogy ne aggódjon, nem az ő hibája hogy nem sikerült.

Azután megnéztem a kinyomtatott listán, hogy hol fogok tudni vásárolni az utalványaimmal. Az Arany János utcai metrómegállónál álltam, így a legcélszerűbbnek a listán lévő "ABC - Arany János utca 55." tűnt. Jó sokáig kerestem, aztán egy virágüzletben mondták, hogy az Arany János utca utolsó háztömbje a 33-as, de ott például pont van egy CBA. Gondolom a közigazgatásban is nehéz dolgozni, és nem könnyű 3 betűt meg egy címet rendesen leírni. :)

Ezek után anyukám is azt mondaná, hogy ezt a sok fost dugja fel magának minden magyarkodó miniszter. De aztán eszébe jutna - ahogy nekem is eszembe jut néha - az a néhány intő szó, amit gyakorta hangoztat: "Jó nevelésről nem elfeledkezni!"

Betértem hát az igaz magyar CBA-ba és azonnal elöntött az izgalom, a boltról ugyanis lerítt, hogy gazdag seggfejek járnak ide vásárolni, ami többé kevésbé beigazolódott. És most jön a csattanó, a bolt ugyanis minden elképzelésemet felülmúlva csodálatos volt!

Tiszta, kellemes, rengeteg fajta áru, mind jó minőségű. A bolti aláfestő zene nem a rádió 1, hanem valami lágy dallam, szaxofonos és zongorás. A zöldségek nem fonnyadtak - mint például a Matchban, és nem csak kunsági étolajat találni ott, hanem például különféle tokaji boreceteket, fürjtojást és mindenféle sznob csodát. És a legjobb az egészben, hogy az árak átlagosnak mondhatók, semminél sem gondoltam magamban azt, hogy úristen ez megfizethetetlen.

Szóval azért jó dolgok is történnek, vagyis hogy közhellyel éljek: Minden rosszban van valami jó. :)

Akit pedig nem győztem meg arról, hogy néha azért nem gond egy kis trágár beszéd, az olvassa el Vonneguttól "A nagy űrbaszás" című novellát! Anyu, Te is!

Akkor legyen inkább az olcsóbb!

Egy órányi Kléta olvasás után végre bejutottam öt percre Szelényi doktornőhöz, aki kedvesen kiírt mára és tegnapra hányás-hasmenés borzalom kipihenésére. Figyelmeztetett, hogy tartózkodjak a tejtermékek fogyasztásától, mert akkor továbbra is hasmenésem lesz. Ezek után nem tájékoztattam, hogy a 24 órás koplalás után én bizony egy jó adag tejes kávéval indítottam a napot ma reggel, és hazaérvén egy újabb adagot készülök elfogyasztani.

Kifelé menet megkérdeztem, hogy nyitva hagyjam-e az ajtót, erre a doktornő eltorzult arccal, kikerekedett szemekkel szólt vissza: "Jézusom, csak azt ne!". Persze nem a sorra kerülő betegek elől akarta elzárni magát, hanem a betóduló hidegtől. A Szondi utcai háziorvosi rendelőben ugyanis nincs fűtés. Minek is, még túlságosan kimelegednének a betegek.

Hazafelé megállapítottam, hogy Pest hóesésben szörnyű látvány, mert koszos, saras, és az utcákat ellepik a nyugdíjasok, akik ilyenkor a csúszós járdán még lassabban botorkálnak.

A kisboltban vettem egy kis párizsit, mondtam a pultban álló sapkás hölgynek (talán a pult mögött sincs fűtés?), hogy a pickből legyen kedves 15 dekát, mondta hogy az 2250, de van marhapárizsi 1550-ért, mondtam, jó akkor legyen inkább az olcsóbb és 10 deka. Rémes ez az egész, azt hiszem, sosem fogom megszokni a "szegénységet". Persze tudom, ez még nem is a legalja, de én, aki falusi kislány korában nyaranta 20 méter megtételével a minden elképzelhető jót tartalmazó kertben találtam magam és reggelire akár 3 paradicsomot is megehettem az (egyenesen a pipi fenekéből 5 perce érkező) sült/főtt tojások mellé, szóval hogy én nehezen viselem a kemény pesti telet, meg a 10 deka párizsit egy zsemlével és íztelen műparadicsommal. Vettem egy nagy brokkolit, majd attól hátha úgy érzem, ettem valami egészségeset.

Na de tényleg rémes ez, két és fél éve szakadtam el anyuéktól és dacára a legnehezebb első időknek, amikor sokszor egy zacskó tesco virsli volt az egy hétre való ételem, azt hiszem tényleg sosem fogok ehhez hozzászokni. Anyuék nem voltak sosem azok a tipikus "újgazdagok", de arra mindig odafigyeltek, hogy a hűtőnk telis tele legyen finomságokkal. Ha most ott lennék náluk, kinyitnám a hűtőt, biztos lenne benne 3-4 féle felvágott, sok tej, vaj, mindenféle szendvicsre való krémek, virsli, kolbászok és többféle sajt! Hihetetlen, de az elköltözésem utáni idők egyik legnagyobb csalódása az volt, amikor a boltban rájöttem, hogy a sajt luxusnak számít.

Ha a saját hűtőmbe nézek, az csak silány másolata a régi, békebeli családi hűtőnek.

És én még csak nem is panaszkodhatok, mert egyrészt nem minimálbérből élek, másrészt 47 ezerből Magyarországon amúgy is csudijól meg lehet élni. Mondta Matolcsy "47 ezer forintból ma nagyon jól meg lehet élni" György, közgazdász, publicista, politikus. Magyarország nemzetgazdasági minisztere.

Budapesten mindenki katolikus.

Ha nem így lenne, akkor nem lett volna kihívás ma három szál répát venni. De az volt. Mindenki ünnepli a pünkösdöt? Igen? Mindenki katolikus? Nem túlzás ez?

Már nem azért, (nem azé' nem azé' kisasszonka), de ha most visszamennék az utcára megkérdezni az embereket, akkor szerintem tízből kilencnek fogalma sem lenne arról, hogy mit ünnepelnek a katolikusok pünkösdkor. De bezár minden, eltűnnek az emberek az utcáról, és csak 520 forintos kisbolti áron lehet cukorhoz jutni..

Vagy lehet, hogy mindenki a sörfesztiválon van?? :)

ájemávánderlásztking! :)

Újra itt!
Elköltöződtem Budapestre, erre a nyüzsgő, pörgő, forgó nemislétező világba, és hónapokba telt mire blogképes internetezésre futotta :)

De minden jó.

Sütök-főzök, iszom bort, meg söröket, filmklubra megyek indokolatlanul sok ismeretlen ember közé, leégetem a rántottát, meg a "féléventeegyszer" sülthúst :)
Albit váltok, fogom a fejem, interjúra megyek, nem megyek sehová, nem blogolok, buborékos játékkal játszom, hazalátogatok, krisnás fiúnak adom a kajajegyem, nem mondom meg hol van a rottenbiller utca, örülök hogy dzsonkjuszek itt forgat, etetem a macskát, nem almozok ki, hegedűszóra érkezem, piacon veszek néniktől petrezselymet, mézeskalácsot sütök, összeveszek, kibékülök, szerelmeskedek, nem nézek körül, dudál rám a troli, mérgelődök a négyesmetrón, jobb oldalra állok a mozgólépcsőn, tócsákba lépve indulok el, fölesek a színpadra....

Itt vagyok...

Maradok itten, neve is van, Budapest.