Gravitáció

Megnéztük a Gravitációt Papival. Először azt akartam, keressünk mára valami vicces filmet, vagy valami romantikusat, aztán valahogy mégis emellett döntöttünk. Gondoltam, mindegy, úgysem tudjuk végignézni, mert mindjárt szülök. Hajnalban megint durván görcsöltem, közben félálomban gyötörtem magam, felébresszem-e Papit, hogy nem megy ám ma nyelvvizsgázni, inkább a kórházba, de aztán egy óra folyamatos fájdalom után belealudtam az akkor már enyhülő görcsökbe. Azt álmodtam, hogy Medi arca körvonalazódik a hasamon és aztán feláll a hasamban, meg énekelt is és nekem rá kellett szólni, hogy "hé, te még nem is tudsz ilyeneket csinálni, hiszen még meg sem születtél". Vajon ő is álmodik bent rólam olyasmikről, amiket én még nem tudhatok?

De a lényeg, hogy megnéztük ezt a filmet, és amúgy nem adtam volna ezért ennyi oszkárt, másrészről viszont iszonyatos kattanás volt nekem a sztori. Vagyis inkább amin keresztül megy benne a Sandra Bullock (jaj de utálom én a Sandra Bullockot).

Mert pont így érzem magam most perpill, mint aki "kiesett az űrbe".

Nincs összeköttetés, egyedül vagyok, valahol van George Clooney meg Houston, de igazából csak sodródom, magamra vagyok utalva és nincs uralmam a dolgok felett. Jön az űrszemét megállíthatatlanul, el fog találni, és nem tudom mit kell csinálni, de valamit csinálni kell, különben baj lesz.

Nekem kell csinálni, mert senki nem csinálja helyettem. Senki nem érezheti helyettem. Egy ember sem tudhatja pontosan, mit érez a másik, mint ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy amit én kéknek hívok, azt a másik is pont ugyanúgy látja-e. Van egy megegyezésünk, hogy melyik a kék szín, mondjuk, hogy az a kék, ami olyan mint az ég, de lehet hogy másoknak az ég teljesen más színű, mint nekem. Viszonyítási alapnak jó, de igazából semmi sem biztos. Így van ez a fájdalommal is. Meg minden egyéb érzéssel.

És csak várok, és nem tudom előre, hogy földet érek-e. Mert itt nem elég a tudás, nem elég a felkészültség, szerencse is kell, meg hogy jókor legyünk jó helyen, pont mint az életben, csak itt pár órába sűrítve. Lehet, ettől ilyen nagy cucc ez a szülés, az egész élet benne van, a kockázat, meg a fájdalom, meg a szépség, meg a csoda. Meg minden.

Nem a fájdalom a lényeg, az ismeretlen.

Súlytalanság van, és néma csend.

Űr.

Sodródom a végtelenben és nem tudok mást tenni csak várni, hogy elfogy-e az oxigén, vagy megmenekülök mégis. Minden csak másodperceken múlik, minden olyan esetleges.

Most minden nap minden percében futkos a bőrömön az érzés, hogy milyen esetleges az élet. Boldogságban úszni vagy kínok közt vergődni - egy lehelet választja el a kettőt.

És ki dönt a kettő között? Isten? Milyen alapon?
Vagy én? Nekem nincs meg hozzá a tudásom.
Vakszerencse?

Igen, így telnek az utolsó percek (napok?). Csupa kérdés most az élet.

De mielőtt elfogy az oxigén, meg lehet állítani az űrben a nem létező időt, hogy gyönyörködjünk a Föld horizontján megjelenő napfelkeltében. Talán ennyi az egész élet.

Bakermat: Brighter day

Egy kis nyár, ha már ilyen foscsi az idő :)

A buzi eső

Jó reggelt!

Tegnap semmihez sem lehetett itt kezdeni, mert reggeltől estig esett az eső. Annyira mérges voltam, hiszen itt ünnepnap volt, Papi végre itthon, és mehetnénk a szabadba az utolsó napok egyikén, erre moccanni sem lehetett, csak néztem a kanapéról, ahogy egyszer jobbról balra, aztán balról jobbra fújja a szél a kövér esőcseppeket, aztán meg mint a Forest Gumpban, "néha úgy éreztük lentről esik felfelé". Ilyesmi volt itt tegnap:

Lett volna mit csinálni a lakásban, de annyira mérges voltam, hogy a méreg elfoglalta az egész napomat, nem maradt másra idő jóformán, csak arra gondoltam, hogy kimennék és az esőt megfognám, és jól bepancsolnék neki. Buzi eső.

Gondolom a hormonok már megint..

Ez az utolsó hónap nem valami mesés a mamiság szempontjából. Tegnap este ettem egy kis dinnyét, úgyhogy az éjjel vagy nyolcszor voltam pisilni. Amúgy sem tudok rendesen aludni, mert az óriás has már külön életet él, és ha fordulok egyet, mindig előbb lendíteni kell a kiinduló helyzetben, aztán meg a fordulópontot elérve vigyázni, hogy a túl nagy lendülettől ki ne essek az ágyból. Végre újra elalszom, hogy a szülésről álmodjak, ekkor Guszti rendszeresen ad egy jó bűzös csókot, hogy aludj jól, ettől persze felébredek. Így telnek az éjszakák. Csoda, hogy kialvatlan vagyok.

Pedig most kellene pihenni állítólag, "amíg még lehet". Imádom az ilyen tanácsokat, hát nyilván, nem kellene siettetni az időt, de már szörnyen unalmas ez a terhesség. Vagyis inkább már nem érdekel, most már az érdekel, hogy milyen lesz majd Medivel. "Majd visszasírod a terhességet" - mondják az anyukák. De most komolyan, ezt anno ki hitte el, amikor terhes volt? Ez is olyan, mint hogy utálsz suliba járni, bárcsak dolgozhatnál. Aztán amikor dolgozni kell, akkor azt érzed, bárcsak legalább egy napra visszamehetnél a suliba. De se az egyik se a másik oldalon nem játszik a realitás.

Jobb lenne ha jönne a kis Medi, akkora hasam, mint egy hordó, a lábaim tele vannak vízzel, és a bőröm kezdi elhagyni a maradék erejét. Meg az eszem is. Minden apró fájdalmacskára összerezzenek, "kezdődik?".

Nem félek, izgulok. Az ismeretlentől parázok. Mint egy vizsga előtt, amire felkészültél, de tudod, hogy mindig van "meglepetés" a feladatban, a vizsgán sosem az a példa, mint amit a tanárral begyakoroltatok, hanem ott van benne valami csavar.

Na mindegy, próbálok nem agyalni, illetve próbálok úgy tenni, mintha a szülés még nem is lenne aktuális, hanem csak sima hétköznapokat élnék.

Ilyenek ezek az utolsó napok (hetek?).

Na tessék, itt tartunk

Végre elkészülhetett a "lebegő" bögre kép, Medi fogja helyettem :) 35 hetesek voltunk vasárnap. Tegnap megvolt a szóbeli, amennyire lehetett összezavartak, de próbálok pozitív maradni és nem halálra idegesíteni magam a következő egy hónapban, amíg kiderül a tényleges eredmény. Meg még hátravan ugye a magnó, és ahhoz, hogy komolyan vegyem, úgy kell éreznem, hogy van értelme megcsinálni.

Borzalmas szülés parák törnek rám amúgy hullámokban, most egészen kellemes, de pénteken nagyon féltem, hogy távol a kórházamtól, távol a férjtől meg a cuccaimtól, Győrben egyszercsak beindul a szülés. Szétrázott a volán busz és Medi ettől valami fura alakzatot vett föl a hasamban, és megnyomott néhány ideget, amitől nekem teljesen szülésszerű fájdalmaim voltak, vagy lehettek még jósló fájások is, nekem végül is mindegy, de a lényeg, hogy mozdulatlanul feküdtem inkább, hátha bent marad a gyerek, és végül bent is maradt. És megbeszéltük, hogy a magnóig most már bent is marad, utána tőlem jöhet, ha szeretne :)

Az is lehet, hogy csak honvágyam volt, és erre paráztam rá annyira. Négy napot kellett külön töltenem anyuéknál, és akármennyire is jó otthon, a családom nekem már itt van. Ehhez a mamisághoz úgy tűnik, jár a családösszetartó "mamaszita hormon", és a fél napnál hosszabb távollétet ez már nem tolerálja. A külön éjszakázást meg pláne. A négy napos külön hétvége lehet, hogy maradandó károsodást okozott az agyamban.. :)

Tegnap este érkeztem haza, Guszti vonyított az örömtől, annyira ugrált, hogy jól meg is karmolt a nagy lelkesedés közben. A távollét őt is megviselte, mégiscsak együtt töltöttük az elmúlt heteket, most meg hirtelen eltűntem. Amúgy is kamaszodik, de most még inkább belebújt a kisördög. Szegény Vekerdyt is kivégezte például:

Én meg valahogy így nézek ki, szépen kismalacosodik az arcom, amiből azért arra következtetek, hogy hamarosan megérkezik a kis Prinzessin :)