A buzi eső

Jó reggelt!

Tegnap semmihez sem lehetett itt kezdeni, mert reggeltől estig esett az eső. Annyira mérges voltam, hiszen itt ünnepnap volt, Papi végre itthon, és mehetnénk a szabadba az utolsó napok egyikén, erre moccanni sem lehetett, csak néztem a kanapéról, ahogy egyszer jobbról balra, aztán balról jobbra fújja a szél a kövér esőcseppeket, aztán meg mint a Forest Gumpban, "néha úgy éreztük lentről esik felfelé". Ilyesmi volt itt tegnap:

Lett volna mit csinálni a lakásban, de annyira mérges voltam, hogy a méreg elfoglalta az egész napomat, nem maradt másra idő jóformán, csak arra gondoltam, hogy kimennék és az esőt megfognám, és jól bepancsolnék neki. Buzi eső.

Gondolom a hormonok már megint..

Ez az utolsó hónap nem valami mesés a mamiság szempontjából. Tegnap este ettem egy kis dinnyét, úgyhogy az éjjel vagy nyolcszor voltam pisilni. Amúgy sem tudok rendesen aludni, mert az óriás has már külön életet él, és ha fordulok egyet, mindig előbb lendíteni kell a kiinduló helyzetben, aztán meg a fordulópontot elérve vigyázni, hogy a túl nagy lendülettől ki ne essek az ágyból. Végre újra elalszom, hogy a szülésről álmodjak, ekkor Guszti rendszeresen ad egy jó bűzös csókot, hogy aludj jól, ettől persze felébredek. Így telnek az éjszakák. Csoda, hogy kialvatlan vagyok.

Pedig most kellene pihenni állítólag, "amíg még lehet". Imádom az ilyen tanácsokat, hát nyilván, nem kellene siettetni az időt, de már szörnyen unalmas ez a terhesség. Vagyis inkább már nem érdekel, most már az érdekel, hogy milyen lesz majd Medivel. "Majd visszasírod a terhességet" - mondják az anyukák. De most komolyan, ezt anno ki hitte el, amikor terhes volt? Ez is olyan, mint hogy utálsz suliba járni, bárcsak dolgozhatnál. Aztán amikor dolgozni kell, akkor azt érzed, bárcsak legalább egy napra visszamehetnél a suliba. De se az egyik se a másik oldalon nem játszik a realitás.

Jobb lenne ha jönne a kis Medi, akkora hasam, mint egy hordó, a lábaim tele vannak vízzel, és a bőröm kezdi elhagyni a maradék erejét. Meg az eszem is. Minden apró fájdalmacskára összerezzenek, "kezdődik?".

Nem félek, izgulok. Az ismeretlentől parázok. Mint egy vizsga előtt, amire felkészültél, de tudod, hogy mindig van "meglepetés" a feladatban, a vizsgán sosem az a példa, mint amit a tanárral begyakoroltatok, hanem ott van benne valami csavar.

Na mindegy, próbálok nem agyalni, illetve próbálok úgy tenni, mintha a szülés még nem is lenne aktuális, hanem csak sima hétköznapokat élnék.

Ilyenek ezek az utolsó napok (hetek?).