macskát szültem.
A garázsunkban tolvajt fogtam, téglalopót, ráförmedtem, hogy "hé, mit csinál itt? nem hallja? micsinál?"
Felnézett és a csuklya körvonalai mögött a nagypapám arca hunyorgott kormosan. Leszidott, hogy egyedül dolgozik, nincs aki segítsen neki. Így hát segítettem, pakoltam én is a szurtos, sárcsöpögős téglákat. Aztán mire felnéztem, már nem volt ott.
El vagyok ragadtatva!
"Őrület! - mondta Antoine."
Őrület.
Mennyi minden történik. Az elmúlt két hétbe hónapok zsúfolódtak be. Hónapok munkája és erőfeszítései térülnek meg és már-már ijesztővé válik a megvalósult maradéktalan boldogság.
És minden percben jön valami új, valami nagyszerű, néha arra gondolok, "mi lesz ebből? milyen árat kell fizetnem ezért?"*
Újabban Jim Morrison fordít ki önmagamból, szerelmes vagyok, borzongok, forr a vérem, például amikor ezt hallgatom:
Before you slip into unconsciousness
És minden számot fejből énekel. Ha forró edényt tesz valahová, szól, hogy meg ne égessem magam, ha nehéz a szemét, leviszi helyettem, ha túl sok a munkám, segít törölgetni. Pedig akár le is szarhatna. Észre sem kellene vennie, hogy ott vagyok. Mégis olyan minden mintha nem is munkahelyen lennénk, hanem valami táborban, vagy klubdélutánon. És működik a dolog, mindig rend van, mindenki teszi a dolgát, minden időben elkészül, szinte sosem úszik a konyha. Azt mondom, ez az, végre, pozitív megerősítés, hogy nem csak idióta, hatalommániás főnökök vannak és undok, áskálódó kollégák. Mert az utóbbi hónapokban ebből igazán elegem lett. Az étteremvezető fél óránként benéz, hogy mosolyogva megkérdezze, minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Ha elfelejtem a főkötőt, vagy nem políroztam elég villát, mosolyogva szól, hogy csináljam meg.
A srácokkal saját pacsink van, ezt igazán szeretem. Tegnap Stefan megtanított, hogyan gyakoroljam a szeletelést, hogy majd egyszer én is olyan gyorsan vágjak paprikát mint ő. Azt is megtanította, hogy ha szószt készítek, és belemerítem a kanalat, akkor a kanálon lévő szósz megfújásával tudom ellenőrizni, hogy tökéletes-e már a szósz állaga.
Álmodni sem lehetne tökéletesebb munkahelyet :)
És ettől minden megszépül, úgy érzem, mintha álomból ébrednék, mintha kétszeres lüktetéssel tért volna vissza az ereimbe a forró vér.
*A napfény íze
Mennyi minden történik. Az elmúlt két hétbe hónapok zsúfolódtak be. Hónapok munkája és erőfeszítései térülnek meg és már-már ijesztővé válik a megvalósult maradéktalan boldogság.
És minden percben jön valami új, valami nagyszerű, néha arra gondolok, "mi lesz ebből? milyen árat kell fizetnem ezért?"*
Újabban Jim Morrison fordít ki önmagamból, szerelmes vagyok, borzongok, forr a vérem, például amikor ezt hallgatom:
Before you slip into unconsciousness
I'd like to have another kiss
Another flashing chance at bliss
Another kiss, another kiss
Ez egyszerűen gyönyörű!
Ruhetag van ma, valami havas/esőcsöpögős szürkeség látható az ablakomból. Nem vagyok túlságosan felpörögve. Az elmúlt öt napon rágódom, akaratlanul mosolyra húzódik időnként a szám, most van időm feldolgozni a kapott impulzusokat. (Hogy utáltam ezt a szót mindig is, talán túl fellengzős a hangzása.) Péntektől egyedül voltam a konyhában mint kisegítő, a foghíjas Eva (liebe schatzi) hazautazott Szlovákiába a hétvégére. Puszival búcsúztunk, bis Mittwoch.
Általában Andrikának szólít, néha Andricka vagyok, ritkán még Veronika is :)
Stefan, a fiatalabbik chef (sous chef) megállás nélkül hülyéskedik, high five-ot nyújt a hátam mögött könyékig csirkesalátás kézzel, azt kiabálja "ich bin Pista, Hufnágel Pista", és az összes kedvenc filmjelenetemet eljátssza németül. Folyton köpköd, de mivel mondtam, hogy ez scheisse, ezért ha ott vagyok, félrevonul köpni. Szerintem ez nagyon kedves dolog :D
Michi picit idősebb, egész nap táncol és énekel, és ha nem követjük a ritmust, akkor előénekel, mint egy koncerten és a refréntől együtt kell énekelni. Biztos egy nap háromszor meghallgatjuk a teljes The Baseballs albumot, ez itt zum Beispiel a munkahelyi zene:
És minden számot fejből énekel. Ha forró edényt tesz valahová, szól, hogy meg ne égessem magam, ha nehéz a szemét, leviszi helyettem, ha túl sok a munkám, segít törölgetni. Pedig akár le is szarhatna. Észre sem kellene vennie, hogy ott vagyok. Mégis olyan minden mintha nem is munkahelyen lennénk, hanem valami táborban, vagy klubdélutánon. És működik a dolog, mindig rend van, mindenki teszi a dolgát, minden időben elkészül, szinte sosem úszik a konyha. Azt mondom, ez az, végre, pozitív megerősítés, hogy nem csak idióta, hatalommániás főnökök vannak és undok, áskálódó kollégák. Mert az utóbbi hónapokban ebből igazán elegem lett. Az étteremvezető fél óránként benéz, hogy mosolyogva megkérdezze, minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Ha elfelejtem a főkötőt, vagy nem políroztam elég villát, mosolyogva szól, hogy csináljam meg.
A srácokkal saját pacsink van, ezt igazán szeretem. Tegnap Stefan megtanított, hogyan gyakoroljam a szeletelést, hogy majd egyszer én is olyan gyorsan vágjak paprikát mint ő. Azt is megtanította, hogy ha szószt készítek, és belemerítem a kanalat, akkor a kanálon lévő szósz megfújásával tudom ellenőrizni, hogy tökéletes-e már a szósz állaga.
Álmodni sem lehetne tökéletesebb munkahelyet :)
És ettől minden megszépül, úgy érzem, mintha álomból ébrednék, mintha kétszeres lüktetéssel tért volna vissza az ereimbe a forró vér.
*A napfény íze
Fordult a szél
Megvan az új pápa, Bocinak a szakvizsgája, az új munkahelyem pedig annyira csodálatos, hogy el sem merem egyelőre hinni. A főnökkel puszilkodó, ölelkező, dárenbézre táncoló szakácsfiúk, fogatlan mosogatónéni, akinek a kedvessége minden képzeletet felülmúl. És úgy tűnik, annyira jó vagyok a konyhában, hogy nem hitték el, hogy eddig nem ott dolgoztam. Persze még csak mosogatok, de pénteken már egyedül leszek kisegítő, és hozzáférek a kajákhoz is.
Új barátok, tavasz, gutes Geld.
A konyhában dolgozás egyébként a legvadabb álmaimban sem látott nehézségi szintet is megütötte, total kaputt vagyok. De a nehézségek ellenére elvarázsolt a konyha, minden percét imádtam.
Ha lesz még erőm a héten, írok még a fogatlan néniről.
Szétfolyhatna már a táj!
Új barátok, tavasz, gutes Geld.
A konyhában dolgozás egyébként a legvadabb álmaimban sem látott nehézségi szintet is megütötte, total kaputt vagyok. De a nehézségek ellenére elvarázsolt a konyha, minden percét imádtam.
Ha lesz még erőm a héten, írok még a fogatlan néniről.
Szétfolyhatna már a táj!
Félúton
Húsz és harminc között. Jól érzem magam. Iszom a wiener coffee-m, élevezem az ízét :)
Megyek dolgozni, ma utoljára. Persze nem egész életemben utoljára, csak ezen a munkahelyen. Elmélkednem illene most, a mögöttem hagyott időről, vagy álmodozni az előttem állóról, de egy picit bágyadt vagyok ehhez. Nagypapámra gondolok. Tavaly ilyenkor került be a kórházba, mennyire más volt akkor minden, még reméltem, hogy ezt is túléli. Huszonnégy voltam, szombat volt, morcosan ébredtem. Összeírtam, hogy mi mindent akarok harminc éves koromig megvalósítani, amolyan bakancslistát, gondoltam, tökmindegy úgysem csinálok meg egy pontot sem. Ha akkor egy villanásra látom a mai önmagam, nem hiszek a szememnek. Egy év rövid idő, mégis mennyi minden változhat meg. Két szerettünket temettük el, a barátnőmnek kisbabája született (olyan hihetetlen, ha ma visszaülnénk az iskolapadba, szerintem ugyanott tudnánk folytatni, ahol abbahagytuk. De nem ülünk már iskolapadba).
Kivéve, hogy én igen.
Németórára járok, heti négyszer három órát, az erőm legjava ott emésztődik fel.
Megnéztem a tavalyi bakancslistám, másfél dolog plusz egy teljesítve. A többi már lehet, hogy nem is érdekel. Megfordult a szél.
De minden nagyon jól van, ez biztos. Amíg azt érzem egy rántotta elkészítésekor is, hogy én vagyok az univerzum chefistennője, addig sínen vagyok úgy hiszem :)
Semmi másra nem vágyom, csak arra ami épp velem történik. 24 év után mostanra végre megtaláltam azt, amiben tökéletesen elmerülhetek, amivel áramlatba kerülök. Ott vagyok, ahol lennem kell, azzal, akit szeretek, aki társam mindenben, még a hülyeségben is. Szerintem ez több, mint elég.
Boldog vagyok, csak úgy egyszerűen :)
És izgatottan várom, egy év múlva vajon milyen lesz az életem. Gondolom még itt leszek Bécsben, az is valószínű, hogy ugyanebben a lakásban. Reményeim szerint ugyanazt a munkát fogom végezni, mint három nap múlva. Lehet, hogy meg fog állni az idő?
Megyek dolgozni, ma utoljára. Persze nem egész életemben utoljára, csak ezen a munkahelyen. Elmélkednem illene most, a mögöttem hagyott időről, vagy álmodozni az előttem állóról, de egy picit bágyadt vagyok ehhez. Nagypapámra gondolok. Tavaly ilyenkor került be a kórházba, mennyire más volt akkor minden, még reméltem, hogy ezt is túléli. Huszonnégy voltam, szombat volt, morcosan ébredtem. Összeírtam, hogy mi mindent akarok harminc éves koromig megvalósítani, amolyan bakancslistát, gondoltam, tökmindegy úgysem csinálok meg egy pontot sem. Ha akkor egy villanásra látom a mai önmagam, nem hiszek a szememnek. Egy év rövid idő, mégis mennyi minden változhat meg. Két szerettünket temettük el, a barátnőmnek kisbabája született (olyan hihetetlen, ha ma visszaülnénk az iskolapadba, szerintem ugyanott tudnánk folytatni, ahol abbahagytuk. De nem ülünk már iskolapadba).
Kivéve, hogy én igen.
Németórára járok, heti négyszer három órát, az erőm legjava ott emésztődik fel.
Megnéztem a tavalyi bakancslistám, másfél dolog plusz egy teljesítve. A többi már lehet, hogy nem is érdekel. Megfordult a szél.
De minden nagyon jól van, ez biztos. Amíg azt érzem egy rántotta elkészítésekor is, hogy én vagyok az univerzum chefistennője, addig sínen vagyok úgy hiszem :)
Semmi másra nem vágyom, csak arra ami épp velem történik. 24 év után mostanra végre megtaláltam azt, amiben tökéletesen elmerülhetek, amivel áramlatba kerülök. Ott vagyok, ahol lennem kell, azzal, akit szeretek, aki társam mindenben, még a hülyeségben is. Szerintem ez több, mint elég.
Boldog vagyok, csak úgy egyszerűen :)
És izgatottan várom, egy év múlva vajon milyen lesz az életem. Gondolom még itt leszek Bécsben, az is valószínű, hogy ugyanebben a lakásban. Reményeim szerint ugyanazt a munkát fogom végezni, mint három nap múlva. Lehet, hogy meg fog állni az idő?
Idegen itthon, idegen otthon
Pfú, március. Nyolc nap és vége annak, hogy "hé, nemrég múltam húsz", hogy átadja helyét ennek: "hú, mindjárt harminc leszek". Igazából élvezem, szeretek idősödni. Csak fura, mert az ember valahogy tényleg nem hiszi el, hogy végül ugyanaz a sorsa mint mindenki másnak - megöregedni és meghalni. Mintha nem is velem történne, mintha én még mindig az a kislány lennék belül, aki tizenkét évesen azt írta a naplójába, hogy mikor lesz már tizenhat, hogy végre komolyan vegyék, és hihetetlen, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az idő, hogy több telt el azóta, mint amennyit addig éltem.
De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)
Aki tudja, tudja.
Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció
Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.
Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.
Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.
A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.
Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.
Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.
De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)
Aki tudja, tudja.
Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció
Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.
Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.
Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.
A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.
Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.
Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.
