Igen, még három hét szülésig, úgyhogy még mindig erről lesz szó... :)
"Amikor a rosszullét elmúlt, az asszony kezébe hajtotta a fejét, és a szégyentől és tehetetlenségtől sírva fakadt. Nemcsak hogy hányt egy férfi előtt, ami már magában is a legszörnyűbb, ami érhet egy asszonyt, de ezzel egyben a legvilágosabban elárulta állapotosságának megalázó tényét. Úgy érezte, hogy soha többet nem nézhet a férfi szemébe...
- Ne legyen bolond - mondta Butler higgadtan -, és bolond, ha azért sír, mert szégyelli magát. Nézze, Scarlett, ne legyen gyerek. Bizonyára tudnia kellett, hogy miután nem vagyok vak, tudhattam, hogy állapotos.
Scarlett csak annyit tudott kinyögni: "Ó", nyöszörgő hang volt, és ujjait még kétségbeesettebben szorította égő arcához. Maga a szó is megbotránkoztatta. Frank, ha az állapotáról volt szó, mindig tartózkodóan beszélt, az apja pedig óvatosan úgy kerülte meg ennek az említését, ha valakinél szóba került: "családi helyzet". A nők gyengéden úgy emlegették az áldott állapotot: "benne van a bajban"."
...
"Rhett feltette Melanie-t a kocsiba, és hazakísérte. Karján vitte fel a lépcsőn szobájába, és míg az ijedt háznép ide-oda futkosott, és forró téglát, takarókat, whiskyt keresett, Rhett lefektette a párnákra.
- Mrs. Wilkes, ugye, gyermeket vár?
Ha Melanie nem lett volna ennyire gyönge, beteg, elgyötört, elájult volna erre a kérdésre. Még az ismerős asszonyokkal sem szívesen beszélt az állapotáról, és Meade doktor látogatása mindig keserves élmény volt számára. Hogy idegen férfi, kivált Rhett kérdezzen ilyent, elképzelhetetlen volt."
Mindezeket Mitchell a polgárháborús Amerika idejéről írta az Elfújta a szélben. Számtalan ilyen részlete van a regénynek, amiben azt ecseteli, hogy mennyire nem illendő, ha egy úrinő társaságba megy, vagy éppen csak az utcára, ha az "állapota" már világosan látszik. És az ugye kb. legkésőbb az ötödik hónap... Szegény Scarlett is dugdosta, takargatta a terhességeit amíg lehetett, aztán inkább elvonult a vidéki ültetvényre hónapokra, mert Atlantában még attól is repülősóért kiáltottak az úrihölgyek, ha a házból kilépett. 1860-as évek, szabad Amerika. Ugye milyen képtelenségnek hangzik?
Mindazonáltal meg kell jegyeznem, a 150 évvel későbbi Európa egyik fővárosában még mindig szenzációnak számít a mindenórás kismama-pocak. Pedig a gyerek nem fog egyedül felülni a metróra, hogy elmenjen az oviba, és valamit ennünk is kell, úgyhogy boltba is kénytelen vagyok eljárni. Cserébe viselnem kell magamon a kikerekedett tekinteteket, bár igazán nem tudom, mi végre a nagy csodálkozás. Manapság lehet az utcán a teljes feneket villantó forrónadrágban járni, lehet a teljes testet eltakaró, csak a szemet látni engedő leplet viselni, de hogy a gyereket nem a gólya hozza, az még mindig tabu? Először azt hittem, csak a hormonok okozta paranoia, de tegnap este kutyasétáltatás közben Papa jegyezte meg, hogy utamat leesett állak kísérik, amerre csak járok.
Vagy az is lehet, hogy ez nem megbotránkozás és megütközés az emberek részéről, csak a szokásos katasztrófa-turizmus jele, és csak azt várják-remélik az emberek lélegzetvisszafojtva, hogy mikor toccsan belőlem a magzatvíz a szemük láttára az aszfaltra. Az mégsem mindennapi látvány, én is kíváncsian várom.
Mindenesetre, ha már ennyire nyilvánvaló a helyzet súlya, ez adhatna némi jogalapot a harmincezer fokos metrón a szabad ülőhelyek elfoglalására.
Azért némi vigaszt nyújt, hogy problémámmal (vagy hímsoviniszta olvasóink kedvéért nevezzük nyugodtan hormontúltengés miatti állapotos hisztériának) nem vagyok egyedül, a Szécsi Noémi is igen frappánsan ír erről:
"Ha valaha lesz fiam is, az idősek, valamint a terhes és kisgyermekes mamák tiszteletére nevelem majd (a lány talán magától is belátja), egyelőre meg szörnyülködöm azon, hogy a kismamákat furcsa küllemű szerencsétleneknek tartják - álljanak csak, ha már így jártak -, és még csak véletlenül se tisztelik őket azért, hogy a jövendő generációt megszülik és felnevelik. Inkább csak sajnálatban részesülnek, mert odalesz lányos alakjuk, és nem tudnak többé napi tizenhat órát tölteni a munkahelyükön. Nem csoda, hogy a fiatal nők viszolyognak a terhességtől, és én is csak teherviselt nőket tudok állapotommal megzsarolni..."
Így telik
Ha Newton a fizika törvényszerűségeinek meghatározása helyett esetleg valami másban élte volna ki magát (ne adj Isten csajozásban), az biztos, hogy mostanra akkor is megállapítást nyert volna a tömegvonzás törvénye. Sőt mi több, kibővített verzióban, mert én nem csak azt figyeltem meg, hogy a padló minden esetben vonzóerőt fejt ki a mosogató szélén nagy gonddal elhelyezett nyers tojásra, hanem hogy ezzel egyidejűleg (vagy akár ettől teljesen függetlenül) egyéb tárgyak és fizikai erők is mozgásba lendülnek. Mindennek végkifejleteként biztos, hogy valamiféle surlódás megy végbe tetszőleges alsó végtagom és kiálló tárgyak között, majd hol magasabb, hol mélyebb tartományban tovaterjedő hanghullámok kíséretében az öklöm némi nyomást fejt ki a szóban forgó felületre. A tanulság, hogy az is csak nekem fáj, és hogy a gyerek legelőször és leginkább csak az ilyen hülyeséget tanulja meg (vagy örökli?) a szüleitől.
Amúgy rendben mennek a dolgok, gömbölyödünk, nehezülünk, pofikásodunk. Képeket is készítettem ma, de nem osztom meg, mert rájöttem, hogy nem baj, ha marad még bennem némi méltóság az elkövetkezendő időszakokra.
Egészen átlagosan telik az utolsó hónap, az éjszakai állandó pisilési inger felkészít arra az időszakra, amikor majd a gyerekhez kell fél óránként felkelnem. Reggeli első pillantásom párnás-husikás lábfejemre esik, a párnázottság mértékéből megállapítom milyen időjárás várható és mennyi ödémás szenvedés jut ki aznapra. Apa háromnegyed hatkor lelép dolgozni, Medi ezzel egy időben elfoglalja apa helyét a nagy ágyban, illetve apa helye üresen marad, Medi pedig szorosan hozzámpréseli magát, így már ketten fekszünk akkora helyen, mint amit én egyedül elfoglaltam az éjszaka. A maradék másfél méter az ördögé... Félálomban puszilgatom, ő "bizsiz". Ez a kedvenc részem a napban, bár ma a szemtelen kölke nem átallott megjegyezni a puszim után, hogy ez bizony büdös volt.
A bizony szót tehát most már jól és következetesen használja, mert pár napja (hete?) azt jegyezte meg, ugyanezzel a szófordulattal, hogy a szobájában az ablak - "na az bizony jó koszos". Szó ami szó, a három utcafronti ablakból az az egy valahogy mindig kimarad, mentségemre legyen mondva, hogy a három hete megpucolt ablakok ugyanúgy néznek ki a kétszer négysávos gürtel porától, mint aminek egy éve felé sem néztem. De majd ma megcsinálom. Vagy holnap.
Mert mindig nagy tervekkel indulok neki a napnak, aztán mindig hamarabb fáradok el, mint gondoltam, vagy a lábaim akkorára dagadnak hirtelen, hogy minden jó szándék ellenére kénytelen vagyok elterülni az ágyon és várni. Vagy olvasni. Ebben élem ki magam a végidőben, főleg olvasok és főzök. És várok és várakozok. Végtelennek tűnik néha, néha pedig ijesztően közel a vég - vagyis a kezdet.
Azért egész belejöttem a végére, teljesen adom a kötelező kismama sztereotípiát. Már a peronról látom, hogy kit fogok majd felállítani a metrón, a metróajtó pittyegésekor elstartolok dagadt kis lábikóimmal és már zuttyanok is le a jól megérdemelt helyre, hogy azonnal felüthessem a "Kismama naplója"-t. A borítóján kismamák és babák, hogy internacionális környezetben is biztosan lássák, én már csak "szakirodalmat" olvasok. Ma megfejeltem azzal, hogy vettem a Hoferben egy aranyos kis kerek dinnyét, ami igen jól mutatott az óriás méretű társa mellett, amit a pólom alá dugtam (höhö).
Szóval azért egészen jól elvagyok.
Papa közben azzal szórakozik, hogy a 2017-es és az elkövetkező évek családi adókedvezmény-növelésekről szóló tervezeteket küldözgeti nekem a cseten, finoman utalva arra, hogy szerinte mégis érdemes lenne még egy gyereket vállalnunk, főleg hogy hamarosan hazamegyünk ugye a létbizonytalanságba. Egy pillanatra el is játszottam a gondolattal, mert a gyerek mindig öröm és szerelem, de aztán eszembe jutott, hogy már november óta terhes vagyok és hogy a tököm tele az egésszel, pláne, hogy még legalább jövő ilyenkorig el fog tartani, mire újra maradéktalanul önmagam lehetek (fizikai értelemben), és akkor most kezdjem elölről az egészet? Aztán felrémlett előttem, hogy a nemrég vett családi batár helyett jövőre egy teherautót kéne vennünk, hogy elférjen benne az összes gyerekünk, és minden átlagos hétköznap a mostanihoz képest háromszor annyi mennyiségű, különböző méretű pelenkát/cumisüveget/kispulóvert/kisbugyit/matchboxot/barbiet kéne az egyre kisebb méretű pénztárcám mellé gyömöszölni aretikülömbe banyatankomba.
Szóval egyelőre maradunk a kétgyerekes modellnél, bármilyen kifizetődő lenne a harmadik gyerek. Persze érthető Papa pénzügyi frusztrációja, mert a múlt héten megkaptuk a házfelújításra az árajánlatot. De erről majd máskor. Helyette mégis itt egy jó kép, legalább a dinnye nem veszítette még el a humorérzékét:
Amúgy rendben mennek a dolgok, gömbölyödünk, nehezülünk, pofikásodunk. Képeket is készítettem ma, de nem osztom meg, mert rájöttem, hogy nem baj, ha marad még bennem némi méltóság az elkövetkezendő időszakokra.
De amúgy valami ilyesmi...
Egészen átlagosan telik az utolsó hónap, az éjszakai állandó pisilési inger felkészít arra az időszakra, amikor majd a gyerekhez kell fél óránként felkelnem. Reggeli első pillantásom párnás-husikás lábfejemre esik, a párnázottság mértékéből megállapítom milyen időjárás várható és mennyi ödémás szenvedés jut ki aznapra. Apa háromnegyed hatkor lelép dolgozni, Medi ezzel egy időben elfoglalja apa helyét a nagy ágyban, illetve apa helye üresen marad, Medi pedig szorosan hozzámpréseli magát, így már ketten fekszünk akkora helyen, mint amit én egyedül elfoglaltam az éjszaka. A maradék másfél méter az ördögé... Félálomban puszilgatom, ő "bizsiz". Ez a kedvenc részem a napban, bár ma a szemtelen kölke nem átallott megjegyezni a puszim után, hogy ez bizony büdös volt.
A bizony szót tehát most már jól és következetesen használja, mert pár napja (hete?) azt jegyezte meg, ugyanezzel a szófordulattal, hogy a szobájában az ablak - "na az bizony jó koszos". Szó ami szó, a három utcafronti ablakból az az egy valahogy mindig kimarad, mentségemre legyen mondva, hogy a három hete megpucolt ablakok ugyanúgy néznek ki a kétszer négysávos gürtel porától, mint aminek egy éve felé sem néztem. De majd ma megcsinálom. Vagy holnap.
Mert mindig nagy tervekkel indulok neki a napnak, aztán mindig hamarabb fáradok el, mint gondoltam, vagy a lábaim akkorára dagadnak hirtelen, hogy minden jó szándék ellenére kénytelen vagyok elterülni az ágyon és várni. Vagy olvasni. Ebben élem ki magam a végidőben, főleg olvasok és főzök. És várok és várakozok. Végtelennek tűnik néha, néha pedig ijesztően közel a vég - vagyis a kezdet.
Azért egész belejöttem a végére, teljesen adom a kötelező kismama sztereotípiát. Már a peronról látom, hogy kit fogok majd felállítani a metrón, a metróajtó pittyegésekor elstartolok dagadt kis lábikóimmal és már zuttyanok is le a jól megérdemelt helyre, hogy azonnal felüthessem a "Kismama naplója"-t. A borítóján kismamák és babák, hogy internacionális környezetben is biztosan lássák, én már csak "szakirodalmat" olvasok. Ma megfejeltem azzal, hogy vettem a Hoferben egy aranyos kis kerek dinnyét, ami igen jól mutatott az óriás méretű társa mellett, amit a pólom alá dugtam (höhö).
Szóval azért egészen jól elvagyok.
Papa közben azzal szórakozik, hogy a 2017-es és az elkövetkező évek családi adókedvezmény-növelésekről szóló tervezeteket küldözgeti nekem a cseten, finoman utalva arra, hogy szerinte mégis érdemes lenne még egy gyereket vállalnunk, főleg hogy hamarosan hazamegyünk ugye a létbizonytalanságba. Egy pillanatra el is játszottam a gondolattal, mert a gyerek mindig öröm és szerelem, de aztán eszembe jutott, hogy már november óta terhes vagyok és hogy a tököm tele az egésszel, pláne, hogy még legalább jövő ilyenkorig el fog tartani, mire újra maradéktalanul önmagam lehetek (fizikai értelemben), és akkor most kezdjem elölről az egészet? Aztán felrémlett előttem, hogy a nemrég vett családi batár helyett jövőre egy teherautót kéne vennünk, hogy elférjen benne az összes gyerekünk, és minden átlagos hétköznap a mostanihoz képest háromszor annyi mennyiségű, különböző méretű pelenkát/cumisüveget/kispulóvert/kisbugyit/matchboxot/barbiet kéne az egyre kisebb méretű pénztárcám mellé gyömöszölni a
Szóval egyelőre maradunk a kétgyerekes modellnél, bármilyen kifizetődő lenne a harmadik gyerek. Persze érthető Papa pénzügyi frusztrációja, mert a múlt héten megkaptuk a házfelújításra az árajánlatot. De erről majd máskor. Helyette mégis itt egy jó kép, legalább a dinnye nem veszítette még el a humorérzékét:
Vazsmegye, vazsvár
Ott terem a legvár...
Na meg nálunk. A hétvégén megtartottuk Medi szülinapját, családi kerti partizást a birtokon, ami nem kis erőfeszítésembe került, így a terhesség vége felé, de minden perce megérte. Hétről hétre, sőt napról napra fogy az energiám, ahogy közeleg a szülés, így nem bántam, hogy túl vagyunk rajta. Az a nagyon gonosz terv fogalmazódott meg bennem, hogy ha lezongoráztuk a bulit, akkor már tényleg nem csinálok semmit azon kívül, hogy Medit hozom-viszem, és megfőzöm Papának az ebédet, esetleg minimális takarítás és babavárós készülődés még belefér.
Apunak titkos szimata van az ilyesmire, vagy nem tudom, de a bulira hozott vagy 15 kiló sárgabarackot, "lekvárfőzési szezon" jeligére. Én azzal a lendülettel másnap vissza is passzoltam az egészet, úgy ahogy volt, aztán hétfőn mégis megpucoltam, feldolgoztam, bántott a lelkiismeret, na, mégiscsak falusi asszonynak készülök vagy mi.
Ezen annyira fellelkesült, hogy térült-fordult és fél órán belül összekapkodott még három vödörrel, meg némi cseresznyét is, "nehogymá'ránkrohaggyon". Ami persze azért nem fordulhat elő, mert amit nem főzünk meg lekvárnak, azt megisszuk pálinkaként, aminek talán még jobban örül az egész család. Bő három-négy óra magozás és héjtalanítás után (aki tudja, tudja), valahogy nem volt már hangulatom tovább szöttyögni az édes, ragacsos trutyiban, úgyhogy kocsiba tettük az anyagot és már robogtam is vele Bécs felé.
Tegnap pucoltam, forráztam, szőröztem-bőröztem, magoztam és főztem. Estére be is dagadtak szépen a lábikóim, épp hogy szét nem durrantak a víztől, a mellem meg a büszkeségtől, hogy az én saját lekvárom az, ami a száraz dunszt alatt pihenget. A körmeim vállalhatatlanok, kábé mint amivel épp kakiba nyúltak, a lakás minden pontján találtam ma barackmagot és lekvárcseppeket, de Isten a tanúm, hogy megérte :)
Na meg nálunk. A hétvégén megtartottuk Medi szülinapját, családi kerti partizást a birtokon, ami nem kis erőfeszítésembe került, így a terhesség vége felé, de minden perce megérte. Hétről hétre, sőt napról napra fogy az energiám, ahogy közeleg a szülés, így nem bántam, hogy túl vagyunk rajta. Az a nagyon gonosz terv fogalmazódott meg bennem, hogy ha lezongoráztuk a bulit, akkor már tényleg nem csinálok semmit azon kívül, hogy Medit hozom-viszem, és megfőzöm Papának az ebédet, esetleg minimális takarítás és babavárós készülődés még belefér.
Apunak titkos szimata van az ilyesmire, vagy nem tudom, de a bulira hozott vagy 15 kiló sárgabarackot, "lekvárfőzési szezon" jeligére. Én azzal a lendülettel másnap vissza is passzoltam az egészet, úgy ahogy volt, aztán hétfőn mégis megpucoltam, feldolgoztam, bántott a lelkiismeret, na, mégiscsak falusi asszonynak készülök vagy mi.
Ezen annyira fellelkesült, hogy térült-fordult és fél órán belül összekapkodott még három vödörrel, meg némi cseresznyét is, "nehogymá'ránkrohaggyon". Ami persze azért nem fordulhat elő, mert amit nem főzünk meg lekvárnak, azt megisszuk pálinkaként, aminek talán még jobban örül az egész család. Bő három-négy óra magozás és héjtalanítás után (aki tudja, tudja), valahogy nem volt már hangulatom tovább szöttyögni az édes, ragacsos trutyiban, úgyhogy kocsiba tettük az anyagot és már robogtam is vele Bécs felé.
Tegnap pucoltam, forráztam, szőröztem-bőröztem, magoztam és főztem. Estére be is dagadtak szépen a lábikóim, épp hogy szét nem durrantak a víztől, a mellem meg a büszkeségtől, hogy az én saját lekvárom az, ami a száraz dunszt alatt pihenget. A körmeim vállalhatatlanok, kábé mint amivel épp kakiba nyúltak, a lakás minden pontján találtam ma barackmagot és lekvárcseppeket, de Isten a tanúm, hogy megérte :)
Ez itt egy jóképű csoportkép az idei termésről
Készült lekvár a klasszikus és a formabontóbb ízek kedvelőinek is
Kompót... Lenni vicces...
A sárgadinnyés barack eléggé szupersztár! Készült egy mentás kistesója is:
Ezek meg a korábbi befőzések, de most őket is felöltöztettem.
