ich liebe fm4

Reggeli

Péntek, fél tíz, túl az első kávén, befejeztem a Gyöngéd barbárokat, túl az első síráson ma reggel, az utolsó oldal olyan dicsőséges volt, és akkor megszólaltak a harangok Bécs utcáin, dong ding, dong ding, tüm, tümm. Behallatszik az udvarunkba, ahol hajnalban a szemetes ember dühében ütötte vágta a Restmüll feliratú kukát, ki tudja miért, akkor attól visszhangzott az egész ház. Felvert az álmomból, szerencsére, mert megint a démonjaim üldöztek, a barátaim, a szüleim szeretete, a kiköltözés Bécsbe és még ezernyi apróság. Álmomban megint nem sikerült kiköltözni, nem indult az autó, nem fértem be a kocsiba, anyuék visszafordultak, mert összevesztek apuval, én pedig csak hangtalanul üvöltöztem álmomban, mert a torkomat és az orromat elöntötte a takony a sírástól. A szemetes ember ébresztett a Restmüll verésével, szó szerint ráébresztett a valóságra, arra hogy itt vagyok, Bécs belvárosában lakom, ide járok közértbe és bankba, Bécs utcáin sétálok reggelente és esténként.

Mindazonáltal nem vagyok még teljesen itthon. Bécs feltölt, felpezsdít, minden pillanatban elámít, de még hiányzik valami. Talán az ismerősök, a helyi arcok. Zárt közösség vagyunk mi négyen, egyelőre alig ismerünk itt valakit. Tegnap azon élcelődtünk, hogy jó lenne már az egyforma estéket megtölteni valami tartalommal, hívjuk át este a haverokat. Szóba jöhet a főbérlő, a bankból a kedves ügyintézők, a trafikos néni és Medy, a német tanárunk. Nagyjából ennyi.

Egy másik szombat

Itthon vagyok. A második helyen. Tegnap éjjel a Blahán vártuk a négyeshatost, néztem a támolygó, buliból jövő vagy oda épp induló fiatal lányokat és fiúkat, ahogy pezseg bennük a vér, boldogok, élnek. Örültem nekik, de a szívem megtelt szomorúsággal, és a kívülállóság érzésével, én itthon vagyok, de már csak látogatóban. A kombínó üvegére tapadva bámultam az ismerős megállókat - a wesselényin a hunniázásokra emlékeztem, a király utcában arra az egy hónapra amíg ott laktam, az oktogonnál elszorult a torkom, itthon, itthon, itthon vagyok, a nyugatinál a podmaniczky utcára néztem, ott van, arra van az én lakásom, az én drága kis kuckóm, amiben egy fiú lakik meg egy lány. Egy fiú, akivel véletlenül egy asztalnál ültem három éve a Rómerben egy alternatívás megbeszélésen, azt hiszem fröccsöt ittam, akkor épp menyasszony voltam és fogalmam sem volt az életről, arról végképp nem, hogy pár év alatt az életem kétszer háromszor is megfordít a tengelyem körül, a fent lentre kerül, a kint bentre és fordítva...
A Margit-hídi megállónál bámultam a Parlament sárgás fényeit, legutóbb mikor ott söröztünk, tervezgettük a bécsi életet és örültünk, hogy ott leszünk. Ma sincs ez másképp. Bécsben is otthon vagyok már egy kicsit.
De a szívem tele van érzésekkel, amiket Pesten gyűjtöttem bele, az éjszakázások, a hajnalok, a forró délutánok alatt. Amikor először nyilallt belém: itt vagyok, Pesten, ez az én városom, itt élek.

Tudom miért hagytalak el, és tudom, hogy jó döntést hoztam. Nem tudom mikor térek vissza, vagy visszatérek-e egyáltalán, de azt tudom, hogy visszavonhatatlanul az otthonom lettél. Szeretlek! :)





Amúgy csak kuckózás van Janónál, egész reggel úgy éreztem, elfelejtettem valamit, pedig csak fura, hogy nincs mit tennem, nincs más dolgom, mint itt lenni.

Tegnap ezt találtam a vonatra várva, hát megörökítettem:

Csak zene

Szombat este, nyugi van.

Rémálomföld

Papához bújok, hátulról átölelem, fülem a nyakához tapasztom - hallom ahogy rág, monoton ropogtatással egy disznó fejhús darabot fogyaszt el épp. Nézem a disznót, félbevágva az arca, valami ín van középen, nem gondolta volna, hogy egy régi ikea tányéron végzi bepaprikázva, az orrában fokhagymával, a szájából egészen biztosan valamelyik másik disznó levágott nyelve lóg ki.

Ropog az ín a fogak alatt.
Kattog az agyam.

Vajon minden megoldódik?

Még a világvége előtt szeretnék valamit csinálni, ami nem válik reménytelen küzdelemmé, nem végződik ostoba kudarccal. Mennyi időm van?

Fáj a fejem, mintha valaki az én fejemet rágicsálná. Napok óta azt álmodom, hogy elvesztem gyerekkoromban és a családommal hosszú évek óta most találkozom először. Érzem, hogy velem akarnak lenni, de nem tudnak befogadni. A hozzánk érkező rokonok nem ismernek fel, csak amikor elmondom ki vagyok látszik az arcukon valami homályos felfedezés - Ahá!

Közben az álmokba beleszövődnek a mindennapok, képeslapokat ragasztok az új szobám ajtajára álmomban, tologatom a bútorokat.

A valóságban két valótlanság közötti szakadék felett lebegek és azt éneklem az álmaimnak, hogy please don't go please don't go I LOVE YOU SO i love you so

Secret Garden

Íme egy az új Inez&Vinoodh videók közül, melyet a rendezőpáros a Dior számára készített. Ha valaki tudna segíteni abban, hogy én is Dior estélyiben, riadt tekintettel rohangálhassak Versailles-ban, kérem jelentkezzen mielőbb :)


Christian Dior - Secret Garden - Versailles from Inez & Vinoodh on Vimeo.

Daria Strokousnak öszejött, persze ő magas, vékony és szőke, az arca mint egy dacos angyalé. Orosz modell és meglepetésemre fiatalabb, mint én, egészen pontosan e hónapban ünnepli a huszonkettedik szülinapját. 17 éves korában debütált és azóta is a legnagyobb divatcégek ruháit viselheti (Prada, Chanel, Louis Vuitton, D&G...).

Szép és vagány szerintem.

Donna Karan estélyiben

Záróbuli

Nem, még nincs vége életem eddigi legmegerőltetőbb munkájának, de már csak egy hét és új fordulatot vesz a kint tartózkodás. Jövő héten hazalátogatunk Győrbe és Budapestre. Végre újra láthatom szeretett városaim! És ó micsoda öröm, hogy hazautazásunk pont a negyedik Főzdefesztre esik. Alig várom azt a rengeteg vér és kilincs ízű sörremeket, amivel a jó magyar sörfőzők megörvendeztetnek majd, és a nyüzsgést, a magyar szót, hogy úgy kérhetek: kérek szépen egy sört, és nem úgy, hogy bitte, öööööö, ein vagyis eine.. einen bananen bier, bitte.

Ennek is megvan a hangulata persze, de bevallom, hiányzol Budapest :)

Azért itt is volt részünk némi fesztiválhangulatban! A korábbi bejegyzésekből tudható, legújabb kedvencem a Rathausplatz, megint arra sétáltunk tegnap, pedig csak elindultunk andalogni, de úgy tűnik akaratlanul is arra visz a lábunk, tudván, mindig akad valami izgalom ott.

Az egész nyáron át tartó filmfesztiválon szinte végig opera felvételeket játszottak, meglepő módon a tegnapi záróest elektronikus zenével indult. Már kora délután kivonult egy kisebb tömeg, eleinte csak pár táncoló anyuka, meg néhány tetovált fiú, aztán egyre több ember jelent meg a platzon. Hihetetlen, hogy vasárnap délután ilyen zenét tolnak a bécserek, ennyire lazák, miközben a lelátón továbbra sem lehet sörözni és cigizni, erre kedves biztonsági őr hölgyek figyelmeztetnek lépten-nyomon.

Mi így csöppentünk a platzra délután:


Janó figyelmébe ajánljuk (mármint Papa meg én) az igencsak jó ritmusérzékkel megáldott fiúcskáról készült videót :)




Kicsit dödörögtem az utóbbi pár napban a bloggal, jó pár változás történt. Mivel az ismerőseim zöme olyan lusta mint én, így lehetővé tettem, hogy regisztráció nélkül lehessen itt kommentelni, lájkolgatni, véleményezni pedig egy gombnyomásra.

A jobb oldali ezer éves elrendezést is frissítettem, csuhéjj! :)

És aki kíváncsi a minőségi sörökre, az kukkantson ide: http://www.fozdefeszt.hu/