Ember. Ember?

Nézem ezeket az adatlapokat iwiwen és a mellkasomban egyre erősebb a szorítás, ami már jó ideje ott van. Szorongok, mert mindenki olyan kiállhatatlanul boldog. Mindenki színes. Nem, talán ez így nem állja meg a helyét, hiszen van itt fekete-fehér, van letargiás, nem is egy.

Sokkal inkább az zavar, hogy mindenki olyan egyértelmű, túl határozott, mindenki ott van egy-egy idézetben, az egész lényük leírható és leírandó. Szinte kötelezően közléskényszeres az ember, mondhatni egyik a másiktól tanulja. És mindenki különleges! (Szinte hihetetlen)

Én meg egyre kisebb leszek, minél több "óriási egyéniséget" látok adatlap-szerte, minél több az idézet és a magamutogatás, annál jobban érzem, hogy süllyedek, hogy fuldoklom és egyszer elnyel a fantasztikus emberek tömege, én pedig ott maradok közhelyes, kiüresedett ideológiámmal, a szeretettel, ami már nem több, mint történelmi tény, az élni akarással és a kötődéssel, ami egytől-egyig unalmas frázis. Nyárspolgár! Nyárspolgár! - cseng a fülemben.

És nem tudom kitalálni, ki milyen valójában. Kiben van meg az a többlet, amit mutat. Talán merő rosszindulat és féltékeny feltételezés, ha azt gondolom, szinte senkiben. Mégis ott van körülöttem az a nehéz párás levegő, a kiválasztottak, az okosok és érzelmesek lehellete, az a bűzös kipárolgás, amitől én egyre csak összébb és összébb megyek és végül egy porszemnél is kevesebbnek érzem magam. Bizonytalan vagyok, vitatkozom magammal. Emberszeretet. Emberismeret. Ember. Ember?

Egy elmebeteg nő naplója

Hallgasd:

http://www.youtube.com/watch?v=NWzelYim1G4

Olvasd:

Ma van az első nap, hogy semmi okom a depresszióra, mégsem vagyok kiütve. Többnyire apróságokkal kezdődik, jelentéktelennek tűnő dolgok miatt hirtelen nagyon szomorú leszek, mert eszembe juttatnak valami jelentékenyet - az élet múlandóságát, a saját kudarcomat, azt amikor csaltam és megcsaltak.

Hetek, hónapok óta nem vagyok önmagam. Nem tudok beilleszkedni a saját életembe. A bizonytalanságot kivéve nincs egyetlen érzés vagy élmény, melyről ötnél több mondatot tudtam volna alkotni, főleg nem leírni.

Ma, ahogy a szőnyegen feküdtem, úgy jutott eszembe minden, mint a másnapi teendőim egyike. Régóta nem hiszek már semmi ideában, nem tudok rajongani, ujjongni egy-egy ötleten, egy képen, nincsenek eszmék, amik megmozgatnák az agyam. Egyszerűen minden hamis, vagy annak tűnik. Csak az érzésben hiszek, az pedig nem kívánja a leírást, sokkal inkább a megélést. Mégis kellene valami. Legalább mint kapaszkodó kötődnöm kellene valamihez. Egy eszme, egy könyv, vagy bármi.

Egyedül a dalok és a szerelem borzolja fel az idegeimet, az viszont jobban mint szabad volna. És megint ott a bizonytalanság, vajon jó-e ez így. Sokat gondolkozom, csak nem a megfelelő szavakat rágom meg és a szám íze olyan keserű.

Túl sok! Túl sok az élmény és kevés mögötte a tartalom!

"Bolond! Megőrülök!"*

(*Shakespeare)

De nem kérdezel... - Előszó

"Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié."

Ady Endre // Sem utódja, sem boldog őse...

Manapság nagy divat idézettel indítani a bemutatkozást, annál kevésbbé stílusos. Mégis szükséges előrebocsátanom érzéseimet, melyeket szinte pontosan 100 éve már megírt Ady, olyan kifejezően, melyre én talán sohasem leszek képes.

A blog címe azt az örökös, csillapíthatatlan vágyat fejezi ki, amely szerintem ott él mindannyiunkban; szeretnénk, ha valaki kérdezne, keressük azokat a tekinteteket, melyek érdeklődést mutatnak, és szeretnénk, ha egyszer úgy mesélhetnénk, hogy tudjuk, a másik csak ránk figyel.

Nos, én most úgy döntöttem, nem várom meg míg valaki kérdez.
Ez a blog íródjon az önkifejezés, az exhibicionizmus, és a megérdemelt szellemi táplálkozás jegyében! Szórakozás és elmerengés egyaránt megengedett!