Hallgasd:
Olvasd:
Ma van az első nap, hogy semmi okom a depresszióra, mégsem vagyok kiütve. Többnyire apróságokkal kezdődik, jelentéktelennek tűnő dolgok miatt hirtelen nagyon szomorú leszek, mert eszembe juttatnak valami jelentékenyet - az élet múlandóságát, a saját kudarcomat, azt amikor csaltam és megcsaltak.
Hetek, hónapok óta nem vagyok önmagam. Nem tudok beilleszkedni a saját életembe. A bizonytalanságot kivéve nincs egyetlen érzés vagy élmény, melyről ötnél több mondatot tudtam volna alkotni, főleg nem leírni.
Ma, ahogy a szőnyegen feküdtem, úgy jutott eszembe minden, mint a másnapi teendőim egyike. Régóta nem hiszek már semmi ideában, nem tudok rajongani, ujjongni egy-egy ötleten, egy képen, nincsenek eszmék, amik megmozgatnák az agyam. Egyszerűen minden hamis, vagy annak tűnik. Csak az érzésben hiszek, az pedig nem kívánja a leírást, sokkal inkább a megélést. Mégis kellene valami. Legalább mint kapaszkodó kötődnöm kellene valamihez. Egy eszme, egy könyv, vagy bármi.
Egyedül a dalok és a szerelem borzolja fel az idegeimet, az viszont jobban mint szabad volna. És megint ott a bizonytalanság, vajon jó-e ez így. Sokat gondolkozom, csak nem a megfelelő szavakat rágom meg és a szám íze olyan keserű.
Túl sok! Túl sok az élmény és kevés mögötte a tartalom!
"Bolond! Megőrülök!"*
(*Shakespeare)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése