Október 26. az év 299. (szökőévben 300.) napja a Gergely-naptár szerint. Az évből még 66 nap van hátra.
Szerencsére az osztrákoknál ünnepnap, ezért minden zárva van és nem tudunk wcpapírt venni :D
Október 26. Ausztriában a függetlenség és az új alkotmány napja. Október 25-én az utolsó külföldi katona is elhagyta Ausztriát. Másnap az osztrák parlament elfogadta a máig érvényes alkotmányt, amely az örökös semlegességet is rögzíti.
Wow, jó nekik :)
Not Dark Yet
A régmúlt érzések mauzóleuma.
Újak színtere a szívemben. Ahogy ülünk a konyhában a csúnya piros székekkel, egy Wieselburger Bier álmosít, meg a kinti sötétedés, a szembe szomszédok is felkapcsolták már a villanyt, villany mellett vacsoráznak, meg olvasnak ők is. Sötétben jön a Télapó, áramszünetet csinál mielőtt érkezik, vagy csak anyukádék kapcsolták le a villanyt.
Álmos ez az ősz, fáradt, elcsigázott. Üvegzúzmara van konyhaszekrényünkön.
A történeteknek van vége, a filmeknek is, csak az életnek nincs. Ha meg is halsz, pörög tovább az egész, sosincs vége, nélküled is, veled is megy tovább.
Vicces ez az egész, minden nap egy szó németül, ennyit lehet szerintem egészségesen megtanulni, vagy kettőt. Nehéz beszélgetni, amíg a napi egy szó a "sajnálom", a "vödör", a "nem én voltam" szintjén mozog. Ma az jutott eszembe, hogy a megalázó szót angolul sem tudnám elmondani, majd megnézem a szótárban, hogy mi az. Megnézem most.
Degrading.
schnöd.
Én vagyon a takarítónő, pedig számos papír bizonyítja, hogy pénzügyi szakember vagyok, közgazdász. Amikor az állásinterjún átnyújtottam a szépen, gondosan szerkesztett önéletrajzomat, még azt hittem érdekel itt bárkit is, mennyire igyekeztem, hogy ízlésesen nézzen ki az egész, aztán Frau Christina meg sem nézte azt a papírt, csak megkérdezte, hogy hívnak, hogy biztos legyen abban, legalább a nevemet megértem, ha németül kérdezik. Megértettem.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz lenyelni, hogy a legalacsonyabb szinten kezelnek. Biztos nem szép dolog azt gondolni, hogy bárkinél is jobb vagy ügyesebb vagyok, én tényleg tudom, hogy az ember életpályáját mennyire befolyásolja, hogy milyen családba születik. De mégis, mikor azt éreztetik, hogy nem tudom megkülönböztetni a kék rongyot a pirostól, és negyedszerre is elmagyarázzák, hogy nicht schmeissen, ja? weisst du? ja? nicht schmeissen..
És a legdurvább, hogy én azt hittem, erre én csak legyintek, mert én olyan übermensch vagyok, akit nem érdekel a mások véleménye, most mégis néha arra gondolok, takarítónő? Komolyan? Nem ciki ez?
És azt látom magam körül, hogy néhány ordenáré nőszemélytől eltekintve, a legtöbben itt milyen kedvesek, az érzelmeik a helyén vannak, viccelődnek, jól elvannak. Ordenárék meg mindenhol vannak, csak másképp. És hogy ezek a lányok, asszonyok csak azon háborodnak fel, ha hülyének nézik őket. Ha degradálják őket.
Degrading.
schnöd.
Tanulok ma is egy kis németet, hogy ne kelljen sokáig itt dolgoznom. Mert én vagyok az univerzum királynője és nekem jobb jár. Én jobbat tudok. Én többre vagyok képes. De valakinek azért meg kell csinálni a takarítást is. Van aki ott marad. Mindig így kell lennie, hogy van akinek szenvedni kell? Hogy van akinek csak a szar munka jut, a megaláztatással?
Én vagyok az univerzum királynője, aki többre képes.
De ha nem apu tanít arra, hogy munka nélkül nincs pihenés sem, vagy nem anyu nevel a szeretetre, akkor is így lenne?
Újak színtere a szívemben. Ahogy ülünk a konyhában a csúnya piros székekkel, egy Wieselburger Bier álmosít, meg a kinti sötétedés, a szembe szomszédok is felkapcsolták már a villanyt, villany mellett vacsoráznak, meg olvasnak ők is. Sötétben jön a Télapó, áramszünetet csinál mielőtt érkezik, vagy csak anyukádék kapcsolták le a villanyt.
Álmos ez az ősz, fáradt, elcsigázott. Üvegzúzmara van konyhaszekrényünkön.
A történeteknek van vége, a filmeknek is, csak az életnek nincs. Ha meg is halsz, pörög tovább az egész, sosincs vége, nélküled is, veled is megy tovább.
Vicces ez az egész, minden nap egy szó németül, ennyit lehet szerintem egészségesen megtanulni, vagy kettőt. Nehéz beszélgetni, amíg a napi egy szó a "sajnálom", a "vödör", a "nem én voltam" szintjén mozog. Ma az jutott eszembe, hogy a megalázó szót angolul sem tudnám elmondani, majd megnézem a szótárban, hogy mi az. Megnézem most.
Degrading.
schnöd.
Én vagyon a takarítónő, pedig számos papír bizonyítja, hogy pénzügyi szakember vagyok, közgazdász. Amikor az állásinterjún átnyújtottam a szépen, gondosan szerkesztett önéletrajzomat, még azt hittem érdekel itt bárkit is, mennyire igyekeztem, hogy ízlésesen nézzen ki az egész, aztán Frau Christina meg sem nézte azt a papírt, csak megkérdezte, hogy hívnak, hogy biztos legyen abban, legalább a nevemet megértem, ha németül kérdezik. Megértettem.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz lenyelni, hogy a legalacsonyabb szinten kezelnek. Biztos nem szép dolog azt gondolni, hogy bárkinél is jobb vagy ügyesebb vagyok, én tényleg tudom, hogy az ember életpályáját mennyire befolyásolja, hogy milyen családba születik. De mégis, mikor azt éreztetik, hogy nem tudom megkülönböztetni a kék rongyot a pirostól, és negyedszerre is elmagyarázzák, hogy nicht schmeissen, ja? weisst du? ja? nicht schmeissen..
És a legdurvább, hogy én azt hittem, erre én csak legyintek, mert én olyan übermensch vagyok, akit nem érdekel a mások véleménye, most mégis néha arra gondolok, takarítónő? Komolyan? Nem ciki ez?
És azt látom magam körül, hogy néhány ordenáré nőszemélytől eltekintve, a legtöbben itt milyen kedvesek, az érzelmeik a helyén vannak, viccelődnek, jól elvannak. Ordenárék meg mindenhol vannak, csak másképp. És hogy ezek a lányok, asszonyok csak azon háborodnak fel, ha hülyének nézik őket. Ha degradálják őket.
Degrading.
schnöd.
Tanulok ma is egy kis németet, hogy ne kelljen sokáig itt dolgoznom. Mert én vagyok az univerzum királynője és nekem jobb jár. Én jobbat tudok. Én többre vagyok képes. De valakinek azért meg kell csinálni a takarítást is. Van aki ott marad. Mindig így kell lennie, hogy van akinek szenvedni kell? Hogy van akinek csak a szar munka jut, a megaláztatással?
Én vagyok az univerzum királynője, aki többre képes.
De ha nem apu tanít arra, hogy munka nélkül nincs pihenés sem, vagy nem anyu nevel a szeretetre, akkor is így lenne?
Hepe. Hupa.
Ősz van, gecc. Jéghideg a lábam. Pedig milyen meleg volt a nyár, harmincöt fokban ültem a kanapén, miközben a szomszédasszony üvöltözött, hogy "Nonó, viselkedjél már normálisan, ütne már el valaki", én meg készültem a gazdföci vizsgára és rettenetesen féltem, de legalább nem fázott a lábam. Viszont arra gondoltam, hogy milyen jó lesz majd mostanában. Most meg arra gondolok, milyen jó lesz majd úgy március felé. Várom a fizut, még négy hét, majd utána milyen jó lesz. Aztán elfogy az első héten és majd várom a következőt. Aztán a karácsonyt, aztán a szilvesztert, és utána jön a szörnyű január, február, úgysem állom meg fogadalmak nélkül és márciusban majd várhatom a nyarat. Nem ezt akartam mondani.
De a lényeg, hogy sosincs jelen, sosem tudjuk mikor vagyunk boldogok.
Ősz van.
Újra kerekedik a világom. Tudni akarom, hogy boldog vagyok, itt, ebben a pillanatban. Nem akarom elszúrni a dolgokat. A dolgok úgyis jönnek-mennek, így vagy úgy. Van, ami ellen nem érdemes harcolni, van, amin nem érdemes agyalni, mert úgyis megtörténik, közben viszont gondolhatok egy csomó kellemes dologra is. Mondjuk ahelyett, hogy mennyire hiányzik a lakásom, gondolhatok arra, hogy milyen vicces ez a nagymama lakás itt a tébolyult Herr Mészivel. Meg hogy nincs itt a családom, de gondolhatok arra, hogy mindig a családom marad és hozzájuk bármikor, bárhonnan visszamehetek. Gondoltam arra, hogy rémes, hogy nem ugorhatok át bármelyik pillanatban a barátaimhoz dögleni, így viszont minden találkozás ünnep.
Gondolhatok ezekre, ami persze sokszor sovány vigasz, de miért is ne, nincs hepe hupa nélkül, nincs győzelem áldozatok nélkül és amúgy is itt lakom már Bécsben, szóval lehetnék akár boldog is, "vidor vödör".
És mennyi minden jó van egyébként is. Például a finom ételek olcsón, a szokásos esti x-akták nézés, a bécsi Porszi, az FM4, ahol ilyen számok mennek, nem a marúnfájv minden reggel:
Meg az épületek, hogy mindegyik olyan mint egy kastély, és hogy az emberek folyton mosolyognak és szeretnek élni, meg dolgozni. Azt is imádom, hogy az osztrákok szeretik a szép dolgokat csak úgy önmagukban, a dizájnt csak a forma kedvéért, funkció nélküli hülyeségeket, amik tök jók. Meg hogy megismertem koszovói és boszniai nőket, és olyan vicces az egész, az eastern europe style, amiről fogalmam sem lenne milyen, ha otthon maradtam volna.
A küzdelem része rohadt nehéz, a játszmák itt is kiélezettek, de nem akarok mindenen fennakadni.
Csak boldog akarok lenni.
Ősz van, szeretem az őszt, szeretem a sálas, kiskabátos időt, meg a nyirkos temetőzést, meg az őszi színeket és a levegőt, ami ilyenkor tele van elektromossággal.
De a lényeg, hogy sosincs jelen, sosem tudjuk mikor vagyunk boldogok.
Ősz van.
Újra kerekedik a világom. Tudni akarom, hogy boldog vagyok, itt, ebben a pillanatban. Nem akarom elszúrni a dolgokat. A dolgok úgyis jönnek-mennek, így vagy úgy. Van, ami ellen nem érdemes harcolni, van, amin nem érdemes agyalni, mert úgyis megtörténik, közben viszont gondolhatok egy csomó kellemes dologra is. Mondjuk ahelyett, hogy mennyire hiányzik a lakásom, gondolhatok arra, hogy milyen vicces ez a nagymama lakás itt a tébolyult Herr Mészivel. Meg hogy nincs itt a családom, de gondolhatok arra, hogy mindig a családom marad és hozzájuk bármikor, bárhonnan visszamehetek. Gondoltam arra, hogy rémes, hogy nem ugorhatok át bármelyik pillanatban a barátaimhoz dögleni, így viszont minden találkozás ünnep.
Gondolhatok ezekre, ami persze sokszor sovány vigasz, de miért is ne, nincs hepe hupa nélkül, nincs győzelem áldozatok nélkül és amúgy is itt lakom már Bécsben, szóval lehetnék akár boldog is, "vidor vödör".
És mennyi minden jó van egyébként is. Például a finom ételek olcsón, a szokásos esti x-akták nézés, a bécsi Porszi, az FM4, ahol ilyen számok mennek, nem a marúnfájv minden reggel:
Meg az épületek, hogy mindegyik olyan mint egy kastély, és hogy az emberek folyton mosolyognak és szeretnek élni, meg dolgozni. Azt is imádom, hogy az osztrákok szeretik a szép dolgokat csak úgy önmagukban, a dizájnt csak a forma kedvéért, funkció nélküli hülyeségeket, amik tök jók. Meg hogy megismertem koszovói és boszniai nőket, és olyan vicces az egész, az eastern europe style, amiről fogalmam sem lenne milyen, ha otthon maradtam volna.
A küzdelem része rohadt nehéz, a játszmák itt is kiélezettek, de nem akarok mindenen fennakadni.
Csak boldog akarok lenni.
Ősz van, szeretem az őszt, szeretem a sálas, kiskabátos időt, meg a nyirkos temetőzést, meg az őszi színeket és a levegőt, ami ilyenkor tele van elektromossággal.
Az új munka - reggel
Hajnal, húsz perc szundi, aztán propeller gyorsasággal indul a nap. Odakint még sötét van. Harminc lépés a konyháig, 5 perc a kávéig, addig pisilek. Megmosom a kezem, megmosom a szemem. Kitöltöm a kávét, de túl forró, felöltözöm. Még tíz perc indulásig, nagy kortyokban öntöm magamba a tejeskávét, megrágom a kortyokat, mielőtt lenyelem. Úristen, mindjárt visszaalszom. Már csak két perc, az utolsó korty kávé után azonnal el kell kezdeni a fogmosást, amit utálok. Köpök - kemény a nyálam és kávés.
Toy Dolls
Elfelejtettük az Extraweltet, négy napja járt itt, nem mintha lett volna pénzünk elmenni rá. ("Toy dollsra. De nem megyek be rá."*) Október 11.-én lesz Gus Gus. Október 19.-én Dusty Kid. Bemegyünk rá. :)
Van munkám Bécsben. Van bankszámlám és hivatalosan itt lakom. Brutális két hét volt ez.
2012 brutális év. Cicaman goes metal!
* :)
