Akkor csináljuk ma is a szokásos semmit. A kutya ma sem megy le a futira, 11-kor reggelizünk a gép előtt, Dokikat nézünk és nézzük, ahogy Medi játszik. Na jó, én elmosogattam, Papa pedig glettelt egy kicsit a konyhában.
Meg kéne azt is csinálni.
El kéne menni egyszer oda is.
Meg kéne kóstolni.
Le kellene adni azt a pár kilót.
Nyerni kéne az euromillionen-en.
Kéne, kéne, kellene.
Szóval épp csináltuk délelőtt a semmit, Medi a harmadik féle kaját köpködte szerteszét, Guszti eltört egy terrine-es tégelyt, én egy desszertes tálacskát véletlenül, leöntöttem magam grízzel is, aztán Papa megjegyezte, hogy tejfoltos a pólóm, mondtam hogy tudom, és lyukas is, meg a gatyám is. Mutatta, hogy az övé is. Erre kibuggyant belőlem a sötét felismerés; ócskák vagyunk.
A lakás egy romhalmaz, ketten sem bírjuk eltakarítani a kupit, amit a családunk meg az állatok termelnek. De minek is összetakarítani, hiszen nem jön ide senki. Mi sem megyünk sehová. A december anyagi szempontból katasztrofális volt, nem elég a karácsony, a zárat elérte a végzet, kocsit vettünk, Porszit itt kellett elvinnem állatorvoshoz (ha még egyszer születnék, biztos osztrák állatorvos lennék), szóval összetört a malacpersely és most egy ideig megint garasoskodni kell, amit utálok.
Én nem tudom, mikor kezdődött és hogy jutottunk el idáig, de most azt kell mondjam, hogy olyan szülők lettünk, akinek az egyetlen értékelhető dolog az életében a gyerek. Medi az egyetlen napsugár az életünkben, az egyedüli dolog, amire most azt mondhatjuk, hogy "na, ez igen!". Ez egyrészről aranyos, meg most biztos gondolja mindenki, hogy ez így van rendjén, ez az időszak erről szól, de közben azt látom magam körül, hogy azért másról is szól az élet más kisgyerekes szülőknél, azért csak visszanyerték az alakjukat az anyukák, jönnek mennek az emberek, barátokkal buliznak, a gyereket lepasszolják, visszamennek dolgozni, zajlik az élet. Mi meg itt ülünk a szarunkban, és nincs erőnk kimászni belőle.
Ennyire persze azért nem rossz a helyzet, csak vannak mélypontok, hepe meg hupa. Tökéletes a családi idill, a szart nem erre értem. Hanem hogy vágyunk dolgokra, meg is tudnánk tenni, de nem tesszük mégsem. Lustaságból vagy félelemből, vagy mindkettőből.
De miért olyan fontos ez egyáltalán. Lehetnénk akár maradéktalanul boldogok, miközben azon szórakozunk, hogy Medi hogy néz, hogy ül, hogy grimaszol, hogy pukizik. Végül is elég jól szórakozunk. Csak hogy fel-felbukkan bennünk az érzés, hogy a szülőség azért egy hálátlan feladat. Tudjuk, hiszen mi is voltunk gyerekek. Egy darabig minden megy simán, mi vagyunk az istenek, aztán a gyerek egyszer csak okosabb lesz nálunk, és rájön a hibáinkra, kamasz lesz és megutál minket, meg amúgy is az élet már róla szól és nem rólunk. Kimegyünk majd a divatból, és ez így is van rendjén. Persze ez még messze van, de talán emiatt érezzük úgy, hogy több vasat kell égetnünk a tűzben, mert ha ő az életünk egyetlen értelme, ha a szülőség az egyetlen szerep az életünkben, akkor a végén még vakvágányra futunk.
Szóval valamit kéne tenni. Valamivel ki kellene tölteni az üresjáratokat, hogy a végén ne maradjunk itt "üres kézzel". Talán azt gondoljátok, "dehogyis üres, hiszen ott lesz majd a gyerek, akiben lehet gyönyörködni", de nem akarom hogy Medi felnőve a fejemhez vágja, hogy semmit nem tettem le az asztalra 15-20-25 év alatt az anyaságon kívül, azt meg minden második nő teljesítette (akár még jobban is).
De tényleg nem mindig ilyen borús a helyzet, ez csak egy hangulat, ami ma elkapott, ahogy elkap néha olyan napokon, amikor úgy érzem, tehettem volna többet is.
Hülye új év, hülye fogadalmak. Lehet, hogy ez tehet az egészről. Mert én minden évben megfogadom, hogy jobb ember leszek, és minden év végén megállapítom, hogy nem sikerült. Tegye fel a kezét, aki ugyanígy van :)
