Esti kattogás

Már csak arra emlékszem, hogy az a kislány hogyan dobta el a mekis kólás poharat a keletinél. Nem is eldobta, sokkal inkább elengedte, olyan természetesen, hogy én jöttem zavarba. A tekintetünk találkozott abban a pillanatban, rám mosolygott, nem elnézést kérően, csak amolyan "hát ez van" mosollyal. Tovább tekertem a Burger King felé.

Persze nem csak erre emlékszem, ez butaság, de most épp ez jutott eszembe. Az jutott eszembe, hogy...
Aki tudja, tudja.

Ez pihentet most:




Megint egész délelőtt kilencvenes évek legrosszabb zenéit hallgattuk, az élettől is elment a kedvem. Azért fárasztó ez már néha. Meg a német. Ma háromtól hatig egyszerűen nem szólaltam meg. Nem volt kedvem németül beszélni. Iszonyatosan fárasztó folyton folyvást németül gondolkozni. A gondolataimnak még mindig csak kb a tíz százalékát tudom napközben kifejezni. Lesz még jobb is, tudom, csak annyi minden van a fejemben és egyrészt nem tudom németül elmondani, másrészt nem is akarok mindent elmondani, de mivel egész nap tíz négyzetméteren vagyok összezárva a munkatársaimmal és a munka jellege megköveteli a folyamatos kommunikációt, ezért a fejem fölött állandóan ott lebeg a közléskényszer, hogy valamit mégiscsak illene már mondani. De ma meguntam, és csakazér'se. Manchmal ist das einfach genug.

Álmomban az Edi lakása a tengerre nézett, imádtam. A vágyam az volt, hogy a lakás tökéletes legyen Bocinak. Az álmom tehát vágyteljesülés. Az álmom előre kárpótolt azért, ami az életben nem történhetett meg.

Ez meg itt a Soroksárra vezető európai kerékpárút. Teljesen hasznavehetetlen, de legalább szép.