álmokat kergető vasárnap délelőtt

Vártam a konyhában míg lefő a kávé, mindig így várom reggel, a tej már megmelegítve és figyelek, jön-e már a bugyborékoló hang. A lyukas széken ülök, szemben a mikroval, aminek a tükröződésében minden reggel láthatom a vállam, a melleimet, meg a hasamat. Minden reggel megnézem, szép vagyok-e még.
Az ablakunk előtt hatalmas diófa zöldell, most éppen süt a nap, s ahogy a leveleket lassan mozgatja a vasárnap reggeli szél, meg-megcsillan rajtuk a napfény, és ezt látva nekem elszorult a szívem. Nem is elszorult, inkább éreztem, mint nehezül el belül. Gyerekkoromra gondoltam, "átmegyek a mamáééékhooooz!", kiáltottam anyunak, és már kint is voltam, és nem csináltam semmit, csak lődörögtem a diófa körül, vagy a kútnál, néztem a bogarakat, meg a leveleket, a tyúkokat. Mindent jól megnéztem, az idő végtelennek tűnt. Mama néha kijött, hogy mossak vele salátát a kútnál, vagy hogy szedjek tyúkhúrt a pipiknek.
Most még öt percem van, és mennem kell dolgozni, pedig ma bizony semmihez sem lenne akkora kedvem, mint az udvaron lévő diófa leveleit nézni, ahogy megcsillan rajtuk a napfény. Így őrülnek meg az emberek, így fásulnak el, kirángatva a gyerekkorból és áttéve egy olyan jelenbe, ahol a csendes szemlélődés és a játék visszavonhatatlanul emlékké vált már.
Nem csak szófordulat ez, igenis érezhető, amikor az embernek elnehezül a szíve.