Virginia Woolf egy esszéjében azt írja, általában nem szeretjük a kortárs irodalmat. Azért, mondja, mert a korábbi korok írói és költői által leírt érzések letisztultak, bennünk is megvannak, ismerősek, így nem kell „latolgatnunk”, nem kell kutakodva mögé és magunkba néznünk. Ezzel szemben a kortárs mindig azt jeleníti meg, ami éppen most van születőben, ami éppen kiszakad az egyénből vagy magából a társadalomból, végig kell rágnunk magunkat az okokon és következményeken, vállalva azt, hogy tévedünk, vagy ami még rosszabb, hogy maga az író tévedett.
Annak megállapításában, hogy mennyi az igazság a Balogh Robert által leírt kórképben, szintén magunkra vagyunk hagyatva. Az átlag magyar embernek ugyanis két általános képe van a bölcsész szakos egyetemistáról; az egyik sztereotípia szerint ők azok a szemüveges, kordbársony-kabátos könyvmolyok, a másik kép féktelen orgiákat leíró nagyvárosi legendák során alapul. Hogy melyik áll közelebb a valósághoz, azt ki-ki saját ismeretei alapján tudja eldönteni, illetve ebben már az író Elveszett című regénye is segítségünkre lehet. Balogh Robert a „könyvmoly-sztereotípiát” elvetve a második rétegből emel ki egy figurát, s általa az „önsorsrontás”, lecsúszottság témáját feszegeti naplóregény formájában.
A könyv különlegessége, hogy a hihetetlenül jó (értsd: szarkasztikus) humorral megáldott író 5-10 oldalanként megajándékoz valami pirongató mindennapi igazsággal, melyet így, ebben a formában talán sohasem mondanánk ki, pláne nem vetnénk papírra. Szintén nagy előnye a könyvnek a helyenként trágár stílusa, mivel ez nem cél, hanem eszköz az író kezében, melyet nagyon jól használ a valóságra való rámutatáshoz. Ennek már csak azért is fontos szerepe van, mert könnyen elűzi a „komolytalan” olvasókat – az első pár oldalt kíméletlenül teletűzdelte obszcenitással, és aki az elejénél megakad, felháborodik és leteszi a könyvet, az meg sem érdemli, hogy megkapja a későbbiekben következő hihetetlenül mély tartalmat.
A regény tehát értékes, sallangoktól mentes, és nem utolsó sorban izgalmas is; ha valamire fel kell készülnünk olvasás előtt, az az, hogy soha nem azt kapjuk benne, amire számítottunk.
Annak megállapításában, hogy mennyi az igazság a Balogh Robert által leírt kórképben, szintén magunkra vagyunk hagyatva. Az átlag magyar embernek ugyanis két általános képe van a bölcsész szakos egyetemistáról; az egyik sztereotípia szerint ők azok a szemüveges, kordbársony-kabátos könyvmolyok, a másik kép féktelen orgiákat leíró nagyvárosi legendák során alapul. Hogy melyik áll közelebb a valósághoz, azt ki-ki saját ismeretei alapján tudja eldönteni, illetve ebben már az író Elveszett című regénye is segítségünkre lehet. Balogh Robert a „könyvmoly-sztereotípiát” elvetve a második rétegből emel ki egy figurát, s általa az „önsorsrontás”, lecsúszottság témáját feszegeti naplóregény formájában.
A könyv különlegessége, hogy a hihetetlenül jó (értsd: szarkasztikus) humorral megáldott író 5-10 oldalanként megajándékoz valami pirongató mindennapi igazsággal, melyet így, ebben a formában talán sohasem mondanánk ki, pláne nem vetnénk papírra. Szintén nagy előnye a könyvnek a helyenként trágár stílusa, mivel ez nem cél, hanem eszköz az író kezében, melyet nagyon jól használ a valóságra való rámutatáshoz. Ennek már csak azért is fontos szerepe van, mert könnyen elűzi a „komolytalan” olvasókat – az első pár oldalt kíméletlenül teletűzdelte obszcenitással, és aki az elejénél megakad, felháborodik és leteszi a könyvet, az meg sem érdemli, hogy megkapja a későbbiekben következő hihetetlenül mély tartalmat.
A regény tehát értékes, sallangoktól mentes, és nem utolsó sorban izgalmas is; ha valamire fel kell készülnünk olvasás előtt, az az, hogy soha nem azt kapjuk benne, amire számítottunk.
