Halhatatlanság. Vajon mindannyiunk élete oda vezet? Vagy a halálunk vezet oda? Kundera szerint aki számol a halállal, annak egyformán számolnia kell a halhatatlansággal is, mivel ez a kettő valójában szorosabban összefonódik, mint bármi más (mint Marx és Engels, mint Romeo és Júlia, vagy mint Laurel és Hardy - ezen képtelenség nem elmosolyodni).
De miért kell számolnunk a halhatatlansággal? Pontosabban; miért kell vele számolnunk, mikor sokszor még a saját életünkkel is elfelejtünk számolni? Mi az értékesebb - az életünk, vagy a halhatatlanságunk? Egy puha köntösben üldögélek a számítógép előtt, megreggelizve, majdnem frissen, vagy éppen melankóliámban ücsörögve, és lehetetlen módon semmit sem érzek, mert annyira lefoglal egy másik élet, ami megfoghatatlan, nem látom, nem láthatom milyen is.
És ezért a láthatatlan létért nem tudok azonosulni a jelennel, nem érzek és nem élek igazán, mert folyton azon dolgozom, hogyan lépjek a halhatatlanságba, szó szerint milyen ruhában, milyen hajjal, ki mit gondoljon rólam - per pillanat nem tudok ennél nevetségesebb dolgot mondani.
Aztán ott van a másik fajta halhatatlanság, amikor nem önnön nagyravágyásunk vezérel, hanem a tudatalatti vágyódás a végtelen felé.
A könyvet olvasva, jobban mondva Goethe és Bettina kapcsolatának történetét olvasva felötlött bennem, és nem hagyott nyugodni a kérdés; vajon mi fűz ahhoz, akivel összekötöm az életem - a szerelem (mint szintén megfoghatatlan), vagy a halhatatlanság utáni vágy? Az életünk széttéphetetlenül összefonódott, ez tény, de mi a legtartósabb kötelék és mire elég? És megint ott tartok, hogy ezen gondolkozom, míg az élet és a társ elhalad mellettem, elutazik Székesfehérvárra, vagy inkább fut egy kört, minthogy engem hallgasson, és az élet is, az is máshol van, és teljesen egyedül ülök itt.
Egyedül. És vajon ki vár a halhatatlanságban?
2 megjegyzés:
Szép gondolatok...
Drága, haszontalan érzések...
(de a tűz és az éj között ennyire tellett)
Megjegyzés küldése