Ez bizony nem karácsonyi hangoló

Közeleg a karácsony, pattanásig feszülnek az idegek, anya egyre gyakrabban türelmetlen. Mindig csak a munka, semmi móka. Nem segít Lenke fogzása sem, vagy hogy a vasárnapi Mikulás-ünnepségre nem biohazard védőruhában mentünk, így most az alváshoz Medi sípoló orra adja az alaphangot, mellettem zakatol Lencsi és Papával felváltva trombitálunk bele a holdvilágos, metrózajos éjszakába. Mellesleg tegnap félórás kiselőadást tartottam Medinek arról, hogy micsoda dolog az orvosi rendelőbe érkezés előtt egy perccel bepisilni, hiszen ott van wc, igazán kibírhatta volna. Teljesen belelovaltam magam, hiába mondta szegény gyerek, hogy csak ráesett az eső a nadrágjára. Haha, mondom magamban, két napja nem esett se eső, se hó, de örvendek, hogy már füllenteni is megtanult, ha nem is tökéletesen. Aztán levettem a hátáról a táskáját, amiből kis patakként csordogált a reggelihez csomagolt tea. A megvilágosodást sűrű bocsánatkérés követte, de ettől még a reggelünk alaposan el lett cseszve (magyarán mondva, teccikérteni).

És minél jobban közeleg az ünnep, annál kevesebb kedvem van bevásárlóközpontokban és szupermarketekben tölteni az időt. 30 perc a Lugner cityben elő tudja hozni belőlem a vadállatot, de minimum a Grincset.

Még szerencse, hogy a család nagy részével idénre ajándékmentes karácsonyt fixáltam, illetve mivel teli vagyunk csecsemőkkel és háromévesekkel, szorítkozzunk inkább az ő ünneplésükre. Így az ünnep stresszmentesebb, pénztárcakímélőbb és még zero waste-es is. Három legyet egy csapásra.

By the way, bár megvolt az első családi összezördülésünk a témában Papával, még tart nálam a hulladékmentességi kísérlet, csak közvetíteni nem tudok, mert a fogzás miatt Lenke 0-24-es jelenlétet követel magának. (Ezt a négy bekezdést konkrétan három napja írom.) Egy hónapja próbálkozom ezzel a zero waste dologgal, mostanra egészen beleszoktam néhány dologba, de van, ami újra és újra kihívásokkal állít szembe.

Ahogy Mészi is írta egy kommentjében, a szatyroktól nehezebb megszabadulni, mint gondolnánk. Valahogy mindig bekúsznak így vagy úgy a háztartásba. Tudom, minden igaz magyarnak van otthon legalább egy szatyrokkal teli szatyra, és persze lehet arra törekedni, hogy már csak a legvégső esetben kerüljenek a zacsik a kukába. Nálunk általában utolsó újtukon kutyakakizacsiként végzik, bár Guszti nagyon is környezettudatos eb, mindig mélyen bekúszik a bokrok alá elvégezni a dolgát, hogy még véletlenül se lehessen ránk azt mondani, hogy direkt nem szedtük össze a produktumot. Különben rizikós ez itt, 50 €-ra büntetnek a flaszteren felejtett kutyagumiért.

A kezdeti sikerek amúgy elég látványosak voltak, hamar átfogalmazódott bennem, hogy mit is jelent a szelektív hulladékgyűjtés, magam is meglepődtem, mi mindent dobáltam a sima kukába, teljesen értelmetlenül. Most már következetesen minden tisztítható műanyag a szelektívbe megy, a legkisebb papírfecni is a papírgyűjtőbe.

Nálunk rengeteg tej fogy (napi 1-2 liter, tudom, szegény bocik), itt Bécsben a dobozokat külön gyűjtik, erre rendszeresített ökoboxban kell a kapuba letenni és havi kétszer viszik el újrahasznosításra.
Tudom, a legszebb az lenne, ha a kistermelős üveges tejet venném meg, de mivel majd' háromszor annyiba kerül, ez nálunk ekkora mennyiségben nem alternatíva. A tejtermékekre amúgy is elég kényesek a sógorok, (elvileg) szinte mind helyi, ellenőrzött biogazdaságból származik, reményeim szerint boldog, hegyoldalon legelésző egyedektől.

A másik megvilágosodásom az volt, hogy a szemetünk másik egyharmada komposztálható biohulladék - zöldségek héja, tea, kávézacc stb. Itt a város közepén ugyan nehéz lenne komposzthalmot kialakítanom, de szerencsére a városatyák erre is gondoltak, minden park közelében és egyes szelektív szigeteknél van "Biotonne", ahol a komposztálható hulladék elhelyezhető. És ezzel a néhány nagyon egyszerű lépéssel gyakorlatilag már meg is szabadultunk a szemét 2/3-ától. A képlet persze nem ilyen egyszerű, az igazi hardcore hulladékmentesség még csak itt kezdődik.

Mint előzőleg már írtam, az alapvetés ugyanis az, hogy a legegyszerűbb úgy elérni a hulladékmentességet, ha az ember eleve meg sem veszi az olyan terméket, ami csomagolással jár. Ez mint kiderült az egy hónap alatt, sokszor a mission impossible határát feszegeti, és nem azért, mert nincs alternatíva, hanem mert a hétköznapi emberek - dolgozó anyukák, apukák, és egyéb gyermektelen, ámde dolgos egyedek - számára nem biztos, hogy lehetőség van naponta 3-4 különböző beszerzési forrásból vásárolni. Mert ha szigorú akarok lenni, akkor ha az egyik helyen nincs valamiből csomagolásmentes, akkor addig megyek, amíg meg nem kapom. Ha végtelen időnk (és pénzünk) lenne, ez Bécsben még kivitelezhető is, hiszen egy közel kétmilliós fővárosban bőven van választási lehetőség. Csakhogy nem véletlenül terjedtek el a kisboltok helyett a szupermarketek és a mamut méretű bevásárlóközpontok. Hanem mert az emberek szeretik rövidre zárni a vásárlást, mindent egy helyen és minél olcsóbban beszerezni. És amíg ez rendszerszinten nincs megoldva, addig maradunk magányos harcosok, gerillamódszerekkel.


Így most mivel gyesen vagyok, megengedhetem magamnak, hogy a reggeli ovi kör után a zöldséget és húst a piacon, a tejtermékeket a greißlernél vegyem, a kenyeret lehetőség szerint magam süssem. De őszintén megmondva, ötletem sincs mit csinálnék, ha ezt munka mellett kellene bonyolítanom. Húzósabb napokon én is muszáj vagyok kompromisszumokat kötni, ha már semmi erőm elzarándokolni egy-egy helyre, ahol tutira tudok csomagolásmentesen vásárolni, akkor igyekszem legalább olyat venni, ami újrahasznosítható, vagy abból készült. Szerencsére vannak nagyon erős termékek, és bizonyos üzletláncok végre észrevették a környezettudatosságban rejlő piaci potenciált. Win-win.

Ami a képen látható: a celofán 90 %-ban megújuló anyagokból készült, és komposztálható, a papír fenntartható erdőgazdaságból származik és újrahasznosítható. Ez így korrekt kompromisszum, remélhetőleg igaz is.



Ezen felül még kísérletezünk a mosható pelusozással is, amit most sajnos átmenetileg felfüggesztettünk Lenke fogzás miatti hasmenése miatt, de remélem hamarosan újra ringbe szállunk, mert sokkal egyszerűbb mint elsőre gondoltam és nagyon sokat számít a használata. Főleg itthon használjuk, annyira még nem vagyok menő, hogy utazásnál, városban jövés-menésnél, valamint éjszaka is bevessem, de így is napi 2-3 pelust kiváltunk vele, heti szinten legalább tizet. Az egy ilyen kupac:
Talán nem tűnik soknak, de ha csak mindenki ennyit megtenne, talán kissé elodázhatnánk az apokalipszist. Mert Papa mindig ezzel szekál, hogy ez csepp a tengerben, és egyébként tök igaza van. Mégis örülök, ha legalább heti egy-két kilóval kevesebbet "termelek" olyan hulladékokból, amiknek a lebontásához 4-500 év szükséges. Ha sokáig élek, majd magaménak tudhatok egy focipályányi tiszta részt a Földgolyóból :)

Én úgy látom, hogy egyre többen állnak a kezdeményezés mögé, ki így, ki úgy. Mióta elkezdtem, a facebook észrevette a változást a napi klikkeléseimben, úgyhogy lépten nyomon ezekkel a tartalmakkal bombáz, és a temérdek információ elolvasása után mondhatom, hogy ez még közel sincs az igazi hardcore zero waste életmódhoz. Elképesztő, hogy milyen kreatív tud lenni az ember, ha valamiben hisz, és meglepődtem, hogy ilyen sok ember küzd egymást segítve a hulladékmentességért. A legjobban örülök, hogy az ismerőseim közül is azonnal kikerültek az egyivásúak :)

http://www.zerowasteaustria.at/verpackungsfrei-einkaufen-in-wien.html

https://www.facebook.com/groups/komposztolok/

https://www.facebook.com/groups/zerohulladek/?ref=br_rs

http://www.holofon.hu/start/lang/hu-HU

Drágám, a kölykök rád ütöttek!

Amikor Lenkével voltam terhes, az egyik ultrahangra Medi is elkísért. Az orvosom és az asszisztense egymástól függetlenül jegyezték meg egymás után, hogy nagyon helyes lehet a férjem, ha ilyen gyönyörű ez a gyerek. Na most miután túltettem magam az első sokkon - hogy WTF én talán nem vagyok nektek elég szép?!! - rájöttem, hogy talán csak arra akartak célozni, hogy a gyerekem rám szemmel láthatólag kevésbé hasonlít, akkor következésképp csakis az apjára üthetett. Igaz ami igaz Medi eléggé apukája forma, és mióta Lenke megszületett, már duplán záporoznak rám a "jaaaaaj titta apukája ez a gyárek!" észrevételek.

Apuci még Manó-korában

Na most az még viszonylag könnyebben feldolgozható, hogy elsőszülöttem külsőre nem hasonlít rám (vagyis inkább hasonlít az apukájára). Az viszont múlt héten derült ki, hogy mennyire mellbevágó is tud lenni, ha a személyiségében is egy másik embert tükröz inkább. Finoman fogalmazva, ezt a kört is Papa nyerte...

De ne szaladjunk ennyire előre! Ugye említettem, hogy Medit babakorától kezdve frusztráljuk a balett karrier lehetőségével? Úgy tűnik, sikerült termékeny talajba szórni a magot, mert mióta egyszer bekapcsoltuk neki a Hattyúk tavát azóta minimum két naponta előkerül a tütü és mi két lehetőség közül választhatunk; vagy az unalomig hallgatott Kirov balett verziót nézzük, vagy a Barbie verziót a Matteltől, amitől kb két perc után kell az embernek szivárványt hánynia. Kárpótlásul Medi elég cuki, ahogy a táncosokat utánozza és föl-le ugrál az arcán átszellemült kifejezéssel.

Úgyhogy mint okleveles turbóanya, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve fel is ajánlottam, hogy elmehetünk tánciskolába, ha szeretne. Felcsillant a szeme, és majd egy hónapig nyaggatott, mire végül beadtam a derekam, hogy megvalósítsuk a saját ötletem. Három év alatt ugyanis volt alkalmam már megismerkedni lányom apai ágról örökölt, fel-felsejlő félénkségével, ami apja szerint csak szimpla gátlásosság, az én olvasatomban viszont már a durva szociális fóbia határait súrolja. Kezdetektől ilyen, kis mimóza lelkű - rosszabb napokon attól is sirva tud fakadni, ha valaki rámosolyog a metrón... A játszón is inkább egyedül játszik, idegen gyerekek elől elszalad, a bölcsibe menést meg az első naptól fogva szabotálja. Én meg csak néztem, néztem és gondolkoztam; kire ütött ez a gyerek? Aztán Papa felvilágosított, hogy ez bizony ő, mintha csak magát látná, ahogy fogadkozik, nem megy oviba, otthon marad a Szirtes mamával!

"A világ legszomorúbb óvodása" c. sorozatunk. Medi nem szeret szerepelni sem, épp mint az apukája... :)

De sutba dobva saját lányommal szembeni előítéleteimet, múlt héten mégis csak elmentünk egy próbaórára egy közeli tánciskolába. Medi már reggel elkezdte mondogatni, hogy ne menjünk, pedig előtte tényleg egy hónapig nyúzott, hogy mikor megyünk már. A terembe lépve kedves fiatal tanárnéni fogadott minket, és szép sorban érkeztek a kislányok. Medi arcán meg egyre többször vonaglott át a kétségbeesés, főleg hogy a kislányok tütüben voltak, az ő hülye anyja meg rövidnadrágot csomagolt. Az óra elkezdődött, de nélküle, mert ő csak egy oszlop mögül leskelődött a többiekre egész idő alatt. A tanárnéni igyekezett őt bevonni néha, de Medi mindahányszor riadtan szaladt fel hozzám az öltözőbe. Ahogy telt az idő, éreztem, hogy egyre inkább elönti az agyamat az ideg, és a sokadik ilyen akciónál kitört a bennem fortyogó vulkán. Felöltöztettem és köszönés nélkül eloldalogtunk. Fuldokoltam a dühtől és igyekeztem ezt nem Medire hárítani, de annyira ideges voltam, hogy sajnos összevesztem vele, pedig közben végig tudatában voltam, mennyire hülyeség, amit csinálok, és ez a lehető legrosszabb reakció. Bevallom, borzalmasan viselkedtem. Mintha nem is én lennék a szülő, és ő a gyerek, hanem fordítva. Dacosan meneteltem hazafelé, ő meg igazi okos nagylányként vágta közbe a máskor tőlem hallott szavakat; "már lehiggadtam, anya, béküljünk ki!" Pedig nem is neki kellett lehiggadnia.

Később bocsánatot kértem tőle, de nagyon nem hagyott nyugodni a dolog. Miért kaptam föl a vizet ennyire? Mi az, ami ennyire megbénított? Talán hogy feltételeztem, a gyerekem a saját személyiségem lekopizva, könnyű lesz majd vele megértetnem magam, hiszem mellettem nő fel, én tanítom majd meg az élet nagy dolgaira. Biztos olyan is lesz majd mint én, és ha problémákkal küzd, bölcsen megosztom vele a saját küzdelmeim tapasztalatát. Mintha elfelejtettem volna, hogy ez csak 50 százalékban igaz, mert ott van az a része, amit az apjától kapott. Az apjától, aki bár a férjem, mégis egy másik ember, saját történettel, saját küzdelmekkel, csatákkal, amiket élete nagyobbik felében nélkülem vívott meg - ha azt vesszük, voltaképpen idegen. És most a gyerekem kétségbeesett szeméből ez az idegen nézett rám, én pedig vitatkoztam vele, hogy miért ilyen, mert a legkevésbé sem értettem.

Szerencsére nemcsak introvertáltságot örökölt apai ágról, hanem hogy könnyen meg tud bocsátani, így bennem talán mélyebb nyomokat hagyott az eset, mint benne. Azért pár napig még emlegette, hogy mérges voltam és hogy "én is haragszottam rád, anya". Ezek után már csak azt kellett kitalálnom, hogy vajon erőltessem-e tovább a táncolást, vagy ne. Nem akartam olyan anyuka lenni, aki erőszakkal cipeli a gyerekét különórákra, hogy az megvalósítsa a család nagy reményeit, de azt sem akartam, hogy a félelme gátolja olyasmiben, amit egyébként szívesen csinálna. Szerencsére ez is megoldódott majdnem magától, sokat beszélgettünk róla, hogy ő mit szeretne és úgy tűnik az, hogy beszélhetett a félelméről (még ha csak a saját, gyermeki módján is), segített abban, hogy oldódjon egy kicsit. Akárhogy is, a héten már lement a többiek közé egy picit ugrabugrálni, és anya se felejtette otthon a tütüt! :)

zero waste - avagy anya zöldségeket beszél

Ugyan Papa lemondó szemforgatással reagált, mikor közöltem vele, hogy a hónapok óta gyűjtögetett zsírokat bizony csak a testemen keresztül fogja avarégetéshez gyújtósnak használni - az asszony má' megin' unatkozik - nem adom fel a dolgot, főleg mert még csak most kezdek igazán belejönni. Én aláírom, hogy amíg napi 10 órát elvett az életemből a munkahely, addig teljesen elhanyagoltam a témát, de még ha életem párja (kertem virága) szerint ez csak egy újabb asszonyi hóbort is, én teljesen belelkesültem, hogy végre van egy új fancy őrület, amihez teljes mellszélességgel oda tudok állni, anélkül, hogy azt érezném, csak a like-okért kurvulok az instán.

Nem is annyira újkeletű, nem is annyira őrület - a zero waste, vagyis a hulladékmentes életmód kezdett érdekelni. Büszke vagyok, hogy anno nem álltam be se a kókuszzsír, se a nyírfacukor, se a paleo sorba, nem ültem fel a reformkonyha, majd a vegánvonatra, és nem lett divatból se glutén, se laktózérzékenységem, úgyhogy teljesen nyugodt szívvel megeszek ugyanúgy egy marhapörköltet nokedlivel, mint egy szelet fehérjekenyeret humusszal és nyers zöldségekkel.

Amivel viszont teljes mértékben azonosulni tudok, hogy együnk friss, gén- és vegyszermentes élelmiszert, vásároljunk termelőtől, csomagolásmentesen. És ezáltal "termeljünk" minél kevesebb szemetet! Azt gondolom, van egy csomó dolog, ami nem is igazán jelent plusz energiaráfordítást, sem pénzbenit, inkább csak a rossz szokásaink rabjai vagyunk. Én most azzal kísérletezek, hogy hogyan lehet ezeket a rossz szokásokat felcserélni olyanokra, amik kevésbé megterhelőek a környezetünknek.

Nem tegnap találtam ki a dolgot, igazából mindig is zöld szemléletű voltam, de most látom csak, hogy amiről eddig azt gondoltam, micsoda környezetvédelmi magasságok (pl hulladék szelektálása), az igazából csak a jéghegy csúcsa. Mióta elkezdtem kutatni a neten, meg önállóan alternatívákat keresni, rájöttem, hogy ebből az aspektusból szinte mindent rosszul csinálok, és mennyi mindenen kellene változtatnom.

Vannak egyszerű lépések, amiken könnyedén túljutottam, például hogy mindig viszek magammal egy picire zsugorítható hurcatáskát, hogy vásárláskor ne kelljen műanyag zacskót vennem. Na ez az említett jéghegy csúcsa. Sajnos olyan, mintha a szupermarketek épp a környezettudatos életmód ellen dolgoznának, mert minden duplán, triplán van csomagolva, 99 %-ban műanyagba. Persze gondolom nem sok választásuk van, mert valószínűleg törvényileg így van szabályozva, mindenféle élelmiszerbiztonsági, higiéniai szabályokra hivatkozva. Közben egy átlagos bevásárlás alatt annyi szemetet hordunk haza, hogy egy 35 literes kuka simán megtelik vele.

Főleg ez kezdte szúrni a szemem pár hete, amikor Lenke már nem sírt 0-24-ben, hogy napi szinten megtelik mindkét szemetesünk, az egyik mondjuk főleg a pelenkákkal, de ennek orvoslására végre előszedtem a mosható pelusozós ambíciómat a lelekem sötét bugyraiból, ahová gyorsan eltemettem még Medi születésekor. Pénteken megyek mosható pelust venni, remélem nem győz a lustaság és bírni fogom idegekkel, de úgy vagyok vele, ha napi pár eldobható pelenkát megspórolok így, már mindenki nyert.

A zero waste-nek rengeteg ága van, nálam az aktuális kihívás a hulladékmentes bevásárlás, ami jóval szerteágazóbb probléma, mint az ember elsőre gondolná. A dolog egyszerűis, meg nem is. Nincs más hátra, mint olyan dolgokat venni, amik nincsenek becsomagolva, ugye? Zöldségek, gyümölcsök vásárlása a legegyszerűbb, bár sajnos már ezeket is sokszor előre fóliázzák, illetve mindent matricázni kell, ami nem mindig kivitelezhető. Kenyérféléket papírtasiba teszik, ez félig ok, még nem próbáltam, de ki fogom próbálni, hogy a hoferben megengedik-e, hogy saját vászontasakba rakjam. Amúgy a kenyeres pult tipikus példája a rejtett csapdáknak, pl csak kesztyűvel vagy fogóval lehet kiszedni a pékárut, sajnos az emberek többsége inkább választja a műanyag kesztyűt, amit ugyan hártyavékony, de azonnal a szemétbe kerül, és a napi több ezer vásárló után bizony nem kevés felesleges szemét keletkezik. A másik, amit én is csináltam eddig, és ahogy látom nagyjából mindenki, hogy minden különböző pékárut külön zacsiba teszünk, pedig nem veszik össze a zsemle a kiflivel. Ugye milyen hülyeség?

És e két élelmiszercsoporton kívül gyakorlatilag minden csomagolva van egy átlagos boltban/szupermarketben. Jobb esetben papírba, rosszabb esetben (és gyakrabban) műanyagba, fóliákba. Most, hogy tudatosabban vásárlok, sajnos mindenütt falakba ütközöm és lépten-nyomon kompromisszumokat kell kötnöm. Vagy egy adott dologról teljesen le kell mondanom, inkább meg sem veszem. A piacon viszonylag sok dolgot tudok zacsi nélkül venni, bár ott is mindig külön szólni kell, hogy nem kérek szatyrot. Tegnap mint turbózöld biomami a szokásos 50 centes tejszín helyett nagy levegőt vettem és kosárba tettem a háromszor (!) annyiba kerülő verziót, ami beltartalmilag ugyan jobb, mint a másik, a csomagolást tekintve viszont csalódnom kellett, mert a papír doboz belülről ugyanúgy műanyag volt :(

Bécsről és összességében Ausztriáról szerencsére elmondható, hogy eléggé odafigyelnek a fenntartható fejlődésre és előnyben részesítik a biogazdálkodást, ennek ellenére egész Bécsben egyelőre három olyan üzletet találtam, ami kifejezetten csomagolásmentes élelmiszerek árusításával foglalkozik. Ma voltam az elsőt megnézni, ami a legközelebb van, és sajnos beigazolódott a gyanúm; egy kb 10 négyzetméteres helyiségben volt pár dolog, baromi drágán. Érdekességnek jó, de sajnos valódi alternatívát nem nyújt. Ami a legnagyobb fejtörést jelentett itt a városban, az a tejtermékek beszerzése, pár alapdolgot találtam a Greisslerben, tejet, tejfölt, tejszínt, joghurtot. Egy tejfölt választottam kíváncsiságból, kis befőttesüvegben adják, amit 40 cent betét fejében vehetsz meg és vissza is viheted legközelebb. Az íze, állaga fantasztikus, érezni, hogy igazi házi, viszont 2,2 € egy 2,5 dl-es üveg, egy mezei hoferes tejföl ehhez képest 55 cent. Nyilván nem ugyanaz a minőség, és ízélmény, de még így is elég drágának találom.

A tej literje szintén 2€ körül volt, duplája a sima boltinak. Lehet venni fűszereket, gabonaféléket, száraztésztát, kávét, cukrot, néhány zöldségfélét, sajtokat. Tényleg inkább különlegességeket, de napi szintű bevásárlásra sajna nem alkalmas a bolt. Mindegy, tovább kutatok, elvégre még csak kísérleti fázisban vagyunk :)

Szóval egyelőre még jóval tovább tart egy szimpla bevásárlás és sokkal több fejtörést okoz, mert persze végtelen pénzzel könnyebb lenne, de nyilván úgy kell megoldani anya úgy mániáját, hogy ne döntse romba a családi költségvetést, különben nem csak a szemét lesz egy laza kézmozdulattal kihajítva, hanem anya is :)

A szeméthalom még nem lett drasztikusan kisebb, de annyit már most észreveszek, hogy sokkal körültekintőbben szelektálok és sokkal átgondoltabban vásárlok, így kevesebb kaja is landol a szemétben. Ez nálunk eddig sajnos sokszor előfordult, főleg mert Papával mindketten impulzusvásárlók vagyunk, aztán nem győzzük elpusztítani, amit megvettünk. Na ennek is szeretnék most véget vetni.

Ja, azt még hozzáteszem, nem lesz ez itt környezetvédő blog, tudjátok, nem vagyok megmondóember, csak most ez foglalkoztat, és így sikerült a magam számára is egy kicsit összefoglalni a dolgokat és a zero waste-es céljaimat. Remélem nem csak egy fellángolás és lesz energiám és lehetőségem hosszú távon is tartani magam az elhatározásokhoz!

Mennyi kell egy reggeli idegösszeomláshoz?

Imádom Medit és Lenkét. Kimondhatatlanul örülök, és minden nap hálát adok, hogy megszülettek, hogy egészségesek és gyönyörűek. Őket szeretem a legjobban a föld kerekén és soha nem cserélnék senki gyermektelennel, bármilyen csodálatos élete legyen az illetőnek.

De... :D

Ma lábon hordtam ki egy infarktust, és még csak tíz óra van! :)

Általában 9-re érünk be oviba Medivel, mert akkor kezdődik a reggeliztetés. Ma 9-kor sikerült elindulni.

Medi napközben már nem hord pelust, szépen, önállóan megy wc-re hónapok óta, úgyhogy gondoltuk biztos éjszaka is megy már neki pelus nélkül. Ma volt zsinórban a második reggel, hogy csupa pisi volt szerencsétlen gyerek ébredéskor, úgyhogy asszem ezzel még várnunk kell.

Amúgy is későn ébredtünk, nehezen cihelődtünk össze, de valahogy sikerült összerántanom a családot indulásra, még épp időben. Lenke rám kötve, Medi tetőtől talpig kabátban, reggeli a mackós táskában, kutya becsukva, fordítom a kulcsot a zárban, hogy akkor idulunk.

Medi közli, hogy pisi lesz. Szerencsére egy hónapban egyszer adok rá kertésznadrágot és az pont ma van, így a pisiléshez teljesen le kell vetkőztetnem, kabát, vastag pulcsi vékony pulcsi, csatok, bugyi... közben a gyerek a fejemen látja, mi a véleményem, szegény sírni kezd. Hiába mondom, hogy semmi baj, nem rád vagyok mérges, a hangom nem túl hiteles sajnos.

Ekkor Gyerek2 irgalmatlan nyűglődésbe kezd a kendő alatt, remek, gondolom, biztos túl szorosra kötöttem, elkezdem kibontani, közben elküldöm a jó anyjába, aki a kendős hordozást kitalálta, mert ahhoz nyilván valami földön túli tehetség kell, hogy az ember úgy kösse bele a gyereket, hogy mindenhol passzoljon, ne terhelje a gerincét, ne nyomja a lábát, ne lógjon a feje, de ne is legyen túl szoros, se túl laza, szóval a k**va a-pot kívánok! Épp itt tartok az "okfejtésben" (persze szigorúan magamban őrjöngve, de ettől még Medi látja, érzi rajtam a dühkitörést, amint végigvonaglik az ideg az arcomon, szóval kb mindegy), amikor végre kihámozom Lenkét a kötésből és rájövök, hogy nem a kötés volt a baj, hanem bizony bekakilt.

via GIPHY

Mivel meglehetősen őszire fordult az idő, dupla réteg ruha van rajta, na, neki mind a kettőt sikerült átfosnia, és az egészben az a szép, hogy ez a két rugdalozó volt az utolsó tiszta ruhája, a többi a szárítón szárad két napja, ebben a gyönyörű őszi párás időben. Mindegy, kerítek neki valami ruhát, ő meg kihasználja a tíz másodpercnyi meztelenséget és a pelenkázóra pisil. Itt már minden mindegy, felöltöztetem a szedett-vedett ruhába és próbálom nem meghallani Medi nyafogását, hogy de ő pont most akarta megjavítani a babaházon a virágokat. Indulhatunk:

De inkább gyorsan teszek ide bizonyítékot, hogy szeretem a gyerekeimet :D

(Majdnem) minden, amiről lemaradtatok

Ebben a bejegyzésben szeretnék elnézést kérni azoktól, akik az elmúlt hetekben írtak, kérdeztek, érdeklődtek és akiknek valószínűleg elfelejtettem válaszolni, mert amikor írtak, épp lehányt a gyerek, vagy bekakilt, vagy üvöltött, vagy ezeket egyszerre, és mire időm lett volna visszaírni, addigra kiment a fejemből az egész. Úgyhogy most nekik - nektek - álljon itt egy poszt az utóbbi hetekről, mert bizony továbbra is rengeteg szürreális - időnként horrorisztikus - élményben van részünk, mióta Kétgyerekesék vagyunk.

Az első hetekben annyira betojtam, hogy felajánlottam Papának a többnejűség lehetőségét, mert úgy éreztem, totális képtelenség, hogy a két gyereket ketten menedzseljük maradandó idegrendszeri károsodás nélkül. A mélypont azt hiszem akkor volt, mikor egy délután épp az őrület határán megérkeztünk délután az oviból.

Egy ilyen ovis kör tényleg eléggé igénybe veszi az ember energiáit. Mivel se a házban se az oviban nincs lift, ezért a babakocsit az első héttől minimum napi négyszer kell föl le cipelnem, ez bevásárlás után külön móka (helló császármetszés heg, helló aranyér!). Tudom, tudom, illetlenség erről írni, de leszarom :) Némiképp talán árnyalja a képet, ha elmondom, és világos lesz, mitől vág menet közben némelyik friss anyuka időnként olyan arcot, mint Jack Torrance és mitől járnak úgy, mint aki épp befosott. Elárulom a titkot, azért mert talán épp vigyáznak, nehogy kiessenek a saját seggükön!

Szóval a lényeg, hogy fizikailag baromi rottyon voltam még pár hete, és ily állapotban külön öröm, ha az újszülött napi kétszer végigordítja az oviba vezető utat. Azon a bizonyos délutánon felszedtük Nagytesót, nyilván tombolt egész úton a tesóféltékenység miatt, a metrón hely nulla, mindegy, valahogy hazakeveredtünk.

A babakocsival és a két gyerekkel bárhová eljutni amúgy is folyamatos bénázást jelent. Próbálj meg úgy kinyitni (kulccsal) egy 200 kilós nagykaput, hogy egyik kezeddel a babakocsit tartod, másikkal az őrület határán lévő háromévest, hogy ne rohanjon már ki a kocsik közé. Minimum négy kéz kellene hozzá, de csak kettő van, szóval:

egy lábbal tartom a kocsit, egy kézzel fogom a gyereket, másikkal a kulcsot tuszkolom a zárba, közben a másik lábammal közelebb ugrabugrálok és a seggemmel nyomom a kaput, nyomom, nyomom, mert ugye kétszáz kiló. Taszigálom a gyereket, menjen már be, ő persze álmodozva, gyökkettővel araszol, míg én két ujjal tartom a kaput és fél lábon ugrálok befelé...
Mindegy, bent vagyunk, fölviszem a gyerekeket, visszarohanok a babakocsiért, azt is fölráncigálom (bónuszként van benne néhány kiló cucc a Hoferből), közben elképzelem, ahogy a kőszáli sas beront az ablakon, és magával ragadja a magára hagyott csecsemőt, ugyebár... Mire fölérek, Kistesó ordít, Medi a wc-n kiabál, hogy "kakííltaaaam!". Én bekapok egy falat maradék nutelláskiflit, amit Medi uzsis tasijában találok, mert ilyenkorra rohadt éhes vagyok, és tudom, hogy mire kitörlöm Gyerek1 popóját, addigra Gyerek2 éktelen ordítást rendez, és kénytelen leszek evés nélkül azonnal bizonytalan ideig szoptatni. Elvégzem a törlést, közben Medi kedélyesen társalog a kakija állagáról és mennyiségéről, majd közli, hogy amúgy ez a kaki a nutellás kifliből van. Ekkor próbálom nem kihányni azt az egy falatot, ami a számban van és megyünk kezet mosni...

Na és az ilyen délutánokon néha azt érzi az ember, hogy elkapkodta a családalapítást...

De mielőtt elrémiszteném a leendő szülőket és magamra haragítanám azokat, akiknek már van gyereke, inkább iderakok néhány cuki fotót, hogy lássátok, azért mindeközben mégiscsak jól szórakozunk.. :)

Ez például egész friss, ma készült, amikor Kétgyerekesék azt gondolták, belefér egy szombati napba a kabát-, cipővétel és sütievés. Tévedtünk. Mire sikerült elindulni, Medinek pisilni kellett, mire azzal végeztünk Lenke ebédideje jött el, aztán próbáltunk ezt-azt vásárolni, de mire meglett egy-két dolog, mindkét gyerek kidőlt, úgyhogy hazakullogtunk sajttortátlanul.. Medi még a mózeskosarat is befoglalta.

Itt még egyben, egy héttel a szülés előtt, a kiírt napon. Medi szerint azért voltam kórházban, mert pöttyös a nyelvem, amire a legbiztosabb gyógymód, ha a vállunkra terítjük az ágyneműhuzatot.

Kistesó megérkezett végre!

Nagytesó örül, szereti!

Guszti örül, szereti :)

Medi új (szerintem gusztustalan) szenvedélye a csirkeláb evés.

Cukiságfaktor: végtelen.

Mondom én!

Mostanában legtöbbször így nézek ki

Anya, ezt a képet inkább ne tedd föl!

Lenke nem kegyelmez

Tegnap eljött (volna) az én napom, a kiírt dátum, amikor kis Lenkénk a hivatalos álláspont szerint megérett a külvilággal való találkozásra. Nyilván a gyerek nem így gondolta, esze ágában sem volt megszületni.

Bár mint szupertapasztalt anyuka azzal már tisztában voltam, hogy az időre született babák a puszta véletlennek köszönhetik a pontosságot és a legtöbb gyerek "késik", mégis nyilván titkon reméltem, hogy másodszülöttem igyekszik majd a papírformát megcáfolni. Megint alaposan felültem a rokoni/ismerősi kör "Jézusom, de vizes a lábfejed!", "Jézusom, hogy eltorzult a fejed, biztos mindjárt szülni fogsz" vagy "Atyaég, mekkora has! Nem húzod már sokáig" felkiáltásainak és az ebből következő népi bölcsességeknek, volt itt meleg front, hideg front, leszállott has, vizes száj, lapos orr, vihar, és mindenféle tutibiztos megmondás, de úgy tűnik, Lenke már most magasról szarik a konvenciókra és a hagyományra, mert remekül elvan odabent.

Bár teljesen elégedett vagyok az elsőszülött jellemével és tulajdonságaival, ennek ellenére titkon abban is bíztam, hogy Lenke majd más karaktert hoz, csak a puszta kíváncsiság végett, vagy nem tudom. De egyelőre ebben is úgy tűnik, hogy tévedtem, mert szinte percre pontosan másolja a nővérét. Szorgalmasan küldi a jósló fájásokat, meg mindenféle egyéb születésre utaló tüneteket, amit érzékenyebb gyomrú olvasók miatt most nem részletezek, aztán ugyanezzel a lendülettel órákra, napokra felfüggeszt minden tevékenységet és bent röhög a markába.

Tegnap bementünk a kórházba a kötelező ctg-re, már nem reménykedtem naivan a "Fájdalom nélkül vajúdtam, két óra alatt megszületett a kisbabám" című forgatókönyvben (tényleg, tele az internet ilyen marhaságokkal), egyszerűen derűs nyugalommal felfeküdtem az ilyen-olyan padokra, székekbe, adtam vért, vizeletet és vártam, hogy hazajöhessünk megnézni a Trónok harcát. Sajnos egy lelkes osztrák ápolónő meglátta a lábam, ami engem ugyan már öt hete egyik kétségből a másikba ejtett, az orvosok azonban fittyet hánytak a dagadásra. Eddig. Mert a pisim meg szűretlen búzasör jellegű volt, és így együtt már elég okot adott a maradásra. Egy másodperc erejéig még áltattam magam azzal, hogy hazaengednek, de aztán vérvétel közben - mintegy kellemes figyelemelterelésként - elém tolták a heti menüt, hogy akkor ikszeljem be, hogy mit akarok ebédelni, vacsorázni a következő öt napban. Sejtettem, hogy ez túlzás, de az hamar megnyugtatott, hogy a négyféle menüben volt például őzragu.

Mindjárt be is öltöztettek a kedvenc kismama-ribi kollekciós szettembe, és indulhatott a 24 órás tétlen kórházi köldöknézés:

Közben a gyerek az apjával megkezdte az elkanászodást:

Ne kérdezd!...

Kismamák jöttek mentek, sikoltoztak körülöttem, kisbabák születtek és sírtak, csupa cukisággal vegyes szenvedés vett körül egész éjjel. Kaptam egy vajúdó szobatársat is, csak a biztonság kedvéért, és ha még nem éreztem volna magam ettől elég nyomorultul (ti. hogy most akkor sajnáljam, vagy irigyeljem-e szegényt a szenvedéseiért), a tesóm megizente, hogy egy másik augusztus végére kiírt barátnőm is beelőzött a szüléssel (ezúton is gratulálok Petráéknak - de tényleg :D). Közben Lenke szorgalmasan gyakorolt, küldte a jóslófájásokat, hogy fenntartsa a kijöveteli szándék látszatát. Persze továbbra sem volt szó ilyesmiről. Reggelre kellemes kismalacos ábrázatot öltöttem duzzadt szemeimmel, de már rutinos nem-vajúdóként tudtam, hogy a sztori vége úgyis az, hogy kulloghatok haza a kis bőröndömmel, és így is lett. Itthon továbbra is várjuk a kistesót, Medi hol eláraszt szeretettel, hol őrjöng, hiperizgatott az biztos. 

Én próbálom tartani magam, bár felajánlották, hogy egy gyors császárral megszabadítanak a szenvedéstől, de még mindig nem tudom elengedni, hogy hátha lesz egy olyan szülésem, ami nem egy "Zs" kategóriás horrort idéz, hanem egy olyan félig sírós, félig nevetős megható családi drámát.

Ha nem így lesz, még mindig megtehetem, hogy bosszúból Brittamarie-nak anyakönyveztetem a gyereket! :D 

Előrehaladott állapot

Igen, még három hét szülésig, úgyhogy még mindig erről lesz szó... :)

"Amikor a rosszullét elmúlt, az asszony kezébe hajtotta a fejét, és a szégyentől és tehetetlenségtől  sírva fakadt. Nemcsak hogy hányt egy férfi előtt, ami már magában is a legszörnyűbb, ami érhet egy asszonyt, de ezzel egyben a legvilágosabban elárulta állapotosságának megalázó tényét. Úgy érezte, hogy soha többet nem nézhet a férfi szemébe...
- Ne legyen bolond - mondta Butler higgadtan -, és bolond, ha azért sír, mert szégyelli magát. Nézze, Scarlett, ne legyen gyerek. Bizonyára tudnia kellett, hogy miután nem vagyok vak, tudhattam, hogy állapotos.
Scarlett csak annyit tudott kinyögni: "Ó", nyöszörgő hang volt, és ujjait még kétségbeesettebben szorította égő arcához. Maga a szó is megbotránkoztatta. Frank, ha az állapotáról volt szó, mindig tartózkodóan beszélt, az apja pedig óvatosan úgy kerülte meg ennek az említését, ha valakinél szóba került: "családi helyzet". A nők gyengéden úgy emlegették az áldott állapotot: "benne van a bajban"."

...

"Rhett feltette Melanie-t a kocsiba, és hazakísérte. Karján vitte fel a lépcsőn szobájába, és míg az ijedt háznép ide-oda futkosott, és forró téglát, takarókat, whiskyt keresett, Rhett lefektette a párnákra.
- Mrs. Wilkes, ugye, gyermeket vár?
Ha Melanie nem lett volna ennyire gyönge, beteg, elgyötört, elájult volna erre a kérdésre. Még az ismerős asszonyokkal sem szívesen beszélt az állapotáról, és Meade doktor látogatása mindig keserves élmény volt számára. Hogy idegen férfi, kivált Rhett kérdezzen ilyent, elképzelhetetlen volt."

Mindezeket Mitchell a polgárháborús Amerika idejéről írta az Elfújta a szélben. Számtalan ilyen részlete van a regénynek, amiben azt ecseteli, hogy mennyire nem illendő, ha egy úrinő társaságba megy, vagy éppen csak az utcára, ha az "állapota" már világosan látszik. És az ugye kb. legkésőbb az ötödik hónap... Szegény Scarlett is dugdosta, takargatta a terhességeit amíg lehetett, aztán inkább elvonult a vidéki ültetvényre hónapokra, mert Atlantában még attól is repülősóért kiáltottak az úrihölgyek, ha a házból kilépett. 1860-as évek, szabad Amerika. Ugye milyen képtelenségnek hangzik?

Mindazonáltal meg kell jegyeznem, a 150 évvel későbbi Európa egyik fővárosában még mindig szenzációnak számít a mindenórás kismama-pocak. Pedig a gyerek nem fog egyedül felülni a metróra, hogy elmenjen az oviba, és valamit ennünk is kell, úgyhogy boltba is kénytelen vagyok eljárni. Cserébe viselnem kell magamon a kikerekedett tekinteteket, bár igazán nem tudom, mi végre a nagy csodálkozás. Manapság lehet az utcán a teljes feneket villantó forrónadrágban járni, lehet a teljes testet eltakaró, csak a szemet látni engedő leplet viselni, de hogy a gyereket nem a gólya hozza, az még mindig tabu? Először azt hittem, csak a hormonok okozta paranoia, de tegnap este kutyasétáltatás közben Papa jegyezte meg, hogy utamat leesett állak kísérik, amerre csak járok.

Vagy az is lehet, hogy ez nem megbotránkozás és megütközés az emberek részéről, csak a szokásos katasztrófa-turizmus jele, és csak azt várják-remélik az emberek lélegzetvisszafojtva, hogy mikor toccsan belőlem a magzatvíz a szemük láttára az aszfaltra. Az mégsem mindennapi látvány, én is kíváncsian várom.

Mindenesetre, ha már ennyire nyilvánvaló a helyzet súlya, ez adhatna némi jogalapot a harmincezer fokos metrón a szabad ülőhelyek elfoglalására.

Azért némi vigaszt nyújt, hogy problémámmal (vagy hímsoviniszta olvasóink kedvéért nevezzük nyugodtan hormontúltengés miatti állapotos hisztériának) nem vagyok egyedül, a Szécsi Noémi is igen frappánsan ír erről:

"Ha valaha lesz fiam is, az idősek, valamint a terhes és kisgyermekes mamák tiszteletére nevelem majd (a lány talán magától is belátja), egyelőre meg szörnyülködöm azon, hogy a  kismamákat furcsa küllemű szerencsétleneknek tartják - álljanak csak, ha már így jártak -, és még csak véletlenül se tisztelik őket azért, hogy a jövendő generációt megszülik és felnevelik. Inkább csak sajnálatban részesülnek, mert odalesz lányos alakjuk, és nem tudnak többé napi tizenhat órát tölteni a munkahelyükön. Nem csoda, hogy a fiatal nők viszolyognak a terhességtől, és én is csak teherviselt nőket tudok állapotommal megzsarolni..."

Így telik

Ha Newton a fizika törvényszerűségeinek meghatározása helyett esetleg valami másban élte volna ki magát (ne adj Isten csajozásban), az biztos, hogy mostanra akkor is megállapítást nyert volna a tömegvonzás törvénye. Sőt mi több, kibővített verzióban, mert én nem csak azt figyeltem meg, hogy a padló minden esetben vonzóerőt fejt ki a mosogató szélén nagy gonddal elhelyezett nyers tojásra, hanem hogy ezzel egyidejűleg (vagy akár ettől teljesen függetlenül) egyéb tárgyak és fizikai erők is mozgásba lendülnek. Mindennek végkifejleteként biztos, hogy valamiféle surlódás megy végbe tetszőleges alsó végtagom és kiálló tárgyak között, majd hol magasabb, hol mélyebb tartományban tovaterjedő hanghullámok kíséretében az öklöm némi nyomást fejt ki a szóban forgó felületre. A tanulság, hogy az is csak nekem fáj, és hogy a gyerek legelőször és leginkább csak az ilyen hülyeséget tanulja meg (vagy örökli?) a szüleitől.

Amúgy rendben mennek a dolgok, gömbölyödünk, nehezülünk, pofikásodunk. Képeket is készítettem ma, de nem osztom meg, mert rájöttem, hogy nem baj, ha marad még bennem némi méltóság az elkövetkezendő időszakokra.

De amúgy valami ilyesmi...

Egészen átlagosan telik az utolsó hónap, az éjszakai állandó pisilési inger felkészít arra az időszakra, amikor majd a gyerekhez kell fél óránként felkelnem. Reggeli első pillantásom párnás-husikás lábfejemre esik, a párnázottság mértékéből megállapítom milyen időjárás várható és mennyi ödémás szenvedés jut ki aznapra. Apa háromnegyed hatkor lelép dolgozni, Medi ezzel egy időben elfoglalja apa helyét a nagy ágyban, illetve apa helye üresen marad, Medi pedig szorosan hozzámpréseli magát, így már ketten fekszünk akkora helyen, mint amit én egyedül elfoglaltam az éjszaka. A maradék másfél méter az ördögé... Félálomban puszilgatom, ő "bizsiz". Ez a kedvenc részem a napban, bár ma a szemtelen kölke nem átallott megjegyezni a puszim után, hogy ez bizony büdös volt.

A bizony szót tehát most már jól és következetesen használja, mert pár napja (hete?) azt jegyezte meg, ugyanezzel a szófordulattal, hogy a szobájában az ablak - "na az bizony jó koszos". Szó ami szó, a három utcafronti ablakból az az egy valahogy mindig kimarad, mentségemre legyen mondva, hogy a három hete megpucolt ablakok ugyanúgy néznek ki a kétszer négysávos gürtel porától, mint aminek egy éve felé sem néztem. De majd ma megcsinálom. Vagy holnap.

Mert mindig nagy tervekkel indulok neki a napnak, aztán mindig hamarabb fáradok el, mint gondoltam, vagy a lábaim akkorára dagadnak hirtelen, hogy minden jó szándék ellenére kénytelen vagyok elterülni az ágyon és várni. Vagy olvasni. Ebben élem ki magam a végidőben, főleg olvasok és főzök. És várok és várakozok. Végtelennek tűnik néha, néha pedig ijesztően közel a vég - vagyis a kezdet.

Azért egész belejöttem a végére, teljesen adom a kötelező kismama sztereotípiát. Már a peronról látom, hogy kit fogok majd felállítani a metrón, a metróajtó pittyegésekor elstartolok dagadt kis lábikóimmal és már zuttyanok is le a jól megérdemelt helyre, hogy azonnal felüthessem a "Kismama naplója"-t. A borítóján kismamák és babák, hogy internacionális környezetben is biztosan lássák, én már csak "szakirodalmat" olvasok. Ma megfejeltem azzal, hogy vettem a Hoferben egy aranyos kis kerek dinnyét, ami igen jól mutatott az óriás méretű társa mellett, amit a pólom alá dugtam (höhö).

Szóval azért egészen jól elvagyok.

Papa közben azzal szórakozik, hogy a 2017-es és az elkövetkező évek családi adókedvezmény-növelésekről szóló tervezeteket küldözgeti nekem a cseten, finoman utalva arra, hogy szerinte mégis érdemes lenne még egy gyereket vállalnunk, főleg hogy hamarosan hazamegyünk ugye a létbizonytalanságba. Egy pillanatra el is játszottam a gondolattal, mert a gyerek mindig öröm és szerelem, de aztán eszembe jutott, hogy már november óta terhes vagyok és hogy a tököm tele az egésszel, pláne, hogy még legalább jövő ilyenkorig el fog tartani, mire újra maradéktalanul önmagam lehetek (fizikai értelemben), és akkor most kezdjem elölről az egészet? Aztán felrémlett előttem, hogy a nemrég vett családi batár helyett jövőre egy teherautót kéne vennünk, hogy elférjen benne az összes gyerekünk, és minden átlagos hétköznap a mostanihoz képest háromszor annyi mennyiségű, különböző méretű pelenkát/cumisüveget/kispulóvert/kisbugyit/matchboxot/barbiet kéne az egyre kisebb méretű pénztárcám mellé gyömöszölni a retikülömbe banyatankomba.

Szóval egyelőre maradunk a kétgyerekes modellnél, bármilyen kifizetődő lenne a harmadik gyerek. Persze érthető Papa pénzügyi frusztrációja, mert a múlt héten megkaptuk a házfelújításra az árajánlatot. De erről majd máskor. Helyette mégis itt egy jó kép, legalább a dinnye nem veszítette még el a humorérzékét:

Vazsmegye, vazsvár

Ott terem a legvár...

Na meg nálunk. A hétvégén megtartottuk Medi szülinapját, családi kerti partizást a birtokon, ami nem kis erőfeszítésembe került, így a terhesség vége felé, de minden perce megérte. Hétről hétre, sőt napról napra fogy az energiám, ahogy közeleg a szülés, így nem bántam, hogy túl vagyunk rajta. Az a nagyon gonosz terv fogalmazódott meg bennem, hogy ha lezongoráztuk a bulit, akkor már tényleg nem csinálok semmit azon kívül, hogy Medit hozom-viszem, és megfőzöm Papának az ebédet, esetleg minimális takarítás és babavárós készülődés még belefér.

Apunak titkos szimata van az ilyesmire, vagy nem tudom, de a bulira hozott vagy 15 kiló sárgabarackot, "lekvárfőzési szezon" jeligére. Én azzal a lendülettel másnap vissza is passzoltam az egészet, úgy ahogy volt, aztán hétfőn mégis megpucoltam, feldolgoztam, bántott a lelkiismeret, na, mégiscsak falusi asszonynak készülök vagy mi.

Ezen annyira fellelkesült, hogy térült-fordult és fél órán belül összekapkodott még három vödörrel, meg némi cseresznyét is, "nehogymá'ránkrohaggyon". Ami persze azért nem fordulhat elő, mert amit nem főzünk meg lekvárnak, azt megisszuk pálinkaként, aminek talán még jobban örül az egész család. Bő három-négy óra magozás és héjtalanítás után (aki tudja, tudja), valahogy nem volt már hangulatom tovább szöttyögni az édes, ragacsos trutyiban, úgyhogy kocsiba tettük az anyagot és már robogtam is vele Bécs felé.

Tegnap pucoltam, forráztam, szőröztem-bőröztem, magoztam és főztem. Estére be is dagadtak szépen a lábikóim, épp hogy szét nem durrantak a víztől, a mellem meg a büszkeségtől, hogy az én saját lekvárom az, ami a száraz dunszt alatt pihenget. A körmeim vállalhatatlanok, kábé mint amivel épp kakiba nyúltak, a lakás minden pontján találtam ma barackmagot és lekvárcseppeket, de Isten a tanúm, hogy megérte :)

 Ez itt egy jóképű csoportkép az idei termésről

Készült lekvár a klasszikus és a formabontóbb ízek kedvelőinek is

Kompót... Lenni vicces...

 A sárgadinnyés barack eléggé szupersztár! Készült egy mentás kistesója is:

Ezek meg a korábbi befőzések, de most őket is felöltöztettem.

Life is good! - Avagy elkezdődött!

Mármint az az időszak, amikor duplájára dagadt végtagokkal vergődök a 30 fokos hőségben. Elmenni max a boltig tudok (vagyok hajlandó) vagy az oviig és vissza, és ezzel ki is merítettem azt a teendőmennyiséget, ami belefér egy napba. Alapvetően sokkal mozgáskényszeresebb  vagyok, de a hétvégi nyalkai lomtalanítás és háztakarítás után most nagy árat fizetek. Tegnap még haza is vezettem, hogy férj sörivással vezethesse le a két napig tartó fűnyírást, és másfél óra után akkorára dagadt a bokám, hogy miután észrevettem, kb. 45 percen keresztül mantráznom kellett azt a mondatot, hogy "Ott lakik a Babi néni a Golyvás Irén utca 34-es számba". Ne kérdezd, miért, így volt. Nyilván ezek után nem bírtam ülve enni, csak fekve, felpolcolt lábakkal, aminek következményeként nagyjából 30 másodperccel később már le is ettem a frissen mosott pizsim, de már csak röhögni tudtam. Meggyőződésem, hogy a terhesség megtámadja a nők központi idegrendszerének ügyességért felelős részét, mert átlagban százszor több dolgot ejtek le, öntök le, borítok ki, teszek tönkre, mint a terhesség előtt, ami azért is különösen vicces (nem, k/rvára nem az), mert százszor nehezebben is hajolok le a leejtett dolgokért. Úgyhogy ezekkel egész napra elszórakoztatom magam. Senki ne lepődjön meg tehát, ha a következő másfél hónapban bunkóbb vagyok az átlagnál, vagy csak a saját dagadt lábamról tudok beszélni és a hőségről panaszkodni. Tudom, senkinek sem könnyű, de mivel még csak azt sem mondhatom, hogy várom a végét, mert az ugye egyet jelent azzal, hogy a várva várt magzatot, azért még meg is kell szülnöm, ezért úgy döntöttem, hogy szarok mindenkire, és a nyafogásban élem ki magam. Life is good!

Ez meg Papa, aki focipályára trimmeli a kiszáradt gyepet:

Szerelmem, a tornác

Falusi Bubincs

Kertünk gyümölcse, vagyis amit idén még sikerült elcsípni belőle:

Amatőr gasztrotúra II.

Szóval ott tartottunk, hogy a Gusteau után teljesen kiégtünk. Igyekeztem Bociban tartani a lelket, bár egy ponton úgy tűnt, hogy teljesen elvesztettem, de próbáltam a szokásos "ha már eddig eljöttünk...", "ha már ennyit utaztunk..." kezdetű mantrákkal visszahozni. A következő úticélunk Tokaj volt, amiről nem olvastunk jókat a neten, dacára, hogy a világörökség része. Sajnos előző nap a Szépasszony völggyel is befürödtünk, történelmi borvidék ide vagy oda, csak fásult, unott vendéglátósok vártak, és rámenős hegedások, akik minden nótának csak egy sorát tudták elénekelni, azt is rosszul. Pincészeteket célirányosan választottunk, úgyhogy rosszat nem ittunk, de olyan hű de jókat sem, illetve az élmény ugye nem csak abból áll(na) ilyenkor, hogy felhörpintjük a bort, azt' jónapot, hanem a vendéglátó személye, hozzáállása és a légkör, amit teremt, ez mind együttesen fontos.

A Szépasszony-életérzés tehát valahogy nem jött át pénteken, nem csoda, hogy kissé szkeptikusan autóztunk be Tokajba, amiről szintén azt olvastuk, hogy bárhol szabad inni, csak a központban nem, mert csak pénzéhes kocsmárosok tukmálnák ránk a lőrét. Emiatt "egy életünk, egy halálunk" alapon elkezdtünk spontán felsétálni az egyik eldugottabb domboldalon, amíg a mérsékelt turista áradat teljesen meg nem szűnt. A délutáni napsütés zöldesen aranylóvá tette a házak mögötti erdős domboldalt, a hársfa lombokban zümmögtek a méhek, s akkor ebben a lírai környezetben isteni sugallatra megláttuk a Hímesudvar zászlaját, ami látszólag pincébe vezetett, valójában azonban fölfelé egy gyönyörű, királylányos kastélyszerű teraszra. Itt újra beigazolódott, hogy a jó helyek már az első benyomás alapján felismerhetők.

A célom az volt, hogy késői szüretelésű borból vegyek pár üveggel, de annyi portéka tárult elénk, hogy teljesen összezavarodtam, borecetek, aszúbogyó-chutney-k, ráadásul a házi szörp is isteni volt, amit kóstoltam (így jár, aki terhes, ráadásul sofőr, bár bevallom, a félédes sárgamuskotállyal azért muszáj volt kicsit megnedvesítenem az ajkaim). Végül készítenünk kellett egy gyors kalkulációt, hogy ha a maradék egy napon csak a legszükségesebb dolgokra költünk, akkor mi minden fér még bele a Hímesudvarban, mert különben meggondolatlan költekezésbe kezdtünk volna. Én erre a szerzeményemre vagyok a legjobban beindulva, bár még nem találtam ki, hogy mit ízesítek majd vele először:

Aztán ahogy végig az egész kiránduláson, megint pánikszerűen kellett távoznunk. Így is egy órát késtünk a Tök jó-ból, ami a szállásadók részéről nem volt gond szerencsére, mi viszont kezdetektől a medenceparton döglésre vágytunk, és este 7 óra lévén, erre már egyre kevesebb esély mutatkozott. Pláne, hogy az előző helyből kiindulva még egy kelet-magyarországi coop abc-t is útba kellett ejtenünk, mert azt hittük, másképp nem lesz meg az esti betevő. Így az eredetileg tervezett Boldogkőváralja is kimaradt, illetve csak a kocsiból megnéztük messziről és jól lefényképeztük, aztán jól megmondtuk a szokásost, hogy "na majd legközelebb, ha erre járunk".

Valahogy úgy képzeltük el, hogy megérkezünk a szállásra, és a kocsiból azonnal beugrunk a medencébe, ami majdnem sikerült is, de a szállásadónk azért megmutatta a szobánkat, ami inkább hasonlított egy fullos egyszobás garzonra. Mi kis butusok aggódtunk a vacsi miatt, meg a nescafe-s reggel után a kávé miatt is picit, de a teljesen felszerelt konyhában az igazi kávé és kávéfőző mellett még a hűtőnket is feltöltötték, tejecske, tojás, kétféle felvágott, helyben készített friss sajt, körözött, joghurt, házi gyümölcsös túródesszert és zöldségek is voltak benne, kenyér, kalács, még a jégkockatartó is fel volt töltve, esküszöm, majdnem sírva fakadtam, mikor ezt megláttam! A szekrényekben szép hadrendben a poharak, tányérok, normális minőségű kések, dugóhúzó, tényleg mindenre gondoltak, és még azelőtt, hogy szólásra kellett volna nyitnunk a szánkat. Már azelőtt minden vágyunk teljesítve volt, hogy nekünk magunknak egyáltalán eszünkbe jutott volna... Nem beszélve a kismama-barát hőmérsékletű jacuzziról és a tökéletesen száraz és jó minőségű fával begyújtható kerti grillezőről!

A kerítés tövében fűszerkert és pünkösdi rózsa.

Ha van egy kis eszünk, akkor a medence parton döglés programot egy egész naposra tervezzük, de innen másnap megint lóhalálában távoztunk, miután alaposan bereggeliztünk a helyi finomságokból. Fontos volt, hogy legalább egy várat lássunk a környéken, a Regéci várra esett a választásunk, mert onnan a legszebb a kilátás. 

Az ott a Bockópé, amint a kilátást szemléli. Mindenhová azért nem másztam fel, bár a legtöbb helyre igen. Csak már így is mindenki hüledezett, hogy jaj de terhes vagyok.

Na és a változatosság kedvéért innen is rohannunk kellett, annyira, hogy alig maradt időnk egy mogyoróskai villámlátogatásra, és visszafelé már nem mehettünk a szép bükki erdei úton, hanem az unalmas autópályán kellett, hogy időben odaérjünk Egerbe. Persze végig fikázódtunk, hogy minek megyünk egyáltalán oda, micsoda hülyeség az egész, és hogy Egerbe egyáltalán soha többé. Miután megmásztuk a várat és két órát aszalódtunk a kocsiban, meglehetős testszaggal megáldva érkeztünk meg az utolsó állomásra, az egri Macokba. Úgy éreztük, hogy már minden mindegy, én át sem öltöztem, pedig még jégkrémfolt is volt a pólómon, de gondoltam, úgyis terhes vagyok, nekem szabad. Nagy kár, mert egyébként ez pont egy szuper hely, a foglaláskor is nagyon rugalmasak voltak, az ételek és a kiszolgálás is minőségi, új hullámos, de itt már tényleg végképp kiégtünk, úgyhogy az elénk rakott finomságokat, ha nem is csak piszkálgattuk, de már jóval kritikusabb szemmel néztük, pláne hogy előző nap megvolt a "minden idők" kajálása. Utólag Okos Kapitány bizony megállapította, hogy az egész huligánozás meg szépasszonyvölgyezés helyett itt kellett volna kezdeni, akkor elájultunk volna az egyébként remek áron adott, jól komponált fogásoktól és ezután még bőven tudtunk volna lelkesedni a Gusteau-ért.

Én a magam részéről azért maximálisan elégedett voltam, a Vadas mártás abszolút tudta, amit egy vadas mártásnak tudnia kell, és ezt még feldobták olyan plusszokkal, mint a néhány szem som, és a májropogós, illetve a nyúlpecsenyével külön odafigyelt a pincér, hogy jól átsüttesse nekem a húst, tekintettel az "áldott állapotomra", legalább is ahogy ő fogalmazott :)

Összességében tehát a Macok is remek hely, talán úgy tehetnénk különbséget, hogy míg a mádi Gusteau önmagában is megérte volna az 500 km utazást, addig a Macok az a kategória, amit semmiképp ne hagyj ki, ha Egerben jársz.

Amellett, hogy tényleg marha jól szórakoztunk, azért sok mindent máshogy szerveznék most, illetve fogok is legközelebb, mert amit nem gondoltam volna, hogy mennyi érdekeset rejt az országnak ez a szeglete! Igazából eleve sejtettük, hogy kevés lesz az idő, de arra nem számítottam, hogy olyan helyre bukkanunk, ahová visszavágyom és bármikor visszamennék. Bevallom, úgy indultam útnak, hogy most nézzünk meg gyorsan mindent, mert szerintem soha többé nem vezetek ennyit ebbe az irányba, de bizony nagyot tévedtem. Már maga a Bükk és a Zemplén is ötcsillagos látnivalók, beleszeretős az egész csak úgy önmagában, erdőstül, zsákfalustól, de az illatok, ízek és hangulatok is visszacsábítanak.

Nem beszélve arról, ha az ember ál-leszbikus párnak álcázza közben magát a legjobb sírva röhögős barátnőjével :)