Mennyire szívás szülőnek lenni?

- kérdezte tőlem egy ismerősöm pár napja, persze nem pont ezekkel a szavakkal, de nagyjából ez volt a lényeg. Konkrétan úgy hangzott a kérdés, hogy milyen volt az élet gyerek előtt és milyen utána? A háttérben azzal a burkolt vívódással, hogy vajon érdemes-e, lehet-e, szabad-e neki belevágni a gyerekvállalásba, ha önmagát még nem érzi késznek vagy elég önzetlennek hozzá.

Na ez annyira összetett kérdés, hogy nem bejegyzést, hanem doktori disszertációt kellene írni róla. És nem nekem! :) De mint kiderült, nem a habosbabos oldalról szeretne véleményt, na mondom, akkor lehet, hogy mégis menni fog a dolog! :D

Azért csalódást kell okozzak, mert elsőre nagyrészt nekem is csak rózsaszín tollal írt közhelyek ugranak be a témában; babahaj illatú gyerekszoba, szupercuki dundi babahájak, puha talpacskák, tyetyetye meg tyutyutyu, később életem legjobb poénjai, amik csak egy hároméves szájából hangozhatnak el. Satöbbi.

A másik meg, hogy nálunk a vállalás nem egészen hagyományos értelemben vett, mert Medi - csodagyerek lévén - kiválasztott minket és kérdés, kérés vagy bármilyen konkrét tervezés nélkül érkezett. Szóval mi ezt a dolgot kaptuk, váratlanul, felkészületlenül, bár utólag azt gondolom, hogy talán pont így volt jó, mert ha csak rajtunk múlik, ki tudja mikor szedjük össze a bátorságunkat egy ilyen gyerek-projekthez, lehet, hogy most én kérdeznék másokat harmincévesen, hogy legyen-e vagy ne legyen gyerekem és nem fordítva.

Voltak egészen konkrét kérdések is, például hogy bűnöztem-e terhesen (kávé, alkohol, cigi), vagy hogy mennyire támogatott a párom, meg hasonlók. Elkezdtem ezekre tételesen válaszolgatni, de közben végig éreztem, hogy nem ez a lényeg. (Mindig a nemez a lényeg). Nyilván mielőtt az embernek gyereke születik ilyesmik foglalkoztatják, mert ahogy én arra nem emlékszem, milyen volt az élet a gyerekek előtt, úgy képtelenség elképzelni egy gyerektelennek, hogy milyen az élet szülőként. Hogy teljesen átértékelődnek dolgok, ami azelőtt életbevágóan fontosnak tűnt, az most mennyire eszembe se jut. Még mikor Medivel voltam terhes, rettegtem a testem változásaitól, hogy mást ne mondjak, az alváshiánytól vagy például emlékszem, hogy mennyire durva volt a váltás a bulis hétköznapokból a terhes hétköznapokba - egy csomószor mondtam Papának, hogy ha végre kinyomtam a gyereket, a szülés után azonnal rágyújtok és iszom egy páleszt, mert ezt nem lehet bírni. Papa meg röhögött, hogy "ja, és megetetni ki fogja?!" Mondom, no problem, majd lefejem a tejem, sitty-sutty, piff-puff, aztán megvárja a gyerek, míg anya kibulizza magát. És ezt teljesen komolyan elhittem, hogy így lesz! Azóta is szakadok ezen, hogy lehettem ennyire naiv. Egyrészt a 30 órás horrorszülés után egy teljes napig a fejemet sem mozdíthattam meg, aztán a következő négy-öt napban az egyedül felülés, egyik oldalamról a másikra fordulás önállóan, katéter nélküli pisilés, kakilás, szétvágott hassal önállóan sétálás voltak a teljesítendő challenge-ek, másrészt mindemellett teljesen meglepő módon ott volt egy kisbaba, egy teljesen vadiúj ember, akit nekem kellett ellátni (a szemét nővérek nem voltak hajlandók :)), és akinek én voltam a minden. Persze biztos sok anya már a terhesség alatt is rájön, hogy a dudorból emberi lény fog majd kijönni, de talán a dolog váratlansága és előre nem tervezettsége miatt nekem a terhesség nem volt áldott állapot, nem nagyon sikerült Medivel már az anyaméhben felvenni a kontaktot, pedig becsszó, hogy hallgattattam a hasammal a Best of Mozart Baby Sleep and Bedtime music videót a youtubeon, meg egyébként nem volt az érkezése ellen kifogásom, attól függetlenül, hogy nem jelentkezett be előre!

Szóval a lényeg, hogy abban a pillanatban viszont, hogy kibújt (így vagy úgy), az agyamban felkapcsoltak egy villanyt egy addig kivilágítatlan szobában, és anya lettem. Nem tökéletes, de anya. Nem tudtam azonnal mindent, rengeteget bénáztam, de ez így volt rendjén, mert - és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni - a szülőségre nem lehet felkészülni! Hiába olvasol el száz könyvet, kérdezel meg minden ismerős szülőt, szakembert, fingod sem lesz arról, hogy mi vár rád. Se a jó részről, se a szívásról. Bele kell állni, meg kell élni, és megnyugtatlak, ha igazán jó anya vagy, közben is végig azt fogod érezni, hogy fingod sincs, hogy szarul csinálod, hogy lehetne jobban, de ebből tanulsz, ez visz előre, ettől fejlődsz.

Igen, szülés után átértékelődtek a dolgok. Nem mondom, hogy eszembe se jutott rágyújtani, vagy hogy többé nem érdekelt, hogy mikor lesz a lity-löty testemből megint valami nő formájú dolog, de ezeket már felülírta az, hogy ellássam a kispicit, aki legjobban csak rám számíthatott, és akinek én voltam és vagyok a legfontosabb a világon. Nekem meg ő. Vagyis most már ők. Azt is meg kell mondjam, hogy bár friss szülőként sokszor vért izzadtunk Medivel, mióta két gyerekem van, úgy tűnik, az egygyerekes szülőség sima ügy. (mint a keresztre feszítés). A kétgyerekes lét meg olyan, hogy az első három hónapban komolyan küzdöttem, hogy ne bomoljon meg az elmém, de erről már írtam. Lehet, még egyet kéne vállalnunk, hogy a két gyerek ne tűnjön már olyan nehéznek! (Höhö)

De most jön a durván nyálas rész! Mivel tudod, én nem szoktam hazudni, sőt inkább a rózsaszín ködös, szivárvány pónis megközelítéssel ellentétes oldalon szoktam állni, hidd el, nem túlzok most sem. Mondjuk képzeld el, hogy van egy párod, a szerelmed, gondolj arra mennyire szereted vagy mennyire szeretted amikor összejöttetek és még a kapcsolat elején voltatok és szorozd meg végtelennel. Ilyen intenzitású az érzelem a gyereked iránt, csak nem múlik el egy hét, egy hónap vagy egy év után, hanem mindig ilyen és tudod, hogy soha nem is fog elmúlni. És képzeld el, hogy nem kell aggódnod, hogy viszontszeret-e, nem kell ötpercenként csekkolnod a messengert, hogy írt-e, a barátnőiddel elemezgetni mikor mit mondott, és akkor ez alapján biztos lehetsz-e az érzéseiben, mert a gyereked feltétel nélkül imád és rajong érted. Persze a kamaszkorig, de odáig még nem jutottunk el, szóval akkor majd update-elek! :) De úgy értem, hogy a gyereked nem nézi, hogy ki vagy-e sminkelve, hogy trendi-e a telefonod, hogy rajtad van-e még az az öt kiló felesleg, hogy tiszta-e a lakásod, vagy hogy lediplomáztál-e. A gyereked száz százalékosan téged lát és téged szeret.

Azt kell mondjam se a gyereked iránt érzett szeretetet, se azt a szeretetet amit tőle kapsz, soha semmilyen más dologgal nem tudod az életben pótolni vagy helyettesíteni, semmi sem adja ugyanazt az élményt, annyira különleges.

Tovább megyek, szerintem nincs olyan, hogy valakinek nem való az anyaság, mert anyának nem lehet születni, anyává válni kell. És aki szeretne babát, az anyává tud válni, akármit csinált vagy gondolt is azelőtt, akármilyen lemondásokkal jár is a gyerekvállalás. Mert nem titok, hogy sokszor (nagyon sokszor) szívás és lemondásokkal jár. Szerintem épp elég posztban ecseteltem már ezt a részt. Mégis, ha előkerül ez a téma, mindig azt mondom, hogy a szülőséget nem érdemes kihagyni. Akármilyen ciki, csatlakoznom kell a turbószülők táborához, mert szerintem is lehet gyerek nélkül élni, csak nem érdemes. Lehet valaki gyerek nélkül maradéktalanul boldog, de ha valakinek már van gyereke, el sem tudja képzelni, hogyan élhetne nélküle/nélkülük. Mondom, van valami üvegfal a két létállapot között, tejüvegből, valami derengés van, de igazán egyik oldalról sem lehet átlátni a másikra.

Amúgy nem kedvencem Palya Bea, de volt egy tökéletesen betalált dalszövege, hogy a gyerek a nőnek a fejében fogan vagy valami ilyesmi. Szerintem érzi azt egy nő, hogy szeretne gyereket vagy sem. És ha ott már megfogant, akkor minden aggodalom csak megoldandó feladat, minden aggály csak megválaszolandó és megválaszolható kérdés lesz.

"Rágondol csak és már meg lesz,

Nem számít, hogy az ura mit tesz"

Íme, kinyilatkoztattam, szóval a méhetek járjon, ne a szátok! 

Egy poszt, amit szombat reggel kezdtem írni, és azóta is tart

Pont mint az életünk, egy soha véget nem érő börleszk, egy örökké tartó (rövid) átmeneti állapot. Azzal kezdődött, hogy csak a szombat délelőttünk egy rövid momentumát próbáltam leírni, de annyira sűrűn váltották egymást az "anya, ezt kérek", "anya, azt kérek" meg a "de így" meg "de úgy" kezdetű mondatok, hogy valahogy nem jutottam a saját gondolataim végére.

Szóval leírnám én, hogy milyen volt nálunk ez a szombat délelőtt, ami igazából nem is csak egy szokásos szombat délelőtt, hanem ha tetszőleges időpontban bekukkantanál az ablakunkon, valószínűleg bármikor ugyanez a látvány fogadna. Eleve nehéz úgy összeszedni a gondolataimat, ha január közepén még mindig a Shrekből az angyal üvölt a háttérben. Medi kissé benne ragadt a karácsonyi hangulatban. Már a fa leszedésénél sejtettem, hogy lesznek itt még problémák, mikor könnyes szemmel vágta a fejemhez, hogy tönkretettem az egész karácsonyt! Na, a hétvégén leesett a hó, és ő vidáman konstatálta, hogy szuper, akkor megint karácsony van, de jó! (Vajon hol rontottuk el?)

Elkezdtem azért írni a naplómba egy vázlatot, mert az egyetlen működő számítógépünkön non-stop megy a dizni vagy a pixar, majd a meseszünetben begépelem, gondoltam. Sok választásunk nincs, Medi rákattant a varázsdobozra. (Hol rontottuk el?) Azt is a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy miért van jelentősége a korhatár-besorolásnak. Nemrég kissé elegem lett már az állandó mesenézésből. De a kölykök mindig ébren vannak, amikor mi is - következésképpen nincs olyan időpont, amikor felnőtt tartalmakat lehetne nézni, és ez alatt nem pornót értek, hanem maximum egy bugyuta sit com húsz perces részét. Gondoltam - ó, én könnyelmű, ostoba asszony - leszarom, ha még egy éneklő hercegnőt meg kell néznem, tuti becsavarodok, úgyhogy márpedig most beteszek valami szolid filmet, amiben nem beszélő állatok a mellékszereplők. Meg is lett a böjtje, nanáhogy! Nos, abban biztos lehetsz, hogy ha a filmben véletlenül elhangzik egy "szex", akkor a két szobával arrébb játszó hároméves tuti hogy 1. meghallja, 2. megjegyzi, 3. két hétig a legváratlanabb pillanatokban rukkol elő az újonnan tanult szóval!

De térjünk vissza a szombatra. Az éjszakánk? Csak a szokásos, két órát aludtam az egyik oldalamra állítva, kettőt a másikra, a többi időben szoptattam vagy álmatlanul vergődtem vagy idiótaságokat álmodtam, például hogy csöves vagyok a nővéremmel és a lányommal együtt, és a vizes, saras utcán próbálom minél több testrészemet betakarni az átnedvesedett takaróval. Pihentető nem?
Ezután hétkor megváltás, hogy végre fel lehet kelni és kezdődik a nap. Ez a szombat különösen szívmelengetően indult, mert Medi első kérdése az volt, hogy hol az előző nap sütött kalács. Yes! Végre valamiben rám hasonlít, talán őt is ugyanúgy áthatja a kelttészta iránti rajongás, mint engem! Vagy csak éhes - szólt a belső hang, cinizmusával összetörve minden megmaradt illúzióm a témában...

És kb. eddig jutottam a vázlatírással, mert közben megjött Papa a kutyasétáltatásból, akinek a gatyáját azonnal telibeöntötte Medi tejjel és egy másodperc alatt elszabadult a pokol. Papa őrjöngve távozott a fürdőbe, én magamban konstatáltam, hogy áh, ez az a gatya, amit előző este vettem le a szárítóról és tettem a szekrényébe, Medi meg zokogott, hogy félelmetes, amikor mérges az apuci. Ezt szó szerint így vágta a képünkbe. (Vajon hol rontottuk el?) Elképeszt, hogy miket tud mondani és milyen komolysággal. (Most azt hagyjuk, hogy a "Mióta?" kérdésre csípőből válaszol, hogy "Mióta apád pilóta!" - tudom, ezt sem a szomszédban hallotta...)

És itt el is érkeztünk a szülőség egyik nagy kihívásához, hogy az embernek gyakorlatilag 0-24-ben kontrollálnia kell(ene) önmagát, ami nem nehéz, hanem egyenesen lehetetlen! Ha nyugodt és kiegyensúlyozott gyereket szeretnél, nincs más dolgod, mint nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lenni. Aha, próbáld meg, mikor hónapok óta nem aludtál többet egy szuszra, mint két óra, amikor hónapok óta soha(!), semelyik nap(!) nincs több magadra, mint fél óra, de a legtöbb napon annyi sem, mikor a kívánságok és nyafogások sora végtelen, mikor a gyerek hangulata a tébolyult öröm és a mérhetetlen szenvedés között ingázik tízpercenként, mondanom se kell, hogy mindkét véglet teljesen indokolatlan általában. (Tényleg, vajon hol rontottuk el?)
Például a kedvencem, amikor Medi nem tudja eldönteni, hogy reggel hideg vagy meleg kakaót szeretne. Ez egy klasszikus. Aztán végre eldönti, én készséggel leszállítom a cuccot, de nem tudja eldönteni, hogy hol igya meg, az asztalnál, az ágyban vagy a kispadon. Az ágyban nem, mondom, mert ki fogod lötyögetni. Már csak kettő közül kell választani, de a döntés oly nehéz! Három-négy perc után megunom, leteszem a kisasztalra a kakaót, hogy majd ha eldöntötte, akkor igyon, erre éktelen bőgésbe kezd, mert az úgy nem jó, hogy letettem a kakaót. Meggyőzhetetlen, hogy ezt a csorbát még kijavíthatjuk... (Hol, Istenem, vajon hol?) Végre csillapodik a sírás, odajön, felveszi a kakaót az asztalról, de nem iszik ám (ó, nem), hanem átjnyújtja a kakaót, nekem pedig vissza kell adnom rögtön, mert az csak úgy jó, ha a kezébe adom a poharat. Én, személyesen, asztalról felvéve neki nem jó.

Hát ilyen meccseink vannak, szép ez a három éves kor, legalább is nem unalmas (nagyon). Észrevettem viszont, hogy már olyan dolgokon is élből ki tudok akadni, ami korábban abszolúte nem zavart. Hol érdekelt engem azelőtt egy kis padlóra ömlött ez-az, holmi ragacsos mézestejfolt, ugyan, bagatell. Az utóbbi hónapokban azonban valami elpattanhatott bennem, mert már egy rosszul hangzó "add ide" is végtelenül ki tud borítani. Egyfelől természetes, gondolom túl sok az elfojtott düh bennem. Furán hangzik? Anya nem lehet dühös? Talán pont az a baj, hogy sokáig én is így gondoltam. Vegyünk egy egyszerű példát: ha egy felnőttel élsz együtt, és például reggel kilencre oda kell érnetek valahová, akkor ha ez a személy az amúgy is megkésett indulás időpontjában az ajtóból rohan vissza, mert kakilnia kell, akkor az a minimum, hogy dühösen forgatod a szemed, de inkább otthagyod, és lehet, hogy még jól le is cseszed. A gyerekeddel ezeket nyilván nem teheted meg, mert idegroncs lesz legkésőbb kamaszkorára, azt meg ugye ki akarja? Szóval fújsz egyet, elszámolsz tízig vagy bármi, de nem a gyereken töltöd ki a késés miatti frusztrációt. Türelmes maradsz, lehetőleg mindig. És ilyen szituból van egy nap vagy ezer. Tehát napi szinten rengetegszer számolsz tízig ahelyett, hogy kiadnád a mérged. Az rengeteg elfojtás ám 5-6 hónap alatt. Három és fél év alatt meg pláne!

A gond az, hogy itt elakadtam, mert továbbra sem tudok jobb módszert a feszültség levezetésre, de azt sem akarom, hogy indokolatlanul horkanjak fel semmiségeken, amiket el is engedhetnék. Meg azt sem, hogy egyszer vulkánként törjön ki belőlem a feszkó és forró lávaként söpörje el a gyerekem maradék belém vetett hitét.

Szóval mondjatok valamit, mit lehet ilyenkor tenni? Anyukatársak, apukatársak és egyéb egyszerű halandó és esendő barátaim, írjátok meg, kinek milyen világmegváltó, stresszkezelő rutinja van, mert ez a stresszes agy már csak tűzoltásra képes, miközben valódi megoldásokra lenne szükség!

Vagy ha csak hasonló kérdések és szituációk gyötörnek, azt is szívesen olvasom, mert nincs nagyobb gyógyír, mint mikor rájössz, hogy más is hasonló szarban van, mint te :D

Köszönöm :)

Drágám, a kölykök rád ütöttek!

Amikor Lenkével voltam terhes, az egyik ultrahangra Medi is elkísért. Az orvosom és az asszisztense egymástól függetlenül jegyezték meg egymás után, hogy nagyon helyes lehet a férjem, ha ilyen gyönyörű ez a gyerek. Na most miután túltettem magam az első sokkon - hogy WTF én talán nem vagyok nektek elég szép?!! - rájöttem, hogy talán csak arra akartak célozni, hogy a gyerekem rám szemmel láthatólag kevésbé hasonlít, akkor következésképp csakis az apjára üthetett. Igaz ami igaz Medi eléggé apukája forma, és mióta Lenke megszületett, már duplán záporoznak rám a "jaaaaaj titta apukája ez a gyárek!" észrevételek.

Apuci még Manó-korában

Na most az még viszonylag könnyebben feldolgozható, hogy elsőszülöttem külsőre nem hasonlít rám (vagyis inkább hasonlít az apukájára). Az viszont múlt héten derült ki, hogy mennyire mellbevágó is tud lenni, ha a személyiségében is egy másik embert tükröz inkább. Finoman fogalmazva, ezt a kört is Papa nyerte...

De ne szaladjunk ennyire előre! Ugye említettem, hogy Medit babakorától kezdve frusztráljuk a balett karrier lehetőségével? Úgy tűnik, sikerült termékeny talajba szórni a magot, mert mióta egyszer bekapcsoltuk neki a Hattyúk tavát azóta minimum két naponta előkerül a tütü és mi két lehetőség közül választhatunk; vagy az unalomig hallgatott Kirov balett verziót nézzük, vagy a Barbie verziót a Matteltől, amitől kb két perc után kell az embernek szivárványt hánynia. Kárpótlásul Medi elég cuki, ahogy a táncosokat utánozza és föl-le ugrál az arcán átszellemült kifejezéssel.

Úgyhogy mint okleveles turbóanya, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve fel is ajánlottam, hogy elmehetünk tánciskolába, ha szeretne. Felcsillant a szeme, és majd egy hónapig nyaggatott, mire végül beadtam a derekam, hogy megvalósítsuk a saját ötletem. Három év alatt ugyanis volt alkalmam már megismerkedni lányom apai ágról örökölt, fel-felsejlő félénkségével, ami apja szerint csak szimpla gátlásosság, az én olvasatomban viszont már a durva szociális fóbia határait súrolja. Kezdetektől ilyen, kis mimóza lelkű - rosszabb napokon attól is sirva tud fakadni, ha valaki rámosolyog a metrón... A játszón is inkább egyedül játszik, idegen gyerekek elől elszalad, a bölcsibe menést meg az első naptól fogva szabotálja. Én meg csak néztem, néztem és gondolkoztam; kire ütött ez a gyerek? Aztán Papa felvilágosított, hogy ez bizony ő, mintha csak magát látná, ahogy fogadkozik, nem megy oviba, otthon marad a Szirtes mamával!

"A világ legszomorúbb óvodása" c. sorozatunk. Medi nem szeret szerepelni sem, épp mint az apukája... :)

De sutba dobva saját lányommal szembeni előítéleteimet, múlt héten mégis csak elmentünk egy próbaórára egy közeli tánciskolába. Medi már reggel elkezdte mondogatni, hogy ne menjünk, pedig előtte tényleg egy hónapig nyúzott, hogy mikor megyünk már. A terembe lépve kedves fiatal tanárnéni fogadott minket, és szép sorban érkeztek a kislányok. Medi arcán meg egyre többször vonaglott át a kétségbeesés, főleg hogy a kislányok tütüben voltak, az ő hülye anyja meg rövidnadrágot csomagolt. Az óra elkezdődött, de nélküle, mert ő csak egy oszlop mögül leskelődött a többiekre egész idő alatt. A tanárnéni igyekezett őt bevonni néha, de Medi mindahányszor riadtan szaladt fel hozzám az öltözőbe. Ahogy telt az idő, éreztem, hogy egyre inkább elönti az agyamat az ideg, és a sokadik ilyen akciónál kitört a bennem fortyogó vulkán. Felöltöztettem és köszönés nélkül eloldalogtunk. Fuldokoltam a dühtől és igyekeztem ezt nem Medire hárítani, de annyira ideges voltam, hogy sajnos összevesztem vele, pedig közben végig tudatában voltam, mennyire hülyeség, amit csinálok, és ez a lehető legrosszabb reakció. Bevallom, borzalmasan viselkedtem. Mintha nem is én lennék a szülő, és ő a gyerek, hanem fordítva. Dacosan meneteltem hazafelé, ő meg igazi okos nagylányként vágta közbe a máskor tőlem hallott szavakat; "már lehiggadtam, anya, béküljünk ki!" Pedig nem is neki kellett lehiggadnia.

Később bocsánatot kértem tőle, de nagyon nem hagyott nyugodni a dolog. Miért kaptam föl a vizet ennyire? Mi az, ami ennyire megbénított? Talán hogy feltételeztem, a gyerekem a saját személyiségem lekopizva, könnyű lesz majd vele megértetnem magam, hiszem mellettem nő fel, én tanítom majd meg az élet nagy dolgaira. Biztos olyan is lesz majd mint én, és ha problémákkal küzd, bölcsen megosztom vele a saját küzdelmeim tapasztalatát. Mintha elfelejtettem volna, hogy ez csak 50 százalékban igaz, mert ott van az a része, amit az apjától kapott. Az apjától, aki bár a férjem, mégis egy másik ember, saját történettel, saját küzdelmekkel, csatákkal, amiket élete nagyobbik felében nélkülem vívott meg - ha azt vesszük, voltaképpen idegen. És most a gyerekem kétségbeesett szeméből ez az idegen nézett rám, én pedig vitatkoztam vele, hogy miért ilyen, mert a legkevésbé sem értettem.

Szerencsére nemcsak introvertáltságot örökölt apai ágról, hanem hogy könnyen meg tud bocsátani, így bennem talán mélyebb nyomokat hagyott az eset, mint benne. Azért pár napig még emlegette, hogy mérges voltam és hogy "én is haragszottam rád, anya". Ezek után már csak azt kellett kitalálnom, hogy vajon erőltessem-e tovább a táncolást, vagy ne. Nem akartam olyan anyuka lenni, aki erőszakkal cipeli a gyerekét különórákra, hogy az megvalósítsa a család nagy reményeit, de azt sem akartam, hogy a félelme gátolja olyasmiben, amit egyébként szívesen csinálna. Szerencsére ez is megoldódott majdnem magától, sokat beszélgettünk róla, hogy ő mit szeretne és úgy tűnik az, hogy beszélhetett a félelméről (még ha csak a saját, gyermeki módján is), segített abban, hogy oldódjon egy kicsit. Akárhogy is, a héten már lement a többiek közé egy picit ugrabugrálni, és anya se felejtette otthon a tütüt! :)

Mennyi kell egy reggeli idegösszeomláshoz?

Imádom Medit és Lenkét. Kimondhatatlanul örülök, és minden nap hálát adok, hogy megszülettek, hogy egészségesek és gyönyörűek. Őket szeretem a legjobban a föld kerekén és soha nem cserélnék senki gyermektelennel, bármilyen csodálatos élete legyen az illetőnek.

De... :D

Ma lábon hordtam ki egy infarktust, és még csak tíz óra van! :)

Általában 9-re érünk be oviba Medivel, mert akkor kezdődik a reggeliztetés. Ma 9-kor sikerült elindulni.

Medi napközben már nem hord pelust, szépen, önállóan megy wc-re hónapok óta, úgyhogy gondoltuk biztos éjszaka is megy már neki pelus nélkül. Ma volt zsinórban a második reggel, hogy csupa pisi volt szerencsétlen gyerek ébredéskor, úgyhogy asszem ezzel még várnunk kell.

Amúgy is későn ébredtünk, nehezen cihelődtünk össze, de valahogy sikerült összerántanom a családot indulásra, még épp időben. Lenke rám kötve, Medi tetőtől talpig kabátban, reggeli a mackós táskában, kutya becsukva, fordítom a kulcsot a zárban, hogy akkor idulunk.

Medi közli, hogy pisi lesz. Szerencsére egy hónapban egyszer adok rá kertésznadrágot és az pont ma van, így a pisiléshez teljesen le kell vetkőztetnem, kabát, vastag pulcsi vékony pulcsi, csatok, bugyi... közben a gyerek a fejemen látja, mi a véleményem, szegény sírni kezd. Hiába mondom, hogy semmi baj, nem rád vagyok mérges, a hangom nem túl hiteles sajnos.

Ekkor Gyerek2 irgalmatlan nyűglődésbe kezd a kendő alatt, remek, gondolom, biztos túl szorosra kötöttem, elkezdem kibontani, közben elküldöm a jó anyjába, aki a kendős hordozást kitalálta, mert ahhoz nyilván valami földön túli tehetség kell, hogy az ember úgy kösse bele a gyereket, hogy mindenhol passzoljon, ne terhelje a gerincét, ne nyomja a lábát, ne lógjon a feje, de ne is legyen túl szoros, se túl laza, szóval a k**va a-pot kívánok! Épp itt tartok az "okfejtésben" (persze szigorúan magamban őrjöngve, de ettől még Medi látja, érzi rajtam a dühkitörést, amint végigvonaglik az ideg az arcomon, szóval kb mindegy), amikor végre kihámozom Lenkét a kötésből és rájövök, hogy nem a kötés volt a baj, hanem bizony bekakilt.

via GIPHY

Mivel meglehetősen őszire fordult az idő, dupla réteg ruha van rajta, na, neki mind a kettőt sikerült átfosnia, és az egészben az a szép, hogy ez a két rugdalozó volt az utolsó tiszta ruhája, a többi a szárítón szárad két napja, ebben a gyönyörű őszi párás időben. Mindegy, kerítek neki valami ruhát, ő meg kihasználja a tíz másodpercnyi meztelenséget és a pelenkázóra pisil. Itt már minden mindegy, felöltöztetem a szedett-vedett ruhába és próbálom nem meghallani Medi nyafogását, hogy de ő pont most akarta megjavítani a babaházon a virágokat. Indulhatunk:

De inkább gyorsan teszek ide bizonyítékot, hogy szeretem a gyerekeimet :D

(Majdnem) minden, amiről lemaradtatok

Ebben a bejegyzésben szeretnék elnézést kérni azoktól, akik az elmúlt hetekben írtak, kérdeztek, érdeklődtek és akiknek valószínűleg elfelejtettem válaszolni, mert amikor írtak, épp lehányt a gyerek, vagy bekakilt, vagy üvöltött, vagy ezeket egyszerre, és mire időm lett volna visszaírni, addigra kiment a fejemből az egész. Úgyhogy most nekik - nektek - álljon itt egy poszt az utóbbi hetekről, mert bizony továbbra is rengeteg szürreális - időnként horrorisztikus - élményben van részünk, mióta Kétgyerekesék vagyunk.

Az első hetekben annyira betojtam, hogy felajánlottam Papának a többnejűség lehetőségét, mert úgy éreztem, totális képtelenség, hogy a két gyereket ketten menedzseljük maradandó idegrendszeri károsodás nélkül. A mélypont azt hiszem akkor volt, mikor egy délután épp az őrület határán megérkeztünk délután az oviból.

Egy ilyen ovis kör tényleg eléggé igénybe veszi az ember energiáit. Mivel se a házban se az oviban nincs lift, ezért a babakocsit az első héttől minimum napi négyszer kell föl le cipelnem, ez bevásárlás után külön móka (helló császármetszés heg, helló aranyér!). Tudom, tudom, illetlenség erről írni, de leszarom :) Némiképp talán árnyalja a képet, ha elmondom, és világos lesz, mitől vág menet közben némelyik friss anyuka időnként olyan arcot, mint Jack Torrance és mitől járnak úgy, mint aki épp befosott. Elárulom a titkot, azért mert talán épp vigyáznak, nehogy kiessenek a saját seggükön!

Szóval a lényeg, hogy fizikailag baromi rottyon voltam még pár hete, és ily állapotban külön öröm, ha az újszülött napi kétszer végigordítja az oviba vezető utat. Azon a bizonyos délutánon felszedtük Nagytesót, nyilván tombolt egész úton a tesóféltékenység miatt, a metrón hely nulla, mindegy, valahogy hazakeveredtünk.

A babakocsival és a két gyerekkel bárhová eljutni amúgy is folyamatos bénázást jelent. Próbálj meg úgy kinyitni (kulccsal) egy 200 kilós nagykaput, hogy egyik kezeddel a babakocsit tartod, másikkal az őrület határán lévő háromévest, hogy ne rohanjon már ki a kocsik közé. Minimum négy kéz kellene hozzá, de csak kettő van, szóval:

egy lábbal tartom a kocsit, egy kézzel fogom a gyereket, másikkal a kulcsot tuszkolom a zárba, közben a másik lábammal közelebb ugrabugrálok és a seggemmel nyomom a kaput, nyomom, nyomom, mert ugye kétszáz kiló. Taszigálom a gyereket, menjen már be, ő persze álmodozva, gyökkettővel araszol, míg én két ujjal tartom a kaput és fél lábon ugrálok befelé...
Mindegy, bent vagyunk, fölviszem a gyerekeket, visszarohanok a babakocsiért, azt is fölráncigálom (bónuszként van benne néhány kiló cucc a Hoferből), közben elképzelem, ahogy a kőszáli sas beront az ablakon, és magával ragadja a magára hagyott csecsemőt, ugyebár... Mire fölérek, Kistesó ordít, Medi a wc-n kiabál, hogy "kakííltaaaam!". Én bekapok egy falat maradék nutelláskiflit, amit Medi uzsis tasijában találok, mert ilyenkorra rohadt éhes vagyok, és tudom, hogy mire kitörlöm Gyerek1 popóját, addigra Gyerek2 éktelen ordítást rendez, és kénytelen leszek evés nélkül azonnal bizonytalan ideig szoptatni. Elvégzem a törlést, közben Medi kedélyesen társalog a kakija állagáról és mennyiségéről, majd közli, hogy amúgy ez a kaki a nutellás kifliből van. Ekkor próbálom nem kihányni azt az egy falatot, ami a számban van és megyünk kezet mosni...

Na és az ilyen délutánokon néha azt érzi az ember, hogy elkapkodta a családalapítást...

De mielőtt elrémiszteném a leendő szülőket és magamra haragítanám azokat, akiknek már van gyereke, inkább iderakok néhány cuki fotót, hogy lássátok, azért mindeközben mégiscsak jól szórakozunk.. :)

Ez például egész friss, ma készült, amikor Kétgyerekesék azt gondolták, belefér egy szombati napba a kabát-, cipővétel és sütievés. Tévedtünk. Mire sikerült elindulni, Medinek pisilni kellett, mire azzal végeztünk Lenke ebédideje jött el, aztán próbáltunk ezt-azt vásárolni, de mire meglett egy-két dolog, mindkét gyerek kidőlt, úgyhogy hazakullogtunk sajttortátlanul.. Medi még a mózeskosarat is befoglalta.

Itt még egyben, egy héttel a szülés előtt, a kiírt napon. Medi szerint azért voltam kórházban, mert pöttyös a nyelvem, amire a legbiztosabb gyógymód, ha a vállunkra terítjük az ágyneműhuzatot.

Kistesó megérkezett végre!

Nagytesó örül, szereti!

Guszti örül, szereti :)

Medi új (szerintem gusztustalan) szenvedélye a csirkeláb evés.

Cukiságfaktor: végtelen.

Mondom én!

Mostanában legtöbbször így nézek ki

Anya, ezt a képet inkább ne tedd föl!

Lenke nem kegyelmez

Tegnap eljött (volna) az én napom, a kiírt dátum, amikor kis Lenkénk a hivatalos álláspont szerint megérett a külvilággal való találkozásra. Nyilván a gyerek nem így gondolta, esze ágában sem volt megszületni.

Bár mint szupertapasztalt anyuka azzal már tisztában voltam, hogy az időre született babák a puszta véletlennek köszönhetik a pontosságot és a legtöbb gyerek "késik", mégis nyilván titkon reméltem, hogy másodszülöttem igyekszik majd a papírformát megcáfolni. Megint alaposan felültem a rokoni/ismerősi kör "Jézusom, de vizes a lábfejed!", "Jézusom, hogy eltorzult a fejed, biztos mindjárt szülni fogsz" vagy "Atyaég, mekkora has! Nem húzod már sokáig" felkiáltásainak és az ebből következő népi bölcsességeknek, volt itt meleg front, hideg front, leszállott has, vizes száj, lapos orr, vihar, és mindenféle tutibiztos megmondás, de úgy tűnik, Lenke már most magasról szarik a konvenciókra és a hagyományra, mert remekül elvan odabent.

Bár teljesen elégedett vagyok az elsőszülött jellemével és tulajdonságaival, ennek ellenére titkon abban is bíztam, hogy Lenke majd más karaktert hoz, csak a puszta kíváncsiság végett, vagy nem tudom. De egyelőre ebben is úgy tűnik, hogy tévedtem, mert szinte percre pontosan másolja a nővérét. Szorgalmasan küldi a jósló fájásokat, meg mindenféle egyéb születésre utaló tüneteket, amit érzékenyebb gyomrú olvasók miatt most nem részletezek, aztán ugyanezzel a lendülettel órákra, napokra felfüggeszt minden tevékenységet és bent röhög a markába.

Tegnap bementünk a kórházba a kötelező ctg-re, már nem reménykedtem naivan a "Fájdalom nélkül vajúdtam, két óra alatt megszületett a kisbabám" című forgatókönyvben (tényleg, tele az internet ilyen marhaságokkal), egyszerűen derűs nyugalommal felfeküdtem az ilyen-olyan padokra, székekbe, adtam vért, vizeletet és vártam, hogy hazajöhessünk megnézni a Trónok harcát. Sajnos egy lelkes osztrák ápolónő meglátta a lábam, ami engem ugyan már öt hete egyik kétségből a másikba ejtett, az orvosok azonban fittyet hánytak a dagadásra. Eddig. Mert a pisim meg szűretlen búzasör jellegű volt, és így együtt már elég okot adott a maradásra. Egy másodperc erejéig még áltattam magam azzal, hogy hazaengednek, de aztán vérvétel közben - mintegy kellemes figyelemelterelésként - elém tolták a heti menüt, hogy akkor ikszeljem be, hogy mit akarok ebédelni, vacsorázni a következő öt napban. Sejtettem, hogy ez túlzás, de az hamar megnyugtatott, hogy a négyféle menüben volt például őzragu.

Mindjárt be is öltöztettek a kedvenc kismama-ribi kollekciós szettembe, és indulhatott a 24 órás tétlen kórházi köldöknézés:

Közben a gyerek az apjával megkezdte az elkanászodást:

Ne kérdezd!...

Kismamák jöttek mentek, sikoltoztak körülöttem, kisbabák születtek és sírtak, csupa cukisággal vegyes szenvedés vett körül egész éjjel. Kaptam egy vajúdó szobatársat is, csak a biztonság kedvéért, és ha még nem éreztem volna magam ettől elég nyomorultul (ti. hogy most akkor sajnáljam, vagy irigyeljem-e szegényt a szenvedéseiért), a tesóm megizente, hogy egy másik augusztus végére kiírt barátnőm is beelőzött a szüléssel (ezúton is gratulálok Petráéknak - de tényleg :D). Közben Lenke szorgalmasan gyakorolt, küldte a jóslófájásokat, hogy fenntartsa a kijöveteli szándék látszatát. Persze továbbra sem volt szó ilyesmiről. Reggelre kellemes kismalacos ábrázatot öltöttem duzzadt szemeimmel, de már rutinos nem-vajúdóként tudtam, hogy a sztori vége úgyis az, hogy kulloghatok haza a kis bőröndömmel, és így is lett. Itthon továbbra is várjuk a kistesót, Medi hol eláraszt szeretettel, hol őrjöng, hiperizgatott az biztos. 

Én próbálom tartani magam, bár felajánlották, hogy egy gyors császárral megszabadítanak a szenvedéstől, de még mindig nem tudom elengedni, hogy hátha lesz egy olyan szülésem, ami nem egy "Zs" kategóriás horrort idéz, hanem egy olyan félig sírós, félig nevetős megható családi drámát.

Ha nem így lesz, még mindig megtehetem, hogy bosszúból Brittamarie-nak anyakönyveztetem a gyereket! :D 

Előrehaladott állapot

Igen, még három hét szülésig, úgyhogy még mindig erről lesz szó... :)

"Amikor a rosszullét elmúlt, az asszony kezébe hajtotta a fejét, és a szégyentől és tehetetlenségtől  sírva fakadt. Nemcsak hogy hányt egy férfi előtt, ami már magában is a legszörnyűbb, ami érhet egy asszonyt, de ezzel egyben a legvilágosabban elárulta állapotosságának megalázó tényét. Úgy érezte, hogy soha többet nem nézhet a férfi szemébe...
- Ne legyen bolond - mondta Butler higgadtan -, és bolond, ha azért sír, mert szégyelli magát. Nézze, Scarlett, ne legyen gyerek. Bizonyára tudnia kellett, hogy miután nem vagyok vak, tudhattam, hogy állapotos.
Scarlett csak annyit tudott kinyögni: "Ó", nyöszörgő hang volt, és ujjait még kétségbeesettebben szorította égő arcához. Maga a szó is megbotránkoztatta. Frank, ha az állapotáról volt szó, mindig tartózkodóan beszélt, az apja pedig óvatosan úgy kerülte meg ennek az említését, ha valakinél szóba került: "családi helyzet". A nők gyengéden úgy emlegették az áldott állapotot: "benne van a bajban"."

...

"Rhett feltette Melanie-t a kocsiba, és hazakísérte. Karján vitte fel a lépcsőn szobájába, és míg az ijedt háznép ide-oda futkosott, és forró téglát, takarókat, whiskyt keresett, Rhett lefektette a párnákra.
- Mrs. Wilkes, ugye, gyermeket vár?
Ha Melanie nem lett volna ennyire gyönge, beteg, elgyötört, elájult volna erre a kérdésre. Még az ismerős asszonyokkal sem szívesen beszélt az állapotáról, és Meade doktor látogatása mindig keserves élmény volt számára. Hogy idegen férfi, kivált Rhett kérdezzen ilyent, elképzelhetetlen volt."

Mindezeket Mitchell a polgárháborús Amerika idejéről írta az Elfújta a szélben. Számtalan ilyen részlete van a regénynek, amiben azt ecseteli, hogy mennyire nem illendő, ha egy úrinő társaságba megy, vagy éppen csak az utcára, ha az "állapota" már világosan látszik. És az ugye kb. legkésőbb az ötödik hónap... Szegény Scarlett is dugdosta, takargatta a terhességeit amíg lehetett, aztán inkább elvonult a vidéki ültetvényre hónapokra, mert Atlantában még attól is repülősóért kiáltottak az úrihölgyek, ha a házból kilépett. 1860-as évek, szabad Amerika. Ugye milyen képtelenségnek hangzik?

Mindazonáltal meg kell jegyeznem, a 150 évvel későbbi Európa egyik fővárosában még mindig szenzációnak számít a mindenórás kismama-pocak. Pedig a gyerek nem fog egyedül felülni a metróra, hogy elmenjen az oviba, és valamit ennünk is kell, úgyhogy boltba is kénytelen vagyok eljárni. Cserébe viselnem kell magamon a kikerekedett tekinteteket, bár igazán nem tudom, mi végre a nagy csodálkozás. Manapság lehet az utcán a teljes feneket villantó forrónadrágban járni, lehet a teljes testet eltakaró, csak a szemet látni engedő leplet viselni, de hogy a gyereket nem a gólya hozza, az még mindig tabu? Először azt hittem, csak a hormonok okozta paranoia, de tegnap este kutyasétáltatás közben Papa jegyezte meg, hogy utamat leesett állak kísérik, amerre csak járok.

Vagy az is lehet, hogy ez nem megbotránkozás és megütközés az emberek részéről, csak a szokásos katasztrófa-turizmus jele, és csak azt várják-remélik az emberek lélegzetvisszafojtva, hogy mikor toccsan belőlem a magzatvíz a szemük láttára az aszfaltra. Az mégsem mindennapi látvány, én is kíváncsian várom.

Mindenesetre, ha már ennyire nyilvánvaló a helyzet súlya, ez adhatna némi jogalapot a harmincezer fokos metrón a szabad ülőhelyek elfoglalására.

Azért némi vigaszt nyújt, hogy problémámmal (vagy hímsoviniszta olvasóink kedvéért nevezzük nyugodtan hormontúltengés miatti állapotos hisztériának) nem vagyok egyedül, a Szécsi Noémi is igen frappánsan ír erről:

"Ha valaha lesz fiam is, az idősek, valamint a terhes és kisgyermekes mamák tiszteletére nevelem majd (a lány talán magától is belátja), egyelőre meg szörnyülködöm azon, hogy a  kismamákat furcsa küllemű szerencsétleneknek tartják - álljanak csak, ha már így jártak -, és még csak véletlenül se tisztelik őket azért, hogy a jövendő generációt megszülik és felnevelik. Inkább csak sajnálatban részesülnek, mert odalesz lányos alakjuk, és nem tudnak többé napi tizenhat órát tölteni a munkahelyükön. Nem csoda, hogy a fiatal nők viszolyognak a terhességtől, és én is csak teherviselt nőket tudok állapotommal megzsarolni..."

Így telik

Ha Newton a fizika törvényszerűségeinek meghatározása helyett esetleg valami másban élte volna ki magát (ne adj Isten csajozásban), az biztos, hogy mostanra akkor is megállapítást nyert volna a tömegvonzás törvénye. Sőt mi több, kibővített verzióban, mert én nem csak azt figyeltem meg, hogy a padló minden esetben vonzóerőt fejt ki a mosogató szélén nagy gonddal elhelyezett nyers tojásra, hanem hogy ezzel egyidejűleg (vagy akár ettől teljesen függetlenül) egyéb tárgyak és fizikai erők is mozgásba lendülnek. Mindennek végkifejleteként biztos, hogy valamiféle surlódás megy végbe tetszőleges alsó végtagom és kiálló tárgyak között, majd hol magasabb, hol mélyebb tartományban tovaterjedő hanghullámok kíséretében az öklöm némi nyomást fejt ki a szóban forgó felületre. A tanulság, hogy az is csak nekem fáj, és hogy a gyerek legelőször és leginkább csak az ilyen hülyeséget tanulja meg (vagy örökli?) a szüleitől.

Amúgy rendben mennek a dolgok, gömbölyödünk, nehezülünk, pofikásodunk. Képeket is készítettem ma, de nem osztom meg, mert rájöttem, hogy nem baj, ha marad még bennem némi méltóság az elkövetkezendő időszakokra.

De amúgy valami ilyesmi...

Egészen átlagosan telik az utolsó hónap, az éjszakai állandó pisilési inger felkészít arra az időszakra, amikor majd a gyerekhez kell fél óránként felkelnem. Reggeli első pillantásom párnás-husikás lábfejemre esik, a párnázottság mértékéből megállapítom milyen időjárás várható és mennyi ödémás szenvedés jut ki aznapra. Apa háromnegyed hatkor lelép dolgozni, Medi ezzel egy időben elfoglalja apa helyét a nagy ágyban, illetve apa helye üresen marad, Medi pedig szorosan hozzámpréseli magát, így már ketten fekszünk akkora helyen, mint amit én egyedül elfoglaltam az éjszaka. A maradék másfél méter az ördögé... Félálomban puszilgatom, ő "bizsiz". Ez a kedvenc részem a napban, bár ma a szemtelen kölke nem átallott megjegyezni a puszim után, hogy ez bizony büdös volt.

A bizony szót tehát most már jól és következetesen használja, mert pár napja (hete?) azt jegyezte meg, ugyanezzel a szófordulattal, hogy a szobájában az ablak - "na az bizony jó koszos". Szó ami szó, a három utcafronti ablakból az az egy valahogy mindig kimarad, mentségemre legyen mondva, hogy a három hete megpucolt ablakok ugyanúgy néznek ki a kétszer négysávos gürtel porától, mint aminek egy éve felé sem néztem. De majd ma megcsinálom. Vagy holnap.

Mert mindig nagy tervekkel indulok neki a napnak, aztán mindig hamarabb fáradok el, mint gondoltam, vagy a lábaim akkorára dagadnak hirtelen, hogy minden jó szándék ellenére kénytelen vagyok elterülni az ágyon és várni. Vagy olvasni. Ebben élem ki magam a végidőben, főleg olvasok és főzök. És várok és várakozok. Végtelennek tűnik néha, néha pedig ijesztően közel a vég - vagyis a kezdet.

Azért egész belejöttem a végére, teljesen adom a kötelező kismama sztereotípiát. Már a peronról látom, hogy kit fogok majd felállítani a metrón, a metróajtó pittyegésekor elstartolok dagadt kis lábikóimmal és már zuttyanok is le a jól megérdemelt helyre, hogy azonnal felüthessem a "Kismama naplója"-t. A borítóján kismamák és babák, hogy internacionális környezetben is biztosan lássák, én már csak "szakirodalmat" olvasok. Ma megfejeltem azzal, hogy vettem a Hoferben egy aranyos kis kerek dinnyét, ami igen jól mutatott az óriás méretű társa mellett, amit a pólom alá dugtam (höhö).

Szóval azért egészen jól elvagyok.

Papa közben azzal szórakozik, hogy a 2017-es és az elkövetkező évek családi adókedvezmény-növelésekről szóló tervezeteket küldözgeti nekem a cseten, finoman utalva arra, hogy szerinte mégis érdemes lenne még egy gyereket vállalnunk, főleg hogy hamarosan hazamegyünk ugye a létbizonytalanságba. Egy pillanatra el is játszottam a gondolattal, mert a gyerek mindig öröm és szerelem, de aztán eszembe jutott, hogy már november óta terhes vagyok és hogy a tököm tele az egésszel, pláne, hogy még legalább jövő ilyenkorig el fog tartani, mire újra maradéktalanul önmagam lehetek (fizikai értelemben), és akkor most kezdjem elölről az egészet? Aztán felrémlett előttem, hogy a nemrég vett családi batár helyett jövőre egy teherautót kéne vennünk, hogy elférjen benne az összes gyerekünk, és minden átlagos hétköznap a mostanihoz képest háromszor annyi mennyiségű, különböző méretű pelenkát/cumisüveget/kispulóvert/kisbugyit/matchboxot/barbiet kéne az egyre kisebb méretű pénztárcám mellé gyömöszölni a retikülömbe banyatankomba.

Szóval egyelőre maradunk a kétgyerekes modellnél, bármilyen kifizetődő lenne a harmadik gyerek. Persze érthető Papa pénzügyi frusztrációja, mert a múlt héten megkaptuk a házfelújításra az árajánlatot. De erről majd máskor. Helyette mégis itt egy jó kép, legalább a dinnye nem veszítette még el a humorérzékét:

Life is good! - Avagy elkezdődött!

Mármint az az időszak, amikor duplájára dagadt végtagokkal vergődök a 30 fokos hőségben. Elmenni max a boltig tudok (vagyok hajlandó) vagy az oviig és vissza, és ezzel ki is merítettem azt a teendőmennyiséget, ami belefér egy napba. Alapvetően sokkal mozgáskényszeresebb  vagyok, de a hétvégi nyalkai lomtalanítás és háztakarítás után most nagy árat fizetek. Tegnap még haza is vezettem, hogy férj sörivással vezethesse le a két napig tartó fűnyírást, és másfél óra után akkorára dagadt a bokám, hogy miután észrevettem, kb. 45 percen keresztül mantráznom kellett azt a mondatot, hogy "Ott lakik a Babi néni a Golyvás Irén utca 34-es számba". Ne kérdezd, miért, így volt. Nyilván ezek után nem bírtam ülve enni, csak fekve, felpolcolt lábakkal, aminek következményeként nagyjából 30 másodperccel később már le is ettem a frissen mosott pizsim, de már csak röhögni tudtam. Meggyőződésem, hogy a terhesség megtámadja a nők központi idegrendszerének ügyességért felelős részét, mert átlagban százszor több dolgot ejtek le, öntök le, borítok ki, teszek tönkre, mint a terhesség előtt, ami azért is különösen vicces (nem, k/rvára nem az), mert százszor nehezebben is hajolok le a leejtett dolgokért. Úgyhogy ezekkel egész napra elszórakoztatom magam. Senki ne lepődjön meg tehát, ha a következő másfél hónapban bunkóbb vagyok az átlagnál, vagy csak a saját dagadt lábamról tudok beszélni és a hőségről panaszkodni. Tudom, senkinek sem könnyű, de mivel még csak azt sem mondhatom, hogy várom a végét, mert az ugye egyet jelent azzal, hogy a várva várt magzatot, azért még meg is kell szülnöm, ezért úgy döntöttem, hogy szarok mindenkire, és a nyafogásban élem ki magam. Life is good!

Ez meg Papa, aki focipályára trimmeli a kiszáradt gyepet:

Szerelmem, a tornác

Falusi Bubincs

Kertünk gyümölcse, vagyis amit idén még sikerült elcsípni belőle:

Unatkozó háziszony

Nemrég belém állt egy kopasz pasi a metró liftjében. Azt gondoltam, van még tíz másodperce megvárni, amíg én is beszállok a liftbe Medivel, aztán mikor láttam, hogy pofákat vág, addig nyomkodtam a gombot, míg a következő babakocsis anyuka is oda nem tévedt és beszállt mellénk. Valamit mormogott a bajsza alatt, belőlem meg előbújt az anyaállat, és mondtam, hogy van lépcső, neki meg két szép, egészséges lába, nyugodtan használja őket. Ez annyira kiborította szegény siető férfiegyedet, hogy azt merte mondani, hogy nekünk úgyis annyi a dolgunk van egész nap, hogy fel alá sétálgatunk a gyerekkel, úgyhogy fogjam be. Bár semmi haszna nem volt, de azért megjegyeztem, hogy remélem édesanyjával is ilyen figyelmes, előzékeny volt mindenki annak idején. Szerintem, ha nincs ott harmadik személy, kaptam volna egy asszonyfegyelmező sallert, megtanultam volna a kutyafittyet.

Azért azt elhiszem, hogy miután leadtam Medit az oviban és hazafelé tartok a metróval, megerősítem az összes "unatkozó háziasszony" sztereotípiát; karomon Hoferes bevásárlószatyor, kezemben egy doboz eper, amiből nassolgatok, másik kezemben meg a könyvem...

Na, hát tipikus háziasszony vagyok én, egész nap csak főzök és lányregényeket olvasok. Aztán hol a hagymaszeletelés miatt, hol az asszonyi sorsok felett merengve törülgetem aláhulló könnyeimet.

Azért persze nyilván nincs így, ha így lenne, nem merném leírni. :)

"A ház asszonyi kéz után kiáltott. A kövér néger szakács sohasem tálalt pontos időre, a szobalány, akit a gyapotföldekről hozatott be, ott hagyta a bútorokon a port, a szekrényben sohasem akadt elég tiszta fehérnemű. Valahányszor vendég jött, mindig felfordulás volt a házban, és rettentő kavarodás támadt...
Gerald éles kék szemével jól látta, milyen nagyszerűen kormányozzák szomszédjai házát a suhogó selyemszoknyás feleségúrasszonyok. Fogalma sem volt róla, mennyi munkával jár az életük, csak az eredményt látta, s az eredmény nagyon tetszett neki."

Ennek a könyvnek a mondanivalója csupa arany-állítmány! :) Erre gondoltam, miközben apró konyhám hűvösében egy tál zöldbabot pucoltam épp, meg arra, hogy micsoda boldogság lesz majd, ha saját kertem termését pucolom. Tudom, anyám könnyesre röhögi magát már megint! De már nem gyűlölöm Tarát, már okos nagylány vagyok én is, az erőmet pedig én is Tara vörös földjéből merítettem!

De ha valakinek úgy tűnik, hogy össze-vissza beszélek, annak üzenem, hogy jómagam komponens vagyok ebben a témában, de akár a nincstelenségig is elmegyek!

Majdnem félidős szelfi vol.2

Azt gondolná az ember (lánya), hogy ha már végigcsinált egy terhességet, a másodiknál a korábbi tapasztalatok felvértezik minden meglepetéssel szemben. Na most vagy én vagyok átlagon felül béna a terhességhez, vagy teljesen természetes, hogy másodszorra ugyanúgy fingom sincs semmiről, mint először.

A bölcs anyatermészet ugyanis kitalálta a szülés utáni teljes emlékezetkiesést. Különben ki szülne egynél több gyereket, ha emlékezne erre a sok borzalomra? Pedig még blogot is írtam a szenvedéseimről, de az agyam valahogy könnyelműen legyintett, "á nem is volt az olyan rossz! csak túl nyafogós kismama voltál!" és elhessegette a rosszabb emlékek árnyait.

Ékes bizonyítéka ennek, hogy akárhányszor panaszra nyitom a számat, és elkezdem az "én ezt nem fogom túlélni, ilyen borzalmas tünetekkel biztosan belehalok ebbe a második terhességbe" áriámat, Papa nem átall azon nyomban figyelmeztetni, hogy ezt már egyszer betű szerint végigcsináltuk, ugyanígy, ugyanilyen sorrendben. Megjegyzem, azért ez nem fedi száz százalékig a valóságot, de az igaz, hogy halványan dereng valami a reggeli egész napos rosszullétekről, csíkokról, visszérről, meg harminc órás vajúdásról. De nem tudom, elbizonytalanodom. Csak azt tudom, hogy Medi milyen cuki, jó az illata, sokat énekel és tud németül számolni. A többire nem emlékszem. Szóval az agyam ellenem dolgozik. Vagy inkább a vadiúj gyerek mellett...

Mintha valami olyasmi is elővillanna a múlt ködéből, hogy a hasam miatt is folyton piszkáltak legutóbb. Hányszor hallgattam, hogy biztos ikreket várok, meg hogy kitől van a gyerek, mert egyikünk sem ilyen nagydarab... Na most vagy ez a világ legdurvább deja vu érzése, vagy csak szimplán én ilyen görögdinnye méretűre domborodó kismama-típus vagyok, mert szórol szóra ugyanezt kell hallgatnom most is. "Biztos ikrek!", "Jézusom te mindjárt szülni fogsz!", "Szegénykém, hogy fogsz megszülni egy ekkora gyereket???". 

Na, akkor most szólok, hogy 

Augusztus közepén szülök, a gyerek az ultrahang szerint milliméterre hozza a teljesen átlagos szintet, már-már unalmasan normális :)

Ez itt a félidős szelfim Medivel:

Ez meg a mostani 22. hetes:

(Igen, elfelejtettem magam lefotózni a közepén, de kuss legyen, már van egy gyerekem, és örülök, hogy csak két hetes lemaradásban vagyok magamhoz képest :D )

Ugyanakkora!

Normális!

Písz! :)

Vége az évadnak

Január 25.-e van, és tegnap lefekvéskor megfogadtam, hogy ma már tényleg elkezdem az újévet. A karácsonyi sütés-főzés-takarítás közben boldogan merengtem rajta, milyen durva év volt ez a 2015, mennyi minden történt, és jó lesz már végre lezárni. Aztán rohantunk haza a családhoz, végiglátogattuk az összes nagyszülőt, igyekeztünk mindenkit megfertőzni egy jó kis hányás-hasmenéssel, majd rohantunk haza kipihenni az egész hercehurcát. Aztán jött a szilveszter, újra takarítás, sütés, főzés, azt is illett kipihenni néhány napig.

Találtam a neten egy évértékelő programot, meg az új év megtervezésére szolgáló párját, három percig lelkes izgalomban olvastam a bevezetőjét, aztán eljutottam ahhoz a részhez, hogy azt ajánlják, kuckózzak be a nappaliba egy pohár borral, kellemes zenével úgy 3-4 órára, hogy kitölthessem a programot. Ekkor felröhögtem és bezártam a böngészőt, hogy akkor mindegy is. Pedig annyi gondolatom volt, és annyi fogadalmam az új évre.

Az új évre, ami még mindig nem kezdődött el, bizony, ma sem. A lakás romokban, valamennyit mosogattam, egy adag ruhát kimostam, de a program már órák óta lejárt és a teregetéshez még gyűjtöm az erőt. A tízperces bevásárlás ma másfél óra alatt megvolt, Medi nagyon szeret pocsolyázni :) Megint gyorskaját ettünk, a holnapra vett alapanyagok csendben várják a hűtőben, hogy maguktól elkészüljenek. De sajnos még egy krumpli sem főzte meg magát az én konyhámban.

Többek között ez volt az egyik újévi fogadalom-féleségem, hogy idén összeszedettebb leszek itthon, és az így felszabaduló időt valami hasznos tevékenységgel töltöm majd ki. Vagy legalább igazi pihenéssel, nem facebook előtt történő bambulással. De valahogy nem akar elkezdődni az új év.

A szilveszter után rájöttem, hogy most már nem ártana tényleg elkezdeni a vizsgáimra való felkészülést, aztán betegek lettünk (megint), aztán a kocsi félresikerült műszakija húzta keresztbe minden számításomat. És persze ott van az is a háttérben, hogy egy hónap múlva vissza kell mennem dolgozni, ami egy sor új kihívást hoz majd az életünkbe. Ezt a maradék egy hónapot pedig nincs kedvem összeszedetten tölteni, hanem ugyanolyan boldog összevisszaságban, mint az elmúlt másfél évet.

Igen, sok volt a meló a gyerekkel, és nem töltöttem teljesen haszontalanul a gyes időszakát, hiszen suliba jártam, esküvőt szerveztem, megtanultam vezetni és még számtalan dolog, ami kisebb-nagyobb erőfeszítést igényelt a gyerek mellett. Ezzel szemben viszont mégiscsak itthon voltam, többnyire akkor keltem, amikor akartam, illetve Medi ébresztett, de utána nem kellett felugrani és melóba rohanni, hanem volt időm a reggeli mélázásra, ami nekem valahogy lételemem volt mindig is. Kimondhatatlanul hálás vagyok ezekért a reggelekért, míg Medi tápit ivott, én kávéztam és volt időm csigalassúsággal elolvasni pár oldalt az aktuális regényből. Talán ezek a nyugis reggelek fognak leginkább hiányozni, ezeket tudom a legkevésbé elengedni, most hogy közeleg a vége. Bele sem merek gondolni milyen világ lesz itthon, most hogy az extrém nyugalomból egy olyan nyüzsgésbe csöppenek, amiben még sosem volt részem, hiszen Medi előtt legalább annyi előnyöm volt, hogy csak magamat kellett reggelente összevakarnom, hogy el tudjak indulni melóba, de most majd őt is valahogy útjára kell majd indítanom, nem leszek itthon nap közben, hogy bedobjak egy mosást, elmosogassak, és gyanítom a krumplik továbbra sem főzik meg magukat, hogy Papának valahonnan ebéd varázsolódjon a gyomrába..

De tudom, nem én vagyok a földkerekség egyetlen anyukája, aki szembesül a fenti problémakörrel, csak nálam most éppen ez van porondon.

Na jó, kiteregetek, talán meg is főzöm az ebédet Papának, mert főzni jó, de ennyi, ebben a maradék egy hónapban sem leszek összeszedettebb anyuka, ráérek akkor, ha már úgyis muszáj lesz. Ebben az egy hónapban még megengedem magamnak a reggeli olvasgatást, és az esti Grace klinika nézést, úgyis mindjárt vége az évadnak.

Vége az évadnak, vége a gyesnek, Uram, légy könyörületes, és áldd meg a dolgozó anyákat! Ámen! :)

Hát ez a nap is eljött

Medi 16 hónapos lett ma, egészen pontosan fél órája :)

Önmagában ez még nem nagy dolog, viszont ma ellátogattunk a leendő Tagesmutteréhez körülnézni, bemutatkozni. Bizony, anyu hamarosan visszamegy dolgozni. Akik nem Ausztriában élnek, annak egy kis magyarázat:
Bécsben a gyerekek egész kis kortól mehetnek bölcsibe, már ha találunk nekik helyet. A helykeresést és az egész procedúrát célszerű a beíratás előtt egy évvel elkezdeni, egyesek szerint szülés után jobb azonnal letudni. Egy állami bölcsi költsége átlagosan 80-100€ havonta, ha nincs hely, lehet menni privát oviba, amire szintén van állami/önkormányzati támogatás, anélkül több száz euróba kerülne, hallottam már 600€-s bölcsiről is. Nem tudom, hogy az ilyen hely mit tud, aranyból van-e a bababudi, mindenesetre biztos többet tudnék róla, ha rendesen utánanézek. Csakhogy "okosanyu" annyira el volt foglalva az esküvőszervezéssel meg a tanulással és minden egyébbel, hogy elfeledkezett arról, milyen gyorsan telik az idő, és hogy hiphopp eljön a nap, amikor majd másra kell bíznia csemetéjét.

Persze volt ebben egy nagy adag halogatás is, hiszen a szülés környékén még végtelennek tűnő 20 hónap hihetetlen gyorsasággal telt el. Eközben Medi teljesen átlagos tempóban nőtt, fejlődött, okosodott, nekem mégis mindig elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy ki kell löknöm őt a családi fészek melegéből, egész napra - egész hétre. Olyan kicsi még, gondoltam, és gyorsan elhessegettem a bölcsi gondolatát - majd csak lesz valahogy címszóval, várva, hogy valami csoda történjen.

Aztán kénytelen voltam belátni, hogy ideje intézkedni, kaptam is egy szép azonosítót a helyi önkormányzattól, meg egy levelet, hogy sajna nincs hely egyik intézményben sem.

Szerencsére van itt Ausztriában egy remek áthidaló megoldás; a Tagesmutter. A Tagesmutterek olyan anyukák, akik a saját gyerekük mellett vállalnak gyerekfelügyeletet a saját otthonukban. Ebből is láttam már a neten luxusverziót, akik 15€-s órabérért dolgoznak, ami azt jelentené, hogy egyikünk teljes fizetése menne el bébiszitterre, akkor meg akár itthon is maradhatok. De ennek is van állami változata, ami ugyanolyan árban van, mintha Medit bölcsibe írattam volna.

Hát mi ma voltunk a mi (reményeim szerint) leendő Tagesmutterünknél, akihez Medi februárban kezd el majd járni. Nagyon szimpatikus fiatal lány, nyugis házban, nem túlságosan tágas, de szépen felszerelt lakásban. A gyerekekre ő maga főz, van két cicája és egy pulikutyája, így Medi nem marad állat-társaság nélkül. Kb. negyed óra alatt szépen feloldódott, és elkezdett játszani, ismerkedni a környezettel. Aztán annyira belejött, hogy nem akart hazajönni. Úgyhogy azt hiszem, nem lesz itt gond :) Persze más kérdés, mit csinál, ha nem leszek ott, de közel egy éves bébiszitteres karrier van a háta mögött, így szerintem rendben lesz. Anyu sokszor meséli, hogy minden gyerek sírt az oviban rajtam kívül, mikor először kellett otthagynia. Nálunk fordítva volt, én mondtam, hogy mehetsz anyu, ő sírt. Sokat emlegette, és kajánul megjegyezte, azért reméli, hogy egyszer majd "visszakapom", ha gyerekem lesz. Úgy látszik, így lesz, és a sok parám, hogy mit kezd majd az én kicsikém az idegen helyen, idegen gyerekekkel, alaptalannak bizonyul.

De majd februárban megtudjuk. Van még három hónapunk így kettesben, próbálom kiélvezni, amennyire lehet. Nem tagadom, azért valahol várom is, hogy visszatérjek a "normális" felnőtt életbe, de azért félek is, milyen lesz így, "nehezített pályán". Hiszen nem elég, hogy dolgoznom kell, hazaérve nem bonthatok egy sört és tehetem fel a lábam, mert akkor kezdődik csak az élet, amikor Medivel bepótolom az elveszett időt. A háztartás gondjáról ne is beszéljünk, azt sem tudom, mit fog enni Papa, eddig élvezte a helyzet előnyét, hogy minden nap főztem rá, amit ő bevitt dolgozni.

Azért megjegyzem, akármilyen cuki reklámokat nyomatnak ma a babákról meg az anyaságról, és alapvetően elfogadott dolog azt mondani, hogy a gyerek a legnagyobb kincs az életben, ettől függetlenül közelről sem gyerekcentrikus a világ, még itt sem, ahol ugye kóbászból van a kerítés. Tudom, az elképzeléseim Tündérországba valóak, de szerintem már az sem normális, hogy a babával nem maradhat otthon mindkét szülő, legalább az első időkben. Persze vannak gyesen lévő apukák, de szerintem már ott el van rontva a kérdés, hogy vagy-vagy alapon működik a dolog. Ha az anyukának fontos a munkája, otthon marad az apuka. Akármilyen felvilágosultnak tartom magam, ez számomra valahogy teljesen életszerűtlen és idegen. Akkor marad az a felállás, hogy anyuka otthon marad, apuka gőzerővel keresi a pénzt, tehát ő úgymond ki van zárva a mindennapok nagy részéből. Mert mire hazaér, a gyerek közeledik a fürdés/vacsora/lefekvés időhöz, s ezzel türelme végéhez. Nem beszélve az anyukáról.

Talán jó lenne egy olyan megoldás, ahol az anyuka és az apuka felváltva, illetve megosztva tudna otthon lenni a gyerekkel, mindketten megtarthatnák így a munkájukat, mindketten elegendő időt tölthetnének a gyerekükkel, és senki nem őrülne bele a ráosztott szerepbe! Mert mindkettő megterhelő, a bezárt, sokszor magányos anyuka-szerep és a pénzhajtó, családfenntartó apa-szerep is.

De ez a felállás egyelőre nem alternatíva.

Anyuka így elfogadja, hogy a 0-24 órás munkája nem ér annyit a társadalom szemében, mint egy napi nyolc órát dolgozó emberé. Zsebre vágja az egy normális emberi fizetés töredékének megfelelő gyed-et, gyest, és csendben meghúzza magát. Ha tud, tanul a gyerek mellett (tapasztalatból: szinte lehetetlen), hogy fényesítse kicsit a CV-jét, azokra az időkre amikor a gyerek betegsége miatt kénytelen otthon maradni, s emiatt veszélybe kerül az állása. Ha visszakapja egyáltalán a régit.

Rohan tehát vissza dolgozni, amint teheti, hanyatt-homlok, bevállalva bármilyen kompromisszumot, cserébe, hogy ha szüksége van rá a gyerekének, azonnal mehessen. Soha nem lesz már teljes értékű munkaerő, vagy csak nagyon hosszú idő múlva. Mindenki ferde szemmel néz rá, aki nincs vagy nem volt még hasonló helyzetben. A többiek együttérzően bólogatnak - "ilyen az élet".

Mintha nem mi tennénk ilyenné.. Mármint nem mi, szülők, egyszerűen ilyen társadalmat alakítottunk ki, közösen, mi emberek. Valahol olyan fonák ez, ahogy a gyerekeinket lepasszoljuk, hogy mások neveljék őket az idő nagy részében (8 óra az ébren töltött idejük több mint fele), hogy mi mehessünk dolgozni. Mert a társadalomnak szüksége van a munkaerőnkre, nekünk meg a pénzre. Óvónőket, bébiszittereket képzünk és foglalkoztatunk, hogy elvégezzék a mi munkánkat. Mert "ilyen az élet", mert nem tehetünk mást.

Nem, nem gondolom, hogy a gyerekem sérült lesz, vagy idegbajos, mert másfél éves korában visszamentem dolgozni. De használni sem fog neki az biztos.

Ránézek Medire, tényleg olyan pici még, annyiszor igényel még babusgatást, szeretgetést, vigasztalást, figyelmet. Hogyan kapja meg ezt egy idegentől? Ahol ráadásul ötfelé oszlik a figyelem! Az oviban meg huszonháromfelé..

Valahogy nem jó ez így, valahol mélyen tiltakozik a lelkem, de nincs mit tenni, ez a világ rendje. Hogy miért, azt nem tudom. De ez van, "ez az élet, babolcsai néni".

Egyet jobbra, egyet balra

Medi ma életében először átfordult hátról hasra. Persze nem voltam ott, csak Papi kiabált, hogy Medi megcsinálta, de aztán rögtön megismételte a kedveméért még kétszer, úgyhogy én úgy veszem, hogy láttam az első megfordulás(oka)t. 

És mint vérbeli szülőanya, ezután egész délután lesben álltam a fényképezőgéppel, a mutatványt azonban nem sikerült lekapni. Mindig csak a "majdnem" és a "mindjárt" szintig jutottunk el, vagy ezer képet lőttem, Medi meg huncut vigyorokkal jelezte, mennyire élvezi a rivaldafényt :)

A jól bevált esti szertartásunk kábé egy hete felborult. Medi mostanság nyolc körül felébred és nem hajlandó visszaaludni. Csak néz rám a hintából, úgy néz, mintha jelre várna, mintha előre megbeszéltünk volna valamit, és most várná, hogy az következzen. Hogy én lépjek.
Hát én léptem. Ma is felébredt, és én egy hirtelen ötlettől vezérelve betettem a kiságyába, hogy na kérem, itt rend lesz (mondta a nagymama, és...). Néhány korábbi eset alapján előre paráztam, hogy micsoda műsor lesz ebből, de legnagyobb meglepetésemre egy kis hiszti után simán elaludt.
A nagylány a saját ágyában alszik.
Anyának hiányzik az illata. Anya a saját ágyában árválkodik :)

Érzem, ezt a különalvást most jól elkiabálom, túl szép, hogy igaz legyen.
Na de majd meglátjuk. Tudósítok róla! :)

Medi-féle cukiságok

Ahogy Medi növekszik, egyre több figyelmet igényel, ennél fogva egyre több türelmet is. Mivel ő a kisbaba, ezért rá nem lehet haragudni. Egyelőre semmi okot nem is ad rá, hogy az ember mérges legyen, vagyis ez hazugság, mégis vannak olyan dolgai, amik miatt ha nagyobb gyerek lenne, bizony már rászólnék. Szerencséjére folyamatosan cuki, úgyhogy minden csínytevését pusziáradat követi.

De milyen csínyt tud elkövetni egy alig öthónapos baba? Medi imád a hajamba csimpaszkodni és mindig eltalálja azt a pár hajszálat a fülem mögött, amiket ha meghúz, szikrát szór a szemem. Szeret belenyúlni a számba, és ott jól megkapaszkodni. Éles kis körmeivel mély barázdákat szánt a húsba. Ugyanez megy gyakorlatilag bármely bőrfelületen. Édes hurkáival pacsálja a vizet a kiskádban, úgyhogy ha nem vagyok elég gyors, elfogy a víz, mielőtt megfürdetném.

És most két napja rájött, hogy mennyire szeret sikítozni. Eddig is hallatta már a kis dínó-hangját, de most gyakorlatilag non-stop kiabál és sikítozik, szerintem a szomszédok már aggódhatnak, hogy gyilkoljuk a gyereket. Eközben Medi kövér mosolyokkal jelzi, milyen remekül megtalálta a hangját.

Mami estére már nagyon elfárad, mert elhasználja az összes türelmét addigra. Azt gondolná az ember, hogy a mérges rászólás helyetti pusziadás valami "pozitívnapos", buddhás, "vonzd be az életedbe a jót" cucc, de tulajdonképpen csak halasztom ezzel a dühkitörést, és este egy kis frozen yoghurt felett kell meditálnom, hogy ne balhézzak. (azt most hagyjuk, hogy a hasam még mindig úgy néz ki, mintha már Medi kistestvére is úton lenne...)

Persze mindez nem panasz, csak a mindennapjaink :) Medivel az élet folyamatos cukiságáradat, és igazából rendkívül szórakoztató.

A kiabálás mellett az új mutatványa a köpködés. Eleinte csak nyál nélkül mondta, hogy "bvüüü", aztán ráérzett, hogy a kívánatos cumisüveg használata közben a szájába kerülő nemkívánatos édeskömény teától a "pffff" prüszköléssel lehet stílusosan megszabadulni az egyszerű kicsorgatós módszer helyett. Pár nap alatt tökélyre fejlesztette a köpködési technikáját, most már önmaga és családja szórakoztatására bármikor csinál egy kis műsort: