Hát ez a nap is eljött

Medi 16 hónapos lett ma, egészen pontosan fél órája :)

Önmagában ez még nem nagy dolog, viszont ma ellátogattunk a leendő Tagesmutteréhez körülnézni, bemutatkozni. Bizony, anyu hamarosan visszamegy dolgozni. Akik nem Ausztriában élnek, annak egy kis magyarázat:
Bécsben a gyerekek egész kis kortól mehetnek bölcsibe, már ha találunk nekik helyet. A helykeresést és az egész procedúrát célszerű a beíratás előtt egy évvel elkezdeni, egyesek szerint szülés után jobb azonnal letudni. Egy állami bölcsi költsége átlagosan 80-100€ havonta, ha nincs hely, lehet menni privát oviba, amire szintén van állami/önkormányzati támogatás, anélkül több száz euróba kerülne, hallottam már 600€-s bölcsiről is. Nem tudom, hogy az ilyen hely mit tud, aranyból van-e a bababudi, mindenesetre biztos többet tudnék róla, ha rendesen utánanézek. Csakhogy "okosanyu" annyira el volt foglalva az esküvőszervezéssel meg a tanulással és minden egyébbel, hogy elfeledkezett arról, milyen gyorsan telik az idő, és hogy hiphopp eljön a nap, amikor majd másra kell bíznia csemetéjét.

Persze volt ebben egy nagy adag halogatás is, hiszen a szülés környékén még végtelennek tűnő 20 hónap hihetetlen gyorsasággal telt el. Eközben Medi teljesen átlagos tempóban nőtt, fejlődött, okosodott, nekem mégis mindig elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy ki kell löknöm őt a családi fészek melegéből, egész napra - egész hétre. Olyan kicsi még, gondoltam, és gyorsan elhessegettem a bölcsi gondolatát - majd csak lesz valahogy címszóval, várva, hogy valami csoda történjen.

Aztán kénytelen voltam belátni, hogy ideje intézkedni, kaptam is egy szép azonosítót a helyi önkormányzattól, meg egy levelet, hogy sajna nincs hely egyik intézményben sem.

Szerencsére van itt Ausztriában egy remek áthidaló megoldás; a Tagesmutter. A Tagesmutterek olyan anyukák, akik a saját gyerekük mellett vállalnak gyerekfelügyeletet a saját otthonukban. Ebből is láttam már a neten luxusverziót, akik 15€-s órabérért dolgoznak, ami azt jelentené, hogy egyikünk teljes fizetése menne el bébiszitterre, akkor meg akár itthon is maradhatok. De ennek is van állami változata, ami ugyanolyan árban van, mintha Medit bölcsibe írattam volna.

Hát mi ma voltunk a mi (reményeim szerint) leendő Tagesmutterünknél, akihez Medi februárban kezd el majd járni. Nagyon szimpatikus fiatal lány, nyugis házban, nem túlságosan tágas, de szépen felszerelt lakásban. A gyerekekre ő maga főz, van két cicája és egy pulikutyája, így Medi nem marad állat-társaság nélkül. Kb. negyed óra alatt szépen feloldódott, és elkezdett játszani, ismerkedni a környezettel. Aztán annyira belejött, hogy nem akart hazajönni. Úgyhogy azt hiszem, nem lesz itt gond :) Persze más kérdés, mit csinál, ha nem leszek ott, de közel egy éves bébiszitteres karrier van a háta mögött, így szerintem rendben lesz. Anyu sokszor meséli, hogy minden gyerek sírt az oviban rajtam kívül, mikor először kellett otthagynia. Nálunk fordítva volt, én mondtam, hogy mehetsz anyu, ő sírt. Sokat emlegette, és kajánul megjegyezte, azért reméli, hogy egyszer majd "visszakapom", ha gyerekem lesz. Úgy látszik, így lesz, és a sok parám, hogy mit kezd majd az én kicsikém az idegen helyen, idegen gyerekekkel, alaptalannak bizonyul.

De majd februárban megtudjuk. Van még három hónapunk így kettesben, próbálom kiélvezni, amennyire lehet. Nem tagadom, azért valahol várom is, hogy visszatérjek a "normális" felnőtt életbe, de azért félek is, milyen lesz így, "nehezített pályán". Hiszen nem elég, hogy dolgoznom kell, hazaérve nem bonthatok egy sört és tehetem fel a lábam, mert akkor kezdődik csak az élet, amikor Medivel bepótolom az elveszett időt. A háztartás gondjáról ne is beszéljünk, azt sem tudom, mit fog enni Papa, eddig élvezte a helyzet előnyét, hogy minden nap főztem rá, amit ő bevitt dolgozni.

Azért megjegyzem, akármilyen cuki reklámokat nyomatnak ma a babákról meg az anyaságról, és alapvetően elfogadott dolog azt mondani, hogy a gyerek a legnagyobb kincs az életben, ettől függetlenül közelről sem gyerekcentrikus a világ, még itt sem, ahol ugye kóbászból van a kerítés. Tudom, az elképzeléseim Tündérországba valóak, de szerintem már az sem normális, hogy a babával nem maradhat otthon mindkét szülő, legalább az első időkben. Persze vannak gyesen lévő apukák, de szerintem már ott el van rontva a kérdés, hogy vagy-vagy alapon működik a dolog. Ha az anyukának fontos a munkája, otthon marad az apuka. Akármilyen felvilágosultnak tartom magam, ez számomra valahogy teljesen életszerűtlen és idegen. Akkor marad az a felállás, hogy anyuka otthon marad, apuka gőzerővel keresi a pénzt, tehát ő úgymond ki van zárva a mindennapok nagy részéből. Mert mire hazaér, a gyerek közeledik a fürdés/vacsora/lefekvés időhöz, s ezzel türelme végéhez. Nem beszélve az anyukáról.

Talán jó lenne egy olyan megoldás, ahol az anyuka és az apuka felváltva, illetve megosztva tudna otthon lenni a gyerekkel, mindketten megtarthatnák így a munkájukat, mindketten elegendő időt tölthetnének a gyerekükkel, és senki nem őrülne bele a ráosztott szerepbe! Mert mindkettő megterhelő, a bezárt, sokszor magányos anyuka-szerep és a pénzhajtó, családfenntartó apa-szerep is.

De ez a felállás egyelőre nem alternatíva.

Anyuka így elfogadja, hogy a 0-24 órás munkája nem ér annyit a társadalom szemében, mint egy napi nyolc órát dolgozó emberé. Zsebre vágja az egy normális emberi fizetés töredékének megfelelő gyed-et, gyest, és csendben meghúzza magát. Ha tud, tanul a gyerek mellett (tapasztalatból: szinte lehetetlen), hogy fényesítse kicsit a CV-jét, azokra az időkre amikor a gyerek betegsége miatt kénytelen otthon maradni, s emiatt veszélybe kerül az állása. Ha visszakapja egyáltalán a régit.

Rohan tehát vissza dolgozni, amint teheti, hanyatt-homlok, bevállalva bármilyen kompromisszumot, cserébe, hogy ha szüksége van rá a gyerekének, azonnal mehessen. Soha nem lesz már teljes értékű munkaerő, vagy csak nagyon hosszú idő múlva. Mindenki ferde szemmel néz rá, aki nincs vagy nem volt még hasonló helyzetben. A többiek együttérzően bólogatnak - "ilyen az élet".

Mintha nem mi tennénk ilyenné.. Mármint nem mi, szülők, egyszerűen ilyen társadalmat alakítottunk ki, közösen, mi emberek. Valahol olyan fonák ez, ahogy a gyerekeinket lepasszoljuk, hogy mások neveljék őket az idő nagy részében (8 óra az ébren töltött idejük több mint fele), hogy mi mehessünk dolgozni. Mert a társadalomnak szüksége van a munkaerőnkre, nekünk meg a pénzre. Óvónőket, bébiszittereket képzünk és foglalkoztatunk, hogy elvégezzék a mi munkánkat. Mert "ilyen az élet", mert nem tehetünk mást.

Nem, nem gondolom, hogy a gyerekem sérült lesz, vagy idegbajos, mert másfél éves korában visszamentem dolgozni. De használni sem fog neki az biztos.

Ránézek Medire, tényleg olyan pici még, annyiszor igényel még babusgatást, szeretgetést, vigasztalást, figyelmet. Hogyan kapja meg ezt egy idegentől? Ahol ráadásul ötfelé oszlik a figyelem! Az oviban meg huszonháromfelé..

Valahogy nem jó ez így, valahol mélyen tiltakozik a lelkem, de nincs mit tenni, ez a világ rendje. Hogy miért, azt nem tudom. De ez van, "ez az élet, babolcsai néni".