Igen, gyerek vagyok, gyerek vagyok még magam is, de már beveszem a vitamint kérés nélkül, anélkül, hogy anyu mondaná. Már én vagyok, aki figyel, aki odafigyel.
Csak a zene kell, az hiányzik, meg a reggeleim. Az ébrenlét. A gyerekek még ébren vannak, mondja a Feldmár, csak mi altatjuk őket és magunkat, mi igyekszünk folyton, hogy aludjanak, és ők igyekeznek mindig, hogy mi ébren legyünk. Harcol bennem a gyerek és a felnőtt, ébren is alszom, talán álmaimban vagyok éberebb, de reggelre kelve ahogy felfordul a gyomrom, gyorsan elfelejtem, amit éjjel az álmok üzentek.
Pedig ébredni akarok, észnél lenni teljesen, úgy élni, hogy tudom, mi folyik itt körülöttem, nem csak úgy, hogy félájultan sodor az ár.
Csak zene kell, az segít.
Például ez.
Házi knyeré, megmiegymás
Tegnap még szabadnapos voltam, és az utolsó napot mindenképp főzőcskével szerettem volna eltölteni. Nem mintha a munkahelyemen nem lenne elég konyhai tevékenység, de más azért, ha az ember a maga elképzeléseit követve főz, a saját konyhájában, arra a zenére, amit szeret, és senki nem áll a háta mögött "vicces" megjegyzéseket oda-odavetve, hogy "az ujjadat ne vágd ám bele".
Nos, ma újra meló, mint érezheted, hangulatban vagyok, szóval még egy picit merengek a tegnapon, végiggondolom, mit hogyan csináltam, legközelebb min kell változtatnom.
A hétvégén Papa Nordsees halas szendvicset akart enni, de nem volt rá lehetőség, ezért kitaláltam, hogy majd adok én neked halas szendvicset, még jobbat is mint az imbiss.
Gondoltam kipróbálom végre, képes vagyok-e önállóan kenyeret sütni, és szerencsémre erre a receptre akadtam. Korábban azt hittem, az első ilyen próbálkozásaim minimum a kukában végzik, de annyira jók az arányok ebben a receptben, hogy már a tészta gyúrása sem hozta a szokásos hajtépős "ez sosem lesz kész" fázist, hanem szép sima, ruganyos, jól kezelhető volt, így már az elején tudtam, hogy ebből valami jó fog kisülni.
Aztán annyira fellelkesültem, hogy a házi majonéznek is nekiálltam, a Rántott hús wokban receptje alapján. Bár kicsit ijesztő a temérdek olaj, amit bele kell tenni, de mivel a házi majonéz gyönyörű sárga és tojássárgáján, egy kis mustáron, són, cukron és olajon kívül nincs benne semmi más, gondolom még így is egészségesebb, mint a boltban kapható hófehér színű társai. Ezenkívül az íze is karakteresebb.
Még a halacska páclevéről mondanék pár szót, igen, pácoltam a halakat panírozás előtt. A főnököm receptjét használtam fel: olívaolajba pár gerezd fokhagymát reszeltem, fél citrom levét és egy kis worcestershire-szószt csöpögtettem bele, borsoztam majd kakukkfűvel szórtam meg. Sózni csak közvetlenül kisütés előtt szabad, így a halacskák ebben a páclében úszkáltak egy pár órát.
A végeredmény az lett, hogy Papával szanaszét zabáltuk magunkat, az estét kajakómával zártuk :)
Mindjárt jön a cica
Na, most igazán szar idő van. Tegnap elhatározás született bennem. Keretet adok a hétköznapjaimnak és reggelente eljárok futni, naponta azonos időpontban, este pedig időben lefekszem, még éjfél előtt. Hétfő a tökéletes kezdet. Kipihentem magam a hétvégén, és ma van a napja, hogy minden másként legyen. Felébredtem hét körül, mikor Papi dolgozni indult, és már akkor hallottam a frontesőt, úgyhogy vissza is aludtam. Megpróbálok nem túl szigorúan állni a dologhoz - de ennyit az elhatározásokról.
Álmomban a tűzhely szikrázni kezdett, de nem ám véletlenül, hanem mert apu egy csepp vért csöpögtetett rá.
Tegnap szinte még nyár volt. Az időjárás is tud időzíteni. A hétvége erejéig még megadta nekünk a nyár maradék melengető napsugarait, még kaptunk egy lehetőséget kiélvezni a nyári örömöket, hogy most jöhessen valami borzongató ezzel a hétfővel.
Bár tegnap nem volt már nyár, s nem volt még ősz sem. A burgoknál a sörsátras mulatságon még mindenki rövidujjúban itta a sört, de már mustot árultak a sarokban.
Tudod, az a fajta idő, amikor folyton föl-le kell venned a pulóvert.
Szombaton kirándulni voltunk Papival, eredetileg egy egészen északra lévő hegycsúcsot céloztunk meg, de közben elcsalinkáztunk és jó volt így. Először megálltunk a Duna parton, ahol a nudisták szerint még egyértelműen nyár volt. Dobáltam kacsakövet, ittunk radlert, hideg vízbe mártottuk a lábikónkat és néztük, ahogy az idegen kutyák régi jó barátként harapdálják egymás nyakát. Nyári örömök.
Aztán továbbindultunk, de valahogy bekeveredtünk Klosterneuburgba, és megláttuk a kupolákat, amit feltétlenül meg kellett néznünk. Itt is épp sörsátras mulatság volt, de mi egy olyan udvart is találtunk, ahol osztrák népviseletbe öltözött fiatalok bizony elektronikus zenére lötyögtek.
Végül azért felkaptattunk az egyik hegyre, hogy legyen meg a koronája a napnak. Akárhol legyen is az ember, mindig érdemes megkeresni a hozzá eső legmagasabb pontot, mert nincs szebb mint azt meghódítani és onnan nézni szét.
Álmomban a tűzhely szikrázni kezdett, de nem ám véletlenül, hanem mert apu egy csepp vért csöpögtetett rá.
Tegnap szinte még nyár volt. Az időjárás is tud időzíteni. A hétvége erejéig még megadta nekünk a nyár maradék melengető napsugarait, még kaptunk egy lehetőséget kiélvezni a nyári örömöket, hogy most jöhessen valami borzongató ezzel a hétfővel.
Bár tegnap nem volt már nyár, s nem volt még ősz sem. A burgoknál a sörsátras mulatságon még mindenki rövidujjúban itta a sört, de már mustot árultak a sarokban.
Tudod, az a fajta idő, amikor folyton föl-le kell venned a pulóvert.
Szombaton kirándulni voltunk Papival, eredetileg egy egészen északra lévő hegycsúcsot céloztunk meg, de közben elcsalinkáztunk és jó volt így. Először megálltunk a Duna parton, ahol a nudisták szerint még egyértelműen nyár volt. Dobáltam kacsakövet, ittunk radlert, hideg vízbe mártottuk a lábikónkat és néztük, ahogy az idegen kutyák régi jó barátként harapdálják egymás nyakát. Nyári örömök.
Aztán továbbindultunk, de valahogy bekeveredtünk Klosterneuburgba, és megláttuk a kupolákat, amit feltétlenül meg kellett néznünk. Itt is épp sörsátras mulatság volt, de mi egy olyan udvart is találtunk, ahol osztrák népviseletbe öltözött fiatalok bizony elektronikus zenére lötyögtek.
Végül azért felkaptattunk az egyik hegyre, hogy legyen meg a koronája a napnak. Akárhol legyen is az ember, mindig érdemes megkeresni a hozzá eső legmagasabb pontot, mert nincs szebb mint azt meghódítani és onnan nézni szét.
Induló kép
Papa az induló képemet parodizálja
Duna part Klosterneuburg előtt
Papa feltöltődik a kolostor kertjében lévő energia ponton.
A két kupola amit messziről láttunk.
Népviseletben a dj
Na egyrészt erről van itt szó, amikor hegytetőről beszélek.
Másrészt erről. Hegytetőn lévő réten hemperegni pompás mulatság.
Játszmák
Megint bebizonyosodott, hogy az élet addig állít újra és újra egy kényelmetlen szituáció elé, amíg meg nem oldod tisztességesen (vagy valahogyan).
Mint például a munkahelyi konfrontálódás.
Mert nem szeretek én vitatkozni, legyen inkább béke. De néha muszáj. Meg kellett tanulnom, hogy az emberek addig nyomulnak előre, míg meg nem állítják őket. Nem azért, mert gonoszak, hanem mert ez a természetük. Ha én nem szabok határt, akkor mini lépésekben a végtelenségig tolják ki a meglévőt, amin belül az ő szabadságuk/életterük nő, az enyém meg csak csökken. És (gondolom rosszul) én eddig mindig azt gondoltam, hogy jaj most miért nekem kell szólni, hogy ez zavar, miért nem tudják az emberek maguktól, hogy eddig és ne tovább. Várok, tűrök, gondolkozom, hogy mégis hogyan lehetne a helyzetet úgy megoldani, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Hogy hogyan lehetne békességben jelezni, hogy ez már nem fér bele. Aztán addig nő a probléma, míg végül már nagyon mérges vagyok, a másik pedig nem érti, hogy ha eddig jöhetett, ugyan miért ne mehetne tovább?
Tegnap borzalmas napom volt. Annyira összevesztem a mosogató nénivel, hogy azt mondta soha többé nem kell beszélnünk. Nem volt igaza, és nevetséges volt az egész vita, de azt hiszem, ha a mindennapokban jeleztem volna neki, hogy meddig mehet el, akkor tegnap nem kerekedett volna a dologból ilyen óriási üvöltözés.
Mindketten fuldokoltunk a dühtől.
Hat hónapon keresztül tűrtem, mondván, hogy jaj szegény néni, de hát ő már idős, jól van, majd én okos leszek és nem csinálok minden kis apróságból problémát, és azt hittem, hogy ez jó taktika, de most látom, milyen nagy hibát követek el, valahányszor elmulasztom, hogy kis dolgokban kiálljak magamért. Mert az emberek ezt nem úgy értelmezik, mint gesztust. Úgy értelmezik, hogy "hm, ez is belefér, lássuk, mi még!".
Nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, hogy a legközelebbi helyzetet azonnal észreveszem-e és gond nélkül ki tudok-e állni magamért. De most majd ezt gyakorlom.
Mint például a munkahelyi konfrontálódás.
Mert nem szeretek én vitatkozni, legyen inkább béke. De néha muszáj. Meg kellett tanulnom, hogy az emberek addig nyomulnak előre, míg meg nem állítják őket. Nem azért, mert gonoszak, hanem mert ez a természetük. Ha én nem szabok határt, akkor mini lépésekben a végtelenségig tolják ki a meglévőt, amin belül az ő szabadságuk/életterük nő, az enyém meg csak csökken. És (gondolom rosszul) én eddig mindig azt gondoltam, hogy jaj most miért nekem kell szólni, hogy ez zavar, miért nem tudják az emberek maguktól, hogy eddig és ne tovább. Várok, tűrök, gondolkozom, hogy mégis hogyan lehetne a helyzetet úgy megoldani, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Hogy hogyan lehetne békességben jelezni, hogy ez már nem fér bele. Aztán addig nő a probléma, míg végül már nagyon mérges vagyok, a másik pedig nem érti, hogy ha eddig jöhetett, ugyan miért ne mehetne tovább?
Tegnap borzalmas napom volt. Annyira összevesztem a mosogató nénivel, hogy azt mondta soha többé nem kell beszélnünk. Nem volt igaza, és nevetséges volt az egész vita, de azt hiszem, ha a mindennapokban jeleztem volna neki, hogy meddig mehet el, akkor tegnap nem kerekedett volna a dologból ilyen óriási üvöltözés.
Mindketten fuldokoltunk a dühtől.
Hat hónapon keresztül tűrtem, mondván, hogy jaj szegény néni, de hát ő már idős, jól van, majd én okos leszek és nem csinálok minden kis apróságból problémát, és azt hittem, hogy ez jó taktika, de most látom, milyen nagy hibát követek el, valahányszor elmulasztom, hogy kis dolgokban kiálljak magamért. Mert az emberek ezt nem úgy értelmezik, mint gesztust. Úgy értelmezik, hogy "hm, ez is belefér, lássuk, mi még!".
Nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, hogy a legközelebbi helyzetet azonnal észreveszem-e és gond nélkül ki tudok-e állni magamért. De most majd ezt gyakorlom.
Most akkor hogyan kell boldognak lenni?
Tegnap másfél órával később keltem, mint ahogy terveztem. Igaz, nagyon kimerítő hetem volt, és rám fért az alvás, de nagyszabású terveim voltak a szabadnapomra. Bosszantó, ha már az ébredés pillanatában eleve másfél órás csúszásban vagy.
Éktelen haragra gerjedtem magam iránt. Az első korty kávé után azonnal tanulni kezdtem, de nem ment, hiszen még nem voltam magamnál. Aztán órákig nem ment semmi. Csak ültem a to do lista fölött és bosszankodtam, hogy így ez nem fog már beleférni, arról is le kell mondanom, satöbbi.
Sosem fogok megtanulni németül.
Nem fog sikerülni a vizsgám.
Sosem lesz rend ebben az átkozott szobában.
Sosem fogom elolvasni ezt a könyvet.
Meg minden.
Belesüppedtem az önostorozásba és így a maradék időt is elvesztegettem, ettől persze még idegesebb lettem.
Boci szerint ez a fejemben élő "parancsnok", aki a születésem óta a fejembe hipnotizált elvárások manifesztációja. Nem pont így mondta, de gondolom, ez a lényeg.
Hogy mindig jónak kell lenni, tökéletesnek kell lenni, mindig mindenhol időben ott kell lenni, tisztán, üdén, gondolataimat rendezve, mert így helyes. Mert ha nem így van, csöves leszek. Mert amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Mert különben "rossz gyerek" vagyok.
És ha rossz gyerek vagyok, akkor nem jár csoki. Akkor nem mehetek ki a játszira. Akkor nincs tévénézés lefekvés előtt.
Mert ha így viselkedsz, nem lesz belőled semmi!
Mert nézd, az Ágika rendben tudja tartani a holmiját!
És annyira erős a hipnózis, hogy az elvárások egybeolvadnak azzal, amit az igazi énem fontosnak tart az életben, és nem tudom megkülönböztetni, hogy mit teszek magamért és mit teszek azért, hogy megfeleljek.
Eközben akár jól is érezhetném magam. Csak úgy egyszerűen.
"Az egész élet egy kibaszott szépségverseny..."
Kapják be:
Éktelen haragra gerjedtem magam iránt. Az első korty kávé után azonnal tanulni kezdtem, de nem ment, hiszen még nem voltam magamnál. Aztán órákig nem ment semmi. Csak ültem a to do lista fölött és bosszankodtam, hogy így ez nem fog már beleférni, arról is le kell mondanom, satöbbi.
Sosem fogok megtanulni németül.
Nem fog sikerülni a vizsgám.
Sosem lesz rend ebben az átkozott szobában.
Sosem fogom elolvasni ezt a könyvet.
Meg minden.
Belesüppedtem az önostorozásba és így a maradék időt is elvesztegettem, ettől persze még idegesebb lettem.
Boci szerint ez a fejemben élő "parancsnok", aki a születésem óta a fejembe hipnotizált elvárások manifesztációja. Nem pont így mondta, de gondolom, ez a lényeg.
Hogy mindig jónak kell lenni, tökéletesnek kell lenni, mindig mindenhol időben ott kell lenni, tisztán, üdén, gondolataimat rendezve, mert így helyes. Mert ha nem így van, csöves leszek. Mert amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Mert különben "rossz gyerek" vagyok.
És ha rossz gyerek vagyok, akkor nem jár csoki. Akkor nem mehetek ki a játszira. Akkor nincs tévénézés lefekvés előtt.
Mert ha így viselkedsz, nem lesz belőled semmi!
Mert nézd, az Ágika rendben tudja tartani a holmiját!
És annyira erős a hipnózis, hogy az elvárások egybeolvadnak azzal, amit az igazi énem fontosnak tart az életben, és nem tudom megkülönböztetni, hogy mit teszek magamért és mit teszek azért, hogy megfeleljek.
Eközben akár jól is érezhetném magam. Csak úgy egyszerűen.
"Az egész élet egy kibaszott szépségverseny..."
Kapják be:
Szociális fóbia
"A szociális fóbiában szenvedő egyén emberek között nagyon bizonytalannak érzi magát, retteg attól, hogy kínos helyzetbe fog kerülni. Úgy érzi, hogy mindenki őt figyeli, és minden reakciója jól észrevehető. Pedig a valóságban csak ritkán láthatóak a tünetek: arca elvörösödik, szívverése felgyorsul, remeg, izzad, szédül, izmai megfeszülnek, a szája kiszárad, hideg vagy meleg hőhullámok érik. Egyéb tünet lehet továbbá beszédnehézség, émelygés, gyomorpanaszok megjelenése. A beteg fantáziájában eltorzítja az egész helyzetet, és jellemzően úgy gondolja, csakis ő kerülhet ilyen kínos szituációba, és ezeket a gyötrelmeket egyedül ő éli át. Mindennapjai pszichésen kimerítik, főleg ha emberek között kell lennie (pl.: munkahelyen, hivatalos helyiségekben).
Legtöbbször a nyilvános beszédtől és a közös étkezéstől való iszony formájában jelentkezik. Ezeken kívül is számos specifikus megnyilvánulása létezik, például a betegnek félelmet okoz a nyilvános szereplés, a nyilvános mosdó használata, a bemutatkozás, a telefonálás, az elpirulás, az izzadás, a megszólítás, a másokkal történő beszélgetés, látogatók fogadása, a mások általi megítélés, mások előtti írás, a felelés, a vizsgázás. A szorongás mértéke kiterjedhet az orvossal való találkozásra is, így nehezítve a kezelést."
via Wiki
ez Freud!
Az élet megy tovább, Papával "igen-emberkedünk", ameddig bírjuk. A tegnap estét egyezményesen eltékozoltuk, mert meleg volt és semmihez sem volt kedvünk csak feküdni és addig beszélgetni míg bele nem alszunk.
Hajszolt álmaim vannak már napok óta. Tegnap éjjel a reptéren voltam, ahol két perccel az indulás előtt értem a belépő kapuhoz és nem tudtam kitölteni a papírt, mert nem emlékeztem hová is utazunk. Közös fürdőben a csap nem akart engedelmeskedni akármerre fordítottam, csak összevissza prüszkölt vagy óriási sebességgel lőtte ki a vizet a saját kedve szerint. Aztán rájöttem, hogy indulás előtt is hajat mostam és már nem kell. A padlóra kellett ülni a fürdőben és úgy fürödni, a cuccaim szanaszét hevertek, ami nagyon zavart, féltem, nehogy vizesek legyenek. Akkor jöttem rá, hogy nem hoztam az utazásra se bugyit, se zoknit, se cipőt. Belépett egy bajuszos férfi és mondta, hogy indulni kell valahová. Anyuék előre siettek, én szedegettem a cuccom és lemaradtam. Nem emlékeztem, hogy melyik szoba a miénk. Kitaláltam, hogy lifttel megyek a harmadikra.
A lift előtti rész egy négyzet alakú állványszerűség volt, lépcsőn kellett felmenni. Iszonyatos tériszonyom lett, nagyon féltem, hogy lezuhanok, a félelemtől ájuldoztam és dülöngéltem. Két férfi kapott el és átvittek egy másik lifthez. Mindegyiket megöleltem és megpusziltam, amiért segítettek.
Az álmaimban minden jelenetben valami olyasmi történik, amitől félek, ami nem reális, mégis egy ilyen szituációban az életben is nagyon rosszul érezném magam. Sokszor álmodom, hogy a saját esküvőmre kellene elkészülnöm, de nincs se ruhám, se sminkem, és nem küldtem el e vendégeknek a meghívókat.
Freud szerint az álombéli szorongás forrása az elfojtás, ami egyben vágyteljesülés. Vannak vágyaink, amiket szándékosan nem akarunk teljesíteni, tehát ezek a vágyak ha beteljesülnének, nem okoznának örömet, ezeket nem szeretjük, elfojtjuk őket. Vagy azért fojtjuk el, mert a teljesülésük másoknak okozna fájdalmat. Így az elfojtással az a vágyunk teljesül, hogy ne teljesüljön egy másik vágyunk. Ez egy faramuci helyzet, olyan rettenetes, hogy csak szorongással tudunk rá reagálni.
"Némely neurotikus képtelen egyedül az utcán járni, s ezt mi joggal nevezzük szimptómának. Szüntessük meg most ezt a tünetet azzal, hogy a beteget arra a cselekvésre kényszerítjük, amire magát képtelennek tartja. Erre szorongási roham keletkezik, mint ahogy gyakran az utcai szorongási roham lett a tériszony keletkezésének az oka. Így megtudjuk, hogy a tünet azért alakult ki, hogy megakadályozza a szorongás kitörését; a fóbia határerődítményként emelkedik a szorongás elé."*
Zseniális.
*Sigmund Freud: Álomfejtés, 404.o., Helikon Kiadó, 2003
Hajszolt álmaim vannak már napok óta. Tegnap éjjel a reptéren voltam, ahol két perccel az indulás előtt értem a belépő kapuhoz és nem tudtam kitölteni a papírt, mert nem emlékeztem hová is utazunk. Közös fürdőben a csap nem akart engedelmeskedni akármerre fordítottam, csak összevissza prüszkölt vagy óriási sebességgel lőtte ki a vizet a saját kedve szerint. Aztán rájöttem, hogy indulás előtt is hajat mostam és már nem kell. A padlóra kellett ülni a fürdőben és úgy fürödni, a cuccaim szanaszét hevertek, ami nagyon zavart, féltem, nehogy vizesek legyenek. Akkor jöttem rá, hogy nem hoztam az utazásra se bugyit, se zoknit, se cipőt. Belépett egy bajuszos férfi és mondta, hogy indulni kell valahová. Anyuék előre siettek, én szedegettem a cuccom és lemaradtam. Nem emlékeztem, hogy melyik szoba a miénk. Kitaláltam, hogy lifttel megyek a harmadikra.
A lift előtti rész egy négyzet alakú állványszerűség volt, lépcsőn kellett felmenni. Iszonyatos tériszonyom lett, nagyon féltem, hogy lezuhanok, a félelemtől ájuldoztam és dülöngéltem. Két férfi kapott el és átvittek egy másik lifthez. Mindegyiket megöleltem és megpusziltam, amiért segítettek.
Az álmaimban minden jelenetben valami olyasmi történik, amitől félek, ami nem reális, mégis egy ilyen szituációban az életben is nagyon rosszul érezném magam. Sokszor álmodom, hogy a saját esküvőmre kellene elkészülnöm, de nincs se ruhám, se sminkem, és nem küldtem el e vendégeknek a meghívókat.
Freud szerint az álombéli szorongás forrása az elfojtás, ami egyben vágyteljesülés. Vannak vágyaink, amiket szándékosan nem akarunk teljesíteni, tehát ezek a vágyak ha beteljesülnének, nem okoznának örömet, ezeket nem szeretjük, elfojtjuk őket. Vagy azért fojtjuk el, mert a teljesülésük másoknak okozna fájdalmat. Így az elfojtással az a vágyunk teljesül, hogy ne teljesüljön egy másik vágyunk. Ez egy faramuci helyzet, olyan rettenetes, hogy csak szorongással tudunk rá reagálni.
"Némely neurotikus képtelen egyedül az utcán járni, s ezt mi joggal nevezzük szimptómának. Szüntessük meg most ezt a tünetet azzal, hogy a beteget arra a cselekvésre kényszerítjük, amire magát képtelennek tartja. Erre szorongási roham keletkezik, mint ahogy gyakran az utcai szorongási roham lett a tériszony keletkezésének az oka. Így megtudjuk, hogy a tünet azért alakult ki, hogy megakadályozza a szorongás kitörését; a fóbia határerődítményként emelkedik a szorongás elé."*
Zseniális.
*Sigmund Freud: Álomfejtés, 404.o., Helikon Kiadó, 2003
az új mechanizmus
Nos erről van itt szó, hogy ilyen bizony a német nyelv. És nekem ezen a nyelven kell nap mint nap beszélnem. Megszoktam már, sőt meg is szerettem. Meg lehet szeretni.
A nyaralás előtt Papival ültünk az ágyon és magunkba roskadva mérlegeltük a lehetőségeket. Majdnem egy éve vagyunk itt - még mindig idegenként. Nem beszélni jól német, a munkánk ugródeszka, és nem ismerünk még mindig senkit a munkatársainkon kívül. Eljött az ideje, hogy átgondoljuk, hol is tartunk, vagy inkább hová. Mintha ördögi körben lennénk, nem tudunk munkahelyet váltani és feljebb lépni, mert nem tudunk még elég jól németül, de nem tudunk jobbak lenni a németben, mert a melónk túl megerőltető és estére semmi energiánk tanulni. Akkor mit csináljunk? Én például sírtam, jobbat nem tudtam kitalálni. Ki kellett mondanunk, ami már hónapok óta a levegőben volt, hogy a "súlyos kapcsolati mínusz" szétzilálja a hétköznapjainkat, semmivé porlasztja a kint elért sikereinket, és ahogy korábban mindenünk megvolt, csak pénzünk nem, most csak pénzünk van és minden más hiányzik. Valamit tenni kell, valamit tenni kell.
Persze azonnal fülünkben csengett a "barátok" intő szava, a sok negatív vélemény, hogy "jaj ez így nem jó, úgy nem jó". Ezek gyorsan még mélyebbre húztak, és csak abban bízhattunk, hogy "hepe után biztosan hupa jön".
Megegyeztünk, hogy nem megyünk haza. Hogy bármi legyen is, végigcsináljuk amit elkezdtünk, mégpedig jól csináljuk végig. A nyaralás végéig adtunk magunknak haladékot, hogy aztán az "új mechanizmus kulcsemberei" legyünk, akik tetterősek, sikeresek, szépek és rengeteg barátjuk van. :)
Most itt vagyunk az út elején, a nyaralás napjai lassan feledésbe merülnek. Hétfőn találkoztunk Michiékkel (volt chef), elmentünk sörözni és ez kezdőlökésnek remek volt. Előző este Papa telekocsival jött haza, a sofőr szintén egy nagy megmondó ember lehetett, aki bár egyáltalán nem abban él, amiben mi, mégis határozott véleménye van arról, amit mi csinálunk és "szerencsére" azok közé tartozik, akik dacára, hogy először látnak, készséggel el is mondják neked, hogy miért csinálod rosszul az életet. Papa olyan állapotban jött haza, hogy azt hittem dugába dőlnek a terveink. Ez a pasas azt mondta, hogy aki idegen, az mindig idegen is marad. Rettentő szomorú jövőkép.
Ezt elmeséltük Michiéknek, akik mindhárman egyszerre vágták rá, hogy ekkora marhaságot még nem hallottak. Még korábban, mikor panaszoltam, hogy mennyi negatív véleményt hallgatunk nap mint nap, Michi csak annyit mondott, hogy ezek nem barátok, és egyáltalán minek figyelek az ilyesmire?
És tényleg minek? Most úgy látom, hogy mi magyarok azért is vagyunk olyan melankolikusak, mert egyfolytában a mások véleményétől rettegünk. Tök mindegy, hogy szimpatikusak-e a körülöttünk élő emberek, mindig nagyon figyelünk, hogy jó véleményük legyen rólunk. Mit szól a szomszéd? Mit szól a haverom haverja? Mit szólnak majd a munkatársaim?
De végül is mit számít azoknak a véleménye, akiket amúgy sem kedvelünk? Talán kevesebb lenne bennünk a frusztráció és több a tetterő, ha kevesebbet foglalkoznánk a "jóakaróink" véleményével.
Azt is mondták a srácok, hogy itt kint bármi lehetséges, csak a nyelvet kell tudni hozzá. Ez nagyon fontos, hiszen enélkül nem tudunk kommunikálni. Mi azt hittük, hogy az osztrákok nem befogadóak, és fenn hordják az orrukat, és ebben persze lehet is némi igazság, de ahogy most visszapörgetem az ittlétünk óta történt találkozásokat, tényleg minden osztrák csak azt hangsúlyozta, hogy légyszi tanuljunk meg németül, ami tulajdonképpen tök logikus.
Így most hétfő óta Papával is szinte csak németül beszélünk, együtt tanulunk és németül nézünk filmet. Nagyon fura, mert olyan, mintha más személyiségünk lenne, amikor németül szólalunk meg, és most újra meg kell szoknunk egymást, újra meg kell ismernünk egymást ezzel az új, német/osztrák identitásunkkal.
Megcsináljuk, mert mi vagyunk az új mechanizmus kulcsemberei :) És legyintünk azokra, akik azt mondják, nem fog sikerülni. Az emberek sajnos hajlamosak arra, hogy a saját életük kudarcait kivetítsék a többi emberre, de hülyék lennénk ennek bedőlni. Bármi lehetséges, csak akarni kell!
Például megnézhetem a Frequency fesztiválon a Major Lazert :))
Boldogok a heringek
Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Jó de mikor?
Szerintem a jók nem győznek, vagy legalábbis nem nyernek semmit. Azok pedig, akik egész életükben helyezkednek, lesik, hogy kit mikor hogyan gáncsoljanak el - nos, ők megtalálják a módját, hogy érvényesítsék a saját igazukat. Persze többféle igazság létezik, és két egymással ellentétes dolog két nézőpontból ugyanúgy igaz lehet. Ahogyan Feldmár tanácsolta, ha valaki nekem rosszat tesz, vagy számomra érthetetlen módon viselkedik, akkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mi kellene, hogy velem történjen ahhoz, hogy én is ugyanígy viselkedjek. Merthogy a dolgok és az emberek nem feketék és fehérek. De én nem tudom elképzelni. Hogy félelemből, vagy puszta szórakozásból például folyamatosan szekáljak valakit.
Ezt az eddigi 25 évem alatt sohasem értettem, nem is gyakoroltam, nem vagyok jó abban sem, hogy csak a saját boldogulásommal legyek elfoglalva és ezért másokon átgázoljak. Eddig azt hittem, hogy ha sok mást nem is, de ezt legalább jól csinálom, kedves vagyok és szelíd és szelídnek lenni erény.
De most már nem hiszek ebben többé. A világban többre értékelik, hogy többet jár a szád, mint a kezed, mert nem a tettekből ítélnek az emberek, hanem a szavakból. Sajnálhatom magam, de ettől nem változik semmi, nem lesz világméretű "ahá", amikor az emberek végre felfogják, hogy nem muszáj egymást bántani, hogy mindenkinek könnyebb lenne enélkül. Úgy érzem, elszúrtam valamit, nem tanultam meg jól a leckét, valami hamis vágyálomba ringattam magam, ami ígéretével eltakarta szemem elől a valóságot. Inkább ügyeskedni kellett volna, inkább mielőbb megtanulni ezt a játékot, mert a természet törvénye, hogy az erősebb fennmarad, a gyengébbet felfalják. A szelídség többé nem erény a szememben, hanem gyengeség, mert a játékot igenis játsszák, csak én nem tudok játszani, mert nem ismerem a szabályokat. Így hát elhullok, hagyom hogy az évek alatt az erősek elfogyasszák rólam a jó részeket, aztán életem végére megtörten, szétszedve múlok majd el.
Nem hiszek az erkölcsi győzelemben, és hogy enyém lesz a föld.
Szerintem az égvilágon semmit sem kapok cserébe, míg az erőseké lesz minden, a jó helyek a nézőtéren, a jó állások, a kevesebb munka, a zsíros falatok.
Nekem csak annyi marad, hogy a többi gyengével legalább megértésben éljünk addig is, és az egymással töltött békeidők kis szigetekként még kiélvezhetők lesznek.
De ha valakinek van jobb receptje arra, hogyan kell kiállnunk magunkért a gonosz törtetőkkel szemben úgy, hogy közben szelídek maradjunk, az ossza meg velem :)
Blessed are the cheesemakers.
Zene:
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Jó de mikor?
Szerintem a jók nem győznek, vagy legalábbis nem nyernek semmit. Azok pedig, akik egész életükben helyezkednek, lesik, hogy kit mikor hogyan gáncsoljanak el - nos, ők megtalálják a módját, hogy érvényesítsék a saját igazukat. Persze többféle igazság létezik, és két egymással ellentétes dolog két nézőpontból ugyanúgy igaz lehet. Ahogyan Feldmár tanácsolta, ha valaki nekem rosszat tesz, vagy számomra érthetetlen módon viselkedik, akkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mi kellene, hogy velem történjen ahhoz, hogy én is ugyanígy viselkedjek. Merthogy a dolgok és az emberek nem feketék és fehérek. De én nem tudom elképzelni. Hogy félelemből, vagy puszta szórakozásból például folyamatosan szekáljak valakit.
Ezt az eddigi 25 évem alatt sohasem értettem, nem is gyakoroltam, nem vagyok jó abban sem, hogy csak a saját boldogulásommal legyek elfoglalva és ezért másokon átgázoljak. Eddig azt hittem, hogy ha sok mást nem is, de ezt legalább jól csinálom, kedves vagyok és szelíd és szelídnek lenni erény.
De most már nem hiszek ebben többé. A világban többre értékelik, hogy többet jár a szád, mint a kezed, mert nem a tettekből ítélnek az emberek, hanem a szavakból. Sajnálhatom magam, de ettől nem változik semmi, nem lesz világméretű "ahá", amikor az emberek végre felfogják, hogy nem muszáj egymást bántani, hogy mindenkinek könnyebb lenne enélkül. Úgy érzem, elszúrtam valamit, nem tanultam meg jól a leckét, valami hamis vágyálomba ringattam magam, ami ígéretével eltakarta szemem elől a valóságot. Inkább ügyeskedni kellett volna, inkább mielőbb megtanulni ezt a játékot, mert a természet törvénye, hogy az erősebb fennmarad, a gyengébbet felfalják. A szelídség többé nem erény a szememben, hanem gyengeség, mert a játékot igenis játsszák, csak én nem tudok játszani, mert nem ismerem a szabályokat. Így hát elhullok, hagyom hogy az évek alatt az erősek elfogyasszák rólam a jó részeket, aztán életem végére megtörten, szétszedve múlok majd el.
Nem hiszek az erkölcsi győzelemben, és hogy enyém lesz a föld.
Szerintem az égvilágon semmit sem kapok cserébe, míg az erőseké lesz minden, a jó helyek a nézőtéren, a jó állások, a kevesebb munka, a zsíros falatok.
Nekem csak annyi marad, hogy a többi gyengével legalább megértésben éljünk addig is, és az egymással töltött békeidők kis szigetekként még kiélvezhetők lesznek.
De ha valakinek van jobb receptje arra, hogyan kell kiállnunk magunkért a gonosz törtetőkkel szemben úgy, hogy közben szelídek maradjunk, az ossza meg velem :)
Blessed are the cheesemakers.
Zene:
Adjátok vissza a reggeleimet
Álmomban gyerekem volt, egy kisbaba. Csak ide-oda rakosgattam, latolgatva, hogy vajon mikor is voltam én terhes egyáltalán, mert nem emlékszem, és kérdeztem anyut, hogy mikor kell szoptatni. Ami fura, hogy egy éve nem látott, Zoli nevű exkollégámmal találkoztam, megörültem neki álmomban és mondtam, hogy na mutatok neked valamit - "ezt a gyereket szültem" de nem az igazit mutattam, hanem az okostelefon kijelzőjét. A telefont letettem a kávépultra, aztán később kétségbeesve rohantam vissza érte, hogy jézusom elhagytam a kölyköm.
Remélem a túlvilágon - bármilyen is legyen - lehet találkozni egymással, mármint a régi halottakkal, mert akkor megkérdezném azért Freudot pár dologról. Persze lehet, hogy ő már érdeklődését vesztette az ilyen földi dolgok iránt, és örökké jóllakottan és kipihenten heverészik valami égi mezőn.
De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nyitva van az ablakom, a nap fényesen süt be a szobába, de sugarai csak a párkányig érnek, idebent árnyék van. Szél se rebben. Porszi a nyitott ablakon lassan szimatolva incselkedik a külvilággal, de ösztöne azért visszatartja a mélységtől.
Szabadnapom van, hét nap után először, és csak egyetlenegy. Énekelgetem, hogy We've come too far To give up who we are. Nem húzok nadrágot, még nem nézek bele a "to do" listába, még egy kicsit élvezem a semmittevést. Túl sok volt ez a hét nap. Napi tíz óra munka. Ha varázsló lennék, elintézném, hogy minden embernek csak napi négy órát kelljen dolgoznia, szerintem az még elfogadható, sőt egészséges. Annál több már ártalmas. Ha varázsló lennék... Tegnap erről álmodoztunk Papával - két mihaszna - hogy mit lehetne tenni, ha varázslók lennénk. Arra gondoltam, ha én varázslóként Magyarország lakosainak adnék egy csomó pénzt, vajon pozitívan változnának-e meg otthon a dolgok. Vajon mindenki boldog lenne? Szerintem igen.
Lassan egy éve, hogy Bécsbe költöztünk. Az a véleményem, hogy azért ilyen nyugodtak itt az emberek, mert nem kell félniük a holnaptól. Sokmindentől félnek, és sok gondjuk lehet, ez bizonyos, de attól nem kell félniük, hogy például ehetnek-e minden nap húst. Vagy hogy ki tudják-e fizetni a lakbért. Kevesebb őrlődés, nyugodtabb hétköznapok. Szerintem a pénz boldogít, szerintem a magyarok azért ennyire keserűek, és tehetetlenek, mert nincs pénzük. A nagy többséget az foglalja le, hogy hogyan lehetne pénzt szerezni, a hétköznapokat valahogy biztosan letudni. És amíg ez nem biztosított, addig hogyan láthatnának távolabbi horizontokat?
Az elmúlt hét napban képtelen voltam gondolkodni. Reggel felkeltem, egy kávényi időt elüldögéltem a szobában vagy a konyhában a mikró előtt, aztán mentem dolgozni. Bent mindig ugyanaz van. Minden nap. Délelőtt mosogatás, reggeli szervírozás, délben sok mosogatás háromig, amíg vége az ebédeltetésnek, után a sok geschirr, aztán ki kell takarítani a konyhát, mindig ugyanúgy. Minden nap mindent tiszta edénybe önteni, a ládákat kitörölni, a gépeket elmosni és valahogy rendben tartani estig, este felmosás. Este holtfáradtan már csak ülni vágyom, nem tudok örülni se italnak, se ételnek, az egész napos konyházás után már nem szórakoztat az evés. Ilyenek a napok. Csak azért viselem el, mert tudom, hogy merre tartok, mi a célom ezzel. De ha ezt életem végéig így kellene csinálnom, biztos, hogy azonnal becsavarodnék.
Az ember elveszíti a lényegét a munka miatt. Munka közben a munkára koncentrálunk, a maradék időben az álmainkra, hogy mit kell még tennünk, mennyi pénzt kell még keresnünk, hogy elérjük amit szeretnénk. És mit szeretnénk? Szabadságot. Papi jól mondta, pénzzel váltjuk meg a szabadságunkat.
Én például a reggeleimet szeretném. Mint régen, amikor még iskolás voltam, és az egész nyári szünetből nem a nyaralásokat vártam, hanem azokat a csodás, békés reggeleket. Hogy felkelés után, mikor ablakom nyitva, ott áramlik be a levegő frissessége, és a kávém olyan lassan hűl le... ne kelljen sietnem sehová, nyugodtan készülhessek fel a napra, várva, hogy erőm teljében legyek. Szóval én a reggeleket akarom.
Ha egyáltalán nem dolgoznék, akkor már meg is lennének a reggelek. De kávéra már nem lenne pénzem, szóval dolgozom, hogy legyen kávém, és reménykedem, hogy néha lesz alkalmam békében meginni. Ki van ez találva.
I work to get it right
Remélem a túlvilágon - bármilyen is legyen - lehet találkozni egymással, mármint a régi halottakkal, mert akkor megkérdezném azért Freudot pár dologról. Persze lehet, hogy ő már érdeklődését vesztette az ilyen földi dolgok iránt, és örökké jóllakottan és kipihenten heverészik valami égi mezőn.
De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nyitva van az ablakom, a nap fényesen süt be a szobába, de sugarai csak a párkányig érnek, idebent árnyék van. Szél se rebben. Porszi a nyitott ablakon lassan szimatolva incselkedik a külvilággal, de ösztöne azért visszatartja a mélységtől.
Szabadnapom van, hét nap után először, és csak egyetlenegy. Énekelgetem, hogy We've come too far To give up who we are. Nem húzok nadrágot, még nem nézek bele a "to do" listába, még egy kicsit élvezem a semmittevést. Túl sok volt ez a hét nap. Napi tíz óra munka. Ha varázsló lennék, elintézném, hogy minden embernek csak napi négy órát kelljen dolgoznia, szerintem az még elfogadható, sőt egészséges. Annál több már ártalmas. Ha varázsló lennék... Tegnap erről álmodoztunk Papával - két mihaszna - hogy mit lehetne tenni, ha varázslók lennénk. Arra gondoltam, ha én varázslóként Magyarország lakosainak adnék egy csomó pénzt, vajon pozitívan változnának-e meg otthon a dolgok. Vajon mindenki boldog lenne? Szerintem igen.
Lassan egy éve, hogy Bécsbe költöztünk. Az a véleményem, hogy azért ilyen nyugodtak itt az emberek, mert nem kell félniük a holnaptól. Sokmindentől félnek, és sok gondjuk lehet, ez bizonyos, de attól nem kell félniük, hogy például ehetnek-e minden nap húst. Vagy hogy ki tudják-e fizetni a lakbért. Kevesebb őrlődés, nyugodtabb hétköznapok. Szerintem a pénz boldogít, szerintem a magyarok azért ennyire keserűek, és tehetetlenek, mert nincs pénzük. A nagy többséget az foglalja le, hogy hogyan lehetne pénzt szerezni, a hétköznapokat valahogy biztosan letudni. És amíg ez nem biztosított, addig hogyan láthatnának távolabbi horizontokat?
Az elmúlt hét napban képtelen voltam gondolkodni. Reggel felkeltem, egy kávényi időt elüldögéltem a szobában vagy a konyhában a mikró előtt, aztán mentem dolgozni. Bent mindig ugyanaz van. Minden nap. Délelőtt mosogatás, reggeli szervírozás, délben sok mosogatás háromig, amíg vége az ebédeltetésnek, után a sok geschirr, aztán ki kell takarítani a konyhát, mindig ugyanúgy. Minden nap mindent tiszta edénybe önteni, a ládákat kitörölni, a gépeket elmosni és valahogy rendben tartani estig, este felmosás. Este holtfáradtan már csak ülni vágyom, nem tudok örülni se italnak, se ételnek, az egész napos konyházás után már nem szórakoztat az evés. Ilyenek a napok. Csak azért viselem el, mert tudom, hogy merre tartok, mi a célom ezzel. De ha ezt életem végéig így kellene csinálnom, biztos, hogy azonnal becsavarodnék.
Az ember elveszíti a lényegét a munka miatt. Munka közben a munkára koncentrálunk, a maradék időben az álmainkra, hogy mit kell még tennünk, mennyi pénzt kell még keresnünk, hogy elérjük amit szeretnénk. És mit szeretnénk? Szabadságot. Papi jól mondta, pénzzel váltjuk meg a szabadságunkat.
Én például a reggeleimet szeretném. Mint régen, amikor még iskolás voltam, és az egész nyári szünetből nem a nyaralásokat vártam, hanem azokat a csodás, békés reggeleket. Hogy felkelés után, mikor ablakom nyitva, ott áramlik be a levegő frissessége, és a kávém olyan lassan hűl le... ne kelljen sietnem sehová, nyugodtan készülhessek fel a napra, várva, hogy erőm teljében legyek. Szóval én a reggeleket akarom.
Ha egyáltalán nem dolgoznék, akkor már meg is lennének a reggelek. De kávéra már nem lenne pénzem, szóval dolgozom, hogy legyen kávém, és reménykedem, hogy néha lesz alkalmam békében meginni. Ki van ez találva.
I work to get it right
álmokat kergető vasárnap délelőtt
Vártam a konyhában míg lefő a kávé, mindig így várom reggel, a tej már megmelegítve és figyelek, jön-e már a bugyborékoló hang. A lyukas széken ülök, szemben a mikroval, aminek a tükröződésében minden reggel láthatom a vállam, a melleimet, meg a hasamat. Minden reggel megnézem, szép vagyok-e még.
Az ablakunk előtt hatalmas diófa zöldell, most éppen süt a nap, s ahogy a leveleket lassan mozgatja a vasárnap reggeli szél, meg-megcsillan rajtuk a napfény, és ezt látva nekem elszorult a szívem. Nem is elszorult, inkább éreztem, mint nehezül el belül. Gyerekkoromra gondoltam, "átmegyek a mamáééékhooooz!", kiáltottam anyunak, és már kint is voltam, és nem csináltam semmit, csak lődörögtem a diófa körül, vagy a kútnál, néztem a bogarakat, meg a leveleket, a tyúkokat. Mindent jól megnéztem, az idő végtelennek tűnt. Mama néha kijött, hogy mossak vele salátát a kútnál, vagy hogy szedjek tyúkhúrt a pipiknek.
Most még öt percem van, és mennem kell dolgozni, pedig ma bizony semmihez sem lenne akkora kedvem, mint az udvaron lévő diófa leveleit nézni, ahogy megcsillan rajtuk a napfény. Így őrülnek meg az emberek, így fásulnak el, kirángatva a gyerekkorból és áttéve egy olyan jelenbe, ahol a csendes szemlélődés és a játék visszavonhatatlanul emlékké vált már.
Nem csak szófordulat ez, igenis érezhető, amikor az embernek elnehezül a szíve.
Az ablakunk előtt hatalmas diófa zöldell, most éppen süt a nap, s ahogy a leveleket lassan mozgatja a vasárnap reggeli szél, meg-megcsillan rajtuk a napfény, és ezt látva nekem elszorult a szívem. Nem is elszorult, inkább éreztem, mint nehezül el belül. Gyerekkoromra gondoltam, "átmegyek a mamáééékhooooz!", kiáltottam anyunak, és már kint is voltam, és nem csináltam semmit, csak lődörögtem a diófa körül, vagy a kútnál, néztem a bogarakat, meg a leveleket, a tyúkokat. Mindent jól megnéztem, az idő végtelennek tűnt. Mama néha kijött, hogy mossak vele salátát a kútnál, vagy hogy szedjek tyúkhúrt a pipiknek.
Most még öt percem van, és mennem kell dolgozni, pedig ma bizony semmihez sem lenne akkora kedvem, mint az udvaron lévő diófa leveleit nézni, ahogy megcsillan rajtuk a napfény. Így őrülnek meg az emberek, így fásulnak el, kirángatva a gyerekkorból és áttéve egy olyan jelenbe, ahol a csendes szemlélődés és a játék visszavonhatatlanul emlékké vált már.
Nem csak szófordulat ez, igenis érezhető, amikor az embernek elnehezül a szíve.
Nők
Egy pillanat alatt fordulnak ellentétükre a dolgok. A héten ketten felmondtak, személyes okokból. Nem lesz már délutáni Sister Act és wannabe éneklés, és a mindig mosolyra ingerlő, Kevin-féle nevetés is elmarad. Mindig a nők. Rémesen, borzalmasan tudnak viselkedni.
"Látja, ez a szobám: - szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályban van, és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem zongorázom - de ülni szeretek a zongora előtt, fél kezem a billentyűkön pihen, és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már - lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek, s mint két kimerült szem árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még néhány percnyi szünet - érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a néma bűn...
- Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya, és felfut a falon - nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban, és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket, százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok; élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca - most boulevard-ok következnek -, most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog - gondolom újra meg újra. Szép nőnek születni - igen, ez lett volna az egyetlen esélyem. Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget folytottam magamba, mert gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem, s intettek irányukban - már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk - érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfimivoltom. Őértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: - az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről - s mi gyötrődő, pusztuló szervek, nyüzsögve hízunk körülöttük, s várjuk az áldozatot -, hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilövelltük az ő testükbe. Érti-e, doktor úr, mi halunk csak meg, levelek porzók - a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk - velük vagy nélkülük -, mindig miattuk halunk meg."
Karinthy Frigyes: Betegek és bolondok
"Látja, ez a szobám: - szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályban van, és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem zongorázom - de ülni szeretek a zongora előtt, fél kezem a billentyűkön pihen, és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már - lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek, s mint két kimerült szem árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még néhány percnyi szünet - érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a néma bűn...
- Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya, és felfut a falon - nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban, és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket, százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok; élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca - most boulevard-ok következnek -, most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog - gondolom újra meg újra. Szép nőnek születni - igen, ez lett volna az egyetlen esélyem. Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget folytottam magamba, mert gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem, s intettek irányukban - már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk - érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfimivoltom. Őértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: - az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről - s mi gyötrődő, pusztuló szervek, nyüzsögve hízunk körülöttük, s várjuk az áldozatot -, hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilövelltük az ő testükbe. Érti-e, doktor úr, mi halunk csak meg, levelek porzók - a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk - velük vagy nélkülük -, mindig miattuk halunk meg."
Karinthy Frigyes: Betegek és bolondok
Esti kattogás
Már csak arra emlékszem, hogy az a kislány hogyan dobta el a mekis kólás poharat a keletinél. Nem is eldobta, sokkal inkább elengedte, olyan természetesen, hogy én jöttem zavarba. A tekintetünk találkozott abban a pillanatban, rám mosolygott, nem elnézést kérően, csak amolyan "hát ez van" mosollyal. Tovább tekertem a Burger King felé.
Persze nem csak erre emlékszem, ez butaság, de most épp ez jutott eszembe. Az jutott eszembe, hogy...
Aki tudja, tudja.
Ez pihentet most:
Megint egész délelőtt kilencvenes évek legrosszabb zenéit hallgattuk, az élettől is elment a kedvem. Azért fárasztó ez már néha. Meg a német. Ma háromtól hatig egyszerűen nem szólaltam meg. Nem volt kedvem németül beszélni. Iszonyatosan fárasztó folyton folyvást németül gondolkozni. A gondolataimnak még mindig csak kb a tíz százalékát tudom napközben kifejezni. Lesz még jobb is, tudom, csak annyi minden van a fejemben és egyrészt nem tudom németül elmondani, másrészt nem is akarok mindent elmondani, de mivel egész nap tíz négyzetméteren vagyok összezárva a munkatársaimmal és a munka jellege megköveteli a folyamatos kommunikációt, ezért a fejem fölött állandóan ott lebeg a közléskényszer, hogy valamit mégiscsak illene már mondani. De ma meguntam, és csakazér'se. Manchmal ist das einfach genug.
Álmomban az Edi lakása a tengerre nézett, imádtam. A vágyam az volt, hogy a lakás tökéletes legyen Bocinak. Az álmom tehát vágyteljesülés. Az álmom előre kárpótolt azért, ami az életben nem történhetett meg.
Persze nem csak erre emlékszem, ez butaság, de most épp ez jutott eszembe. Az jutott eszembe, hogy...
Aki tudja, tudja.
Ez pihentet most:
Megint egész délelőtt kilencvenes évek legrosszabb zenéit hallgattuk, az élettől is elment a kedvem. Azért fárasztó ez már néha. Meg a német. Ma háromtól hatig egyszerűen nem szólaltam meg. Nem volt kedvem németül beszélni. Iszonyatosan fárasztó folyton folyvást németül gondolkozni. A gondolataimnak még mindig csak kb a tíz százalékát tudom napközben kifejezni. Lesz még jobb is, tudom, csak annyi minden van a fejemben és egyrészt nem tudom németül elmondani, másrészt nem is akarok mindent elmondani, de mivel egész nap tíz négyzetméteren vagyok összezárva a munkatársaimmal és a munka jellege megköveteli a folyamatos kommunikációt, ezért a fejem fölött állandóan ott lebeg a közléskényszer, hogy valamit mégiscsak illene már mondani. De ma meguntam, és csakazér'se. Manchmal ist das einfach genug.
Álmomban az Edi lakása a tengerre nézett, imádtam. A vágyam az volt, hogy a lakás tökéletes legyen Bocinak. Az álmom tehát vágyteljesülés. Az álmom előre kárpótolt azért, ami az életben nem történhetett meg.
Ez meg itt a Soroksárra vezető európai kerékpárút. Teljesen hasznavehetetlen, de legalább szép.
Ominózus grillezés
Újabb tapasztalaton alapuló bizonyosság: Bécsben nem sütnek nyáron szalonnát, nem csöpögtetnek szalonnazsírt a kenyérre. Elmentünk Ottakringbe, hamburger hozzávalókkal a hátizsákunkban. Kerestük a tökéletes tisztást, ahol szabad grillplatzok epedve várják, hogy kisütögessük a házilag ízesített hambihusikat. Végtelennek tűnő séták a saras dzsindzsásban, a fákról lelógó kukacokba akadtunk minduntalan. Két óra kutatás után másodszor haladtunk el a kis tó mellett, úgyhogy a legális grillplatz felé vettük az irányt, hátha lehet ott is egy rendes csirkász tüzet gyújtani, ami legalább kihívás, de a grillzoneban elénk táruló látvány elvette a kedvünket. Körös körül több száz török kis ezüst teafőzőkkel és grillsütő készülékekkel meg az egísz caláddal, százéves szőnyegekkel vonult ki, szóval nem mertünk ott a hús alá gyújtani.
Hazasiettünk, hogy végül is itt a kert, grillsütő itt is van, jó, a férfiak fitogtathatják férfiasságukat a tűzgyújtási képességeikkel. A Problem az, hogy a grillsütő névleg a sudetiasok birtokában van, tőlük kell megkérdezni, használhatjuk-e. Meg is kérdeztük a rendkívül készséges, de nagyon hadaró osztrák fiatalembert, aki mondta, hogy nem szabad túl gyakran használni a grillt, például ma sem, de majd megkérdezi a jövő hétre. Szerencsére hazafelé vettünk három kiló gyújtóst.
De a lényeg, hogy annyira szigorúság van itt, hogy az ember nem megy ki csak úgy a szabadba, nem gyűjt fát, nem csinál parázsbázist, hogy aztán a már meglévő bázisra pakolja a száraz fahasábokat, majd azon süsse ki a kisütnivalót, hogy minden ízes, parazsas, füstöt aromát kapjon.
Helyette ott a grillbegyújtó aroma, vagy a gázon sült házi hamburger hús :)
Hazasiettünk, hogy végül is itt a kert, grillsütő itt is van, jó, a férfiak fitogtathatják férfiasságukat a tűzgyújtási képességeikkel. A Problem az, hogy a grillsütő névleg a sudetiasok birtokában van, tőlük kell megkérdezni, használhatjuk-e. Meg is kérdeztük a rendkívül készséges, de nagyon hadaró osztrák fiatalembert, aki mondta, hogy nem szabad túl gyakran használni a grillt, például ma sem, de majd megkérdezi a jövő hétre. Szerencsére hazafelé vettünk három kiló gyújtóst.
De a lényeg, hogy annyira szigorúság van itt, hogy az ember nem megy ki csak úgy a szabadba, nem gyűjt fát, nem csinál parázsbázist, hogy aztán a már meglévő bázisra pakolja a száraz fahasábokat, majd azon süsse ki a kisütnivalót, hogy minden ízes, parazsas, füstöt aromát kapjon.
Helyette ott a grillbegyújtó aroma, vagy a gázon sült házi hamburger hús :)
ilyen szép az erdő meg a kistó
csipet csapat
Például ezen a réten nem volt egy kijelölt grillező hely sem.
Így sül a serpenyőben a különleges grillhamburgerhús. Grilling me softly.
Szünidőzés
Avagy a tökéletes nap nem létezik - vagy mégis?
Fél három, szabadnapom van, a "to do" listám 10 %-át sikerült eddig teljesítenem. A "hétfőtől minden nap reggelizem" és az "egészségesen fogok élni" részek már eleve halálra voltak ma ítélve. Reggel ugye szarrá égettem a brötchent. Most sörözök, a "csak ebéd után egy cigi" sem jött össze, eleve délben reggeliztem.. :)
De a csodás cukkinis-húsos lasagne már a sütőben, mégis alakul a nap. Közben számolgatok - pénzt, napokat, éveket. Megkérdeztem pénteken a munkahelyemen, van-e egyáltalán arra esély, hogy lehrling legyek az oberlaaban. A lehrling egy tanoncprogram Ausztriában, Németországban és Svájcban, mindenhol kicsit máshogy működik, itt három évig tart, 1 nap suli, a többi gyakorlat az étteremben. Michi mosolyogva fogadta az ötletet, szuper, akkor ő lesz a tanárom. Megörültünk egymásnak. Kapva kapott a felvetésen, momentán neki úgysincs kedve tojáskrémet keverni, meg palacsintát sütni a frittatensuppe-hoz, úgyhogy "akarsz szakács lenni vagy nem?" kérdéssel jelezte, hogy zuhanjak neki a főzésnek. Én pedig örömmel nekiálltam. Első lecke: a konyhában amit csak tudsz, a kezeddel keverj ki. Tipp: dolgozz gyorsabban! :) A rögtönzött vizsgafeladatot 80% százalékos sikerrel teljesítettem, a palacsintát a világ legnagyobb serpenyőjében - amit ötvenkilós jómagam bizony csak két kézzel bír el - lapát nélkül kellett megfordítanom. Done.
A rossz hír, hogy a lehrling ugyan kap fizetést, de a jelenlegi fizumnak az első évben csak a felét kapom, a következő években is csak valamivel többre számíthatok mint a fele. Úgyhogy kellett most egy kis költség-újratervezés. Meg aztán ott az a hülye biológiai óra, nem vagyok ugyan még semmiről lecsúszva, de ha jövő ősszel kezdem a sulit, és három év alatt végzem el, bizony igencsak közel állok majd a harminchoz, mire újsütetű szakmám kezemhez kapva kiléphetek az "iskolakapun" és kezdhetek valamit az életemmel - immáron valami olyasmit, amit nemcsak "úgy ahogy" kedvvel, hanem minden szenvedélyemet beleadva csinálhatok. És csak remélem, hogy a következő négy évben nem változom már olyan gyökeresen, mint az elmúlt négy évben egyfolytában.
De most ez a terv, haladok előre, lesz ami lesz, belevágok. Kimondhatatlanul izgulok.
Fél három, szabadnapom van, a "to do" listám 10 %-át sikerült eddig teljesítenem. A "hétfőtől minden nap reggelizem" és az "egészségesen fogok élni" részek már eleve halálra voltak ma ítélve. Reggel ugye szarrá égettem a brötchent. Most sörözök, a "csak ebéd után egy cigi" sem jött össze, eleve délben reggeliztem.. :)
De a csodás cukkinis-húsos lasagne már a sütőben, mégis alakul a nap. Közben számolgatok - pénzt, napokat, éveket. Megkérdeztem pénteken a munkahelyemen, van-e egyáltalán arra esély, hogy lehrling legyek az oberlaaban. A lehrling egy tanoncprogram Ausztriában, Németországban és Svájcban, mindenhol kicsit máshogy működik, itt három évig tart, 1 nap suli, a többi gyakorlat az étteremben. Michi mosolyogva fogadta az ötletet, szuper, akkor ő lesz a tanárom. Megörültünk egymásnak. Kapva kapott a felvetésen, momentán neki úgysincs kedve tojáskrémet keverni, meg palacsintát sütni a frittatensuppe-hoz, úgyhogy "akarsz szakács lenni vagy nem?" kérdéssel jelezte, hogy zuhanjak neki a főzésnek. Én pedig örömmel nekiálltam. Első lecke: a konyhában amit csak tudsz, a kezeddel keverj ki. Tipp: dolgozz gyorsabban! :) A rögtönzött vizsgafeladatot 80% százalékos sikerrel teljesítettem, a palacsintát a világ legnagyobb serpenyőjében - amit ötvenkilós jómagam bizony csak két kézzel bír el - lapát nélkül kellett megfordítanom. Done.
A rossz hír, hogy a lehrling ugyan kap fizetést, de a jelenlegi fizumnak az első évben csak a felét kapom, a következő években is csak valamivel többre számíthatok mint a fele. Úgyhogy kellett most egy kis költség-újratervezés. Meg aztán ott az a hülye biológiai óra, nem vagyok ugyan még semmiről lecsúszva, de ha jövő ősszel kezdem a sulit, és három év alatt végzem el, bizony igencsak közel állok majd a harminchoz, mire újsütetű szakmám kezemhez kapva kiléphetek az "iskolakapun" és kezdhetek valamit az életemmel - immáron valami olyasmit, amit nemcsak "úgy ahogy" kedvvel, hanem minden szenvedélyemet beleadva csinálhatok. És csak remélem, hogy a következő négy évben nem változom már olyan gyökeresen, mint az elmúlt négy évben egyfolytában.
De most ez a terv, haladok előre, lesz ami lesz, belevágok. Kimondhatatlanul izgulok.
Egy grand canyon szerű helyen jártam álmomban és egy sziklához erősített, hatalmas, félkör ívű, több emeletes könyvespolcot találtam. Csodálatosan szép volt, remélem létezik ez a hely.
Freud szerint az álom annyiban vágyteljesülés, hogy amit nappal nem tudtunk elérni, azzal éjjel álmunkban kárpótol. Mindig is látni akartam a grand canyont. Mindig is szerettem volna egy óriási könyvespolcot. A tudatalattim a legjobb fej, hogy álmomban két vágyamat összekapcsolva valami olyasminek a meglátásával ajándékozott meg, ami az életben nem fordulhat elő. Gondolom nincs könyves polc a grand canyonban :)
Freud szerint az álom annyiban vágyteljesülés, hogy amit nappal nem tudtunk elérni, azzal éjjel álmunkban kárpótol. Mindig is látni akartam a grand canyont. Mindig is szerettem volna egy óriási könyvespolcot. A tudatalattim a legjobb fej, hogy álmomban két vágyamat összekapcsolva valami olyasminek a meglátásával ajándékozott meg, ami az életben nem fordulhat elő. Gondolom nincs könyves polc a grand canyonban :)
Szokásos kedd
Ezerrel pörög az élet, a régi dolgokon rágódás okozta ráncok összefolynak a ma örömeinek szájszélen megbúvó mosolyával. Zsibbadt gerinc, zsibbadt agy, ami ma felhőtlen röhögés, holnap drámai, nosztalgikus érzelemhullám.
Tegnap Évi - a fogatlan mosogatótársnőm - buzgalmában kiöntött egy óriási adag schokit, teljes káoszt okozva ezzel a placcon. Mindenki rohangált, ő teljes stresszben próbálta menteni a menthetőt, mi meg csak mondtuk neki mindannyian, hogy ez mindenkivel előfordul, kein Stress, de Évi csak stresszelt, mi meg röhögtünk, hogy minden csupa kakaó. Annyira vicces volt, hogy még ma is egész nap ezen nevettünk, aztán jött Kevin - magas, vékony, keresztharapásos, rendkívül jószívű pincérsrác, aki olyan jóízűen tud nevetni, hogy azonnal elfelejted minden gondodat - szóval jött Kevin, hogy prezentálja a schokikatasztrófát, és megint nevettünk és senki nem gondolta, hogy mi fog történni, aztán meg mégis mi lett, hogy megint szétesett a schokitartó üveg, és minden csupa kakaófröccsenés lett, a padlót elárasztotta a sűrű massza. És ebből megint brutális röhögés lett, hogy mostantól minden nap ezt csináljuk úgy tűnik.
Ma nem lehetett zenét hallgatni, mert egy főfőfőOberlás hölgy volt nálunk leltárügyben, és ügyelni kellett a rendre. Michit ez annyira kiborította, hogy délután háromtól folyamatosan a kilencvenes évek legbuzisabb zenéit énekelte, nekem meg vokálozni kellett, mert én nem ismertem a dalszövegeket. A katarzis a wannabenél csúcsosodott, az are you for real résznél, annyira durván toltuk, hogy a lemon treevel kellett kipihenni.
Így telnek a napok, a hullafáradtságot maximálisan kompenzálja a benti hangulat.
Friendship never ends.
Hoffentlich.
:)
Ragyogó, fényes vasárnap reggel van. Porszi az ölemben. Munka előtti ejtőzés a napfényben. A vijjogó kismadarak macskabagolykölyköknek hangzanak. Tulipánom van, sárga tulipán piros cserépben, a szürke irattartó előtt. Észrevetted, mennyire illik az irattartó színe a függönyhöz? Ez nem véletlen!
Három bögre az asztalon, odaszáradt kávémaradék az aljukon, nagykanál mered az ég felé belőlük, és olyan undorító kávélefolyások vannak az oldalukon. Számolgatok, hány cigim van még, kitart-e mára. Helikopter repül valahol, a baglyok időnként belevijjognak a napsütésbe, Porszi már az ablakban fürdik, maga alá nyal a szikrázó napfényben. Papa GTAzik. Én megyek zuhanyozni, aztán hirtelen az utcán találom magam, a következő pillanatban meg már pacsizok a srácokkal, az ujjaim a lefolyót túrják, átengedve a lefelé vezető utat az ételmaradéktól megakadt víznek. Aztán egyszer csak fél nyolc lesz, kezdem a konyha felsikálását, és már a hazafelé tartó villamoson ülök. Így telnek a napok.
Álmomban a mamámnak meséltem, hogy álmomban a mamámnál aludtam miután meghalt.
Három bögre az asztalon, odaszáradt kávémaradék az aljukon, nagykanál mered az ég felé belőlük, és olyan undorító kávélefolyások vannak az oldalukon. Számolgatok, hány cigim van még, kitart-e mára. Helikopter repül valahol, a baglyok időnként belevijjognak a napsütésbe, Porszi már az ablakban fürdik, maga alá nyal a szikrázó napfényben. Papa GTAzik. Én megyek zuhanyozni, aztán hirtelen az utcán találom magam, a következő pillanatban meg már pacsizok a srácokkal, az ujjaim a lefolyót túrják, átengedve a lefelé vezető utat az ételmaradéktól megakadt víznek. Aztán egyszer csak fél nyolc lesz, kezdem a konyha felsikálását, és már a hazafelé tartó villamoson ülök. Így telnek a napok.
Álmomban a mamámnak meséltem, hogy álmomban a mamámnál aludtam miután meghalt.
Ez a hétfő délelőtt
Szabad vagyok ma, a legjobbkor sütött ki a nap. Fél órája bukóra nyitva az ablak, és még nem fagytam jéggé, ez igen, ezt nevezem! Még nyújtom a percet, iszom a reggeli kávém, olvasgatok. Szeretem az ilyen napokat, hogy tulajdonképpen ha nem csinálnék semmit, akkor sem történne katasztrófa. De azért rengeteg a dolgom és erőt is érzek hozzá, meg lelkesedést - talán több is a lelkesedés mint az erő - de azért még húzom az időt.
Például itt a német, májusban nyelvvizsga, szakmai - két teljes szintet kell lépnem addig a tudásomban. Egyelőre nem félek, nagyon izgatott vagyok, hogy mennyit sikerül ebből teljesíteni munka mellett. Btw a munka még mindig csodás, egyre jobb. Én vagyok a kis Mausi, Stefan a 19 éves bátyám. És legfőbb tanítómesterem a konyhában. Ő a legjobb tanár, akivel eddigi életemben találkoztam. Végtelen türelemmel és nagy figyelemmel tanít. Néha tálalni, néha főzni, legtöbbször a németemet javítja. Ha rosszul mondok valamit, azonnal javítja, de nem elégszik meg ennyivel, ismételnem kell és időnként kikérdez. Türelmesen várja, hogy kinyögjek egy-egy halálosan egyszerű mondatot. Tulajdonképpen egy tizenkilenc éves suhanc, hip-hopot hallgat, ugrabugrál, komolytalan, mégis olyan természetes könnyedséggel árad belőle az intelligencia. A rosszindulatnak még semmilyen jelét nem láttam nála. Azt mondja, amit gondol. Nem sajnálja a dicséretet, tudja, hogy nem lesz tőle kevesebb. Sajnos akármennyire hülyén hangzik, sok embernél láttam, hogy úgy érezték, ha mást dicsérnek, akkor valamiképpen alulmaradnak a másikkal szemben, pedig ez ugye butaság... Ha Stefan nevet a németemen, tudom, hogy nem kinevet, csak mulattatja amit mondok. Szóval jó, hogy így összeakadtunk.
Na elkezdem a napot, vettem egy csomó iratrendezőt, mániás állapotba fogok kerülni, már látom :)
Susi megajándékozott a Freud könyvvel, talán közelebb kerülök végre az álmaim jelentéséhez. Ma hajnalban egy titkos ajtón mentem be, az ajtó után rögtön lécső jött, de olyan volt, mintha ki lett volna fordítva, a fokok valahogy befelé hajoltak, tehát lépni nem is lehetett csak csúszni, és tudtam, hogy ezen visszafelé már nem fogok tudni menni. Gondoltam, hogy most bajba kerülök, a lépcső alján mindkét ajtó zárva volt, de aztán megfordultam és egy kis résen átfértem egy másik folyosóra. Egy ajtón bementem ott valami konferenciaszerűség zajlott. Nagy négyszögletű asztal, különböző ételekkel. Tudtam, hogy engem ide nem hívtak meg, de reméltem, hogy nem bukom le, igyekeztem észrevétlenül megenni egy levest. Többre nem is igen emlékszem.
Anyu szerint nincs az ilyesminek jelentősége, vagyis túlságosan érdeklődöm, ezért az agyam már gyártja az ilyen álmokat, hogy táplálja az érdeklődésem. Ez lehetséges. Minden lehetséges. Azért mégis elolvasom én ezt a Freud könyvet, a legrosszabb ami történhet, hogy megőrülök. De hát a világ így is tele van őrültekkel, lehetnék én az egyik. Az őrült macskás nő. Persze ezt nem hiszem igaziból, szerintem is úgy van az, hogy ha utat találok az álmaim jelentéséhez, utat találok a tudatalattimhoz. Nem hiszem, hogy kontrollálhatom, de figyelhetek rá és ha jól figyelek, talán megérthetek valamit, amit addig nem értettem. Én ebben hiszek. De olvasok és majd meglátjuk.
Például itt a német, májusban nyelvvizsga, szakmai - két teljes szintet kell lépnem addig a tudásomban. Egyelőre nem félek, nagyon izgatott vagyok, hogy mennyit sikerül ebből teljesíteni munka mellett. Btw a munka még mindig csodás, egyre jobb. Én vagyok a kis Mausi, Stefan a 19 éves bátyám. És legfőbb tanítómesterem a konyhában. Ő a legjobb tanár, akivel eddigi életemben találkoztam. Végtelen türelemmel és nagy figyelemmel tanít. Néha tálalni, néha főzni, legtöbbször a németemet javítja. Ha rosszul mondok valamit, azonnal javítja, de nem elégszik meg ennyivel, ismételnem kell és időnként kikérdez. Türelmesen várja, hogy kinyögjek egy-egy halálosan egyszerű mondatot. Tulajdonképpen egy tizenkilenc éves suhanc, hip-hopot hallgat, ugrabugrál, komolytalan, mégis olyan természetes könnyedséggel árad belőle az intelligencia. A rosszindulatnak még semmilyen jelét nem láttam nála. Azt mondja, amit gondol. Nem sajnálja a dicséretet, tudja, hogy nem lesz tőle kevesebb. Sajnos akármennyire hülyén hangzik, sok embernél láttam, hogy úgy érezték, ha mást dicsérnek, akkor valamiképpen alulmaradnak a másikkal szemben, pedig ez ugye butaság... Ha Stefan nevet a németemen, tudom, hogy nem kinevet, csak mulattatja amit mondok. Szóval jó, hogy így összeakadtunk.
Na elkezdem a napot, vettem egy csomó iratrendezőt, mániás állapotba fogok kerülni, már látom :)
Susi megajándékozott a Freud könyvvel, talán közelebb kerülök végre az álmaim jelentéséhez. Ma hajnalban egy titkos ajtón mentem be, az ajtó után rögtön lécső jött, de olyan volt, mintha ki lett volna fordítva, a fokok valahogy befelé hajoltak, tehát lépni nem is lehetett csak csúszni, és tudtam, hogy ezen visszafelé már nem fogok tudni menni. Gondoltam, hogy most bajba kerülök, a lépcső alján mindkét ajtó zárva volt, de aztán megfordultam és egy kis résen átfértem egy másik folyosóra. Egy ajtón bementem ott valami konferenciaszerűség zajlott. Nagy négyszögletű asztal, különböző ételekkel. Tudtam, hogy engem ide nem hívtak meg, de reméltem, hogy nem bukom le, igyekeztem észrevétlenül megenni egy levest. Többre nem is igen emlékszem.
Anyu szerint nincs az ilyesminek jelentősége, vagyis túlságosan érdeklődöm, ezért az agyam már gyártja az ilyen álmokat, hogy táplálja az érdeklődésem. Ez lehetséges. Minden lehetséges. Azért mégis elolvasom én ezt a Freud könyvet, a legrosszabb ami történhet, hogy megőrülök. De hát a világ így is tele van őrültekkel, lehetnék én az egyik. Az őrült macskás nő. Persze ezt nem hiszem igaziból, szerintem is úgy van az, hogy ha utat találok az álmaim jelentéséhez, utat találok a tudatalattimhoz. Nem hiszem, hogy kontrollálhatom, de figyelhetek rá és ha jól figyelek, talán megérthetek valamit, amit addig nem értettem. Én ebben hiszek. De olvasok és majd meglátjuk.
Álmomban
macskát szültem.
A garázsunkban tolvajt fogtam, téglalopót, ráförmedtem, hogy "hé, mit csinál itt? nem hallja? micsinál?"
Felnézett és a csuklya körvonalai mögött a nagypapám arca hunyorgott kormosan. Leszidott, hogy egyedül dolgozik, nincs aki segítsen neki. Így hát segítettem, pakoltam én is a szurtos, sárcsöpögős téglákat. Aztán mire felnéztem, már nem volt ott.
El vagyok ragadtatva!
A garázsunkban tolvajt fogtam, téglalopót, ráförmedtem, hogy "hé, mit csinál itt? nem hallja? micsinál?"
Felnézett és a csuklya körvonalai mögött a nagypapám arca hunyorgott kormosan. Leszidott, hogy egyedül dolgozik, nincs aki segítsen neki. Így hát segítettem, pakoltam én is a szurtos, sárcsöpögős téglákat. Aztán mire felnéztem, már nem volt ott.
El vagyok ragadtatva!
"Őrület! - mondta Antoine."
Őrület.
Mennyi minden történik. Az elmúlt két hétbe hónapok zsúfolódtak be. Hónapok munkája és erőfeszítései térülnek meg és már-már ijesztővé válik a megvalósult maradéktalan boldogság.
És minden percben jön valami új, valami nagyszerű, néha arra gondolok, "mi lesz ebből? milyen árat kell fizetnem ezért?"*
Újabban Jim Morrison fordít ki önmagamból, szerelmes vagyok, borzongok, forr a vérem, például amikor ezt hallgatom:
Before you slip into unconsciousness
És minden számot fejből énekel. Ha forró edényt tesz valahová, szól, hogy meg ne égessem magam, ha nehéz a szemét, leviszi helyettem, ha túl sok a munkám, segít törölgetni. Pedig akár le is szarhatna. Észre sem kellene vennie, hogy ott vagyok. Mégis olyan minden mintha nem is munkahelyen lennénk, hanem valami táborban, vagy klubdélutánon. És működik a dolog, mindig rend van, mindenki teszi a dolgát, minden időben elkészül, szinte sosem úszik a konyha. Azt mondom, ez az, végre, pozitív megerősítés, hogy nem csak idióta, hatalommániás főnökök vannak és undok, áskálódó kollégák. Mert az utóbbi hónapokban ebből igazán elegem lett. Az étteremvezető fél óránként benéz, hogy mosolyogva megkérdezze, minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Ha elfelejtem a főkötőt, vagy nem políroztam elég villát, mosolyogva szól, hogy csináljam meg.
A srácokkal saját pacsink van, ezt igazán szeretem. Tegnap Stefan megtanított, hogyan gyakoroljam a szeletelést, hogy majd egyszer én is olyan gyorsan vágjak paprikát mint ő. Azt is megtanította, hogy ha szószt készítek, és belemerítem a kanalat, akkor a kanálon lévő szósz megfújásával tudom ellenőrizni, hogy tökéletes-e már a szósz állaga.
Álmodni sem lehetne tökéletesebb munkahelyet :)
És ettől minden megszépül, úgy érzem, mintha álomból ébrednék, mintha kétszeres lüktetéssel tért volna vissza az ereimbe a forró vér.
*A napfény íze
Mennyi minden történik. Az elmúlt két hétbe hónapok zsúfolódtak be. Hónapok munkája és erőfeszítései térülnek meg és már-már ijesztővé válik a megvalósult maradéktalan boldogság.
És minden percben jön valami új, valami nagyszerű, néha arra gondolok, "mi lesz ebből? milyen árat kell fizetnem ezért?"*
Újabban Jim Morrison fordít ki önmagamból, szerelmes vagyok, borzongok, forr a vérem, például amikor ezt hallgatom:
Before you slip into unconsciousness
I'd like to have another kiss
Another flashing chance at bliss
Another kiss, another kiss
Ez egyszerűen gyönyörű!
Ruhetag van ma, valami havas/esőcsöpögős szürkeség látható az ablakomból. Nem vagyok túlságosan felpörögve. Az elmúlt öt napon rágódom, akaratlanul mosolyra húzódik időnként a szám, most van időm feldolgozni a kapott impulzusokat. (Hogy utáltam ezt a szót mindig is, talán túl fellengzős a hangzása.) Péntektől egyedül voltam a konyhában mint kisegítő, a foghíjas Eva (liebe schatzi) hazautazott Szlovákiába a hétvégére. Puszival búcsúztunk, bis Mittwoch.
Általában Andrikának szólít, néha Andricka vagyok, ritkán még Veronika is :)
Stefan, a fiatalabbik chef (sous chef) megállás nélkül hülyéskedik, high five-ot nyújt a hátam mögött könyékig csirkesalátás kézzel, azt kiabálja "ich bin Pista, Hufnágel Pista", és az összes kedvenc filmjelenetemet eljátssza németül. Folyton köpköd, de mivel mondtam, hogy ez scheisse, ezért ha ott vagyok, félrevonul köpni. Szerintem ez nagyon kedves dolog :D
Michi picit idősebb, egész nap táncol és énekel, és ha nem követjük a ritmust, akkor előénekel, mint egy koncerten és a refréntől együtt kell énekelni. Biztos egy nap háromszor meghallgatjuk a teljes The Baseballs albumot, ez itt zum Beispiel a munkahelyi zene:
És minden számot fejből énekel. Ha forró edényt tesz valahová, szól, hogy meg ne égessem magam, ha nehéz a szemét, leviszi helyettem, ha túl sok a munkám, segít törölgetni. Pedig akár le is szarhatna. Észre sem kellene vennie, hogy ott vagyok. Mégis olyan minden mintha nem is munkahelyen lennénk, hanem valami táborban, vagy klubdélutánon. És működik a dolog, mindig rend van, mindenki teszi a dolgát, minden időben elkészül, szinte sosem úszik a konyha. Azt mondom, ez az, végre, pozitív megerősítés, hogy nem csak idióta, hatalommániás főnökök vannak és undok, áskálódó kollégák. Mert az utóbbi hónapokban ebből igazán elegem lett. Az étteremvezető fél óránként benéz, hogy mosolyogva megkérdezze, minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Ha elfelejtem a főkötőt, vagy nem políroztam elég villát, mosolyogva szól, hogy csináljam meg.
A srácokkal saját pacsink van, ezt igazán szeretem. Tegnap Stefan megtanított, hogyan gyakoroljam a szeletelést, hogy majd egyszer én is olyan gyorsan vágjak paprikát mint ő. Azt is megtanította, hogy ha szószt készítek, és belemerítem a kanalat, akkor a kanálon lévő szósz megfújásával tudom ellenőrizni, hogy tökéletes-e már a szósz állaga.
Álmodni sem lehetne tökéletesebb munkahelyet :)
És ettől minden megszépül, úgy érzem, mintha álomból ébrednék, mintha kétszeres lüktetéssel tért volna vissza az ereimbe a forró vér.
*A napfény íze
Fordult a szél
Megvan az új pápa, Bocinak a szakvizsgája, az új munkahelyem pedig annyira csodálatos, hogy el sem merem egyelőre hinni. A főnökkel puszilkodó, ölelkező, dárenbézre táncoló szakácsfiúk, fogatlan mosogatónéni, akinek a kedvessége minden képzeletet felülmúl. És úgy tűnik, annyira jó vagyok a konyhában, hogy nem hitték el, hogy eddig nem ott dolgoztam. Persze még csak mosogatok, de pénteken már egyedül leszek kisegítő, és hozzáférek a kajákhoz is.
Új barátok, tavasz, gutes Geld.
A konyhában dolgozás egyébként a legvadabb álmaimban sem látott nehézségi szintet is megütötte, total kaputt vagyok. De a nehézségek ellenére elvarázsolt a konyha, minden percét imádtam.
Ha lesz még erőm a héten, írok még a fogatlan néniről.
Szétfolyhatna már a táj!
Új barátok, tavasz, gutes Geld.
A konyhában dolgozás egyébként a legvadabb álmaimban sem látott nehézségi szintet is megütötte, total kaputt vagyok. De a nehézségek ellenére elvarázsolt a konyha, minden percét imádtam.
Ha lesz még erőm a héten, írok még a fogatlan néniről.
Szétfolyhatna már a táj!
Félúton
Húsz és harminc között. Jól érzem magam. Iszom a wiener coffee-m, élevezem az ízét :)
Megyek dolgozni, ma utoljára. Persze nem egész életemben utoljára, csak ezen a munkahelyen. Elmélkednem illene most, a mögöttem hagyott időről, vagy álmodozni az előttem állóról, de egy picit bágyadt vagyok ehhez. Nagypapámra gondolok. Tavaly ilyenkor került be a kórházba, mennyire más volt akkor minden, még reméltem, hogy ezt is túléli. Huszonnégy voltam, szombat volt, morcosan ébredtem. Összeírtam, hogy mi mindent akarok harminc éves koromig megvalósítani, amolyan bakancslistát, gondoltam, tökmindegy úgysem csinálok meg egy pontot sem. Ha akkor egy villanásra látom a mai önmagam, nem hiszek a szememnek. Egy év rövid idő, mégis mennyi minden változhat meg. Két szerettünket temettük el, a barátnőmnek kisbabája született (olyan hihetetlen, ha ma visszaülnénk az iskolapadba, szerintem ugyanott tudnánk folytatni, ahol abbahagytuk. De nem ülünk már iskolapadba).
Kivéve, hogy én igen.
Németórára járok, heti négyszer három órát, az erőm legjava ott emésztődik fel.
Megnéztem a tavalyi bakancslistám, másfél dolog plusz egy teljesítve. A többi már lehet, hogy nem is érdekel. Megfordult a szél.
De minden nagyon jól van, ez biztos. Amíg azt érzem egy rántotta elkészítésekor is, hogy én vagyok az univerzum chefistennője, addig sínen vagyok úgy hiszem :)
Semmi másra nem vágyom, csak arra ami épp velem történik. 24 év után mostanra végre megtaláltam azt, amiben tökéletesen elmerülhetek, amivel áramlatba kerülök. Ott vagyok, ahol lennem kell, azzal, akit szeretek, aki társam mindenben, még a hülyeségben is. Szerintem ez több, mint elég.
Boldog vagyok, csak úgy egyszerűen :)
És izgatottan várom, egy év múlva vajon milyen lesz az életem. Gondolom még itt leszek Bécsben, az is valószínű, hogy ugyanebben a lakásban. Reményeim szerint ugyanazt a munkát fogom végezni, mint három nap múlva. Lehet, hogy meg fog állni az idő?
Megyek dolgozni, ma utoljára. Persze nem egész életemben utoljára, csak ezen a munkahelyen. Elmélkednem illene most, a mögöttem hagyott időről, vagy álmodozni az előttem állóról, de egy picit bágyadt vagyok ehhez. Nagypapámra gondolok. Tavaly ilyenkor került be a kórházba, mennyire más volt akkor minden, még reméltem, hogy ezt is túléli. Huszonnégy voltam, szombat volt, morcosan ébredtem. Összeírtam, hogy mi mindent akarok harminc éves koromig megvalósítani, amolyan bakancslistát, gondoltam, tökmindegy úgysem csinálok meg egy pontot sem. Ha akkor egy villanásra látom a mai önmagam, nem hiszek a szememnek. Egy év rövid idő, mégis mennyi minden változhat meg. Két szerettünket temettük el, a barátnőmnek kisbabája született (olyan hihetetlen, ha ma visszaülnénk az iskolapadba, szerintem ugyanott tudnánk folytatni, ahol abbahagytuk. De nem ülünk már iskolapadba).
Kivéve, hogy én igen.
Németórára járok, heti négyszer három órát, az erőm legjava ott emésztődik fel.
Megnéztem a tavalyi bakancslistám, másfél dolog plusz egy teljesítve. A többi már lehet, hogy nem is érdekel. Megfordult a szél.
De minden nagyon jól van, ez biztos. Amíg azt érzem egy rántotta elkészítésekor is, hogy én vagyok az univerzum chefistennője, addig sínen vagyok úgy hiszem :)
Semmi másra nem vágyom, csak arra ami épp velem történik. 24 év után mostanra végre megtaláltam azt, amiben tökéletesen elmerülhetek, amivel áramlatba kerülök. Ott vagyok, ahol lennem kell, azzal, akit szeretek, aki társam mindenben, még a hülyeségben is. Szerintem ez több, mint elég.
Boldog vagyok, csak úgy egyszerűen :)
És izgatottan várom, egy év múlva vajon milyen lesz az életem. Gondolom még itt leszek Bécsben, az is valószínű, hogy ugyanebben a lakásban. Reményeim szerint ugyanazt a munkát fogom végezni, mint három nap múlva. Lehet, hogy meg fog állni az idő?
Idegen itthon, idegen otthon
Pfú, március. Nyolc nap és vége annak, hogy "hé, nemrég múltam húsz", hogy átadja helyét ennek: "hú, mindjárt harminc leszek". Igazából élvezem, szeretek idősödni. Csak fura, mert az ember valahogy tényleg nem hiszi el, hogy végül ugyanaz a sorsa mint mindenki másnak - megöregedni és meghalni. Mintha nem is velem történne, mintha én még mindig az a kislány lennék belül, aki tizenkét évesen azt írta a naplójába, hogy mikor lesz már tizenhat, hogy végre komolyan vegyék, és hihetetlen, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az idő, hogy több telt el azóta, mint amennyit addig éltem.
De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)
Aki tudja, tudja.
Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció
Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.
Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.
Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.
A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.
Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.
Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.
De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)
Aki tudja, tudja.
Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció
Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.
Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.
Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.
A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.
Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.
Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.
mániás állapotban
Kívül roppanós, belül puha és krémes, már csak akkor lehetne jobb, ha négyszer ennyi kakaóval készült volna, vagy egymilliószor ennyivel. Vagy végtelenszer.
tésztácska
kakaós csiga univerzum
Majdnem finom lett :)
Amúgy hamarosan szülinapom lesz ám már megint, ha valaki idén esetleg nagyobb ajándékban gondolkozik, annak megköszönném ezt a tavaszi/nyári dior ruhát:
Köszönöm előre is! :)
Sétálj
- Pörköltet főztem, mert tudom, hogy szereted!
- Én is szeretlek!
Semmi értelem nem maradt mára bennem. Cigizek, sörözök, ketchupban nyomom el a csikket.
Van időd szétnézni, csak sétálj!
Második nap. Második nap az ötből, amikor dolgozom, sűrű a hét, sok a vendég. Még a felén sem vagyok túl. Hétkor kelek, valószínűleg van egy őrangyalom, akinek csak az a dolga, hogy az ilyen reggeleken biztonságban eljuttasson a tűzhelyig és vigyázzon, hogy rendben lefőzzem a kotyogósban a kávét. Aztán hirtelen felébred az agyam. A fogmosásnyi, sminkelésnyi időben pont az a nyári dal szól, nosztalgiázom a kávé mellett. Please don't go, please don't go, I love you so, I love you soooo. Tíz perc a munkahelyig, sétálva. Mindig a Josefstädteren. A gyerekek iskolatáskásan ballagnak erre-arra. A csinos osztrákok sietnek a csinos irodáikba. Én is igyekszem csinos lenni, legalább arra a tíz percre, amíg beérek a hotelbe, mert nőnek kell lenni, nőnek kell maradni! Aztán felveszem az egyenruhát és valaki egészen más leszek. Kezdődik. Kezdődik a nyolc-kilenc órán át tartó holtidő, amikor dolgozom. Morgen, morgen, guten morgen! Izgulok, hogy találjak még jó szennyeskocsit. Felpakolok mindenféléből annyit, hogy délig kitartson. Izgulok, hogy elég lesz-e. Ha nem elég, munka közben kell visszajönni és az időkiesés. Liftezés, erste stock office, megkapom a listám, hány abreise, hány bleibe zimmer heute? Megnézem a dienstplant, van-e változás, jövök-e holnap is dolgozni. Aztán liftezés, az ötödikre wagenért, izgulok, hogy ma reggel is ellopták-e a korán érkezők a kocsimról a cuccokat. A kocsi üres, liftezés, második, szappanok, tusfürdők, gumicukrok és miegymás beszerzése, majd izgulok, hogy elég lesz-e. Liftezés, megyek a szintemre, izgulok, hogy mindenhol időben kicsekkoljanak a vendégek, és megnézhessem, van-e ma borravaló, mielőtt a minibaros Lorenzo mindet elcsaklizza. Közben számolgatok, 8 abreise, nyolcszor fél óra, meg 9 bleibe, az kilencszer tíz perc, plusz az ebéd, plusz az ágynemű utánpótlás, plusz 20 perc ami mindig elmegy valamire. Napi húsz perc az életemből nyomtalanul tűnik el, fogalmam sincs hová lesz. Leérek, első szoba választás, kopogok - valami kislányos, idegen hangon mondom, hogy housekeeping, az ingnél felfelé viszem a hangsúlyt, nem is értem, nem is belőlem jön ez a hang. Izgulok, hogy van-e bent valaki. Nincs. Belépek, izgulok, hogy van-e borravaló. Nincs. Izgulok, hogy van-e valami a hűtőben. Néha van.
Aztán fél órán keresztül gépies mozdulatok, a lepedő tökéletesen feszül, húzom, betűröm, húzom, betűröm...
Közben az agyam magától működik, legtöbbször énekelgetek, vagy fütyülök, vagy csak a fejemben belül szólnak valami dalok. Ha sok a munka, akkor mostanában azt, hogy "szaladgál erre arra, szegénynek nincs perc nyugalma, ugráltatják nyakra főre, hampipőke". Általában egy-egy sort éneklek végtelenítve.
Sokadik szoba, úristen bele kell húznom, ha nem akarok estig itt lenni. Dél, egy kis fellélegzés, bár az osztrák konyhaművészet nem sokat segít. Minden ecetes. Savanyú, ecetes, köményes ételek végtelen sora szerepel az osztrákok étlapján. Nyomok egy automatás kávét, befalom az ételt, közben mosolygok a többiek német viccelődésén, amit többnyire nem értek, néha igen. Ebéd után kimegyünk cigizni. Zamira, az idősebb, valaha szebb napokat látott talán bolgár nő, Aydin, aki török, szabadidejében kendőt visel, és valószínűleg beleverték már rég, hogy az asszonynak motyogni kell. És Viki, a magyar lány, néhány magyar szónyi fellélegzés naponta. Beszélgetnek, mindig ugyanarról. Hány szoba van, ki hányat csinált meg, milyen köcsögök a hausdame-k. Aztán kérdeznek valamit, érzem, hogy na erre most én is mesélnék, de utamat állja a nyelvtan.
Szilárd jól mondta ezt, hogy a fejünkben egy hatalmas gondolatáradat van, és olyan mintha a temérdek gondolatot egy icipici kis csövön kellene kipréselnünk, ami a német. Tőmondatokban beszélek.
Délután, sorban mennek az órák, egyre fáradtabb vagyok, még nyolc szoba, még hét szoba... Utolsó előtti szoba. Nem csinálom, feladom, hazamegyek, megmondom, hogy dolgom van, ez már mégiscsak túlzás, mindjárt végeztem volna, erre még ideadnak plusz szobákat. Pénz, pénz, pénz. Csillogó ruhák, kocsi, saját vállalkozás, lakás, bútorok. Édesanyámra gondolok, és összeszedem magam. Megcsinálom, gyerünk, pénz, ha ezt megcsinálom, az még 5 euró mára. Ha azt megcsinálom, akkor az összesen, ennyi meg annyi euró.
Utolsó szoba, utolsó simítások, csak még ezt meg azt, még egy kis portörlés és kész. Liftezés, felviszem a wagent, összepakolom a talált holmikat és stratégiázok, hogyan rejtsem el a szajrét, amíg leérek. Pedig igazából senkit nem érdekel, de legalább van valami izgalom a dologban. Liftezés, erste stock office, felírom magam a listára, leadom a papírom. Már csak a szemetet kell kivinni, már csak a szennyest kell richtig sortieren! Szembe jön Lorenzo, kedves, mosolyog, mint mindig, hát persze, mert minibar-osként, csak a hűtőfeltöltés a gondja. Kérdezi, hogy komoesztasz, mondanom kell, hogy mujbijen, és akkor örül, hogy grásziász. Kérdez valamit, én felkapom a fejem, bitte? megismétli - örökösen ismételnie kell - hast du viel heute? csak bólogatok, igen, kurva sokat dolgoztam, leszakad a hátam, jézusom mit láttam ma abban a szobában, gondolja az agyam, a kis csövön meg jön, egy ühüm, az nemzetközi. Aztán bis morgen, megyek öltözni.
Most itt vagyok, két és fél órája ülök a gép előtt, pár csetelés, tartom a kapcsolatot az otthoniakkal, zenét hallgatok. Az edények kilencven százaléka mosogatásra vár, de csak most, fél nyolckor érzem, hogy visszatér belém az élet, ennyi idő kell, hogy a munka után újra önmagammá váljak. Főzök, az egyetlen tevékenység, ami maradéktalanul boldoggá tesz.
- Szereti az olasz konyhát?
- Igen, nagyon.
- Kár, mexikóit főztem.
- Én is szeretlek!
Semmi értelem nem maradt mára bennem. Cigizek, sörözök, ketchupban nyomom el a csikket.
Van időd szétnézni, csak sétálj!
Második nap. Második nap az ötből, amikor dolgozom, sűrű a hét, sok a vendég. Még a felén sem vagyok túl. Hétkor kelek, valószínűleg van egy őrangyalom, akinek csak az a dolga, hogy az ilyen reggeleken biztonságban eljuttasson a tűzhelyig és vigyázzon, hogy rendben lefőzzem a kotyogósban a kávét. Aztán hirtelen felébred az agyam. A fogmosásnyi, sminkelésnyi időben pont az a nyári dal szól, nosztalgiázom a kávé mellett. Please don't go, please don't go, I love you so, I love you soooo. Tíz perc a munkahelyig, sétálva. Mindig a Josefstädteren. A gyerekek iskolatáskásan ballagnak erre-arra. A csinos osztrákok sietnek a csinos irodáikba. Én is igyekszem csinos lenni, legalább arra a tíz percre, amíg beérek a hotelbe, mert nőnek kell lenni, nőnek kell maradni! Aztán felveszem az egyenruhát és valaki egészen más leszek. Kezdődik. Kezdődik a nyolc-kilenc órán át tartó holtidő, amikor dolgozom. Morgen, morgen, guten morgen! Izgulok, hogy találjak még jó szennyeskocsit. Felpakolok mindenféléből annyit, hogy délig kitartson. Izgulok, hogy elég lesz-e. Ha nem elég, munka közben kell visszajönni és az időkiesés. Liftezés, erste stock office, megkapom a listám, hány abreise, hány bleibe zimmer heute? Megnézem a dienstplant, van-e változás, jövök-e holnap is dolgozni. Aztán liftezés, az ötödikre wagenért, izgulok, hogy ma reggel is ellopták-e a korán érkezők a kocsimról a cuccokat. A kocsi üres, liftezés, második, szappanok, tusfürdők, gumicukrok és miegymás beszerzése, majd izgulok, hogy elég lesz-e. Liftezés, megyek a szintemre, izgulok, hogy mindenhol időben kicsekkoljanak a vendégek, és megnézhessem, van-e ma borravaló, mielőtt a minibaros Lorenzo mindet elcsaklizza. Közben számolgatok, 8 abreise, nyolcszor fél óra, meg 9 bleibe, az kilencszer tíz perc, plusz az ebéd, plusz az ágynemű utánpótlás, plusz 20 perc ami mindig elmegy valamire. Napi húsz perc az életemből nyomtalanul tűnik el, fogalmam sincs hová lesz. Leérek, első szoba választás, kopogok - valami kislányos, idegen hangon mondom, hogy housekeeping, az ingnél felfelé viszem a hangsúlyt, nem is értem, nem is belőlem jön ez a hang. Izgulok, hogy van-e bent valaki. Nincs. Belépek, izgulok, hogy van-e borravaló. Nincs. Izgulok, hogy van-e valami a hűtőben. Néha van.
Aztán fél órán keresztül gépies mozdulatok, a lepedő tökéletesen feszül, húzom, betűröm, húzom, betűröm...
Közben az agyam magától működik, legtöbbször énekelgetek, vagy fütyülök, vagy csak a fejemben belül szólnak valami dalok. Ha sok a munka, akkor mostanában azt, hogy "szaladgál erre arra, szegénynek nincs perc nyugalma, ugráltatják nyakra főre, hampipőke". Általában egy-egy sort éneklek végtelenítve.
Sokadik szoba, úristen bele kell húznom, ha nem akarok estig itt lenni. Dél, egy kis fellélegzés, bár az osztrák konyhaművészet nem sokat segít. Minden ecetes. Savanyú, ecetes, köményes ételek végtelen sora szerepel az osztrákok étlapján. Nyomok egy automatás kávét, befalom az ételt, közben mosolygok a többiek német viccelődésén, amit többnyire nem értek, néha igen. Ebéd után kimegyünk cigizni. Zamira, az idősebb, valaha szebb napokat látott talán bolgár nő, Aydin, aki török, szabadidejében kendőt visel, és valószínűleg beleverték már rég, hogy az asszonynak motyogni kell. És Viki, a magyar lány, néhány magyar szónyi fellélegzés naponta. Beszélgetnek, mindig ugyanarról. Hány szoba van, ki hányat csinált meg, milyen köcsögök a hausdame-k. Aztán kérdeznek valamit, érzem, hogy na erre most én is mesélnék, de utamat állja a nyelvtan.
Szilárd jól mondta ezt, hogy a fejünkben egy hatalmas gondolatáradat van, és olyan mintha a temérdek gondolatot egy icipici kis csövön kellene kipréselnünk, ami a német. Tőmondatokban beszélek.
Délután, sorban mennek az órák, egyre fáradtabb vagyok, még nyolc szoba, még hét szoba... Utolsó előtti szoba. Nem csinálom, feladom, hazamegyek, megmondom, hogy dolgom van, ez már mégiscsak túlzás, mindjárt végeztem volna, erre még ideadnak plusz szobákat. Pénz, pénz, pénz. Csillogó ruhák, kocsi, saját vállalkozás, lakás, bútorok. Édesanyámra gondolok, és összeszedem magam. Megcsinálom, gyerünk, pénz, ha ezt megcsinálom, az még 5 euró mára. Ha azt megcsinálom, akkor az összesen, ennyi meg annyi euró.
Utolsó szoba, utolsó simítások, csak még ezt meg azt, még egy kis portörlés és kész. Liftezés, felviszem a wagent, összepakolom a talált holmikat és stratégiázok, hogyan rejtsem el a szajrét, amíg leérek. Pedig igazából senkit nem érdekel, de legalább van valami izgalom a dologban. Liftezés, erste stock office, felírom magam a listára, leadom a papírom. Már csak a szemetet kell kivinni, már csak a szennyest kell richtig sortieren! Szembe jön Lorenzo, kedves, mosolyog, mint mindig, hát persze, mert minibar-osként, csak a hűtőfeltöltés a gondja. Kérdezi, hogy komoesztasz, mondanom kell, hogy mujbijen, és akkor örül, hogy grásziász. Kérdez valamit, én felkapom a fejem, bitte? megismétli - örökösen ismételnie kell - hast du viel heute? csak bólogatok, igen, kurva sokat dolgoztam, leszakad a hátam, jézusom mit láttam ma abban a szobában, gondolja az agyam, a kis csövön meg jön, egy ühüm, az nemzetközi. Aztán bis morgen, megyek öltözni.
Most itt vagyok, két és fél órája ülök a gép előtt, pár csetelés, tartom a kapcsolatot az otthoniakkal, zenét hallgatok. Az edények kilencven százaléka mosogatásra vár, de csak most, fél nyolckor érzem, hogy visszatér belém az élet, ennyi idő kell, hogy a munka után újra önmagammá váljak. Főzök, az egyetlen tevékenység, ami maradéktalanul boldoggá tesz.
- Szereti az olasz konyhát?
- Igen, nagyon.
- Kár, mexikóit főztem.
Vadonban
Használt fogkrém áron alul, családi okok miatt sürgősen eladó!!
Ez megy, meg a szokásos hülyeségek..
Tegnap megnéztük Papival az into the wild-ot. Jó volt emlékezni, ismerős hangulat, elfeledett szavak. Elfogott a nosztalgia. Ezt a filmet néztem, mikor elköltöztem otthonról. Ezt a filmet néztem, mikor csomagoltam, hogy na most Pestre költözöm. Bécsbe már lelki támasz nélkül költöztem, csak úgy egyszerűen.
A három évvel ezelőtti önmagamra nézek, és örülök, hogy már más vagyok. Szeretem a három évvel ezelőtti önmagam, de annyi félelmet és kétségbeesést ma már el sem tudok képzelni. Vagy mégis, csak másmilyet. Fene se tudja.
"A tenger csak hullámcsapásokkal ajándékoz meg, és néha erősnek érezheted magad benne. (...) Tudom, hogy az életben nem az a fontos, hogy erős legyél, hanem hogy annak érezhesd magad, hogy legalább egyszer megmérettessél, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények körül találd magad. Hogy egyedül szállj szembe a vak és süket kővel. Amikor senki más nem segít, csak az eszed és a puszta kezed."
Emlékszem, ezt akartam érezni, amikor először ültem a győri albérlet ágyára. A ruháim egy ismeretlen szekrényben, azelőtt 21 évig ugyanabban a szekrényben voltak. Úgy éreztem magam, mint táborozáskor, csak ott volt velem a visszavonhatatlanság élménye is. Megtettem egy lépést, elrugaszkodtam és már soha nem léphetek vissza az akkori lábnyomomba, hogy inkább mégse.
Ez megy, meg a szokásos hülyeségek..
Tegnap megnéztük Papival az into the wild-ot. Jó volt emlékezni, ismerős hangulat, elfeledett szavak. Elfogott a nosztalgia. Ezt a filmet néztem, mikor elköltöztem otthonról. Ezt a filmet néztem, mikor csomagoltam, hogy na most Pestre költözöm. Bécsbe már lelki támasz nélkül költöztem, csak úgy egyszerűen.
A három évvel ezelőtti önmagamra nézek, és örülök, hogy már más vagyok. Szeretem a három évvel ezelőtti önmagam, de annyi félelmet és kétségbeesést ma már el sem tudok képzelni. Vagy mégis, csak másmilyet. Fene se tudja.
"A tenger csak hullámcsapásokkal ajándékoz meg, és néha erősnek érezheted magad benne. (...) Tudom, hogy az életben nem az a fontos, hogy erős legyél, hanem hogy annak érezhesd magad, hogy legalább egyszer megmérettessél, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények körül találd magad. Hogy egyedül szállj szembe a vak és süket kővel. Amikor senki más nem segít, csak az eszed és a puszta kezed."
Emlékszem, ezt akartam érezni, amikor először ültem a győri albérlet ágyára. A ruháim egy ismeretlen szekrényben, azelőtt 21 évig ugyanabban a szekrényben voltak. Úgy éreztem magam, mint táborozáskor, csak ott volt velem a visszavonhatatlanság élménye is. Megtettem egy lépést, elrugaszkodtam és már soha nem léphetek vissza az akkori lábnyomomba, hogy inkább mégse.
Nem is akarnék. Mindig csak előre szabad nézni. Az álmaimban persze még utazom, éjjel az allianznál jártam. Nem a múltban, azt álmodtam, hogy visszamentem oda, jött a kassaszilvi, kérdezte, hogy tudom-e mennyibe kerül a nemtudommilyen költség, mondtam hogy persze, közben arra gondoltam, jézusom mindent elfelejtettem. Aztán készülődtem, hogy hazamegyek, felöltöztem, közben azon gondolkoztam, hogyan mondjam meg, hogy nem maradok. Ez ismerős érzés volt. Gondoltam, távozás előtt bemegyek a főnökhöz, de volt bent nála valaki. Nem örült nekem igazán, ez rosszul esett. És akkor hirtelen nagyon erős fájdalmat éreztem a bal combomban, odakaptam, éreztem hogy valami hupli van a nadrág alatt. Annyira fájt, hogy összecsuklottam. Emil mondta, hogy ne itt csináljam ezt, mert ott a felesége. Ezt egyáltalán nem értettem, de kimentem. Már a folyosón letoltam a nadrágom, de nem mertem odanézni a combomra, csak sírtam. Közben eljutottam a mosdóig, magamra zártam az ajtót, erre mellettem megjelent egy nő, és láttam, hogy hiába van ajtó, fal az nincs a budin. Együtt megnéztük a combon, egy nagy szétkenődött pók volt ott. Megint a pók. Mi fáj ennyire?
Azt hiszem, bármennyire is boldog vagyok most, mindig hiányozni fog az, ami volt. Emberek és hangulatok nem pótolhatók, ezt is megtanultam. Hiányzik minden, ami otthon volt. Ha hazamennék, persze az hiányozna, ahogyan itt élek. Az új szobám már egyre szebb és otthonosabb. Innen is elmegyek majd egyszer és végleg. Mindig mindent magam mögött hagyok. Vadonról vadonra járok, hogy találjak valami értelmet az életben. Hogy megmérettessek. De még meddig? Mikor állapodhatok én meg? Mikor érzem majd, hogy készen vagyok?
bross egy lakás áráért
Bross. Brosche. Persze ezt is a németek találták ki. Legalább is a német wikipédia szerint. Megjelenése a 15-16. századra tehető, mai formája a 17. században jött divatba - a wiki szerint egy bizonyos Frau von Sévigné-nek köszönhetően. Az internet szerint (márpedig az internet csodálatos) Mme Sévigné tiszteletre méltó hölgy volt, mindenki kedvelte, aki csak ismerte. Itt van róla némi infó.
De amiért ez az egész fontos, hogy azután kutattam ki is volt Josef Hoffmann, és a munkái között csodálatos brosstűket találtam. Itt van például egy gomb 55.200 €-ért:
De amiért ez az egész fontos, hogy azután kutattam ki is volt Josef Hoffmann, és a munkái között csodálatos brosstűket találtam. Itt van például egy gomb 55.200 €-ért:
Meg még egy csodálatos:
De ő tervezte ezt a fotelt is, nagyjából száz éve, ami azért elég hihetetlen:
(Josef Hoffmann; 1870 - 1956)
És a zene:
szegény gazdagok
Ha legalább olyanok lennének ezek a gazdagok, hogy kifogástalan módon beszélnek, élnek és cselekednek, akkor... na jó, akkor is biztos elégedetlen lennék és akkor abba kötnék bele. De néha iszonyatosan gusztustalanok/neveletlenek tudnak lenni. Azért ha gazdag lennék is tudnám (talán), hogy a szennyes bugyi az szennyes bugyi és hogy az egyetlen ember akire a szennyes bugyi tartozik, az a tulajdonosa. Idegesít az ilyesmi, de aztán megnyugtatom magam - oké, ezek szerint a pénz nem minden. "Úrnak születni kell" - mondaná az anyukám, neki meg az apukája.
A másik dolog, hogy ezek igazából sóherek! Az önellátó, koliszobás hostelben naponta kaptunk annyi borravalót, mint itt én két hónap alatt (sem). Azért az ingyen sampont begyűjtik.
"A sótartó? Nem, nem, nem, nem, nem! A sótartóból a só? ... Hát ezt még át kell gondolni." :)
Álomfejtőt ide!
Anyuék neked adták a kis házat kerítéssel, de az az enyém is. Nem korholva mondta mindezt a tesóm álmomban, hanem egyenesen nevetve. Milyen kis házat? - kérdeztem én, aztán balra fordítottam a fejem, egy erdőben voltunk, szóval balra fordítottam a fejem és ott volt. A kis ház kerítéssel, ismerősen nézett vissza rám. Szaladni kezdtünk felé. Bárcsak a valóságban is emlékeznék erre a házra, de nem tudom miféle ház lehet az. Álmomban viszont nagyon megörültem, a gyerekkoromra gondoltam. Szaladtunk a kis ház felé Susival, mindent benőtt a gaz, hé itt a hintaágy, itt a kerti asztal. Emlékszel a...? és akkor megindult alattam a kerti asztal, amire felálltam. Akkor vettük észre, hogy mindenütt vastag, csúszós, vörös sárréteg borítja az udvart. Ja persze, már emlékszem a sárra is - gondoltam magamban, de már nem tudom, mi az amire emlékeztem. A sárba ragadt kerti asztalról leugrottam, a lábamra pókok ragadtak, azokat lerúgtam és igyekeztem a bejárati ajtóhoz, ahol Susi állt. Benyitottunk a házba, de nem volt üres, ahogy beléptem láttam, hogy sárnyomokat hagyok, rögtön el is kezdtem mentegetőzni, hogy elnézést csupa sár minden. Tessék? - kérdezte valaki, vagy valami hasonló kizökkentőt mondtak, mert láttam, hogy nincs is a lábam nyomán sár, sőt már az udvaron sincs. Ekkor sok minden történt amire nem emlékszem, majd anyu mondta, hogy most már indulnunk kell, készülődjünk. Viszketett a nyakam, megnéztem a tükörben. Egy kis fekete pötty volt a nyakamon, először azt hittem anyajegy, aztán rájöttem, hogy póktojás. Kétségbeesetten igyekeztem tőle megszabadulni, aztán találtam még vagy ötöt. Pánikoltam. Apura rászólt anyu, hogy siessen. Apu a nagyszobában feküdt az ágy tetején a nagypapámmal meg még valakivel, meztelenek voltak és nagyon röhögtek.
Ez a reggeli álmom volt, még korábban, éjszaka, valami fontosabb történt. Valami étellel kapcsolatos, amit valahogy el kellett készíteni. Borzalmas, ha elfelejted az álmod. Volt benne egy fontos ember, akinek hiányzott az orra, csak egy zöld háromszög volt a helyén.
Nagyon szeretném megérteni az álmokat. Hogy mi ez a csodás, értelmetlennek tűnő és érzelmekkel teli hangulategyveleg, ez a színes látomás, miközben a "valóságban" annyi a problémám, hogy nem találtam a boltban durum lisztet. Miközben a felszínen semmiségeken aggódom, és csinálom, amit mindenki - élem a hétköznapjaimat, addig az agyam éjjelente különös világokban küzd az életben maradásért, jeleket kap és érti is a jeleket, csak a reggeli valóságomban tűnik el az értelmük. Ahogy kinyitom a szemem, már nem emlékszem, miért volt nekem annyira fontos ez a ház. Álmomban tudtam. Tudtam a sarat is, meg hogy min röhögtek apuék. Ott volt a nagypapám. Közel egy éve már csak az álmaimban találkozunk, de mindig olyan eleven és mindig jelentőségteljesebb dolgokat tesz, mint amit életében érzékelhettem.
Ez foglalkoztat most, meg a durum liszt.
Ez a reggeli álmom volt, még korábban, éjszaka, valami fontosabb történt. Valami étellel kapcsolatos, amit valahogy el kellett készíteni. Borzalmas, ha elfelejted az álmod. Volt benne egy fontos ember, akinek hiányzott az orra, csak egy zöld háromszög volt a helyén.
Nagyon szeretném megérteni az álmokat. Hogy mi ez a csodás, értelmetlennek tűnő és érzelmekkel teli hangulategyveleg, ez a színes látomás, miközben a "valóságban" annyi a problémám, hogy nem találtam a boltban durum lisztet. Miközben a felszínen semmiségeken aggódom, és csinálom, amit mindenki - élem a hétköznapjaimat, addig az agyam éjjelente különös világokban küzd az életben maradásért, jeleket kap és érti is a jeleket, csak a reggeli valóságomban tűnik el az értelmük. Ahogy kinyitom a szemem, már nem emlékszem, miért volt nekem annyira fontos ez a ház. Álmomban tudtam. Tudtam a sarat is, meg hogy min röhögtek apuék. Ott volt a nagypapám. Közel egy éve már csak az álmaimban találkozunk, de mindig olyan eleven és mindig jelentőségteljesebb dolgokat tesz, mint amit életében érzékelhettem.
Ez foglalkoztat most, meg a durum liszt.
Elméletek reggeli kávé mellé
Az első szabad hétfőmön tízkor keltem. "Biztos még csak kilenc... Úristen már tíz óra? Rengeteg dolgom van." Aztán rájöttem, hogy igazából mindegy is, csendben megiszom a kávém. Rengeteg dolgom van, de már semmi sem kötelező, így mindenhez van kedvem. Perpill csak az álmaimmal vagyok elfoglalva. Meg a reggeli kávéval.
Álmomban csúnyán összevesztem a többiekkel. Azért, mert kitalálták, hogy menjünk valahová szórakozni, de nekem nem volt kedvem. Mondtam, hogy bezzeg amikor én találom ki, sosem megyünk. Üvöltöttem, azt tudom, teljesen kikeltem magamból. Aztán kétszer voltam múzeumban álmomban. Először büdösgyurifejjel. Kint havas volt a táj, és ha jól emlékszem bent a múzeum folyosói is tele voltak hóval. Később átvettem a cipőm a kis feketére. Aztán ahogy ott kavarogtunk valami történt, valaki üldözött is, a víz alá merültem a lövöldözés elől. Megint víz, megint az érzelmeim, megint a bujdosás. Mit rejtegetek?
Összefutottam John Travoltával és ölelkeztünk. Vele is bementem a múzeumba, aztán hirtelen ott termett büdösgyurifej és mondta, hogy vele is bementem ám már egyszer. Nem vont kérdőre, csak közölte, hogy ez van. Rájöttem, hogy az előbb nem fizettünk belépőt Travoltával, én viszont bent felejtettem a kis fekete cipőm, úgyhogy még egyszer be kell mennem. Ahogy gázoltam át a havon a bejárat felé, két kiskutya egymást kergette, néha engem. Féltem. Az ajtó bár fának látszott, de valaki kidugta a fejét mögüle, mint valami függöny mögül. Kriszti volt az, és mondta, hogy siessek haza, mert anyunak valami baja van. A következő pillanatban már otthon is voltam. Anyu teljesen kiakadt, mutatta, hogy baleset történt. A karján egy pici horzsolás volt csak, ott ahol a gyerekkori oltás nyoma is van. Nem értettem, mi ez a nagy felhajtás.
Pénteken volt néhány elmélyülős rész, néztünk fraktál videókat, végtelenség érzés járta át az agyam.
Amikor ránézünk egy fraktálra, arra gondolunk, már hogy lenne bármi is ennyire bonyolult. Aztán arra gondoltam, hogy az élet pont ilyen komplex. A reggeli kávém íze, vagy az ébredésem vagy az álmaim meghatározzák, hogy milyen leszek aznap, hogy fogok viselkedni a többi emberrel. És amit én mondok, az hat a többiekre, esetleg meghatározza, hogy ők hogyan viszonyulnak aznap egy élethelyzethez, vagy egy harmadik személyhez. Minden mindennel összefügg és nincsenek véletlenek.
Aztán arra gondolok, mindezt képtelenség irányítani, hiszen engem is a rám ható tényezők irányítanak nagyrészt, külső dolgok, csak azt foghatom meg, ami legbelül van. Nem mondom, hogy ettől zen buddhista lettem, de azért rá tudok feküdni az áramlatra, sodorjon. A mantra sokat segít, éles helyzetekben mormolok, lehet hogy használ, talán csak megnyugtat. És persze semmi vallásos, nem jártam még Indiában, nem az isteneket hívom, csak belemantrázom magam a jó dolgokba. Legtöbbször a félelem hívja elő.
De például ennek értelme is van:
Álmomban csúnyán összevesztem a többiekkel. Azért, mert kitalálták, hogy menjünk valahová szórakozni, de nekem nem volt kedvem. Mondtam, hogy bezzeg amikor én találom ki, sosem megyünk. Üvöltöttem, azt tudom, teljesen kikeltem magamból. Aztán kétszer voltam múzeumban álmomban. Először büdösgyurifejjel. Kint havas volt a táj, és ha jól emlékszem bent a múzeum folyosói is tele voltak hóval. Később átvettem a cipőm a kis feketére. Aztán ahogy ott kavarogtunk valami történt, valaki üldözött is, a víz alá merültem a lövöldözés elől. Megint víz, megint az érzelmeim, megint a bujdosás. Mit rejtegetek?
Összefutottam John Travoltával és ölelkeztünk. Vele is bementem a múzeumba, aztán hirtelen ott termett büdösgyurifej és mondta, hogy vele is bementem ám már egyszer. Nem vont kérdőre, csak közölte, hogy ez van. Rájöttem, hogy az előbb nem fizettünk belépőt Travoltával, én viszont bent felejtettem a kis fekete cipőm, úgyhogy még egyszer be kell mennem. Ahogy gázoltam át a havon a bejárat felé, két kiskutya egymást kergette, néha engem. Féltem. Az ajtó bár fának látszott, de valaki kidugta a fejét mögüle, mint valami függöny mögül. Kriszti volt az, és mondta, hogy siessek haza, mert anyunak valami baja van. A következő pillanatban már otthon is voltam. Anyu teljesen kiakadt, mutatta, hogy baleset történt. A karján egy pici horzsolás volt csak, ott ahol a gyerekkori oltás nyoma is van. Nem értettem, mi ez a nagy felhajtás.
Pénteken volt néhány elmélyülős rész, néztünk fraktál videókat, végtelenség érzés járta át az agyam.
Amikor ránézünk egy fraktálra, arra gondolunk, már hogy lenne bármi is ennyire bonyolult. Aztán arra gondoltam, hogy az élet pont ilyen komplex. A reggeli kávém íze, vagy az ébredésem vagy az álmaim meghatározzák, hogy milyen leszek aznap, hogy fogok viselkedni a többi emberrel. És amit én mondok, az hat a többiekre, esetleg meghatározza, hogy ők hogyan viszonyulnak aznap egy élethelyzethez, vagy egy harmadik személyhez. Minden mindennel összefügg és nincsenek véletlenek.
Aztán arra gondolok, mindezt képtelenség irányítani, hiszen engem is a rám ható tényezők irányítanak nagyrészt, külső dolgok, csak azt foghatom meg, ami legbelül van. Nem mondom, hogy ettől zen buddhista lettem, de azért rá tudok feküdni az áramlatra, sodorjon. A mantra sokat segít, éles helyzetekben mormolok, lehet hogy használ, talán csak megnyugtat. És persze semmi vallásos, nem jártam még Indiában, nem az isteneket hívom, csak belemantrázom magam a jó dolgokba. Legtöbbször a félelem hívja elő.
De például ennek értelme is van:
