Mindjárt vége

3... 2... 1.

Minél kényszeresebben kattog az agyam azon, hogy mi értelmeset lehetne még besűríteni az egyre fogyó itthon töltött időbe, annál léhábban bánok a percekkel. Csak folyik az idő, mint por az ujjaim közt, pazarlón, könnyedén.

Az agyam egyik fele tombol és pánikol - mennyi mindent elmulasztottam. A tábornok. Parancsol.
A másik fele meg egy alaposan beszívott hippi, csendben ücsörög egy képzeletbeli kanapén, és kissé unottan, de teljes nyugalomban bámulja a plafont.

A parancsnok üvölt, ez az utolsó lehetőséged!
A hippi meg csak ül, tüntetőleg, hogy csak azért sem!

A kettő között őrlődöm én. Most már különben úgyis mindegy. Visszafordulni nem lehet, és úgysem lenne értelme. Próbálok előre nézni, a jövőbe tekinteni. A jelenben nincs semmi, csak a jelen. Talán érdemes lenne inkább itt letáborozni. Remények, vágyak és értelmetlen önostorozás nélkül.

Medi felébredt és engem hív. Ez van a jelenben. Türelmetlenül szólongató kislányhang, aki nem tűr se tábornokot, se hippit. Ő maga a legélőbb, legjelenvalóbb diktátora az életemnek, aki előtt a leghűségesebb észak-koreai elvtársat megszégyenítő lelkesedéssel hajolok meg, és dobom félre a képzeletbeli hadszíntér minden gondját és kérdését, mert feladatom van, nincs idő felesleges agyalásra. Feladatom van - tovább menni, tovább élni, tovább csinálni.

"A körhinta sosem szűnik meg forogni."