Most őszintén

Tegnap volt egy kis mélypont, de szerencsére hepe után mindig hupa jön. Az éjjel egyik álomból hajszoltam magam a másikba; lekésett repülő, le nem adott prezentáció, és véreztem. Álmomban megjött, és kétségbeesve kérdeztem anyutól, hogy akkor most mi lesz? Azt mondta, hogy akkor rákos vagyok, de engem nem érdekelt, én a babára gondoltam. Szétesve ébredtem.

Kicsit kiborított a fáradtság, meg biztos a hormonok is. Semmire sincs idő, pláne nem ragyogni. Elromlott a telefonom, közeleg a nyelvvizsga, beteg a macska, a kutya pedig csak akkor viselkedik normálisan, ha valaki folyton foglalkozik vele. Dacára három hónapos korának, hágja a lábam, ami azt jelenti, hogy szerinte ő a nagykirály, én meg húzzam meg magam. Hát most hogy magyarázzam el neki, hogy én vagyok a nagykirály, ha nekem is vannak kétségeim.
A szívem két helyre pumpálja a vért, ami kétszer annyi energiát vesz el, tehát alapból nekem fele annyi jut. Nem tudok gondolkozni, pedig azt hittem mindig, ha terhes leszek, az majd a csendes szemlélődés, boldog befelé fordulás időszaka lesz, csupa rózsaszín köddel körülvéve. De egyáltalán nem ilyen és ez néha kétségbe ejt. Mert még nincs itt a baba, akire ránézhetnék ilyenkor, és az erőt adna. Most még csak egy nagy has van, nehéz légzés, kellemetlen vizsgálatok, székrekedés.
Meg az "áldott állapot" szerep. A környezetemben sokan úgy gondolják, hogy nem helyes azt mondani, hogy "terhesség", mert hogy ez egy csodálatos időszak, nem teher. Szerintem meg teher. Persze örülök a kis Medinek és szívből akarom, hogy az életünk része legyen. De inkubátor a testem, és bele vagyok zárva egy szerepbe. Abba a szerepbe, hogy nekem folyton csak mosolyogni meg ragyogni szabad, meg úgy általában csak a kisbabáról és bababútorokról illik beszélni. És ettől úgy érzem, ennyi volt az élet, nekem már mindig csak ez lesz, örökké a gyerek lesz a világom középpontja.

Soha többé nem leszek egyedül. Soha többé nem leszek lány, valami végérvényesen megszűnt, és ez olyasmi, amire nem lehet felkészülni. Igen, kapok helyette mást, teljesen új élményeket, egy másik lényt, aki szeret és akit szeretek, és akivel örökké összefonódik a sorsunk. De szerintem a gyásznak is helye van, meg kell gyászolni, meg kell siratni, ami elmúlt; a lányságomat. Mert ez felelősség is, oltári nagy, egy ideje már nem lehetek felelőtlen, nem legyinthetek, hiszen nem csak magamért vagyok felelős, hanem egy másik emberért is.

Amikor a filmekben, meg a reklámokban, meg úgy általában a világban kismamákat látunk, ez a végtelenül komplex érzéscsomag soha nincs kidomborítva, mindig csak a boldogságtól lebegő pocakos nők, akik mintha egész életükben csak az anyaságra készültek volna, csodálatos átszellemültségben várják a babájukat. Ez engem rendkívül frusztrál, mert nem tartom valódinak. Mintha hazudtak volna nekem erről az egészről. Mintha én lennék a világon az egyetlen, borzalmas anya, aki nem várja eléggé a gyerekét. Aki minduntalan elkalandozik a ragyogás közben. Aki nem is igazán ragyog, csak úgy ímmel-ámmal.

Pedig én tényleg örülök, én tényleg várom a kislányunkat. Néha ragyogok is, érzem. Örülök a mozgásának, ha a hasamban egyik oldalról a másikra úszik. Tervezgetek, álmodozom, hogy milyen lesz a közös életünk. Szívből szeretem.
De magamat is szeretem, és el kell búcsúznom attól, aki eddig voltam, akit szerettem, a lány valómtól, érdemel annyit, hogy pár könnycseppet elmorzsoljak. Csak így lehetek anyuka, csak így lehetek egészen új ember, ha a régit megsirattam és elengedtem.

Talán már korábban kellett volna, de így alakult. Most érett meg.