az új mechanizmus
Nos erről van itt szó, hogy ilyen bizony a német nyelv. És nekem ezen a nyelven kell nap mint nap beszélnem. Megszoktam már, sőt meg is szerettem. Meg lehet szeretni.
A nyaralás előtt Papival ültünk az ágyon és magunkba roskadva mérlegeltük a lehetőségeket. Majdnem egy éve vagyunk itt - még mindig idegenként. Nem beszélni jól német, a munkánk ugródeszka, és nem ismerünk még mindig senkit a munkatársainkon kívül. Eljött az ideje, hogy átgondoljuk, hol is tartunk, vagy inkább hová. Mintha ördögi körben lennénk, nem tudunk munkahelyet váltani és feljebb lépni, mert nem tudunk még elég jól németül, de nem tudunk jobbak lenni a németben, mert a melónk túl megerőltető és estére semmi energiánk tanulni. Akkor mit csináljunk? Én például sírtam, jobbat nem tudtam kitalálni. Ki kellett mondanunk, ami már hónapok óta a levegőben volt, hogy a "súlyos kapcsolati mínusz" szétzilálja a hétköznapjainkat, semmivé porlasztja a kint elért sikereinket, és ahogy korábban mindenünk megvolt, csak pénzünk nem, most csak pénzünk van és minden más hiányzik. Valamit tenni kell, valamit tenni kell.
Persze azonnal fülünkben csengett a "barátok" intő szava, a sok negatív vélemény, hogy "jaj ez így nem jó, úgy nem jó". Ezek gyorsan még mélyebbre húztak, és csak abban bízhattunk, hogy "hepe után biztosan hupa jön".
Megegyeztünk, hogy nem megyünk haza. Hogy bármi legyen is, végigcsináljuk amit elkezdtünk, mégpedig jól csináljuk végig. A nyaralás végéig adtunk magunknak haladékot, hogy aztán az "új mechanizmus kulcsemberei" legyünk, akik tetterősek, sikeresek, szépek és rengeteg barátjuk van. :)
Most itt vagyunk az út elején, a nyaralás napjai lassan feledésbe merülnek. Hétfőn találkoztunk Michiékkel (volt chef), elmentünk sörözni és ez kezdőlökésnek remek volt. Előző este Papa telekocsival jött haza, a sofőr szintén egy nagy megmondó ember lehetett, aki bár egyáltalán nem abban él, amiben mi, mégis határozott véleménye van arról, amit mi csinálunk és "szerencsére" azok közé tartozik, akik dacára, hogy először látnak, készséggel el is mondják neked, hogy miért csinálod rosszul az életet. Papa olyan állapotban jött haza, hogy azt hittem dugába dőlnek a terveink. Ez a pasas azt mondta, hogy aki idegen, az mindig idegen is marad. Rettentő szomorú jövőkép.
Ezt elmeséltük Michiéknek, akik mindhárman egyszerre vágták rá, hogy ekkora marhaságot még nem hallottak. Még korábban, mikor panaszoltam, hogy mennyi negatív véleményt hallgatunk nap mint nap, Michi csak annyit mondott, hogy ezek nem barátok, és egyáltalán minek figyelek az ilyesmire?
És tényleg minek? Most úgy látom, hogy mi magyarok azért is vagyunk olyan melankolikusak, mert egyfolytában a mások véleményétől rettegünk. Tök mindegy, hogy szimpatikusak-e a körülöttünk élő emberek, mindig nagyon figyelünk, hogy jó véleményük legyen rólunk. Mit szól a szomszéd? Mit szól a haverom haverja? Mit szólnak majd a munkatársaim?
De végül is mit számít azoknak a véleménye, akiket amúgy sem kedvelünk? Talán kevesebb lenne bennünk a frusztráció és több a tetterő, ha kevesebbet foglalkoznánk a "jóakaróink" véleményével.
Azt is mondták a srácok, hogy itt kint bármi lehetséges, csak a nyelvet kell tudni hozzá. Ez nagyon fontos, hiszen enélkül nem tudunk kommunikálni. Mi azt hittük, hogy az osztrákok nem befogadóak, és fenn hordják az orrukat, és ebben persze lehet is némi igazság, de ahogy most visszapörgetem az ittlétünk óta történt találkozásokat, tényleg minden osztrák csak azt hangsúlyozta, hogy légyszi tanuljunk meg németül, ami tulajdonképpen tök logikus.
Így most hétfő óta Papával is szinte csak németül beszélünk, együtt tanulunk és németül nézünk filmet. Nagyon fura, mert olyan, mintha más személyiségünk lenne, amikor németül szólalunk meg, és most újra meg kell szoknunk egymást, újra meg kell ismernünk egymást ezzel az új, német/osztrák identitásunkkal.
Megcsináljuk, mert mi vagyunk az új mechanizmus kulcsemberei :) És legyintünk azokra, akik azt mondják, nem fog sikerülni. Az emberek sajnos hajlamosak arra, hogy a saját életük kudarcait kivetítsék a többi emberre, de hülyék lennénk ennek bedőlni. Bármi lehetséges, csak akarni kell!
Például megnézhetem a Frequency fesztiválon a Major Lazert :))
Boldogok a heringek
Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Jó de mikor?
Szerintem a jók nem győznek, vagy legalábbis nem nyernek semmit. Azok pedig, akik egész életükben helyezkednek, lesik, hogy kit mikor hogyan gáncsoljanak el - nos, ők megtalálják a módját, hogy érvényesítsék a saját igazukat. Persze többféle igazság létezik, és két egymással ellentétes dolog két nézőpontból ugyanúgy igaz lehet. Ahogyan Feldmár tanácsolta, ha valaki nekem rosszat tesz, vagy számomra érthetetlen módon viselkedik, akkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mi kellene, hogy velem történjen ahhoz, hogy én is ugyanígy viselkedjek. Merthogy a dolgok és az emberek nem feketék és fehérek. De én nem tudom elképzelni. Hogy félelemből, vagy puszta szórakozásból például folyamatosan szekáljak valakit.
Ezt az eddigi 25 évem alatt sohasem értettem, nem is gyakoroltam, nem vagyok jó abban sem, hogy csak a saját boldogulásommal legyek elfoglalva és ezért másokon átgázoljak. Eddig azt hittem, hogy ha sok mást nem is, de ezt legalább jól csinálom, kedves vagyok és szelíd és szelídnek lenni erény.
De most már nem hiszek ebben többé. A világban többre értékelik, hogy többet jár a szád, mint a kezed, mert nem a tettekből ítélnek az emberek, hanem a szavakból. Sajnálhatom magam, de ettől nem változik semmi, nem lesz világméretű "ahá", amikor az emberek végre felfogják, hogy nem muszáj egymást bántani, hogy mindenkinek könnyebb lenne enélkül. Úgy érzem, elszúrtam valamit, nem tanultam meg jól a leckét, valami hamis vágyálomba ringattam magam, ami ígéretével eltakarta szemem elől a valóságot. Inkább ügyeskedni kellett volna, inkább mielőbb megtanulni ezt a játékot, mert a természet törvénye, hogy az erősebb fennmarad, a gyengébbet felfalják. A szelídség többé nem erény a szememben, hanem gyengeség, mert a játékot igenis játsszák, csak én nem tudok játszani, mert nem ismerem a szabályokat. Így hát elhullok, hagyom hogy az évek alatt az erősek elfogyasszák rólam a jó részeket, aztán életem végére megtörten, szétszedve múlok majd el.
Nem hiszek az erkölcsi győzelemben, és hogy enyém lesz a föld.
Szerintem az égvilágon semmit sem kapok cserébe, míg az erőseké lesz minden, a jó helyek a nézőtéren, a jó állások, a kevesebb munka, a zsíros falatok.
Nekem csak annyi marad, hogy a többi gyengével legalább megértésben éljünk addig is, és az egymással töltött békeidők kis szigetekként még kiélvezhetők lesznek.
De ha valakinek van jobb receptje arra, hogyan kell kiállnunk magunkért a gonosz törtetőkkel szemben úgy, hogy közben szelídek maradjunk, az ossza meg velem :)
Blessed are the cheesemakers.
Zene:
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Jó de mikor?
Szerintem a jók nem győznek, vagy legalábbis nem nyernek semmit. Azok pedig, akik egész életükben helyezkednek, lesik, hogy kit mikor hogyan gáncsoljanak el - nos, ők megtalálják a módját, hogy érvényesítsék a saját igazukat. Persze többféle igazság létezik, és két egymással ellentétes dolog két nézőpontból ugyanúgy igaz lehet. Ahogyan Feldmár tanácsolta, ha valaki nekem rosszat tesz, vagy számomra érthetetlen módon viselkedik, akkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mi kellene, hogy velem történjen ahhoz, hogy én is ugyanígy viselkedjek. Merthogy a dolgok és az emberek nem feketék és fehérek. De én nem tudom elképzelni. Hogy félelemből, vagy puszta szórakozásból például folyamatosan szekáljak valakit.
Ezt az eddigi 25 évem alatt sohasem értettem, nem is gyakoroltam, nem vagyok jó abban sem, hogy csak a saját boldogulásommal legyek elfoglalva és ezért másokon átgázoljak. Eddig azt hittem, hogy ha sok mást nem is, de ezt legalább jól csinálom, kedves vagyok és szelíd és szelídnek lenni erény.
De most már nem hiszek ebben többé. A világban többre értékelik, hogy többet jár a szád, mint a kezed, mert nem a tettekből ítélnek az emberek, hanem a szavakból. Sajnálhatom magam, de ettől nem változik semmi, nem lesz világméretű "ahá", amikor az emberek végre felfogják, hogy nem muszáj egymást bántani, hogy mindenkinek könnyebb lenne enélkül. Úgy érzem, elszúrtam valamit, nem tanultam meg jól a leckét, valami hamis vágyálomba ringattam magam, ami ígéretével eltakarta szemem elől a valóságot. Inkább ügyeskedni kellett volna, inkább mielőbb megtanulni ezt a játékot, mert a természet törvénye, hogy az erősebb fennmarad, a gyengébbet felfalják. A szelídség többé nem erény a szememben, hanem gyengeség, mert a játékot igenis játsszák, csak én nem tudok játszani, mert nem ismerem a szabályokat. Így hát elhullok, hagyom hogy az évek alatt az erősek elfogyasszák rólam a jó részeket, aztán életem végére megtörten, szétszedve múlok majd el.
Nem hiszek az erkölcsi győzelemben, és hogy enyém lesz a föld.
Szerintem az égvilágon semmit sem kapok cserébe, míg az erőseké lesz minden, a jó helyek a nézőtéren, a jó állások, a kevesebb munka, a zsíros falatok.
Nekem csak annyi marad, hogy a többi gyengével legalább megértésben éljünk addig is, és az egymással töltött békeidők kis szigetekként még kiélvezhetők lesznek.
De ha valakinek van jobb receptje arra, hogyan kell kiállnunk magunkért a gonosz törtetőkkel szemben úgy, hogy közben szelídek maradjunk, az ossza meg velem :)
Blessed are the cheesemakers.
Zene:
Adjátok vissza a reggeleimet
Álmomban gyerekem volt, egy kisbaba. Csak ide-oda rakosgattam, latolgatva, hogy vajon mikor is voltam én terhes egyáltalán, mert nem emlékszem, és kérdeztem anyut, hogy mikor kell szoptatni. Ami fura, hogy egy éve nem látott, Zoli nevű exkollégámmal találkoztam, megörültem neki álmomban és mondtam, hogy na mutatok neked valamit - "ezt a gyereket szültem" de nem az igazit mutattam, hanem az okostelefon kijelzőjét. A telefont letettem a kávépultra, aztán később kétségbeesve rohantam vissza érte, hogy jézusom elhagytam a kölyköm.
Remélem a túlvilágon - bármilyen is legyen - lehet találkozni egymással, mármint a régi halottakkal, mert akkor megkérdezném azért Freudot pár dologról. Persze lehet, hogy ő már érdeklődését vesztette az ilyen földi dolgok iránt, és örökké jóllakottan és kipihenten heverészik valami égi mezőn.
De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nyitva van az ablakom, a nap fényesen süt be a szobába, de sugarai csak a párkányig érnek, idebent árnyék van. Szél se rebben. Porszi a nyitott ablakon lassan szimatolva incselkedik a külvilággal, de ösztöne azért visszatartja a mélységtől.
Szabadnapom van, hét nap után először, és csak egyetlenegy. Énekelgetem, hogy We've come too far To give up who we are. Nem húzok nadrágot, még nem nézek bele a "to do" listába, még egy kicsit élvezem a semmittevést. Túl sok volt ez a hét nap. Napi tíz óra munka. Ha varázsló lennék, elintézném, hogy minden embernek csak napi négy órát kelljen dolgoznia, szerintem az még elfogadható, sőt egészséges. Annál több már ártalmas. Ha varázsló lennék... Tegnap erről álmodoztunk Papával - két mihaszna - hogy mit lehetne tenni, ha varázslók lennénk. Arra gondoltam, ha én varázslóként Magyarország lakosainak adnék egy csomó pénzt, vajon pozitívan változnának-e meg otthon a dolgok. Vajon mindenki boldog lenne? Szerintem igen.
Lassan egy éve, hogy Bécsbe költöztünk. Az a véleményem, hogy azért ilyen nyugodtak itt az emberek, mert nem kell félniük a holnaptól. Sokmindentől félnek, és sok gondjuk lehet, ez bizonyos, de attól nem kell félniük, hogy például ehetnek-e minden nap húst. Vagy hogy ki tudják-e fizetni a lakbért. Kevesebb őrlődés, nyugodtabb hétköznapok. Szerintem a pénz boldogít, szerintem a magyarok azért ennyire keserűek, és tehetetlenek, mert nincs pénzük. A nagy többséget az foglalja le, hogy hogyan lehetne pénzt szerezni, a hétköznapokat valahogy biztosan letudni. És amíg ez nem biztosított, addig hogyan láthatnának távolabbi horizontokat?
Az elmúlt hét napban képtelen voltam gondolkodni. Reggel felkeltem, egy kávényi időt elüldögéltem a szobában vagy a konyhában a mikró előtt, aztán mentem dolgozni. Bent mindig ugyanaz van. Minden nap. Délelőtt mosogatás, reggeli szervírozás, délben sok mosogatás háromig, amíg vége az ebédeltetésnek, után a sok geschirr, aztán ki kell takarítani a konyhát, mindig ugyanúgy. Minden nap mindent tiszta edénybe önteni, a ládákat kitörölni, a gépeket elmosni és valahogy rendben tartani estig, este felmosás. Este holtfáradtan már csak ülni vágyom, nem tudok örülni se italnak, se ételnek, az egész napos konyházás után már nem szórakoztat az evés. Ilyenek a napok. Csak azért viselem el, mert tudom, hogy merre tartok, mi a célom ezzel. De ha ezt életem végéig így kellene csinálnom, biztos, hogy azonnal becsavarodnék.
Az ember elveszíti a lényegét a munka miatt. Munka közben a munkára koncentrálunk, a maradék időben az álmainkra, hogy mit kell még tennünk, mennyi pénzt kell még keresnünk, hogy elérjük amit szeretnénk. És mit szeretnénk? Szabadságot. Papi jól mondta, pénzzel váltjuk meg a szabadságunkat.
Én például a reggeleimet szeretném. Mint régen, amikor még iskolás voltam, és az egész nyári szünetből nem a nyaralásokat vártam, hanem azokat a csodás, békés reggeleket. Hogy felkelés után, mikor ablakom nyitva, ott áramlik be a levegő frissessége, és a kávém olyan lassan hűl le... ne kelljen sietnem sehová, nyugodtan készülhessek fel a napra, várva, hogy erőm teljében legyek. Szóval én a reggeleket akarom.
Ha egyáltalán nem dolgoznék, akkor már meg is lennének a reggelek. De kávéra már nem lenne pénzem, szóval dolgozom, hogy legyen kávém, és reménykedem, hogy néha lesz alkalmam békében meginni. Ki van ez találva.
I work to get it right
Remélem a túlvilágon - bármilyen is legyen - lehet találkozni egymással, mármint a régi halottakkal, mert akkor megkérdezném azért Freudot pár dologról. Persze lehet, hogy ő már érdeklődését vesztette az ilyen földi dolgok iránt, és örökké jóllakottan és kipihenten heverészik valami égi mezőn.
De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nyitva van az ablakom, a nap fényesen süt be a szobába, de sugarai csak a párkányig érnek, idebent árnyék van. Szél se rebben. Porszi a nyitott ablakon lassan szimatolva incselkedik a külvilággal, de ösztöne azért visszatartja a mélységtől.
Szabadnapom van, hét nap után először, és csak egyetlenegy. Énekelgetem, hogy We've come too far To give up who we are. Nem húzok nadrágot, még nem nézek bele a "to do" listába, még egy kicsit élvezem a semmittevést. Túl sok volt ez a hét nap. Napi tíz óra munka. Ha varázsló lennék, elintézném, hogy minden embernek csak napi négy órát kelljen dolgoznia, szerintem az még elfogadható, sőt egészséges. Annál több már ártalmas. Ha varázsló lennék... Tegnap erről álmodoztunk Papával - két mihaszna - hogy mit lehetne tenni, ha varázslók lennénk. Arra gondoltam, ha én varázslóként Magyarország lakosainak adnék egy csomó pénzt, vajon pozitívan változnának-e meg otthon a dolgok. Vajon mindenki boldog lenne? Szerintem igen.
Lassan egy éve, hogy Bécsbe költöztünk. Az a véleményem, hogy azért ilyen nyugodtak itt az emberek, mert nem kell félniük a holnaptól. Sokmindentől félnek, és sok gondjuk lehet, ez bizonyos, de attól nem kell félniük, hogy például ehetnek-e minden nap húst. Vagy hogy ki tudják-e fizetni a lakbért. Kevesebb őrlődés, nyugodtabb hétköznapok. Szerintem a pénz boldogít, szerintem a magyarok azért ennyire keserűek, és tehetetlenek, mert nincs pénzük. A nagy többséget az foglalja le, hogy hogyan lehetne pénzt szerezni, a hétköznapokat valahogy biztosan letudni. És amíg ez nem biztosított, addig hogyan láthatnának távolabbi horizontokat?
Az elmúlt hét napban képtelen voltam gondolkodni. Reggel felkeltem, egy kávényi időt elüldögéltem a szobában vagy a konyhában a mikró előtt, aztán mentem dolgozni. Bent mindig ugyanaz van. Minden nap. Délelőtt mosogatás, reggeli szervírozás, délben sok mosogatás háromig, amíg vége az ebédeltetésnek, után a sok geschirr, aztán ki kell takarítani a konyhát, mindig ugyanúgy. Minden nap mindent tiszta edénybe önteni, a ládákat kitörölni, a gépeket elmosni és valahogy rendben tartani estig, este felmosás. Este holtfáradtan már csak ülni vágyom, nem tudok örülni se italnak, se ételnek, az egész napos konyházás után már nem szórakoztat az evés. Ilyenek a napok. Csak azért viselem el, mert tudom, hogy merre tartok, mi a célom ezzel. De ha ezt életem végéig így kellene csinálnom, biztos, hogy azonnal becsavarodnék.
Az ember elveszíti a lényegét a munka miatt. Munka közben a munkára koncentrálunk, a maradék időben az álmainkra, hogy mit kell még tennünk, mennyi pénzt kell még keresnünk, hogy elérjük amit szeretnénk. És mit szeretnénk? Szabadságot. Papi jól mondta, pénzzel váltjuk meg a szabadságunkat.
Én például a reggeleimet szeretném. Mint régen, amikor még iskolás voltam, és az egész nyári szünetből nem a nyaralásokat vártam, hanem azokat a csodás, békés reggeleket. Hogy felkelés után, mikor ablakom nyitva, ott áramlik be a levegő frissessége, és a kávém olyan lassan hűl le... ne kelljen sietnem sehová, nyugodtan készülhessek fel a napra, várva, hogy erőm teljében legyek. Szóval én a reggeleket akarom.
Ha egyáltalán nem dolgoznék, akkor már meg is lennének a reggelek. De kávéra már nem lenne pénzem, szóval dolgozom, hogy legyen kávém, és reménykedem, hogy néha lesz alkalmam békében meginni. Ki van ez találva.
I work to get it right
