Ez megy, meg a szokásos hülyeségek..
Tegnap megnéztük Papival az into the wild-ot. Jó volt emlékezni, ismerős hangulat, elfeledett szavak. Elfogott a nosztalgia. Ezt a filmet néztem, mikor elköltöztem otthonról. Ezt a filmet néztem, mikor csomagoltam, hogy na most Pestre költözöm. Bécsbe már lelki támasz nélkül költöztem, csak úgy egyszerűen.
A három évvel ezelőtti önmagamra nézek, és örülök, hogy már más vagyok. Szeretem a három évvel ezelőtti önmagam, de annyi félelmet és kétségbeesést ma már el sem tudok képzelni. Vagy mégis, csak másmilyet. Fene se tudja.
"A tenger csak hullámcsapásokkal ajándékoz meg, és néha erősnek érezheted magad benne. (...) Tudom, hogy az életben nem az a fontos, hogy erős legyél, hanem hogy annak érezhesd magad, hogy legalább egyszer megmérettessél, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények körül találd magad. Hogy egyedül szállj szembe a vak és süket kővel. Amikor senki más nem segít, csak az eszed és a puszta kezed."
Emlékszem, ezt akartam érezni, amikor először ültem a győri albérlet ágyára. A ruháim egy ismeretlen szekrényben, azelőtt 21 évig ugyanabban a szekrényben voltak. Úgy éreztem magam, mint táborozáskor, csak ott volt velem a visszavonhatatlanság élménye is. Megtettem egy lépést, elrugaszkodtam és már soha nem léphetek vissza az akkori lábnyomomba, hogy inkább mégse.
Nem is akarnék. Mindig csak előre szabad nézni. Az álmaimban persze még utazom, éjjel az allianznál jártam. Nem a múltban, azt álmodtam, hogy visszamentem oda, jött a kassaszilvi, kérdezte, hogy tudom-e mennyibe kerül a nemtudommilyen költség, mondtam hogy persze, közben arra gondoltam, jézusom mindent elfelejtettem. Aztán készülődtem, hogy hazamegyek, felöltöztem, közben azon gondolkoztam, hogyan mondjam meg, hogy nem maradok. Ez ismerős érzés volt. Gondoltam, távozás előtt bemegyek a főnökhöz, de volt bent nála valaki. Nem örült nekem igazán, ez rosszul esett. És akkor hirtelen nagyon erős fájdalmat éreztem a bal combomban, odakaptam, éreztem hogy valami hupli van a nadrág alatt. Annyira fájt, hogy összecsuklottam. Emil mondta, hogy ne itt csináljam ezt, mert ott a felesége. Ezt egyáltalán nem értettem, de kimentem. Már a folyosón letoltam a nadrágom, de nem mertem odanézni a combomra, csak sírtam. Közben eljutottam a mosdóig, magamra zártam az ajtót, erre mellettem megjelent egy nő, és láttam, hogy hiába van ajtó, fal az nincs a budin. Együtt megnéztük a combon, egy nagy szétkenődött pók volt ott. Megint a pók. Mi fáj ennyire?
Azt hiszem, bármennyire is boldog vagyok most, mindig hiányozni fog az, ami volt. Emberek és hangulatok nem pótolhatók, ezt is megtanultam. Hiányzik minden, ami otthon volt. Ha hazamennék, persze az hiányozna, ahogyan itt élek. Az új szobám már egyre szebb és otthonosabb. Innen is elmegyek majd egyszer és végleg. Mindig mindent magam mögött hagyok. Vadonról vadonra járok, hogy találjak valami értelmet az életben. Hogy megmérettessek. De még meddig? Mikor állapodhatok én meg? Mikor érzem majd, hogy készen vagyok?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése